Március 31., húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

 

ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118 (117); 1Kor 5,6–8; Jn 20,1–9

 

A három asszony, akiről az evangélium ír, halálában sem hagyja magára Jézust. Ilyen nagy a szeretetük. Mennyire más a tanítványok viselkedése, akiket elragadott a félelem: elmenekültek, amikor a Getszemáni-kertben elfogták Jézust, és még mindig be vannak zárkózva az utolsó vacsora termébe. Az asszonyok szeretete igazán példaértékű: nemcsak hogy legyőzik a félelmet, hanem túlmennek a lehetséges határán is. Ott vannak kora reggel a sírnál az illatos olajakkal, hogy szeretett Mesterük felé megtegyék szeretetük utolsó gesztusát. Amikor belépnek, nem látják Jézus testét. De azonnal megjelenik előttük két fehér ruhás férfi: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt” (Lk 24,5) – mondják nekik. A két férfi a húsvétot hirdeti nekik.

Igen, az Úr nem nyugodott bele a gonoszba és annak sokféle formájába, amellyel megkeseríti az életet ebben a mi világunkban. A világjárvány után itt vannak a háborúk. Valóban sötétség látszik borulni a földre. De a mennyei Atya – emlékeztet bennünket János evangéliuma – annyira szereti a világot, hogy elküldte saját Fiát, az egyszülöttet, hogy megmentsen minket.

A két, ragyogó ruhába öltözött férfi közvetlenül a feltámadás kihirdetése után buzdítja az asszonyokat és buzdít bennünket is: „Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt”. Hányszor beszélt ugyanis Jézus a barátainak a húsvét misztériumáról, de ők nem vették őt komolyan! És hányszor szólt hozzánk Istennek ugyanez a szava, de mi is elfeledkeztünk róla! Azok az asszonyok visszaemlékeztek a szavaira, amelyeket Jézus nekik is mondott, és azonnal elmentek, hogy hirdessék a tizenegynek és mindenki másnak, amit láttak. Felelősségünk, hogy ezt a húsvétot mindenkinek továbbadjuk. Az Úr ismét azt kéri tőlünk, hogy mi is adjuk tovább. Itt van Péter apostol, aki az asszonyok szavainak hallatán – a többiek és részben a saját hitetlensége ellenére – kilép az utolsó vacsora terméből, és a sírhoz megy. Amint odaér, lehajol, hogy benézzen, és meglátja a lepleket, amelyekbe az Urat bebugyolálták. A szeretet leplei ezek, a szánalom, a könyörület leplei, leplek, amelyek beburkolnak sokakat, akiket erőszak sújt. Azok a leplek, amelyeket az Egyház és minden keresztény közösség kiterít a világ perifériáin, hogy ápolják a sok szegény, beteg, idős, gyermek, idegen, menekült, elhagyott testét. Ezek a feltámadás leplei, a szeretet győzelmének jelei az elhagyatottság felett. A húsvét arra kér minket, hogy sokasítsuk meg őket az irgalmasság terének kiszélesítésével.

Húsvéti imádság

Március 30., nagyszombat

Lk 23,50–56. Jézus temetése

50Volt egy József nevű, derék és igaz férfi, a főtanács tagja, 51aki nem értett egyet a határozatukkal és tetteikkel. Arimateából, a zsidók egyik városából származott, és maga is várta az Isten országát. 52Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 53Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és egy sziklába vágott sírba helyezte, amelyben még senki sem feküdt. 54A készület napja volt, és közeledett a szombat. 55Az asszonyok, akik Galileából jöttek vele, utánamentek, és megnézték a sírt, hogy miképpen helyezték el a testét. 56Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.

 Volt egy derék és igaz férfi, aki nem értett egyet a döntéssel, hogy Jézust megöljék. Arimateai József tartózkodott, mikor a főpapi tanács meghozta a halálos ítéletet. Jézus története végén tehát színre lép egy másik József. Az első Heródestől mentette meg Jézust, a második leveszi a keresztről, gyolcsba göngyöli, és egy új sírba helyezi. Csatlakoznak hozzá az asszonyok is, akik követték Jézust. A sír, a világ fájdalma, a halál, a tanítványok álmossága, a szenvedés láttán nem marad más, mint hinni Jézus szavaiban, aki az Atyára bízta magát. Aki nem azonosul a döntéssel, hogy meggyilkolják és eltapossák az embert, az a tömérdek fájdalom láttán ne csak sírjon, hanem higgyen, imádkozzon és reménykedjen egy új nap eljövetelében; adja oda, amije van, még ha csak az irgalmasság egy vászondarabja is az, vagy egy sírhely a temetéshez. Az Egyháznak a Szentírás ide vonatkozó szakaszaira épülő hagyománya szerint Jézus ezen a napon „alászállt a poklokra”, a halottak országába, hogy Ádámon és Éván kezdve kivezesse onnan a halottakat, és magával vigye őket a paradicsomba. Ezt ábrázolja az ortodox tradícióban tisztelt húsvéti ikon. Innen indul a feltámadás, abból, hogy Jézus alászáll a poklokra, e világ poklaira. Mondhatjuk, Jézus ma is alászáll e világ poklaira, hogy kiragadja a halál markából azokat, akiket a gonosz megsebzett és eltiport. A Feltámadott magával akarja vinni őket a mennybe. Hozzájuk és sok más emberhez is így szól, ma is: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Előesti imádság

 

Március 29., nagypéntek

 Jézus kereszthalálára emlékezünk.

Jn 18,1–19,42. Jézus halála

 „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6,39) Isten akarata az, hogy ne nyeljen el bennünket a gonosz, ne árasszon el a halál. Jézus nem kerüli el a halált, hanem magára veszi, hogy ne minket törjön össze, nem akar elveszíteni bennünket. Tegnapi és mai tanítványai közül senkinek sem szabad megadnia magát a halálnak.

A szenvedéstörténet folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a világban, mindenütt, ahol háború van, és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus elébük megy: „Kit kerestek?” Mikor pedig azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felel: „…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.

Pedig volt olyan pillanat, amikor kevés kellett volna ahhoz, hogy megmentse magát. Pilátus meg van győződve ártatlanságáról, és csak azt szerette volna, hogy tisztázzon néhány dolgot. Jézus azonban hallgat. „Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” Péter beszél, és megmenekül. Jézus hallgat, mert nem akar elveszíteni a rábízottak közül senkit, és keresztre feszítik.

Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Magára vette bűneinket, keresztjeinket, hogy könnyítsen terheinken. A nagypénteki liturgián ünnepélyesen behozzuk a keresztet, letérdelünk elé, és megcsókoljuk. A kereszt nem átok immár, hanem az evangélium, új élet forrása. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen” (Tit 2,14) – írja Pál apostol. Arra a keresztre feszítették fel az önszeretet mindaddig legyőzhetetlen törvényét.

Nagyheti imádság

 

Március 28., nagycsütörtök

Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk.

Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15.

