MÁJUS 31., SZERDA

 

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

Lk 1,39–45. Mária meglátogatja unokanővérét, Erzsébetet

 

³⁹Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. ⁴⁰Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. ⁴¹És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. ⁴²Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! ⁴³De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? ⁴⁴Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. ⁴⁵És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.«

 

Az Egyház ma azt ünnepli, hogy Mária meglátogatta Erzsébetet. Két nő találkozik egymással, egy fiatal és egy előrehaladottabb korú. Egyszerű jelenet, amely szépen megmutatja, minek kellene mindig történnie, amikor a keresztények találkoznak egymással: megérzik annak örömét, hogy Isten családjának tagjai. A keresztények élete találkozás, kapcsolat, barátság. Az evangélista azért írja le ezt a jelenetet, hogy hangsúlyozza a Jézus és Keresztelő János közötti lelki kapcsolatot, amely már akkor is létezett, amikor anyjuk méhében voltak. Erzsébet, ahogy az evangélista írja, el volt telve Szentlélekkel, azonnal megértette hát a misztériumot, amely fiatal unokahúga, a názáreti Mária méhében lakott. És hittel szól: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” Mária a maga részéről megmutatja nekünk, amire minden hívő hivatott: elmenni és el- vinni Jézust mindenkihez. Mária nem tarthatta meg magának azt a fiút, akit ajándékul kapott. El kellett mondania mindenkinek a születését, kezdve idős unokanővérén, akit Isten megáldott. Innen ered Mária sietsége.

A megszülető Jézus reményt jelent mindenkinek, olyan reményt, amelyet nem szabad elrejteni, hanem hirdetni kell, különösen azoknak, akiknek nincs sok reményük, akik nincsenek jól, egyedül vannak, idősek, ezernyi nehézség között élnek. Az idősek, gyengék, magányosok Erzsébet örömét érzik, valahányszor meglátogatja őket valaki. A kereszténység azt jelenti, találkozni egymással, meglátogatni egymást, gondot viselni egymásról. A hívők találkozásából fakadó öröm a Lélek műve. A természetellenes, de szükséges elszigetelődésre kényszerítő világjárvány után jobban megértjük, mennyire létfontosságú dolog találkozni egymással. És mennyire fontos Mária látogatásának ünnepe, amikor egy fiatal nő a távolból útra kel, hogy találkozzon egy idős, várandós nővel, akinek duplán szüksége van a segítségre és a társaságra. Ezzel mindketten beléptek az üdvösségnek annak a nagy tervébe, amelyet Isten szőtt az emberiség megmentésére.

 

Imádság a szentekkel

 

MÁJUS 30., KEDD

 

Sir 35,1–15. A legjobb áldozat a törvény betartása

 

Ben Sira, Sirák fia könyvének szerzője, miután bírálta sok hívő nem őszintén bemutatott áldozatát (34,18–26), arra buzdít, hogy Isten dicséretét kössük össze a törvény betartásával: „Aki megtartja a törvényt, sok áldozatot hoz, közösségi áldozatot, aki a parancsokhoz igazodik.” Nyilvánvaló, hogy az istentisztelet fontos, ezért mondja a hívőknek: „Ne jelenj meg üres kézzel az Úr előtt (...) Az igaz áldozata öröm az oltárnak, kellemes illata felszáll az Úr elé.” Az áldozatot örömmel, szívesen kell felajánlani, irgalmas szívvel, amely szeretetét kiárasztja a szegényekre is. Ben Sira figyelmeztet: „aki alamizsnát ad, az hálaáldozatot” mutat be. És ez nem elég, a hívő embernek távol kell maradnia minden igazságtalanságól és túlkapástól: „elhagyni a jogtalanságot vétségért engesztelő áldozat”. Az istentiszteletre és a törvény betartására, a szeretet gyakorlására vonatkozó felhívás gyakori Sirák fiának könyvében, ahogy az Ószövetség prófétai könyveiben is. És Jézus nem tagad meg ebből semmit, hanem beteljesíti, amikor egyesíti Isten szeretét és a felebarát szeretetét. Azt mondja, ebben a két parancsban tel jesedik be a törvény és a próféták. Ezért van az, hogy az igazi hódolat ma is abban áll, ha követjük az Isten szavát, segítségére sietünk a szegényeknek és a gyengéknek. Jézus számára az, hogy irgalmassággal teli szívvel élni, azt jelenti, hogy magának az irgalmas Istennek a létezésmódja szerint élni. Az Úr, aki nem személyválogató, mindenkit megajándékoz szeretetével, meghallgatja az elnyomottak, az árvák és az özvegyek könyörgését. Ha a tanítvány az Úr jelenlétében akar élni, ugyanezt az irgalmasságot kell megélnie.

Imádság a szegényekért

MÁJUS 29., HÉTFŐ

 

Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja ünnepe Szent VI. Pál pápa (†1978) emléknapja

 

Jn 19,25–34. Az anya és a szeretett tanítvány

Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. ²⁶Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” ²⁷Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.

