November 30., szerda

Szent András apostol ünnepe

Mt 4,18–22. Az első négy tanítvány elhívása

Imádság az apostolokkal

Az egyház ma Szent András apostolra, az első meghívottra emlékezik. Ez az ünnep arra emlékeztet minket, hogy a keresztény elsősorban tanítvány, vagyis olyan ember, aki hallgatja és követi az Urat. A most elkezdődött liturgikus év nem más, mint Jézus követésének éve, az evangélium hallgatásának éve, hogy növekedhessünk az Úr és a testvérek szeretetében. Ezért ennek a – János evangéliuma szerint első – tanítványnak a meghívása ma is példaértékű. András, Jónás fia és Simon Péter testvére Betszaidából származott és testvérével együtt halász volt. Jézus akkor hívta magához, amikor épp a hálókat javította, amelyeket azonnal otthagyott és követte a Mestert. A hagyomány szerint Szíriában, Kis-Ázsiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, és Patrasz városában halt meg keresztre feszítve, mint mestere. Az ortodox egyházak a konstantinápolyi egyház első püspökeként tisztelik. Márk evangéliuma az első négy meghívott tanítvány közé sorolja. A Jézussal való találkozás után ugyanis mindannyian a követésére szegődtek. Az egyház, minden keresztény közösség, minden vallási tapasztalat mindig egy találkozással kezdődik. Ez azonban nem valami sietős köszönést jelent, és nem is szalontársalgást. Milyen gyakran töltjük mi az időnket csevegéssel, pazaroljuk el hiábavaló fecsegéssel! Jézus egyszerű, világos meghívást intéz a tanítványokhoz: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” András és testvére, Simon, másik nevén Péter, hallgatnak a hívásra, elhagyják hálóikat és követik őt. De miért is kövessék? Nehéz az Isten által kínált jövőről beszélni olyan embereknek, akik hozzánk hasonlóan Isten szavának és szeretetének analfabétái. A mester megtalálja azt az egyetlen módot, ahogyan érthetően elmagyarázhatja ezeknek a halászoknak az Isten szerinti jövőt, amellyel fellelkesítheti őket: „halászok maradtok, de emberhalászok”. Ezért a halászatért ott kell hagyniuk a megszokott bárkájukat; a víz helyett az emberek földjén kell járniuk, amely talán még a tó vizénél is ingatagabb és bizonytalanabb. Ez a tenger már nem vízből áll, hanem férfiakból és nőkből, emberek tömegéből, akik a tengerhez hasonlóan elnyelik és magukkal sodorják őket. András, másik három társával együtt, elfogadja Jézus meghívását. Nem te vagy az, aki döntesz, valaki más az, aki rád tekint, szeret és hív téged. Valójában Jézus az első emberhalász, ő hívja ezeket az egyszerű, szegény halászokat. Nem a mi dolgunk megítélni, méltók vagyunk-e a meghívásra vagy sem, illetve valaki más méltó-e rá. Az effajta ítélkezés a világ logikáján alapul. Az evangéliumi terv szerint a mi dolgunk csupán az, hogy meghalljuk a meghívást, elfogadjuk és válaszoljunk rá, ahogyan ez a négy férfi tette. Jézus követése nem hősök és kiválasztott lelkek döntése. Az első négy tanítvány egyszerű halászember volt: meghallgatták Jézust, bíztak benne és követték. Ebben rejlik a hit és az egész egyház titka.

Imádság az apostolokkal

November 29., kedd

72 (71). zsoltár Napjaiban virágzik majd az igazságosság és a béke

Imádság Máriával, Urunk édesanyjával

¹Ítéletedet, Isten, bízd a királyra,
jogaidat ruházd a király fiára:

² kormányozza igazságosan a népedet,
méltányosan szegényeidet.

⁷ Napjaiban az igazságosság virágzik
a béke teljessége,
amíg csak el nem tűnik a hold.

⁸ Uralkodni fog tengertől tengerig,
a nagy folyótól a föld határáig.

¹² Megváltja a szegényt, aki hozzá kiált,
az elhagyottat, akin senki sem könyörül.

¹³ A kicsit és a gyöngét felkarolja,
megmenti a szegények életét.