A nagycsütörtöki evangélium arra buzdítja a tanítványokat, hogy hajoljanak le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez, és nagy ajándékot kapunk vele ezen az estén. A ma esti szent liturgián a lábmosás jel, a követendő út jele: meg kell mosni egymás lábát, kezdve a legszegényebbekkel. A nagycsütörtök megtanít arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyöngébbeken. Olyan út ez, mely a mennyből indul, mégis a legemberibb út. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk hajoljunk le testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenki a barátja, az is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán gesztus, hanem életmód.

Jézus valójában mindig erre vágyott és még azon az estén is az övéivel akart lenni; a tegnapiakkal és a maiakkal, beleértve minket is. Leült az asztalhoz a tizenkettővel, fogta a kenyeret, és szétosztotta közöttük, mondván: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ugyanígy tett a borral telt kehellyel is: „…ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” Táplálékunk lett, hogy test legyen a testünkből. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből leszállt táplálék számunkra, akik zarándokok vagyunk a világ útjain. Ezek tesznek bennünket Jézushoz hasonlóbbá, segítenek úgy élni, ahogyan ő élt, a jóság, a szolgálat, a gyengédség, a szeretet, a megbocsátás érzéseit ébresztik bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, amelyek arra késztetik, hogy mint egy szolga, megmossa a tanítványok lábát.

A vacsora végeztével az Olajfák hegyére indul. Ott újra letérdel, sőt, a földre borul, vérrel verejtékezik a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk a sír előtt, mondjuk el neki, hogy a barátai vagyunk. Ma nálunk is inkább az Úr az, akinek szüksége van rá, hogy valaki vele legyen. Halljuk meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38) Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle a vigaszt, hogy mellette vagyunk.

Nagyheti imádság

 

Március 27., nagyszerda

Emlékezzünk Ferenc pápa 2020-ban, a világjárvány idején a Szent Péter téren elhangzott imádságára. Imádkozzunk a koronavírus- és minden járvány áldozataiért és a betegekért.

 

Mt 26,14–25. Jaj az árulónak!

 14Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz 15és azt mondta nekik: »Mit adtok nekem, ha átadom őt nektek?« Azok megígértek neki harminc ezüstöt. (Zak 11,12) 16Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.

17A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és azt mondták: »Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?« 18Ő azt felelte: »Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: ‘A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a pászkát.’« 19A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.
20Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. 21Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« 22Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« 23Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. 24Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« 25Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.«

Júdás árulásának elbeszélése mindig fájdalommal és zaklatottsággal tölti el az embert. Harminc ezüstért képes eladni Mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt. Mennyi keserűség van a most hallgatott részt bevezető szavakban: „a tizenkettő közül az egyik”! Igen, a legjobb barátok egyike. Egy azok közül, akiket Jézus kiválasztott, szeretett, akikről gondoskodott, akiket megvédett az ellenfelek támadásaitól. És most éppen ő az, aki eladja az ellenségeknek. Júdás hagyta, hogy fokozatosan elcsábítsa a gazdagság ígérete, és hogy növekedjék a távolság közte és a Mester között, egészen az árulásig. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) Júdás végül a Mammont választotta, és elindult ezen az úton. Csakhogy a történetnek egészen más a végkifejlete, mint előzőleg gondolta. Gyötrődése talán már akkor elkezdődött, mikor az foglalkoztatta, hogy megtalálja a módot és időt „Jézus átadására”. Már közel volt a húsvét, az átvonulás, a bárányvacsora ideje, amikor az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra emlékeztek. Jézus jól tudta, mi vár rá: „Közel az időm”. Megkérte tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, a bárányt, ezzel is megmutatva, hogy nem Júdás „adta át” őt a főpapoknak, hanem ő maga adta magát halálra az emberek iránti szeretetből. Jézus messzire is mehetett volna Jeruzsálemtől, visszavonulhatott volna a pusztába. Ott bizonyára nem tudták volna elfogni. Mégsem tette. Jeruzsálemben maradt. Úgy döntött, megüli a vacsorát, amelyben a zsidók megemlékeznek Isten döntéséről, mellyel visszafogadta magához népét, megszabadítva őket az egyiptomi fogságból. Aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítvány és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. Mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondoljunk saját árulásainkra, nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is vállán hordozza a világ bűneit.

Nagyheti imádság

MÁRCIUS 26., NAGYKEDD

Korunk mártírjaira, az új vértanúkra emlékezünk.

 

Jn 13,21–33.36–38. Az árulás megjövendölése

E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.” ²²Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. ²³A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. ²⁴Simon Péter intett neki és kérte: „Kérdezd meg, kiről beszél.” ²⁵Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: „Uram, ki az?” ²⁶Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. ²⁷A falat után rögvest belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” ²⁸De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki. ²⁹Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.” Vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. ³⁰Mihelyt átvette a falatot, Júdás nyomban elment. Éjszaka volt. Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. ³²Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. ³³Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek. Simon Péter megkérdezte tőle: „Uram, hová mégy?” „Ahova megyek – válaszolta Jézus –, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” ³⁷Péter fogadkozott: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted.” ³⁸Jézus leintette: „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.

 

Jézus tudja, hogy Júdás hamarosan elárulja őt. Ennek a tanítványnak nem számít, hogy Jézus eléje is letérdelt, hogy megmossa lábát. Megmosta, megérintette és talán meg is csókolta a lábát, és most ezeken a lábakon készül elindulni, hogy elárulja őt. Jézus kimondhatatlan szomorúsággal szól a tizenkettőhöz: „Egyikőtök elárul.” Mindenkin eluralkodik a zavarodottság. Nem elég fizikailag Jézus közelében maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége és az ő megváltó tervének befogadása. Élhetünk a tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan Isten szavához, ha nem gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek között nem valósul meg az egység, ha nem csatlakozunk az ő igazságos és békés világot építő tervéhez, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik. És természetesen miközben elhalványul bennünk Jézus arca, az „én” egyre növekszik. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, saját magunk és dolgaink imádatává válik. És természetes módon csúszunk le innen az árulásig. A jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Ezekben nem lehet kompromisszumot kötni. Júdás megtette. Ezekben a napokban Jézus nem annyira azt kéri, hogy szolgáljuk őt, inkább azt, hogy maradjunk a közelében, kísérjük el, ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk figyelmesek, ne váljunk a megszokások rabjává. Az árulás olyan szívből fakad, mely képtelen a meghallgatásra. Ha félredobjuk az evangéliumot, a saját szavaink, saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe. Mindannyiunknak virrasztania kell. Péter és a többi tanítvány vele maradtak azon az estén, megvallva hűségüket mindhalálig – és néhány nap elteltével előbb magára hagyták, majd megtagadták őt. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk mindennap az Úr szeretetére és védelmező gondoskodására.

Nagyheti imádság

  

MÁRCIUS 25., NAGYHÉTFŐ

 

Az evangéliumért meghalt vértanúkra emlékezünk.

Boldog Omeljan Kovcs (†1944) görögkatolikus pap emlékezete: a majdaneki koncentrációs táborban gyilkolták meg, mert az üldözött zsidók védelmére kelt.