²⁸Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: „Szomjazom!” ²⁹Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. ³⁰Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.

Megnyitják Jézus oldalát.

³¹Az előkészület napja volt. A zsidók arra kérték Pilátust, töresse meg a keresztrefeszítettek lábszárát és vetesse le őket a keresztről, nehogy szombaton is a kereszten maradjanak a holttestek, az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. ³²El is mentek a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. ³³Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem ³⁴az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle. 

 

Miután megünnepeltük pünkösd nagy ünnepét, amellyel elkezdődött az Egyház története a világban, a liturgia arra hív, hogy Máriát mint az Egyház Anyját szemléljük. Úgy is mondhatnánk, ez az anyaság már a kereszt alatt is nyilvánvalóvá válik, amikor Jézus így szól Máriához: „Asszony, íme a fiad”, és a tanítványhoz: „Íme az anyád.” Jézusnak ezek a szavai nekünk is szólnak, hozzánk, akik nagyon is biztonságra, a problémáknak, még inkább a szenvedésnek és a gonosz kihívásainak az elkerülésére vágyunk. Azon a napon, amikor a lándzsa átszúrta Jézus oldalát, Mária talán jobban megértette Simeon hozzá intézett szavainak igazságát: „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35). Ahol a tanítványok csoportja egy kereszt – vagyis az emberi szenvedés valamilyen formája – alatt összegyűlik, ott van az Egyház. Oda kell mennünk, és ott kell maradnunk a világ sok kálváriájánál a sok keresztre feszített mellett, hogy befogadhassuk azt a vigasztalást, amikor anyára, gyermekre, testvérekre találunk, akik nem mondanak le rólunk, és nem hagynak el minket. „Attól a pillanattól kezdve – mondja az evangélium – házába fogadta őt a tanítvány.” Jézus anyját a házunkba, a szívünkbe fogadni annyit jelent, mint együtt lenni vele a világ keresztjei alatt a remény, egy új élet, egy olyan új család jeleként, amely most születik. A keresztre feszítés ikonja Máriával és Jánossal a kereszt tövében az Egyház és minden keresztény közösség mintájává válik.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

MÁJUS 28., PÜNKÖSDVASÁRNAP

 

Szent Addai és Mari emlékezete, akik a káld egyház alapítói. Imádkozzunk az iraki keresztényekért!

 

ApCsel 2,1–11; Zsolt 103 (102); 1Kor 12,3–7.12–13; Jn 20,19–23

Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” 20E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. 21Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 22Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! 23Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”

 

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak” (ApCsel 2,1). Ötven nap telt el húsvét óta, s Jézus százhúsz tanítványa (a tizenkettő a tanítványok csoportjával, Máriával és más asszonyokkal) egybegyűlt az utolsó vacsora termében. A keresztények nemcsak Jeruzsálemben, hanem a világ sok más városában továbbra is összegyűlnek „ugyanazon a helyen mindnyájan együtt”, hogy Isten szavát hallgassák, táplálkozzanak az élet kenyerével, és együtt legyenek az Úrra emlékezve. Az Apostolok cselekedetei elbeszéli, hogy délután „egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna”, s betöltötte a házat, ahol a tanítványok tartózkodtak. Egyfajta földrengés volt, amit még Jeruzsálemben is hallani lehetett, így sok ember gyűlt össze a kapu előtt, hogy lássa, mi történik. Mindannyiuk számára – az apostoloktól a tanítványokig és az asszonyokig – olyan tapasztalat volt ez, ami mélyen megváltoztatta őket.

A belső földrengésnek, mely megváltoztatta a tanítványok szívét, kívül is voltak látható jelei. A zárt ajtó kitárult, és a tanítványok elkezdtek beszélni az összesereglett tömeghez. A népek hosszú, részletes fölsorolása arra utal, hogy az egész világ jelen volt. Miközben Jézus tanítványai beszélnek, azok mind a saját nyelvükön értik azt: „Halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” – mondják döbbenten. Az Úr Lelke attól a naptól kezdve elkezdte legyűrni az áthághatatlannak tűnő határokat. A pünkösd véget vetett Bábelnek.

 Pál apostol a Galatákhoz írt levelében arra buzdítja a hívőket, hogy a Lélek szerint járjanak, hogy ne a test kívánságai irányítsák őket: „A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálvány- imádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók” (Gal 5,19–21). Hozzáteszi: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Ezekre a gyümölcsökre az egész világnak szüksége van. A pünkösd az Egyház születése. A Szentlélek kiáradt ránk is, hogy lépjünk ki bezártságunkból, tegyünk tanúságot az Úr szeretetéről, és hirdessük evangéliumát minden teremtménynek a föld végső határáig.

Imádság az Úr napján

MÁJUS 27., SZOMBAT, PÜNKÖSD VIGÍLIÁJA

 

Canterburyi Szent Ágoston (†604) püspökre, az angol egyház atyjára emlékezünk.

