Április 30., szerda

 

ApCsel 5,17–26. Az apostolok letartóztatása és csodálatos szabadulása

⁷Felállt ekkor a főpap, és mindnyájan, akik vele tartottak – vagyis a szaddúceusok pártja –, elteltek irigységgel. ¹⁸Elfogták az apostolokat, és a nyilvános börtönbe vetették őket. ¹⁹Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, és azt mondta: ²⁰„Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást erről az életről.” ²¹Miután ezt hallották, virradatkor bementek a templomba és tanítottak.
   Péter a főtanács előttMikor megérkezett a főpap és akik vele voltak, összehívták a főtanácsot, vagyis Izrael fiainak összes vénjét, és elküldtek a börtönbe, hogy elővezessék őket. ²²De amikor a szolgák odaértek és kinyitották a tömlöcöt, nem találták ott őket. Visszatértek tehát és jelentették: ²³„A börtönt egész gondosan bezárva találtuk ugyan, az őrök is ott álltak az ajtók előtt, de amikor benyitottunk, senkit sem találtunk ott.” ²⁴E szavak hallatára a templomőrség parancsnoka és a főpapok megdöbbentek azon, ami történt. ²⁵Ekkor beállított valaki, és hírül hozta nekik: „Íme, a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet.”
   ²⁶Erre a parancsnok elment a szolgákkal, és erőszak alkalmazása nélkül elhozta őket, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket. 

Az Apostolok cselekedeteinek ez a szakasza az apostolok letartóztatását és csodálatos szabadulását mondja el. Azzal kezdődik, hogy az apostoloknak a nép körében megmutatkozó sikereire irigykedő főpap és a szadduceusok elrendelik a letartóztatásukat. Isten szavának hirdetése nyomán folyamatosan csodák történtek, és a keresztény közösség megbecsülése növekedett az emberek között. De nem a papok, és különösen nem a szadduceusok körében. Jól tudjuk, hogy a keresztény közösségre ugyanaz a sors nehezedik, mint ami Jézusra sújtott le. De az Úr nem hagyja rabságban a tanítványait. Éjjel egy angyal csodálatos módon leszáll közéjük, és megszabadítja őket. Megparancsolja nekik, hogy menjenek ismét a templomba, tanítsák a népet. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten szavát már nem lehet béklyóba kötni. Minden korban igyekeztek elhallgattatni az evangéliumot. A 20. században is számtalan olyan dráma tanúi voltunk, amikor totalitárius rendszerek el akarták némítani az evangéliumot, börtönbe vetették és megölték a tanúságtevőit. Napjainkban úgy látszik, erősödik a keresztényüldözés. A keresztények üldözését rejtély övezi. Miért dühödnek fel ellenük? Mi rosszat tesznek? A keresztények, akik szelídek és alázatosak, semmit nem követelnek, valójában radikális módon ellene mondanak a gonosz erőszaknak. Az evangéliumi szelídség előbb-utóbb széttöri az erőszak láncait. A gonosz, mivel nem viseli el ezt a szelídséget, mindent megtesz, hogy gyökerestül kiirtsa a földről. A keresztény szelídség nem akarja megsemmisíteni ellenségeit: a hívők ajkáról inkább – még ha le is vannak láncolva – imádság száll fel az ellenségeikért és az üldözőikért.

Imádság a szentekkel

Április 29., kedd

 

Sienai Szent Katalin (†1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.

 

ApCsel 4,32–37. Az első keresztény közösség

³²A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. ³³Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban. ³⁴Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták, ³⁵és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. ³⁶Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia –, ³⁷mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához. 