 

Jn 12,1–11. Jézust megkenik olajjal Betániában

¹Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. ²Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. ³Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. ⁴Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: ⁵„Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” ⁶De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. ⁷Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. ⁸Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” ⁹Amikor megtudták, hogy ott tartózkodik, a zsidók közül sokan elmentek, nemcsak Jézus kedvéért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. ¹⁰Erre a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, ¹¹mert miatta sok zsidó elment oda, és hitt Jézusban.

 

A virágvasárnappal beléptünk a nagyhétbe. János evangéliuma a szenvedéstörténet elbeszélését a betániai vacsorával kezdi, Márta, Mária és Lázár házában. Ez a család nagyon kedves volt Jézus számára. Hat nap volt már csak hátra húsvétig, és Jézus ismét együtt vacsorázott barátaival. Lázár is ott volt, akinek Jézus nem sokkal korábban adta vissza az életet. A vacsora alatt Mária fölkel, Jézus lábához térdel, és megkeni olajjal, aztán megtörli a hajával. A ház megtelik a finom illattal. Ez a gesztus talán a szeretetteli hála jelképe, amiért az életet ajándékozta a fivérének. Mindenesetre a szeretet gesztusa, mely az ingyenesség illatát árasztja. Mária egyáltalán nem számol azzal, hogy esetleg „pazarol”. Számára egyedül a próféta iránt érzett szeretet a fontos, aki visszaadta neki testvérét, és aki ilyen gyengéd szeretettel viseltetett a házuk iránt. Júdás nem így gondolkodik erről. Az ő szemében ez a szeretetteljes gesztus csupán hasztalan pazarlás. „Júdás érdeklődése” – amint az evangélista meg is jegyzi – valójában a pénzre irányul, nem a szegényekre. Egészen pontosan pedig a megtérülésre összpontosít. Jézus azonnal válaszol Júdásnak, azt mondja: „Hagyd békén! Hadd tegye.” Hagyja, hogy Mária folytassa szeretetből fakadó cselekedetét: ez az olaj előrevetíti a másik olajat, amivel temetése előtt kenik majd meg. Aztán hozzáteszi: „Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” Mária az egyetlen, aki megértette, hogy Jézusra a halál vár, ezért most szeretetre, közelségre van szüksége, mint minden halálba indulónak. Ez az asszony, aki engedte, hogy magával ragadja Jézus szeretete, megtanít minket arra, hogyan maradjunk ezekben a napokban a rendkívüli Mester közelében, és hogyan legyünk a szegények és a betegek mellett mindennap. Ebben az egyszerű és konkrét mozdulatokból álló, gyengéd és szeretettel teli gesztusban az üdvösséghez vezető út szimbóluma rejlik: a szegények mellé állva maga Jézus mellé állunk.

Nagyheti imádság

 

MÁRCIUS 24., VIRÁGVASÁRNAP

 

Szent Óscar Arnulfo Romero érsek, vértanú emléknapja: 1980-ban az eucharisztia bemutatása közben, az oltárnál ölték meg.

A Fosse Ardeatine-i mészárlás emlékezete: 1944-ben ezen a napon gyilkoltak meg a nácik 335 embert Rómában.

 