 

ApCsel 28,16–20.30–31. Pál Rómában

Amikor megérkeztünk Rómába, Pál engedélyt kapott, hogy saját szállást vegyen egy katona őrizete alatt. ¹⁷Három nap múlva magához kérette a tekintélyesebb zsidókat. Amikor összejöttek, beszélt hozzájuk: „Testvérek! Semmit sem vétettem a nép vagy atyáink szokásai ellen, mégis megkötöztek Jeruzsálemben, és a rómaiak kezére adtak. ¹⁸Ezek kivizsgálták ügyemet, s szabadon akartak engedni, mert semmi okot nem találtak, amiért halálra ítéljenek. ¹⁹A zsidók azonban tiltakoztak, így kénytelen voltam a császárhoz föllebbezni, de nem azért, mintha népemet akarnám vádolni. ²⁰Azért kérettelek ide, hogy lássalak benneteket, és szóljak hozzátok. Ezt a bilincset Izrael reménysége miatt rakták rám.” Két álló esztendeig ott maradt bérbe vett szállásán, s fogadott mindenkit, aki csak fölkereste. ³¹Hirdette az Isten országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.

 

Az Apostolok cselekedetei elbeszélésének vége röviden elmondja, hogyan érkezett el az evangélium Rómába. Pál a küldetését házi őrizetben, egy magánházban kezdte. Mivel élvezte a római hatóságok jóindulatát, magához hívatta a zsidó közösség vezetőit. Jóllehet sokan nem fogadták el igehirdetését, mégsem voltak ellenségesek vele, sőt nagy toleranciáról tesznek tanúságot vele kapcsolatban, és biztosítják arról is, hogy semmiben sem neheztelnek rá. Pál két évig marad abban a házban, ami valószínűleg a zsidó negyed közelében lehetett, és amit aztán missziós központtá alakít. Pál testileg ugyan bilincsben van, mégis igen intenzív apostoli munkát végez: embereket fogad a házában, prédikál nekik, imádkozik, és leveleket ír a távoli közösségeknek. Semmi, még a bilincsek sem akadályozzák meg abban, hogy az evangéliumot hirdesse. Micsoda példa ez számunkra, akiknek

– bár minden eszközünk megvan hozzá – sokszor mégis a nehezünkre esik, hogy az emberek szívéhez szóljunk! Lukács ezen a ponton hirtelen megszakítja az elbeszélést, mintha azt akarná mondani, hogy itt veszi kezdetét a kereszténység elterjedése az egész világon. Nem beszél Pál mártírhaláláról sem. Más forrásokból tudjuk, hogy Pál római tartózkodásának második évében, annak vége felé megváltozott a politikai hangulat a keresztényekkel szemben. Néro császár üldöztetéseket zúdított rájuk, melyek során Pétert is és Pált is kivégezték. Lukács csak azt hangsúlyozza, hogy Pál bátran hirdeti a keresztény hitet. A fiatalember, aki a köpenyekre vigyázott István megkövezése közben, engedte, hogy Jézus meghódítsa magának, olyannyira, hogy a világ útjait járta, „hirdette az Isten országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról”. Rómába érve Pál, aki zsidó és római polgár volt, vagyis a világ polgára, testében leláncolva is megélte Jézus tanítványainak nagy szabadságát.

Előesti imádság

MÁJUS 24., SZERDA

 

A Sanghaj közelében fekvő sheshani Szűz Mária-kegyhely ünnepén imádkozzunk a kínai keresztényekért!

 

ApCsel 20,28–38. Pál az Isten igéjének ajánlja az efezusi presbitereket

²⁸Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. ²⁹Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. ³⁰Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat. ³¹Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.
³²Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. ³³Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. ³⁴Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. ³⁵Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: ‘Nagyobb boldogság adni, mint kapni.’«
³⁶Miután ezeket elmondta, letérdelt, és együtt imádkozott mindnyájukkal. ³⁷Azok pedig mindannyian nagy sírásra fakadtak, és Pál nyakába borulva csókolgatták őt. ³⁸Az a mondása fájt nekik leginkább, hogy nem fogják többé viszontlátni az arcát. Végül pedig elkísérték őt a hajóra.