¹⁷ Neve áldott lesz mindörökre, neve fennmarad,
ameddig csak világít a nap.
Benne áldást nyer minden törzs a földön,
boldognak hirdetik mind a népek.

A 72. zsoltár az utolsó Dávid imádságainak sorában. Izrael álmát beszéli el, e kicsiny népét, amelyet gyakran zaklattak a szomszédos népek, és még ennél is gyakrabban kormányozták rosszul saját királyai. A zsoltáros várja, hogy végre eljöjjön egy olyan király, aki méltányosan és igazságosan kormányoz. Az igazságosság pedig az Úr szemében nem a javak hideg elosztása, hanem a szegények iránti megkülönböztető odafigyelés, hogy ők is ugyanolyan méltósággal élhessenek, mint mindenki. Az igazság a Szentírásban mindenütt és mindig a szeretethez és az irgalomhoz kapcsolódik. E kapcsolat nélkül nehéz megérteni a minden ember méltóságáról szóló bibliai tanítás valódi értelmét. A zsoltáros imádsága azért száll az Úrhoz, hogy a király ne csak Isten nevében kormányozzon – ezt minden király kijelentette magáról –, hanem Isten terve szerint tegye azt. Kezdettől fogva ezért imádkozik a zsoltáros: „Isten, add át ítéletedet a királynak, igazságodat a király fiának, Kormányozza igazságosan népedet, méltányosan szegényeidet” (1–2). Természetesen azért imádkozik, hogy a király uralma örök, egyetemes és győzedelmes legyen: „Élni fog minden nemzedéken át, amíg a nap süt és világít a hold... Uralkodni fog tengertől tengerig, a nagy folyóktól a föld határaiig... A puszta lakói leborulnak előtte, ellenségei megcsókolják a földet. Tarsis és a szigetek királyi ajándékokat hoznak” (5–10). A bölcs kormányzás azonban nem öröklődik a dinasztiával vagy a kiváltságokkal. Egyedül Isten adhatja meg. A zsoltáros előtt Salamon alakja áll, aki megválasztásakor pontosan ezt kérte Istentől, hogy adja meg neki a kormányzáshoz szükséges bölcsességet. Ezért imádkozik a zsoltárban a királyért, de legfőképpen egy olyan királyért könyörög, aki Isten szándéka szerint való. Ezekben a szavakban a Messiás-király, vagyis Isten küldöttének eljövetele vetítődik előre, aki a béke és az igazságosság uralmát hozza el. Izajás szavai sejlenek fel: „Jog lakik majd a pusztaságban, és igazságosság tanyázik a gyümölcsöskertben. Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre. Akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz, a kert meg olyan, mint az erdő” (Iz 32,16–17.15).

Imádság Máriával, Urunk édesanyjával

November 28., hétfő

122 (121). zsoltár Induljunk örömmel az Úr elé!

Imádság a szegényekért

¹Öröm töltött el, amikor jelezték:
Indulunk az Úr házába!

²Lábunk már átlépi
kapuidat, Jeruzsálem!

³Jeruzsálem, te nagyszerűen épült,
megerősített és fallal körülzárt város!

⁴Odavonulnak a törzsek,
az Úr törzsei,
Izrael törvénye szerint,
hogy dicsőítsék az Úr nevét.

⁶Kérjétek Jeruzsálem számára, ami békességére szolgál!
Legyen jó soruk mindazoknak, akik szeretnek téged!

⁷Béke lakozzék falaid között
és biztonság házaidban!

⁸Testvéreim és barátaim miatt
könyörgök: Jöjjön el neked a béke!

⁹Könyörgök az Úr, a mi Istenünk háza miatt:
áldás legyen az osztályrészed!