Iz 50,4–7; Zsolt 22 (21); Fil 2,6–11; Mk 14,1–15,47

¹Két nappal ezután volt a húsvéti vacsora és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A főpapok és az írástudók azon tanakodtak, miképpen fogják el őt csellel, és hogyan öljék meg. ²Azt mondták ugyanis: Ne az ünnepen, nehogy zavargás támadjon a nép között.
³Amikor Jézus Betániában volt a leprás Simon házában és asztalnál ült, odament hozzá egy asszony, alabástromedényben valódi, drága nárduszolajat hozva. Eltörte az alabástromot, és a fejére öntötte. ⁴Voltak, akik méltatlankodtak ezen, és így beszéltek maguk között: »Mire volt jó így elpazarolni ezt a kenetet? ⁵Ezt az olajat el lehetett volna adni több, mint háromszáz dénárért, és odaadni a szegényeknek!« És megharagudtak az asszonyra.
⁶Jézus azonban így szólt: »Hagyjatok békét neki! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem. ⁷Szegények mindig lesznek veletek, és amikor akartok, jót tehettek velük; de én nem leszek mindig veletek. ⁸Ő megtette azt, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésre. ⁹Bizony, mondom nektek: az egész világon, ahol csak hirdetni fogják ezt az evangéliumot, elbeszélik majd azt is, amit ő tett, az ő emlékezetére.«
¹⁰Az iskarióti Júdás pedig, a tizenkettő közül az egyik, elment a főpapokhoz, hogy kiszolgáltassa őt nekik. ¹¹Mikor azok meghallották ezt, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő pedig kereste az alkalmat, hogy kiszolgáltassa őt.
¹²A kovásztalan kenyerek első napján pedig, mikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték tőle: »Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?« ¹³Akkor elküldött kettőt a tanítványai közül, ezekkel a szavakkal: »Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, ¹⁴és ahova bemegy, mondjátok a házigazdának, hogy a Mester kérdezi: ‘Hol van a szállásom, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?’ ¹⁵Mutatni fog nektek egy nagy ebédlőt készen, megterítve. Ott készítsétek el nekünk.« ¹⁶Tanítványai elindultak és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogy megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.
¹⁷Amikor beesteledett, odaérkezett a tizenkettővel. ¹⁸Amikor letelepedtek és ettek, Jézus így szólt: »Bizony, mondom nektek: közületek az egyik, aki velem eszik, elárul engem«. ^{(Zsolt 41,10) 19}Erre azok elszomorodtak, és egyenként kérdezgetni kezdték tőle: »Csak nem én vagyok az, Uram?« ²⁰Ő azt felelte nekik: »A tizenkettő közül az egyik, aki velem egyszerre márt a tálból. ²¹Az Emberfia ugyan elmegy, ahogy meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!«
²²Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Vegyétek, ez az én testem.« ²³Azután fogta a kelyhet, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan. ²⁴Ő pedig így szólt: »Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik. ^{(Kiv 24,8; Jer 31,31) 25}Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.«
²⁶Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére. ²⁷Jézus azt mondta nekik: »Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: ‘Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok’. ^{(Zak 13,7) 28}De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.« ²⁹Péter erre azt mondta neki: »Ha mindenki megbotránkozik is benned, én nem fogok!« ³⁰Jézus azt felelte neki: »Bizony, mondom neked, te még ma éjszaka, mielőtt a kakas kétszer megszólal, háromszor is megtagadsz engem.« ³¹Ő még erősebben fogadkozott: »Még ha veled együtt meg is kell halnom, akkor sem tagadlak meg téged!« Ugyanígy beszéltek a többiek is valamennyien.
³²Odaértek a majorba, amelyet Getszemáninak hívnak. Akkor azt mondta tanítványainak: »Üljetek le itt, amíg imádkozom.« ³³Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és elkezdett remegni és gyötrődni. ³⁴Azt mondta nekik: »Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok.« ³⁵Egy kissé előbbre ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, távozzék el tőle ez az óra. ³⁶Ezt mondta: »Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.« ³⁷Ezután visszajött, és alva találta őket. Így szólt Péterhez: »Simon, alszol? Nem tudtál virrasztani egy órát? ³⁸Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.« ³⁹Aztán újra elment és imádkozott, ugyanazokkal a szavakkal. ⁴⁰Megint visszatért, és alva találta őket, mert a szemük elnehezedett; nem is tudták, mit feleljenek neki. ⁴¹Majd harmadszor is odajött, és azt mondta nekik: »Aludjatok már és nyugodjatok! Elég, eljött az óra! Íme, az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. ⁴²Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki elárul engem.«
⁴³Még beszélt, amikor megérkezett az iskarióti Júdás, egy a tizenkettő közül, és vele nagy tömeg kardokkal és botokkal a főpapoktól, írástudóktól és a vénektől. ⁴⁴Aki elárulta őt, jelt adott nekik: »Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg, és jól vigyázva vigyétek el.« ⁴⁵Amint odaért, mindjárt odalépett hozzá, és így szólt: »Rabbi!« És megcsókolta őt. ⁴⁶Azok pedig kezet emeltek rá, és megragadták őt. ⁴⁷Az ott lévők közül az egyik kardot rántott, rásújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. ⁴⁸Jézus így szólt hozzájuk: »Mint valami rabló ellen, úgy jöttetek ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. ⁴⁹Mindennap veletek voltam, tanítottam a templomban, mégsem fogtatok el. Az írásoknak azonban be kell teljesedniük.« ⁵⁰A tanítványai ekkor elhagyták őt, és mindnyájan elfutottak. ⁵¹Egy ifjú azonban követte, mezítelen testén egy szál gyolcsingben. ⁵²Elkapták, de az, ingét otthagyva, mezítelenül elfutott tőlük.
⁵³Jézust a főpaphoz vitték. Összegyűlt nála minden főpap, írástudó és vén. ⁵⁴Péter pedig messziről követte őt, be egészen a főpap palotájáig, és a szolgákkal a tűznél leülve melegedett. ⁵⁵A főpapok pedig, és az egész főtanács, tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adják, de nem találtak. ⁵⁶Sokan tettek ugyanis hamis tanúvallomást ellene, de vallomásaik nem egyeztek egymással. ⁵⁷Végül néhányan felálltak, és hamis tanúvallomást tettek ellene ezekkel a szavakkal: ⁵⁸»Hallottuk, hogy ez azt mondta: ‘Lebontom ezt a kéz alkotta templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem kéz alkotott’.« ⁵⁹De a vallomásuk így sem volt megegyező. ⁶⁰Ekkor a főpap középre állt, és megkérdezte Jézust: »Semmit sem felelsz mindarra, amit ezek tanúsítanak ellened?« ⁶¹Ő csak hallgatott, és semmit sem felelt. A főpap újra megkérdezte őt: »Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten Fia?« ⁶²Jézus azt felelte neki: »Én vagyok. És látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben«.
^{(Dán 7,13; Zsolt 110,1) 63}Ekkor a főpap megszaggatta ruháit, és így szólt: »Mi szükségünk van még tanúkra? ⁶⁴Hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok?« Erre azok mindnyájan halálra méltónak ítélték őt.
⁶⁵Ezután egyesek elkezdték őt leköpdösni, betakarták az arcát, ököllel verték, és azt mondták neki: »Prófétálj!« S a szolgák is arcul verték őt.
⁶⁶Eközben Péter lent volt az udvarban. Odajött a főpap egyik szolgálója, ⁶⁷látta Pétert melegedni, szemügyre vette őt, és azt mondta: »Te is a Názáreti Jézussal voltál!« ⁶⁸Ő azonban letagadta: »Nem ismerem őt, és azt sem értem, mit mondasz.« Aztán kiment az előcsarnokba; ekkor megszólalt a kakas. ⁶⁹A szolgáló megint meglátta őt, újra mondogatni kezdte a körülállóknak, hogy ez is azok közül való. ⁷⁰Ő megint csak letagadta. Kis idő múltán az ott állók ismét így szóltak Péterhez: »Biztosan közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.«
⁷¹Ő pedig átkozódni kezdett és esküdözni: »Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!« ⁷²Erre mindjárt megszólalt a kakas, másodszor. Péternek pedig eszébe jutott Jézus szava, amit mondott neki: »Mielőtt a kakas kétszer szól, háromszor tagadsz meg engem.« És sírni kezdett.

A főpapok a vénekkel, az írástudókkal és az egész főtanáccsal kora reggel tanácsot tartottak, aztán megkötözték Jézust, majd elvezették és átadták Pilátusnak. ²Pilátus megkérdezte őt: »Te vagy-e a zsidók királya?« Ő azt felelte neki: »Te mondod.« ³A főpapok sok mindennel vádolták őt. ⁴Pilátus ezért újra megkérdezte őt: »Semmit sem felelsz? Nézd, mi mindennel vádolnak téged!« ⁵De Jézus egy szót sem szólt többé, Pilátus pedig csodálkozott ezen.
⁶Ünnep alkalmával el szokta nekik bocsátani a foglyok közül azt, akit kérnek. ⁷Volt akkor egy Barabás nevű, akit a lázadókkal együtt fogtak el, s aki a lázadás során gyilkosságot követett el. ⁸Felvonult tehát a tömeg, és kérni kezdte azt, amit mindig megtett nekik. ⁹Pilátus azt felelte nekik: »Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?« ¹⁰Tudta ugyanis, hogy a főpapok irigységből adták őt a kezébe. ¹¹A főpapok azonban felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabást bocsássa el nekik. ¹²Pilátus újra megkérdezte tőlük: »Mit akartok tehát, mit tegyek a zsidók királyával?« ¹³Azok újra csak azt kiáltozták: »Feszítsd meg őt!« ¹⁴Pilátus megkérdezte őket: »De hát mi rosszat tett?« Azok erre még hangosabban kiáltoztak: »Feszítsd meg őt!« ¹⁵Pilátus ekkor, mivel eleget akart tenni a népnek, elbocsátotta a kedvükért Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre.
¹⁶Ekkor a katonák bevitték őt a csarnokba, vagyis a helytartóságra, és összehívták az egész csapatot. ¹⁷Felöltöztették bíborruhába, tövisből koronát fontak és a fejére tették, ¹⁸azután elkezdték őt így köszöntgetni: »Üdvözlégy, Zsidók Királya!« ¹⁹Majd náddal verték a fejét, leköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte. ²⁰Miután csúfot űztek belőle, levették róla a bíbort, ráadták saját ruháit, és kivitték, hogy keresztre feszítsék.
²¹Cirenei Simont, Sándor és Rúfusz atyját, aki a mezőről jövet éppen arra járt, arra kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. ²²Kivitték a Golgota nevű helyre, ami azt jelenti, hogy ‘Koponyahely’. ²³Mirhával kevert bort adtak neki inni, de nem fogadta el.
²⁴Azután keresztre feszítették, a ruháit pedig elosztották, sorsot vetve rájuk, hogy ki mit kapjon. ^{(Zsolt 22,19) 25}A harmadik óra volt, amikor keresztre feszítették. ²⁶Fel volt írva az ítélet oka: »A zsidók királya.« ²⁷Megfeszítettek vele két rablót is, az egyiket jobbról, a másikat balról.
^28 29Az arra járók pedig a fejüket csóválva káromolták őt, s ezt mondták: »Hé! Te, aki lebontod a templomot és három nap alatt felépíted, ^{(Zsolt 22,8) 30}mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!« ³¹Ugyanígy a főpapok is az írástudókkal együtt csúfolódva ezt mondogatták egymásnak: »Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni! ³²A Krisztus, Izrael királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!« Gyalázták őt azok is, akiket vele együtt feszítettek keresztre.
³³A hatodik órában sötétség borult az egész földre a kilencedik óráig. ³⁴A kilencedik órakor Jézus felkiáltott, és hangosan így szólt: »Éloí, Éloí, lemá szabaktáni?« Ez azt jelenti: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« ^{(Zsolt 22,2}<fs) 35}Az ott állók közül egyesek, amikor ezt hallották, azt mondták: »Íme, Illést hívja.« ³⁶Az egyikük odafutott, egy szivacsot ecetbe mártott, és nádszálra tűzve inni adott neki, és így szólt: »Hagyjátok! Lássuk, eljön-e Illés, hogy levegye őt!« ^{(Zsolt 69,22) 37}Jézus pedig hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét.
³⁸Ekkor a templom függönye kettészakadt fölülről egészen az aljáig.
³⁹Mikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így kiáltva kiadta a lelkét, ezt mondta: »Ez az ember valóban Isten Fia volt.«
⁴⁰Asszonyok is voltak, akik messziről figyelték. Köztük volt Mária Magdolna és Mária, az ifjabb Jakab és József anyja, és Szalóme, ⁴¹akik, amikor még Galileában járt, követték őt és szolgáltak neki; és még sok más asszony, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe.
⁴²Mikor beesteledett – mivel a készület napja, azaz szombat előtti nap volt –, ⁴³odajött az arimateai József, egy előkelő tanácsos, aki maga is várta az Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. ⁴⁴Pilátus nem akarta elhinni, hogy már meghalt. Hívatta a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. ⁴⁵Amikor a századostól megbizonyosodott erről, Józsefnek ajándékozta a testet. ⁴⁶József pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, és begöngyölte a gyolcsba. Azután egy sziklába vágott sírba helyezte, és a sírbolt bejáratához egy követ hengerített. ⁴⁷Mária Magdolna pedig és Mária, József anyja figyelték, hogy hová helyezték.