 

Isten szava őriz, védelmez és áld minket még azelőtt, hogy ránk lenne bízva a hirdetése. Jézus tanítványai csak akkor tudják Isten szavát elvinni másoknak, ha előbb őket magukat támogatja a Szó. Az evangélium nélkül az Egyház semmi, és ahogyan Jézus mondja, „nélküle semmit sem tehetünk” (vö. Jn 15,5). Pál emlékeztet aztán arra is, milyen kapcsolatban volt a szegényekkel: keze munkájával segítette őket. Nemcsak hogy nem kívánt magának semmilyen gazdagságot, de saját keze munkájából tartotta fenn magát. Újból fölhívja a figyelmet, hogy a keresztények elsődleges kötelessége, hogy a gyengék támasza legyen. Ez az első alkalom, hogy az Újszövetség a „gyengék” (aszténosz, vagyis erőtlen) kifejezést használja általánosságban a szegények megjelölésére. A „támaszt nyújtani” kifejezés annyit jelent, mint „gondoskodni”, személyes felelősséget vállalni a leggyengébbekért. És Lukács itt idézi Jézus egy gyönyörű mondását, amivel Pál a hívő ember életét összegzi: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” A makàrion (boldog) görög szóval Pál az evangéliumi nyolc boldogsággal kapcsolja össze ezt a mondást. A szó szerinti fordítás így hangzik: „Az a boldog, aki ad, nem az, aki kap.” Összekapcsolhatjuk ezt a mondatot egy másik evangéliumi mondattal: „Adjatok, és akkor ti is kaptok” (Lk 6,38). A Didakhé ókeresztény szövege valójában ezt a tanítást foglalja össze, amikor így ír: „Mindenkinek adj, aki kér tőled, és ne kérd vissza! Az Atya ugyanis mindenkinek adni kíván ajándékaiból. Boldog az, aki a parancs szerint ad, mert ártatlan.” (Az idézet Vanyó László fordítása)

Imádság a szentekkel

MÁJUS 23., KEDD

 

Boldog Apor Vilmos győri vértanú püspök emléknapja: 1945. április 2-án életét adta a püspöki palotában rejtőző asszonyok és lányok védelmében.

 

ApCsel 20,17–27. Búcsú Efezus véneitől

 

¹⁷Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. ¹⁸Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. ¹⁹Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. ²⁰Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. ²¹Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. ²²És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. ²³Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. ²⁴De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
²⁵Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. ²⁶Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. ²⁷Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.

 

Milétuszi partraszállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség „véneit”. Az apostol el akar búcsúzni tőlük, „lelkipásztori végrendeletet” akar hagyni, hiszen ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi, hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy (...) minden időmet köztetek töltöttem.” Az apostol tisztában van azzal, hogy ezeknek az embereknek mindig példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt. Úgy mutatkozik meg előttük, mint a pásztor példája, és emlékezteti őket, három éven át hogyan élte meg szolgálatát Efezusban. Úgy magyarázza munkáját, mint „az Úrnak való szolgálatot”. Ezt az utat mutatta nekünk Jézus, az evangélium hirdetésének is ez az útja. A szelídség ugyanis megnyitja az emberek szívét, készségessé teszi őket, hogy meghallgassák az evangéliumot, és találkozzanak Istennel. Pál elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem saját szeszélyétől hajtva megy Jeruzsálembe, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de tudatában van annak, hogy az Úr szolgálata szembenállást vált ki, és próbatételekkel jár. A „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A vértanúság nagyon fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert protestáns bibliakutatója, aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Újra képesnek kell lennünk azt a hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban volt (...) Kereszténységünk és a világról alkotott felfogásunk csak így talál rá a hősiességre, amely éltetni fogja.” Vértanúnak lenni annyit jelent – mondta Romero érsek –, hogy az életünket adjuk az Úrért és másokért, nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy teljesen odaadjuk magunkat az evangélium hirdetéséért.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

MÁJUS 22., HÉTFŐ

 

ApCsel 19,1–8. Pál Efezusban

 

¹Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. ²Ezeknek azt mondta: »Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?« Azok azonban azt felelték neki: »Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.« ³Ő erre megkérdezte: »Hogyan vagytok hát megkeresztelve?« Azok így feleltek: »János keresztségével.« ⁴Erre Pál azt mondta: »János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.« ⁵Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. ⁶Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. ⁷Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak.
⁸Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról.

 

Pál megérkezik Efezusba, Ázsia provinciának ebbe a gazdag és népes fővárosába, amely a keletet a nyugattal összekötő tengeri és szárazföldi utak csomópontjában helyezkedik el. Az apostol három évig marad itt, missziója középpontja lesz ez a város. Innen indul el más városokba, hogy ott is közösségeket alapítson, és számos levelet ír onnan, például a korintusiaknak. Amint megérkezik Efezusba, ott találja Keresztelő János néhány tanítványát. Tucatnyi emberről van szó, egy olyan, a régióban elterjedt csoport tagjairól, akik Keresztelő Jánost tartották a mesterüknek. „János tanítványai” mellé szegődött. Kicsiny esemény ez, amely rámutat Pál lelkipásztori odafigyelésére, ahogyan megragad minden alkalmat az evangélium hirdetésére, odafigyel a kérésekre, azokra is, amelyek a Jézussal való találkozásra áhítozó emberek szívében rejtőzködnek. Pál meghallgatta és megértette a kérésüket, lelki útjuk társául szegődött, hirdette nekik az evangéliumot, és elkísérte őket egészen a keresztségig. Miközben az apostol rájuk helyezi kezét, a Szentlélek leszáll a szívükbe, és Jézus tanítványaivá formálja őket. A Lélek azonnal megmutatja erejét az új megkereszteltekben, akik elkezdtek nyelveken szólni és prófétálni – jegyzi meg Lukács. Pál arra tanít, figyeljünk oda, hol van szükség az evangéliumra, segítségre, irgalomra, vegyük észre a sokak szíve mélyén rejlő kérést.