A 122. zsoltár Jeruzsálem városáról énekel: „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába! Lábunk már átlépi kapuidat, Jeruzsálem!” (1–2). A figyelem középpontjában nem a templom áll, mint a többi zsoltárban, hanem maga a város. Jeruzsálem tényleg nem akármilyen város: „Odajárnak fel a törzsek, az Úr törzsei… Ott állnak a bírói székek, Dávid házának székei” (4–5). Jeruzsálem Izrael egész népének leghőbb vágya. Az a város, ahol Isten lakik, ahogy Ezekiel mondja a templomra, mint az Úrral való találkozás helyére utalva (Ez 48,35). Így énekel róla a Sionról szóló többi zsoltár is (így a 45., 47., 75., 83., és 86. zsoltár), amelyek középpontjában pontosan ez a város áll. Az Úr hajléka, ezért őrzi erősen és szilárdan. Biztonságot nyújt a benne lakónak és a zarándokként oda érkezőnek egyaránt. Mindenki oda megy fel, mert ott mondják ki az igazságot (5. vers). A béke már a nevében is benne foglaltatik, Jeruzsálem ugyanis annyit tesz: a béke városa. A béke mégsem magától értetődő. Kérni kell, keresni, hívni, kérni. Ezt tapasztaljuk ma is, és a város történetében is. Mennyi széthúzás, mennyi háború érte! Mára mintha egyenesen a jelképévé vált volna annak a városnak, amely nem képes elérni azt a tartós békét, amelyet mindenki keresni látszik. Éppen ellenkezőleg: megosztás és a konfliktusok uralják, amelyek nemcsak zsidók és palesztinok között feszülnek, hanem a keresztények között is. Jézus e szavakkal siratta meg Jeruzsálemet: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad” (Lk 13,34). A város egész történetét végigkísérte Isten iránta való szeretetének meg nem értése. Ez mindannyiunk felelőssége. Nem kértük kitartóan a békét e város számára, nem vállaltuk fel azt az értéket, amit az egész emberiség számára jelent. A városban, ahol a 87. zsoltár kifejezésével élve mindannyian születtünk, ahol mindannyian rálelhetünk gyökereinkre, hiszen testvérek és az egyetlen Isten gyermekei vagyunk, mégis megosztottságaink kerülnek felszínre. Elsősorban nem önmagunkért, hanem testvéreinkért és barátainkért mondjuk a zsoltárossal: „Béke legyen veled”, „Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, Jeruzsálem…”. Minden nap imádkozzunk Jeruzsálem békéjéért, és szeretettel hordozzuk szívünkben sebeit, nem ítélkezve, hanem abban a reményben, hogy Isten egy nap megadja azt a békét, amelyet az emberek nem tudnak megadni neki.

Imádság a szegényekért

November 27., advent első vasárnapja

Iz 2,1–5; Zsolt 121; Róm 13,11–14; Mt 24,37–44.

Imádság az Úr napján 

Advent első vasárnapjával kezdetét veszi az új liturgikus év, amely újrakezdésre hívja a hívőket, hogy induljanak újra lelki zarándoklatra az „Úr házának hegye” felé, amelyről Izajás beszél. A próféta látomása tárul elénk az idők végéről, amikor a föld minden népe elindul a Sion hegye, a Seregek Urának hajléka felé (8,18). E látomásban részesült minden keresztény nemzedék, mind arra kapunk meghívást, hogy e napokat szemléljük. Azokban a napokban ugyanis – jövendöl Izajás – a népek azt mondják majd egymásnak: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg minket útjaira, és így az ösvényein járhassunk”. Aki Isten ösvényein jár, elhagyja a konfliktusok útját. Advent kezdetén a szent liturgia ezt a nagyszerű látomást tárja szemünk elé, így hirdetve, hogy a most megkezdett időszak nem céltalan bolyongás, mint azok útja, akik nem tudják, hova menjenek. Nem olyan út ez, amelyen egyenként járhatnánk, mindenki a maga szakállára vagy érdekeit követve, pedig világunkban mintha ez lenne a jellemző. Ez a nap és az egész előttünk álló év ajándék, amelyet az Egyház azért kínál gyermekeinek, hogy megszabadítsa őket szűk látókörüktől, kicsiny álmaiktól, és beépítse őket Isten álmába, egy igazságos jövő látomásába, amelyben a béke és a szeretet uralkodik. Az Úr maga készítette ezt a jövőt. Életünk úgy nyer értelmet, ha magunkévá tesszük ezt a közös álmot. Magának Istennek az álma ez, amely magával kell, hogy ragadja a föld minden népét, hogy azt mondják egymásnak: „rajta, menjünk fel az Úr hegyére”. Persze ahhoz, hogy ezt az álmot szolgálhassuk, új lendületre, megújult bátorságra van szükségünk.