 

Ma kezdődik a nagyhét, a passió hete. Szent hét, mert középpontjában az Úr áll. Passió, mert Jézust, ezt a szenvedélyes szeretettel és irgalommal teli embert szemléljük. Pál apostol azt írja a filippieknek: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus szenvedése, akár az emberek gyengesége és fájdalma, nem egy látványosság, amelyet a távolból figyelhetünk. Passiója szeretetből vállalt szenvedés. Jézus nem törvénnyel alakít át minket, hanem hatalmas szeretetével. Ezen a héten valójában ő az az ember, akit védeni, óvni, szeretni kell. Nem elég, ha az ember nem csinál semmi rosszat, nem elég, ha nem piszkoljuk be a kezünket, nem döntünk: szeretni kell ezt az embert. Aki nem a szeretetet választja, végül a gonosz cinkosává válik.

Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe. Az emberek mintha megéreznék ezt, és köpenyüket eléje terítik, ahogy a keleti szokás megköveteli az uralkodó érkezésekor. Jézus lába elé terítik az ültetvényekről összeszedett zöld olajfaágakat, mintha szőnyeget terítenének elébe. A „hozsanna” kiáltás (héberül azt jelenti: ’Segíts!’) kifejezésre juttatja, hogy az emberek érzik: megváltásra van szükségük. Jézus úgy lép be Jeruzsálembe, mint az egyetlen, aki meg tud szabadítani sokféle rabságunkból, aki képes bennünket emberibb és együttérzőbb életre vezetni. Ám arca nem egy hatalmas, erős ember arca, sokkal inkább egy szelíd, alázatos emberé.

A dicsőséges bevonulás után hat nap telik el, és a keresztre feszített, legyőzött ember arca lesz. Ez a virágvasárnap ellentmondása: egyszerre éljük meg Jézus dicsőségét és szenvedését. Jézus királyi méltósággal vonul be a szent városba, ám az egyetlen korona, amelyet az elkövetkező órákban a fejére tesznek, a töviskorona lesz. Azok az olajfaágak, melyek ma az ünnep jelei, pár nap elteltével a halálfélelemtől vércseppeket verejtékező Jézus tanúi lesznek majd a kertben, ahová visszavonul imádkozni.

Jézus nem menekül el. Magára veszi a keresztet, és fölviszi a Golgotára, ahol megfeszítik. Az a halál, ami a legtöbbek szemében kudarcnak látszott, valójában diadal volt: az Úrnak szentelt élet logikus beteljesülése. Igazán csak Isten Fia élhetett és halhatott meg ily módon, önmagáról megfeledkezve, önmagát egészen odaajándékozva másoknak. Egy pogány katona veszi ezt észre. Márk evangélista írja: „Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: »Ez az ember valóban az Isten Fia volt.«” (Mk 15,39)

                Nagyheti imádság

MÁRCIUS 23., SZOMBAT

 

 

Jn 11,45–57. A főtanács úgy dönt, Jézusnak meg kell halnia

Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne. ⁴⁶De néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, hogy Jézus miket cselekedett. ⁴⁷Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: »Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. ⁴⁸Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk földünket és népünket.« ⁴⁹Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: »Ti nem tudtok semmit, ⁵⁰s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elvész!« ⁵¹Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, ⁵²és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. ⁵³Attól a naptól tehát elhatározták, hogy megölik őt. Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival együtt.
⁵⁵Közel volt a zsidók Pászkája, és vidékről sokan mentek föl Jeruzsálembe Húsvét előtt, hogy megszenteljék magukat. ⁵⁶Keresték Jézust, és a templomban azt mondogatták egymásnak: »Mit gondoltok? Vajon eljön-e az ünnepre?« ⁵⁷A főpapok és a farizeusok pedig parancsot adtak, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse, és elfogják őt.