Imádság a szegényekért

 

MÁJUS 21., VASÁRNAP, URUNK MENNYBEMENETELE

 

ApCsel 1,1–11; Zsolt 47 (46); Ef 1,17–23; Mt 28,16–20

 

¹⁶A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. ¹⁷Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. ¹⁸Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. ¹⁹Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, ²⁰és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«

 

Ma Jézus mennybemenetelének misztériumát szemléljük. Lukács evangélista úgy beszél a mennybemenetelről, mint Jézus útjának csúcspontjáról. A Jeruzsálembe vezető út elején így ír róla: „Amikor már közeledtek szenvedésének és megdicsőülésének napjai, szilárdan elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (Lk 9,51). Az evangéliumi elbeszélést a mennybemenetel zárja le. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mennybemenetellel a húsvét eléri beteljesedését, és kezdetét veszi a tanítványok útja a világ útjain. Jézus Jeruzsálemen kívülre viszi őket. Miközben vele mennek Betánia felé, talán mert tudják, hogy ünnepélyes pillanatot élnek meg, megkérdezik: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Fontos kérdés volt ez. Mintha azt kérdezték volna: lehetséges, hogy végre nem kell félnünk, nem kell többet várakoznunk? Egyszer és mindenkorra legyőzettek a gonosz erői? Helyreáll végre a Messiás országa? Jézus mégsem válaszol a tanítványoknak erre a kérdésére, hanem tisztázza: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” Az akkori tanítványokhoz hasonlóan sokszor mi is keveset értünk az életből, és könnyen leszűkítjük arra, amit mi személyesen megértünk, megélünk belőle. Jézus azonban mintha azt sugallná, hogy az élet sokkal nagyobb és összetettebb ennél, és nem a mi dolgunk tudni a napot és az órát. Az Úr azonban nem hagyja a tanítványokat bizonytalanságban ebben az összetett, olykor ellenséges világban. Megígéri nekik az igazi erőt, a Szentlélek erejét: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét.”

Jézus mennybemenetele nem jelenti ezért azt, hogy ő egyszerűen eltávolodott a tanítványoktól, hanem inkább azt, hogy elért az Atyához, és vele van a dicsőségben. Fölmenni a mennybe azt jelenti, végérvényesen kapcsolatba lépni Istennel. A „menny”, amiről az írás beszél, azt jelképezi: ahogyan az ég betakar és körülölel, úgy az Úr, amikor fölmegy a mennybe, betakar és körülölel mindannyiunkat. A tanítványok megsejtik ezt, és eltelnek örömmel. Az apostolok megértették, hogy Jézus örökre velük marad, bárhová is mennek, ahogyan egyébként el is mondta nekik: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (28,20) – ahogyan Máté leírta Jézus utolsó szavait. A tanítványok öröme most a mi örömünk is.

A menny nem a saját énünk, a saját meggyőződéseink dimenziója, hanem maga Jézus. „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment” – figyelmeztet a két fehér ruhába öltözött férfi. Arra hívnak, hogy szívünk tekintetét mindig Jézusra irányítsuk, az ő sebzett és egyben dicsőséges testére. Ő nem egy kísértet, és nem is egy új és tökéletes testben jelenik meg, hanem saját testében, amelyre rányomta bélyegét a történelem, az erőszak, a kapott sebek. A feltámadt és még sebeket viselő Jézus konkrét valósága szoros kapcsolatot teremt a földi élet és a menny között, ahogyan Pál apostol sugallja a Kolosszeieknek írt levélben: „Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,19–20). A mennybemenetel a jövő, amelyet Isten elkezd egyszülött Fiával. Jézussal lenni már most azt jelenti, felmenni vele oda, ahol helyet készített számunkra is.

Imádság az Úr napján

 

MÁJUS 20., SZOMBAT

 

ApCsel 18,23–28. Apolló tevékenysége

²³Miután itt töltött egy bizonyos időt, útra kelt, és sorjában bejárta Galácia tartományát és Frígiát, s minden tanítványt megerősített.
²⁴Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. ²⁵Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. ²⁶Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. ²⁷Mikor aztán Akhájába készült menni, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, ²⁸mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.