A Szentlélek munkálkodik a tanítványok életében, s ennek hatásai azonnal látszanak. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője ismét összefoglaló és világos képet ad a közösség életéről: mindenki, aki hallgatta az evangéliumot, egy szív és egy lélek volt. Az evangélium hívja létre ezt az új, közösségi légkört azok között, akik befogadják. Olyan mély egység volt közöttük, hogy külső dolgokban is megnyilvánult, egészen odáig, hogy „egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt”. Az egység lelke nem csupán létezésük bizonyos mozzanatait érintette, hanem áthatotta a közösség egész életét, és abban is megnyilvánult, hogy javaikat a közösbe adták. A közösség effajta ábrázolása, mely utópisztikusnak tűnhet, minden korban megmutatja a tanítványoknak, milyen úton járjanak: az egység és az osztozás útján. A hívők közötti kapcsolatok átalakulása nem egyszerűen emberi döntés gyümölcse, nem egyszerűen emberi hozzáállásból születik, inkább a Lélek működésének gyümölcse, aki arra hív, ne csak magunkat szeressük, hanem másokat is, legfőképpen a leggyengébbeket. A Lélek az igazi főszereplő, aki szolidárissá érleli a hívők közösségét. Hangsúlyos ebben a részben a vagyonközösség, az egyenlőtlenségeknek és annak kiküszöbölése, hogy valaki magára maradjon – az evangéliumi szeretetből fakadó egység ereje mutatkozik meg ebben. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője hangsúlyozza, hogy „nem akadt köztük szűkölködő”, mert az részesült a tehetősebbek javaiból. Lelkipásztori utat jelöl ki ezzel: onnan ismerhető fel, hogy mennyire evangéliumi egy keresztény közösség, hogy mennyire képes segíteni a leggyengébb, leginkább rászoruló, legszegényebb tagjain. Barnabás nagylelkűsége követendő példává válik: az evangéliumi szeretet összeköti és szilárddá teszi a tanítványok testvéri közösségét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Április 28., hétfő

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a békéért imádkoznak.

 

ApCsel 4,23–31. Az üldözött apostolok imája

²³Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. ²⁴Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: „Urunk, te vagy az, aki »alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van,« (Zsolt 146,6;  Kiv 20,11)  ²⁵aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad:

»Miért acsarkodnak a nemzetek
s terveznek hiúságokat a népek?
²⁶A föld királyai felkeltek,
egybegyűltek mind a fejedelmek
az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen.« (Zsolt 2,1-2) 

   ²⁷Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, ²⁸hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. ²⁹Most tehát Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. ³⁰Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.”
   ³¹Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét. 

Péter és János, miután visszanyerték szabadságukat, visszatérnek a tanítványok közé, és a közösséggel együtt köszönetet mondanak az Úrnak mindazért, amit rajtuk keresztül tett. A hálaadás fohásszá válik azért, hogy „teljes bátorsággal” folytathassák az evangélium hirdetését. Ez a közösség hivatása, amit az Úr újra és újra megerősít. És valóban, imádságuk után ismét megremeg a föld, és mindenki újra eltelik Szentlélekkel. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője mintha azt sugallná, hogy nem elég egy pünkösd, újabbakra van szükség. Vagy inkább azt, hogy a pünkösd folytatódjon minden keresztény közösség életében, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, ne aggodalmaskodjanak. Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy az Egyház és minden közösség életében alapvető fontosságú a karizmatikus dimenzió. A Szentlélek, annak ereje nélkül a keresztények elveszítenék energiájukat. A Szentlélek, akit a hívők imádság közben kapnak ajándékul, magának Istennek az ereje. Bőségesen ajándékozza ezt az erőt mindenkinek, aki őszinte szívvel kéri, kicsinyeknek és nagyoknak, gazdagoknak és szegényeknek, jóknak és rosszaknak: mindenki arra kapott meghívást, hogy a szeretet tüzével éltesse a világot. Ez a belső energia teszi a tanítványokat késszé és képessé arra, hogy „teljes bátorsággal hirdessék szavát”, és az Úrhoz vonzzák azokat, akik engedik, hogy megérintse a szívüket.

Imádság a békéért

Április 27., húsvét második vasárnapja

Az isteni irgalmasság vasárnapja

 

ApCsel 5,12–16; Zsolt 118 (117); Jel 1,9–13.17–19; Jn 20,19–31

 

Húsvét második vasárnapján az Egyház arra hív minket, hogyaz isteni irgalmasságot ünnepeljük, amelynek csúcspontja és forrása a húsvét misztériuma. Az olvasott evangéliumi szakasz egyszerre beszéli el az első húsvétot és a nyolc nappal későbbit, mintha az időt onnan akarná számítani, vasárnapról vasárnapra, akkortól kezdve mostanáig. Minden vasárnapi szentmisén megvalósul a találkozás a felátmadt Jézussal, aki eljön és ott van velünk. Eljön, nem pedig megjelenik. És első szavai a békeüdvözlet szavai: „Békesség nektek!” – mintha elválaszthatatlanul összekapcsolná a feltámadást a békével. Nem magától értetődő, és nem is egyszerűen rituális üdvözlet ez. Jézus azonnal összeköti teste sebeivel. Azt mondja az evangélista: „E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát.” Nincs húsvét sebek nélkül, és hívő emberként hozzátehetjük, hogy nincsenek sebek húsvét nélkül, feltámadás nélkül. Amikor a számtalan keresztre feszített sok sebére gondolunk, elsőként gondoljunk a háborúkra.