 

Ez az evangéliumi szakasz Lázár feltámasztása után következik, és mintegy előkészít minket a nagyhétre, a Jézus szenvedéséről és haláláról való megemlékezésre és feltámadásának megünneplésére. A főpapok megértették, hogy Lázár feltámasztása annyira rendkívüli esemény, hogy Jézus mozgalmának megállíthatatlan növekedéséhez vezethet. Kaifás veszi magához a szót a főtanács plénuma előtt, és ünnepélyesen kijelenti: „...jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Tudtán kívül ugyan, de ezzel megmagyarázta Jézus, a világ egyedüli üdvözítője misztériumának legigazabb, legmélyebb értelmét. Hiszen Jézus halála tényleg ledönti majd a népeket elválasztó falakat, és a történelem új irányt, új lendületet vehet a nemzetek egysége felé. Nemcsak „Izrael fiai” menekülnek meg, hanem Isten minden gyermeke. Egészen különös, hogy éppen azon a gyűlésen, ahol megnyílt mindenki számára az üdvösség, Jézus haláláról döntöttek. A döntés hosszú szembenállást zárt le, mely most érte el tetőpontját. Jézus egyre világosabban megérti: az ellenállás odáig jutott, hogy döntenek az elfogatásáról, ahogyan egyébként már többször is előre jelezte tanítványainak. Visszavonul, és Efraimba megy tanítványaival. Az imádság és az elmélkedés ideje volt ez. Növekedniük kellett a közösségben, meg kellett szilárdítaniuk a barátság és a testvériség kötelékeit, és a tanítványoknak mindenekelőtt növekedniük kellett a Mesterük iránti hitükben. Jézus jól tudta, mennyire fontos, főleg abban a pillanatban, hogy összegyűjtse a tanítványokat, és megszilárdítsa hitüket. Próbált elrejtőzni, hogy ne verődjön köré tömeg, hiszen ekkorra már mindenütt fölismerték. De az emberek vágytak rá, hogy találkozzanak, beszéljenek vele, megérintsék, olyannyira, hogy a húsvétra Jeruzsálembe érkező zarándokok közül sokan azért mentek a templomba, hogy láthassák Jézust. A sokaságnak ez a vágya, hogy lássa Jézust, minket is arra hív, hogy ezekben a napokban ne szakadjunk el a különleges Mestertől, aki „csupa jót tett”.

Előesti imádság

 

 

MÁRCIUS 22., PÉNTEK

 

Jn 10,31–42. Jézus Isten Fiának nevezi magát

Erre a zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövezzék. ³²Jézus azt mondta nekik: »Sok jótettet mutattam nektek az Atyától, azok közül melyik tettért köveztek meg?« ³³A zsidók azt felelték: »Jótettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivel ember létedre Istenné teszed magadat.« ³⁴Jézus azt felelte nekik: »Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: ‘Én azt mondtam: Ti istenek vagytok’? ^{(Zsolt 82,6}<fs) 35}Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt – márpedig az Írás érvényét nem veszti –, ³⁶miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: ‘Káromkodsz!’, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok? ³⁷Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, ³⁸de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában.« ³⁹Erre ismét el akarták őt fogni, de kisiklott a kezük közül.
⁴⁰Ezután ismét eltávozott a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott maradt. ⁴¹Sokan jöttek hozzá, és azt mondták: »János ugyan semmi csodajelet sem cselekedett, de mindaz, amit János róla mondott, igaz volt.« ⁴²És ott sokan hittek benne.

 

Ennek a napnak az evangéliumi szakasza a templomszentelés ünnepéhez kapcsolódik. Tél van, Jézus Salamon csarnokán megy át. Néhányan odalépnek hozzá, és kitartóan kérik, hogy tisztázza helyzetét. Amikor Jézus pontosan és világosan válaszol: „én és az Atya egy vagyunk”, feldühödnek, és megpróbálják megkövezni. János evangéliuma szerint már másodszor történik ez meg (Jn 8,59). Az őt hallgatók nagyon is jól megértették Jézus szavainak horderejét: káromlás volt számukra, ezért kövezés járt érte. Nemsokára megismétlődik ez a jelenet a főpap házában, és akkor halálra ítélik Jézust. De az útja mintha már előre ki lenne jelölve. Jézus nem tér ki tekintetük elől, hanem annak az embernek a nyugalmával válaszol, aki az Atya akaratát tölti be: „Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” Azzal vágnak vissza, hogy kemény fellépésük oka nem Jézus valamilyen helytelen cselekedetében keresendő, hanem abban, hogy Istennek mondja magát. Ez az a misztérium, amelyet az evangélium kinyilatkoztat: Jézus az igaz Isten és az igaz ember. Ez a misztérium, amelyet a tanítványok minden korban megőriztek és átadtak nemzedékről nemzedékre, vonatkozik magára az Egyházra is, amely egyszerre ember és Isten műve. Az Egyház maga a jézusi szeretet egy misztériuma. Pál apostol „Krisztus testének” nevezi. Az Egyházon, a szentségeken és az evangélium hirdetésén keresztül mindannyian kapcsolatba lépünk Istennel. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy az Egyház Krisztus műve, vagy még inkább neki magának a „teste”, mely tovább él az időben. A keresztény közösség Jézus jelenlétének szentsége, jele a történelem folyamán.

A Szent Kereszt imádsága

MÁRCIUS 21., CSÜTÖRTÖK

 

Jn 8,51–59. Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok

⁵¹Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.« ⁵²Azt mondták erre a zsidók: »Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: ‘Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.’ ⁵³Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?« ⁵⁴Jézus azt felelte: »Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: ‘Istenünk’, ⁵⁵pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom. ⁵⁶Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett.« ⁵⁷A zsidók erre azt mondták neki: »Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?« ⁵⁸Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.« ⁵⁹Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

 

„Bizony, bizony, mondom nektek: aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.” A mai evangéliumi szakasz nyitómondata világosan beszél Isten szava szabadító erejéről. Valóban egyedülálló: az Úr az örök életet akarja nekünk ajándékozni, azt az életet, amely nem ér véget a halállal, és mégis ellenállásunkba ütközik. Sokan bizalmatlanul és ellenségesen tekintenek az Úr nagylelkűségére, amikor más, emberibb, értelemmel teljes életet ajánl nekünk. Mintha visszautasítanánk ezt a hatalmas szeretetet. Az evangéliumot talán el is fogadnánk, csak ne kívánna olyan sokat, ne zavarna annyira bennünket, ne buzdítana arra, hogy túl sokat változtassunk életünkön és szokásainkon. Könnyen előfordulhat, hogy azok mögé sorakozunk fel, akik Jézus hatalmát megkérdőjelezik: „Csak nem vagy nagyobb Ábrahám atyánknál?” A kérdés megfogalmazóinak szándéka az volt, hogy földbe döngöljék az evangéliumot, elvegyék az erejét, a hétköznapok szintjére húzzák le. „Kinek képzeled magad?” – kérdezik tőle arcátlanul. Pedig tényleg egyedül Isten képes legyőzni a halált. És éppen ez az evangélium, az örömhír – Jézus azért jött, hogy ezt elhozza nekünk. Ha az evangéliumból elvész ez a prófécia, ha felhígul és elveszti, amiben elüt a világtól; ha nem mutat célként a mennyország felé, az olyan, mintha megöltük volna. Jézus megint úgy válaszol, hogy nem önmagát magasztalja fel. Szavai a mennyei Atya közvetlen ismeretéből fakadnak: ő az, aki küldte. Magát pedig úgy mutatja be, mint aki elsőként hallgatja és engedelmeskedik neki. Ha belezárkózunk önzésünkbe, könnyen olyanok leszünk, mint Jézus hallgatói, akik először gyűlölettel bírálják, majd köveket ragadnak, hogy megkövezzék. A köveket pedig azokhoz az érzéseinkhez és viselkedésmódjainkhoz hasonlíthatjuk, amelyek akadályozzák az evangéliumot és annak erejét. Az Úr olyan tanítványokat akar, akik tudnak hallgatni rá, s akik befogadják az Atya szeretettervét, aki minden ember üdvösségét akarja.