 

Ez az egyetlen hely az Apostolok cselekedeteiben, ahol szó van Apollóról. Pál beszél róla a Korintusiaknak írt első levélben, amit Efezusból küldött nekik harmadik térítőútján, vagyis azután, hogy Apolló Korintusban tevékenykedett a keresztények között. Pál véleménye Apollóval kapcsolatban megegyezik azzal, amit az Apostolok cselekedeteiben olvasunk róla: „ékesszóló és az Írásokban igen jártas ember volt”, apostoli tevékenységét „a kegyelem kísérte”. Ugyanakkor tudunk róla, hogy Apolló ténykedése aggodalmat is okozott az apostol számára, mivel két párt alakult ki a korintusi keresztények között, melyek közül az egyik Pállal tartott, a másik pedig Apollóval. Az apostol, akit aggaszt a keresztény közösség megosztottsága, határozottan lép fel, hogy a szakadás ne mélyüljön el. Így ír a korintusiaknak: „Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,5–6) Azután még hozzáteszi a következőket: „Ezeket, testvérek, miattatok alkalmaztam magamra és Apollóra, hogy rajtunk tanuljátok meg: Ne többet annál, ami írva van! Senki se kérkedjék az egyikkel a másik rovására.” (1Kor 4,6) Fontos látnunk, milyen szenvedéllyel védelmezi Pál apostol a keresztény közösség egységét. Levelében dicséri Apolló igehirdetését, de figyelmezteti a keresztényeket, hogy a gőg, mely mindig ott lappang a hívek szívében, méreggé válik, megosztja és végül tönkreteszi a közösséget. Jelentős Priscilla és Aquila tevékenysége is, akik befogadják házukba Apollót, és segítenek neki, hogy még jobban megismerje az evangéliumi üzenetet. Részt kell vennünk a közösség életében ahhoz, hogy megérthessük az evangélium mély igazságát.

Előesti imádság

 

MÁJUS 19., PÉNTEK

 

ApCsel 18,9–18. Sok emberem van ebben a városban

⁹Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: »Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, ¹⁰mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban.« ¹¹Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét.
¹²Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzulja, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, ¹³és azt mondták: »Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket!« ¹⁴Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: »Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. ¹⁵De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni.« ¹⁶S elűzte őket az ítélőszéktől. ¹⁷Erre mindnyájan megragadták Szosztenészt, a zsinagóga elöljáróját, és megverték az ítélőszék előtt, de Gallió ezzel sem törődött semmit.
¹⁸Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét – fogadalma volt ugyanis –, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.

 

A korintusi egyház létszámban gyorsan növekedett, ám a bajok is sokasodtak. Pál hozzájuk szóló két leveléből látjuk, milyen életteli volt a közösség, de voltak súlyos feszültségekkel terhelt időszakaik is, melyek veszélybe sodorták az egységüket. Pál valószínűleg több alkalommal elbátortalanodott, és félelem kerítette hatalmába. Látjuk ezt abból is, milyen különleges beszélgetést folytatott az Úrral, aki megjelent neki éjszaka, és így szólt: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok, senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked.” Lukács hozzáteszi, hogy Pál úgy döntött, még másfél évig marad Korintusban, hogy hirdesse az evangéliumot. Az apostol megértette, hogy egyedül az Úr lehet az a szikla, amelyre egy hatékony és erős lelkipásztori szolgálatot lehet építeni. Az Úr volt az igazi főszereplője a keresztény közösség életének, ezért mondta Pálnak a látomásban, hogy „sok emberem van ebben a városban”. Útmutatás rejlik ebben a kijelentésben, méghozzá az, hogy hirdessük az evangéliumot a városokban. Az Úr itt, a találkozásnak ezeken a helyein, a különféle kereszteződések pontjainál akar egy olyan népet támasztani, amely emberibbé és szolidárisabbá teszi az életet.

A Szent Kereszt imádsága

MÁJUS 18., CSÜTÖRTÖK

 ApCsel 18,1–8. A korintusi közösség alapítása

¹Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. ²Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nemrégen jött Itáliából – mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából –, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. ³Mivel ugyanaz volt a mesterségük – sátorkészítők voltak –, náluk maradt és dolgozott. ⁴Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket.
⁵Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. ⁶Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: »A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek.« ⁷Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. ⁸Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.

 

Korintus egy kozmopolita görög város volt, amely kikötőinek kereskedelméről volt híres. Amint megérkezett a városba, Pál a kikötő népes negyedei felé indult, ahol Aquilával és Priscillával, egy zsidó-keresztény házaspárral találkozott, akik Rómából menekültek el Claudius császár zsidóellenes rendelete elől. A római közigazgatás nem tett különbséget a két csoport, a kereszténységre áttért zsidók és a többi zsidó között. Pál ennél a családnál szállt meg, és velük együtt dolgozott a megélhetésért. Szombaton szokás szerint elment a zsinagógába, hogy elmagyarázza mindenkinek: Jézus a Messiás. Fontos, amit a szerző mond Pálról: „Egészen a tanításnak szentelte magát.” Olyan útmutatás ez, amelynek minden mai keresztény közösséget rá kell ébresztenie arra, hogy sürgősen hirdetni kell újra az evangéliumot. A misszió célja, hogy a hívők életében az Isten szava kerüljön az első helyre. Ez mozgatta Pált, aki testestül-lelkestül átadta magát ennek a küldetésnek. A gyümölcsök nem is várattak magukra: megtért Kriszpusz is, a zsinagóga vezetője. Korintusban pedig népes közösség alakult ki, akik között nagy számban voltak kereskedők, tengerészek, rabszolgák és felszabadított rabszolgák. Egy kikötővárosra jellemző, életerős, színes, dinamikus csoport jött létre, amelyben éppen összetettsége miatt nem kevés konfliktussal járt az együttélés. Ez a közösség mégis a remény kézzelfogható jele volt Korintus lakói számára. Kéri az Úr a mi közösségeinktől is, melyek gyakran kisebbségben vannak sokszínű, pluralista városainkban: legyünk a béke és a szeretet otthonai, amelyek emberségessé teszik az egész várost.