Az Úr nem hagy magunkra ebben. Jól ismeri bűnünket, gyöngeségeinket, és ő maga jön értünk, hogy ő vezesse lépéseinket. Nap nap után, vasárnapról vasárnapra mellénk szegődik, hogy szavával és Szentlelke ajándékával beragyogjon minket. Ez ad értelmet ennek az adventi időnek is, amelyet a Jézus-várás hat át. Valóban igaz, hogy ő már most velünk lakozik, ahogy ő maga mondta tanítványainak: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20). Mégis különleges kegyelem hatja át az adventi időt: még intenzívebben megélhetjük, hogy Jézus eljön, hogy közöttünk lakozzék, alászáll a mennyből, hogy eljöjjön hozzánk – még jóval azelőtt, hogy a fordítottja megtörténne, vagyis mi elindulnánk őfelé. Mi olyan könnyen elakadunk lustaságunkban, beleszürkülünk középszerűségünkbe és konokul ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent önmagunkhoz mérjünk. Fennáll azonban a veszélye annak – és ez az idő éppen ezt akarja elhárítani –, hogy olyannyira csak magunkkal és saját aggodalmainkkal vagyunk elfoglalva, hogy észre sem vesszük az Úr eljövetelét, közelségét, szeretetét.

Ezért annyira érvényes miránk is Jézus figyelmeztetése, amelyet a tanítványokhoz intéz: „Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban történt. A vízözön előtti napokban ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat. Ugyanígy lesz az Emberfiának megjelenésekor is.”. Szigorú figyelmeztetés ez napjainkban is, korunk emberének és nekünk is, akiktől nem áll távol e világ gondolkodásmódja. Nagyon is tudatában volt ennek Pál apostol, amikor a Rómaiakhoz írt levelében így buzdítja a római keresztényeket: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból”. Majd magára is vonatkoztatva kijelenti: „Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben” (13,13). Éber, tevékeny őrködésre hív, hiszen az egocentrikus életmód elnehezíti a szívet és elhomályosítja az elmét, érzéketlenné tesz, tekintetünket és gondolatainkat saját, önző érdekeink kis világára korlátozza. Sajnos azt látjuk, hogy az individualizmus egyre nagyobb teret nyer, és afelé terel, hogy törődjünk bele: a világ erőszakos. Föléget minden reményt egy olyan világ iránt, amelyben a béke és a szeretet uralkodik.

Itt van viszont az adventi idő, amely alkalmat kínál, hogy Isten igéjét hallgassuk, és tekintetünket újra Jézusra emeljük, Az evangélium a végidőkre jellemző nyelvezettel követeli – és számunkra ez a végidő –, hogy változtassuk meg életünket: kevésbé mérjünk mindent önmagunkhoz, és jobban figyeljünk az evangéliumra és arra, amit tőlünk kíván. Jézus nem riad vissza attól, hogy a váratlanul érkező tolvajhoz hasonlítsa magát: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok… Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön”. Ezek a különös mondatok éberségre intenek. Az éberség pedig nem egyszerűen azt jelenti, hogy várakozunk valaminek az eljövetelére. Éberen őrködni azt jelenti: életünket az evangéliumért élni, bátran fáradozni azon, hogy az üdvösség egyetemes látomása, amelyet az Úr szemünk elé tárt, a mi korunkban is megvalósulhasson. Éberen virrasztani tehát azt jelenti: imádkozni, hallgatni az evangéliumot és észrevenni Isten jelenlétének jeleit a világban. Az adventi időben az egyház imádsága azt kéri, hogy nyíljon meg az ég, és szálljon alá az Üdvözítő. Kedves testvéreim, járjunk nyitott szemmel és füllel, hogy észrevegyük érkezésének jeleit! Pál apostol minket is figyelmeztet: „öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust”. Hallgassunk rá, öltsük magunkra a szeretetet a többi ember iránt, különösen pedig a szegények iránt, és akkor fel tudjuk ismerni és fogadni tudjuk az Urat, aki eljön, hogy közöttünk állítsa fel hajlékát.