Imádság az Egyházért

 

MÁRCIUS 20., SZERDA

 

Jn 8,31–42. Ha a Fiú szabaddá tesz benneteket, szabadok lesztek

Azoknak a zsidóknak, akik hittek neki, Jézus azt mondta: »Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, ³²megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.« ³³Azok azt felelték neki: »Ábrahám utódai vagyunk, és soha senkinek nem szolgáltunk. Hogyan mondod hát te, hogy ‘szabadok lesztek’?« ³⁴Jézus így szólt: »Bizony, bizony mondom nektek: Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolga. ³⁵De a szolga nem marad örökre a házban, csak a fiú marad ott mindörökké. ³⁶Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. ³⁷Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de meg akartok engem ölni, mert a tanításom nem hatol belétek. ³⁸Én azt mondom, amit az Atyánál láttam, és ti is azt teszitek, amit atyátoktól hallottatok.« ³⁹Azt felelték neki: »A mi atyánk Ábrahám!« Jézus azt mondta nekik: »Ha Ábrahám fiai lennétek, Ábrahám tetteit cselekednétek. ⁴⁰De most meg akartok ölni engem, azt az embert, aki nektek azt az igazságot mondtam, amelyet az Istentől hallottam; ezt Ábrahám nem tette. ⁴¹Ti a ti atyátok tetteit cselekszitek.« Erre azt mondták neki: »Mi nem paráznaságból születtünk. Egy Atyánk van, az Isten!«  ⁴²Jézus így szólt hozzájuk: »Ha Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem.

 

János evangélista nyomatékosan emlékezteti Jézus tanítványait: maradjanak meg Isten szavában; ne csak hallgassák, hanem lakjanak benne, mintha ez a szó lenne az otthonuk, egyszóval váltsák hűségesen életre mint életük leginkább családias szavait. Isten szava, amelyet kaptunk és amelyet hűséggel hallgatunk, valóságos otthon, s a keresztény ember arra kapott meghívást, hogy benne éljen. Életét valósággal körül kell ölelnie az evangéliumnak, az evangélium kell hogy a támasza legyen, s kovászként át kell járnia. A keresztény szabadság nem más, mint az evangélium szavainak hallgatása és követése. Az evangélium édes igája, amely megszabadít az önszeretet láncaitól. A szabadulás nem valamiféle törvényből vagy akaratból fakad, s nem is hovatartozás kérdése, még ha „Ábrahám törzséből” származnánk is. A keresztény szabadság nem egyéb, mint hogy az ember egész életével Jézushoz csatlakozik. Azt jelenti, hogy az ember teljes mértékben, és ebből következően minden tanítvánnyal együtt részesévé válik Jézus küldetésének a világban. A keresztény szabadság nem valamiféle kötelékből való szabadulás, ami után mindenki azt csinálhat, amit akar. Ez önzés, vagyis a világ divatjainak és a gonosz csábításainak alávetett rabság. Igehirdetése hallatán hallgatóinak egy része fellázadt Jézus ellen, mert azt hitték, hogy ha hozzá kötődnek, akkor a rabszolgái lesznek. Aki valaminek a rabszolgája, mindig abban a meggyőződésben ringatja magát, hogy nem is az, mert így kényelmesebb. Ez a szolgaság megkímél attól a felelősségtől és fáradságtól, hogy mindig keressük az irányt, amerre menjünk, és attól, hogy egy „mi” része legyünk, azé a népé, amelyet Jézus egybegyűjtött, hiszen ezért jött a földre. „Az igazság szabaddá tesz benneteket” – mondja Jézus. Az tesz minket szabaddá minden földi rabságtól és teszi lehetővé számunkra, hogy már most megízleljük a bűntől való szabadságot, ha hozzá csatlakozunk, mégpedig végleg. Az igazi fiúság, amely Isten családjává és barátaivá tesz minket, abból fakad, ha az „Atya műveit” visszük végbe.

Imádság a szentekkel

 

 

MÁRCIUS 19., KEDD

 

Szent Józsefnek, Mária jegyesének ünnepe, aki alázatosan „magához vette a Gyermeket”.

Ferenc pápa beiktatásának évfordulója

 

Mt 1,16.18–21.24. József a törvényes apja lesz Jézusnak

 

Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek. Jézus Krisztus születése pedig így történt:
Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy méhében fogant a Szentlélektől.
¹⁹József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. ²⁰Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: »József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. ²¹Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.«

József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét, ²⁵de nem ismerte meg őt, amíg az meg nem szülte a fiút; és a Jézus nevet adta neki.

 

Az Egyház ezen a napon Szent Józsefet, Mária jegyesét ünnepli: Dávid házának leszármazottjaként az a feladata, hogy Jézust Dávid családjához kösse, összegezze benne a pátriárkák alakját, akiknek álmában gyakran nyilatkoztatta ki magát Isten; hogy bejárja a kis Jézussal az Egyiptomból való kivonulás útját egészen az ígéret földjéig, és így teljes egészében beillessze Izrael történetébe, hogy ő lehessen a megígért örökös. József, aki a csend embere volt, napról napra egyre jobban megértette az Úr akaratát, és engedelmeskedett neki.

Egy ősi legenda szerint nagy békében halt meg, amely békét Jézus adta neki. A nyugati hagyományban ezért már nagyon régtől kezdve őt hívják segítségül a jó halál ajándékát kérve. A keleti egyházak Dáviddal és az Úr testvérével, Jakabbal együtt emlékeznek rá a karácsonyt követő napokban. Alakja Jézus gyermekkorához kötődik, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindig az Urat kell hallgatnunk, különösen amikor eluralkodni látszanak a nehézségek. Máté evangéliuma elbeszéli róla, hogyan lett Jézus születése misztériumának részese. Az evangélista mintha hangsúlyozni akarná, hogy Jézus születése mennyire rendhagyó volt. Józsefről beszél, és arról a kétszeresen is súlyos drámáról, amit át kellett élnie. Megcsalt férjként hivatalosan el kellett volna válnia. (Mária pedig ezzel házasságtörő asszony lett volna, akit a rokonok és a falu minden lakója elutasított és kiközösített volna.) Természetesen Máriának is eszébe jutottak ezek a dolgok, amikor meghallgatta az angyal üzenetét. Mégis engedelmeskedett. József a maga részéről úgy döntött, elbocsátja ifjú menyasszonyát, de titokban. Ám Istennek van egy mindenen túlmutató terve, melyet az angyal kinyilatkoztat. József meghallgatja és megérti, ami körülötte és benne történik. Így válik az evangélium tanítványává. Az angyal ezzel folytatja: „akit Jézusnak nevezel el”. Józsefnek föl kell ismernie és ki kell mondania, ki ez a fiúgyermek. Ezért ő a hívő ember mintaképe, aki képes meghallgatni az Urat és magával vinni Jézust. Ha hallgatjuk az evangéliumot, mi is magunkkal tudjuk vinni Jézust mint mindennapjaink, egész életünk barátját.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

MÁRCIUS 18., HÉTFŐ

 

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

Szent Cirill (†387) jeruzsálemi püspök emléknapján imádkozzunk Jeruzsálemért és a Szentföld békéjéért.