Imádság az Egyházért

 

MÁJUS 17., SZERDA

 

ApCsel 17,15–18,1. Pál Athénba megy

¹⁵Akik elkísérték Pált, elvezették őt Athénig, aztán elutaztak, miután parancsot kaptak tőle Szilás és Timóteus számára, hogy mihamarabb menjenek hozzá.
¹⁶Amíg Pál Athénben várt rájuk, a lelke megrendült a bálványimádásba merült város láttán. ¹⁷Vitatkozott a zsidókkal és az istenfélőkkel a zsinagógában, s a köztéren is nap-nap után azokkal, akik ott voltak. ¹⁸Némelyik epikureus és sztoikus bölcselő vitába ereszkedett vele. Egyesek azt kérdezték: »Mit akar mondani ez a szószaporító?« Mások viszont: »Új istenek hirdetőjének látszik« – mert Jézust és a feltámadást hirdette nekik. ¹⁹Aztán megragadták, és az Areopáguszra vitték ezekkel a szavakkal: »Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? ²⁰Mert valami újszerűt mondogatsz a fülünkbe, tudni akarjuk tehát, vajon mik ezek.« ²¹Ugyanis az összes athéni és az ott lévő jövevények semmi egyébbel nem foglalkoztak, mint azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak.
²²Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: »Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. ²³Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: ‘Az ismeretlen istennek.’ Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. ²⁴Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. ²⁵Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. ²⁶Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, ²⁷hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem.

²⁸Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta:
‘Az ő gyermekei vagyunk.’

²⁹Mivel tehát Isten gyermekei vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség hasonló aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, a művészet és az emberi gondolat alkotásához. ³⁰Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, ³¹mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságbanegy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta a halálból.«
 ³²Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: »Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.« ³³Ezzel Pál eltávozott körükből. ³⁴De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is.
¹Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba.

 

Lukács elbeszélése alapján az evangélium hirdetése szempontjából Jeruzsálem után és Róma előtt Athén stratégiai szempontból fontos város volt, a kor kulturális fővárosa. Pál előbb rá akar érezni az athéniek kultúrájára, szokásaira, életfelfogására, mindennapjaira. Lukács különleges módon írja le, ahogyan Pál mint valami turista járja a város utcáit, és érdeklődve figyel. Merészsége, amivel az athéni bölcsek elé áll, azt mutatja, hogy egyetlen kultúra sem lehet idegen az evangélium számára. Mai városaink piacterei is tanítványokra várnak, akik bölcsen hirdetik a Jézustól jövő üdvösséget. Pál beszédében olyan bibliai témákat vet fel, amelyek közelebb állnak a görög filozófiához. Szeretné, ha a két kultúra párbeszédet folytatna egymással, hogy az evangélium a görög kultúra kovásza legyen. Az „ismeretlen isten” oltárára való utalás beszédének jól kigondolt bevezetése. Pál nagyon bölcsen mutatja meg nekünk, hogyan adjuk tovább az evangéliumot, hogy más kultúrákhoz tartozó emberek is megértsék, és aztán az magától működjön a szívükben és a társadalmukban. Nem hallgathatott ugyanakkor a feltámadás kulcsfontosságú témájáról sem: ez az élet értelme, az emberi történelem és a teremtés célja. Az athéniak, bár hittek a lélek halhatatlanságában, nem tudták elfogadni, hogy a „testet”, a „port”, ami vagyunk, Isten annyira szereti, hogy nekiajándékozza a feltámadás leheletét.