Miután János evangéliuma elbeszélte húsvét első vasárnapját, elbeszéli a következőt is, ahol már jelen van Tamás is, aki hitetlenül hallgatja a húsvéti történetet. Nem volt rossz tanítvány, sőt, nagylelkű volt. Néhány nappal korábban, amikor a súlyos beteg Lázárhoz kellett elmenni, a többi tanítvány nevében is mondta: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16) De túlságosan biztos volt önmagában, a saját érzéseiben, olyannyira, hogy ezt mondta: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, (…) és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” Mi sem nagyon különbözünk Tamástól, biztosak vagyunk magunkban, a saját elképzeléseinkben. Nekünk is, ahogyan neki, arra van szükségünk, hogy újra találkozzunk az Úrral, hallgassuk, lássuk és érintsük őt, hogy megéljük a húsvétot. Jézus maga jön ma elénk, hogy elmondja: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” A kereszt sebeivel megjelölt Jézus előtt Tamás megvallja hitét: „Én Uram és Istenem!” Úgy vallja meg, ahogyan előtte soha senki, Péter sem. Jézus pedig így szól hozzá és mindazokhoz, akik később csatlakoznak hozzá, hozzánk is: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ez az evangélium utolsó boldogmondása. És a mi boldogságunk is. A hit húsvét után Isten szavának hallgatásából születik meg, és abból, hogy meglátjuk és megérintjük az emberek sebeit.

Húsvéti imádság

 

Április 26., szombat

 

ApCsel 4,13–21. Péter és János tanúságtétele a nagytanács előtt

 ¹³Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. ¹⁴Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. ¹⁵Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: ¹⁶„Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. ¹⁷Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” ¹⁸Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. ¹⁹Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint Istenre! ²⁰Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” ²¹Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt. 

Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány folytatja annak elbeszélését, hogyan hallgatták ki a vének és írástudók előtt Jánost és Pétert a sánta koldus meggyógyítása után. A vének és írástudók csodálkoztak a nyíltságon, amivel Jézus két tanítványa a kérdéseikre válaszolt. Azért is csodálkoztak, mert „írástudatlan és tanulatlan emberek” voltak, mégis megállták a helyüket a kihallgatás során. Faggat ez minket is arról, mi hogyan teszünk tanúságot, hogyan indokoljuk a hitünket. Nem elég, ha mindig ugyanazt ismételgetjük. Elkerülhetetlenül szükséges átgondolni, hogyan kell ma tanúságot tennünk keresztény hitünkről, hogy megérintsük ezzel korunk embereinek szívét és elméjét anélkül, hogy alávetnénk magunkat a többségnek, vagy annak, aki erősebb és önteltebb. Létezik egyfajta függés a világtól, amely elől a keresztényeknek el kell menekülniük, mert veszélyes kísértés. Kísértés az is, hogy szelídítsük hozzá az evangéliumot korunk egocentrikus és nárcisztikus mentalitásához. Az egyetlen erőnk, minden értelemben, az evangéliumnak való engedelmesség. És csakis az evangéliumnak. Péter így válaszol a főtanács tagjainak: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” Sem önteltség, sem harag nincs a válaszában. Minden keresztény nemzedéknek sokat kell tanulnia abból, ahogyan Péter és János viselkedtek a főtanács előtt. Jól tudták, hogy nem hallgathatnak többé, és nem féltek. Ha csendben maradtak volna, elárulták volna az evangéliumot. Aki az evangéliumot a szívében őrzi, az nem teheti meg, hogy nem adja tovább akár az élete árán is. És ráadásul képes megtalálni a módját annak, hogyan adja tovább. Az evangélium nem suhogtatni való fegyver, hanem köpeny, amellyel szeretettel takarjuk be az embereket. A kereszténység inkább vonzás, semmint meggyőzés műve – mondta Antiochiai Szent Ignác –, különösen a nehéz helyzetekben, mint amilyeneket ebben a korban megélünk.

Húsvéti imádság