Imádság a szentekkel

 

MÁJUS 16., KEDD

 

ApCsel 16,22–34. A börtönőr megtérése

 

²²A nép is összecsődült ellenük, a bírák pedig letépették a ruháikat, és megvesszőztették őket. ²³Sok ütést mértek rájuk, aztán börtönbe vetették őket. Az őrnek pedig megparancsolták, hogy szigorúan őrizze őket. ²⁴Miután ilyen parancsot kapott, a belső tömlöcbe vitte őket, a lábukat pedig kalodába zárta.
²⁵Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. ²⁶Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden ajtó kinyílt, és mindnyájuk bilincsei leoldódtak. ²⁷Amikor a börtönőr felriadt és azt látta, hogy a börtön ajtajai nyitva vannak, kirántotta a kardját, és meg akarta magát ölni abban a hitben, hogy a foglyok megszöktek. ²⁸Pál azonban fennhangon így kiáltott: »Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindannyian itt vagyunk!« ²⁹Az erre világosságot kért, beljebb ment, és remegve borult Pál és Szilás lábához. ³⁰Azután kivezette őket és így szólt: »Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?« ³¹Azok azt felelték: »Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe.« ³²Aztán hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. ³³Ő pedig még abban az éjjeli órában elvitte őket, megmosta sebeiket, s mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan. ³⁴Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett háza népével együtt, hogy híve lett Istennek.

 

Az igehirdetésnek Filippiben nem csupán egy politeista vallási környezettel kell szembenéznie, mint Lisztrában, hanem a római életstílushoz kötődő kultúrával is. A gond akkor kezdődik, amikor Pál megszabadít a tisztátalan lélektől egy szegény rabszolganőt, aki jóslásaival sok pénzt keresett gazdájának. Pál meggyógyítja őt. A megtért Lídiával együtt ez a rabszolga a második nő, aki az európai kereszténység kezdetét jelzi. A nő gazdája és annak barátai kikelnek Pál és Szilás ellen, olyannyira, hogy börtönbe juttatják őket. Az Úr azonban most is megszabadítja tanítványait a láncokból. A kereszténység első éveiben különleges kapcsolat van az evangélium és a börtön között. Máté evangélista talán ezért hangsúlyozza, hogy mindenki feladata a foglyok meglátogatása, nem csak a tanítványoké. Az első századokban a keresztények gyakori tapasztalata volt a börtön, és valójában a történelem során soha nem volt hiány a hitük miatt bebörtönzött keresztényekből. Éppen ezért ma is fontos, hogy a keresztények vigasztalást vigyenek a börtönökbe, különösen oda, ahol erőszakos légkör uralkodik. Erről beszél az Apostolok cselekedeteinek ez a története is. Pál és Szilás imádkoznak, és közben olyan „földrengést” támasztanak, amely megrengeti a falakat, lehullasztja a bilincseket, és legfőképpen megváltoztatja a börtönőr szívét, aki először meg akarja ölni őket a történtek miatt. Pál és Szilás segítenek neki megérteni, hogy mi történt. A szeretet legyőzi az ellenállását: kivezeti a börtönből, szabadon engedi és házába fogadja őket. A börtönőr egész családja megtér az evangéliumhoz. Pál és Szilás szeretete megváltoztatta azt az embert és családját.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

MÁJUS 15., HÉTFŐ

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a békéért imádkoznak.  

 

ApCsel 16,11–15. Érkezés Filippibe

 

 11Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, 12innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. 13Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. 14A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. 15Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött: »Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.« És erővel rá is vett minket.

  

Pált Filippiben asszonyok egy csoportja fogadja. A vezetőjük Lídia, egy textilkereskedő, istenfélő asszony. Miután meghallgatta Pált, megtér, és szeretne megkeresztelkedni. Az első megtérés Európában egy ügyesen kereskedő, Ázsiából bevándorolt, egyedülálló, emancipált nővel történik: Lukács őt a jövőbeli megtérések példájaként állítja elénk. A megtérés belső folyamatát is gondosan leírja: „Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira.” Az evangélium hirdetése nem a csatlakozók számától függ. Az evangélium az egyes emberek szívét hivatott megváltoztatni, és az egyes emberekben történő változásból fakad a keresztény testvériség. Az apostoli igehirdetés az emberek szívében hoz létre változást, testvéri kapcsolatban köti össze az egyes embereket. Lídiát minden családtagjával és a házukban lakó minden emberrel együtt megkeresztelik. Jelentéssel bír, hogy az első európai igehirdetés egy házban történik, már nem a zsinagógában zajlik, és nem is a római köztereken. Egy olyan kereszténység ez, amely a család arcvonásait viseli: a családét, ami nem úgy jelenik meg itt, mint egy zárt sejt, hanem mint egy otthon, amely mindenkit befogad, de közben megőrzi családias jellegét, a közvetlen, testvéri, szolidáris, szilárd kapcsolatokat. Lídia kitartó kérése, hogy vendégül láthassa Pált és a társait, az evangélium- hoz való megtérés különleges gyümölcse: „Ha nézetetek szerint az Úr híve vagyok, térjetek be házamba, és maradjatok nálam.” Lídia „erővel vette rá” őket – jegyzi meg Lukács. Az idegenek befogadása az európai kereszténység gyökereibe íródott. Ha az európai egyház ki akar lépni meddőségéből, sürgősen újra éltetnie kell ezeket a gyökereket.

Imádság a békéért