 

Jn 8,1–11. Jézus megbocsát a házasságtörő asszonynak

¹Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. ²Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol az egész nép köréje sereglett. Leült, és tanította őket. ³Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, ⁴és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. ⁵Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« ⁶Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. ⁷Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« ⁸Aztán újra lehajolt, és írt a földre. ⁹Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a véneken, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. ¹⁰Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?« ¹¹Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!«

 

Az irgalmasságnak egy egészen különleges jelenetét mutatja be ez az evangéliumi szakasz. Váratlanul egy házasságtörésen ért asszonyt visznek Jézus elé, amikor el akar kezdeni beszélni a tömeghez. A Törvény szerint meg kellett volna kövezni. A Törvény világos volt, de még egyértelműbb volt, milyen nagy erőszak mozgatja azokat az embereket, akik a bűnös asszonyt Jézus elé vetik. Le akarják járatni az irgalmasságát, be akarják bizonyítani, mennyire ellentmondásos az a jó, amit az evangéliumában hirdet. Az erőszakos jelenet láttán Jézus hallgat, lehajol, mintha ő is a földön szeretne lenni a bűnös asszony mellett, és írni kezd a homokba. A szó Ura nem beszél, nem ítélkezik: szereti azt az asszonyt, és meg akarja szabadítani a gonosztól. Amikor végre felemeli a fejét, Jézus így szól a vádaskodó farizeusokhoz: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” És akkor azok, akik egy tömbben érkeztek – mert a gyűlölet egyesíti azokat, akik a gonoszt szolgálják –, rendezetlenül távoznak. Az igazság pillanata ez. Senki más nem marad, csak Jézus és az asszony: az irgalmas és a bűnös. „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el? (…) Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Jézus, az egyetlen, aki bűntelen, az egyetlen, aki követ vethetett volna rá, a megbocsátás és a szeretet szavaival fordul felé. Ez a szeretet evangéliuma, amit a tanítványoknak be kell fogadniuk és át kell adniuk a világnak. Nem arról van szó, hogy elfogadjuk a bűnt. Egészen másról van szó. Mindannyian „házasságtörők” vagyunk, férfiak és nők, akik elárultuk az Úr szeretetét. Ő mindig hűséges volt, és hihetetlen irgalmasságával mindig megbocsát nekünk. Azzal a házasságtörő asszonnyal együtt mi is ott állunk Jézus és az ő irgalma előtt. Mi is arra kaptunk meghívást, hogy meghallgassuk, amire Jézus hívja az asszonyt: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Isten irgalmassága nem azt jelenti, hogy könnyedén elrejti a bűnt. Természeténél fogva elvárja, hogy megváltozzon a szívünk, eltávolodjunk a bűntől és a gonosztól. Az irgalmasság nem csak egy érzés, hanem ha magunkévá tesszük, az maga az üdvösség kezdete, mert megszabadít a gonosz rabságából.

Imádság a békéért

 

MÁRCIUS 17., NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

 

Jer 31,31–34; Zsolt 51 (50); Zsid 5,7–9; Jn 12,20–33

 

⁰Azok között, akik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen, volt néhány görög is. ²¹Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából volt, és kérték őt: »Uram, látni szeretnénk Jézust!« ²²Fülöp elment és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak. ²³Jézus ezt felelte nekik: »Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. ²⁴Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. ²⁵Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. ²⁶Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. ²⁷Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. ²⁸Atyám, dicsőítsd meg nevedet!« Erre szózat hangzott az égből: »Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.«
²⁹Az ott álló tömeg, amely ezt hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt. Mások így szóltak: »Angyal beszélt hozzá.« ³⁰Jézus azt felelte: »Nem miattam hangzott el ez a szózat, hanem miattatok. ³¹Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. ³²Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.« ³³Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

 

A nagyböjtnek ezen az utolsó vasárnapján az evangélium elénk jön, és értékes ajándékként adja szánkba a görögök szavait: „Látni szeretnénk Jézust.” Az első nagy ajándék, amit kapunk, nem más, mint hogy szavain keresztül Jézus jelenlétébe kerülhetünk. Nekünk is mondja: „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” És hogy még világosabbá tegye, elmondja a búzaszem hasonlatát: ha a földbe hullott búzaszem nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, bőséges termést hoz. Olyan metafora ez, amelyben benne van Jézus egész élete. Ő ugyanis nem azért jött, hogy magát mentse meg, ahogyan sokan kiáltozták neki a kereszt tövében, nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon.

Hamarosan belépünk a nagyhétbe, a passió szent hetébe, amelyben a búzaszem a földbe hullik, és elhal. Jézus a búzaszem, aki nem a saját életét szerette, sőt, elveszítette azt a barátaiért. Isten ezért megőrizte számára a feltámadásban, amelynek gyümölcse hozzánk is elér. Ez az átmenet azonban nem volt mentes a fájdalomtól. Amikor Jézus érzi, hogy élete hamarosan elvész, megrendül és imádkozik: „Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Egy hang hallatszik az égből, írja János: „Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.” Az evangélium hangja, amely értünk is szól. Valahányszor hirdetik az evangéliumot, elérkezik az Úr órája. Igen, eljött az óra, mégpedig ez az az óra, mondja Jézus. A követésére buzdítja azokat, akik hallgatják őt: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.”

Jézust követni azt jelenti, engedelmeskedni az evangéliumnak; engedni, hogy Isten szava vezessen. Ő maga ad erre példát elsőként. A Zsidóknak írt levél szerzője mondja: „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” Az evangéliumnak való engedelmesség útja a tökéletesedés útja, amelyre Jézus tanítványai meghívást kapnak. Az Úr szavának hallgatása minket is tökéletessé tesz, mert arra tanít, hogy ne önmagunkat szeressük, és egyre szorosabban kötődjünk az Úrhoz.

Imádság az Úr napján

MÁRCIUS 16., SZOMBAT

 

Jn 7,4–53. Vita Jézus származásáról

⁴Hiszen senki sem cselekszik titokban, aki nyilvánosságra akar jutni. Ha ezeket teszed, mutasd meg magad a világnak!« ⁵Mert még testvérei sem hittek benne. ⁶Jézus azt felelte nekik: »Az én időm még nincs itt, de számotokra az idő mindenkor alkalmas. ⁷Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én tanúskodom arról, hogy a tettei gonoszak. ⁸Ti csak menjetek fel az ünnepre, én nem megyek fel erre az ünnepre, mert az én időm még nem telt be.« ⁹Ezeket mondta, és ő maga Galileában maradt.
¹⁰Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban. ¹¹A zsidók keresték őt az ünnepen, és azt kérdezték: »Hol van ő?« ¹²A nép között sok mindent beszéltek róla. Egyesek azt mondták: »Jó ember az!« Mások ellenben: »Nem, hanem félrevezeti a népet.« ¹³Mindamellett senki sem beszélt róla nyíltan a zsidóktól való félelem miatt.
¹⁴Mikor már az ünnep közepe volt, Jézus fölment a templomba és tanított. ¹⁵A zsidók csodálkoztak, s ezt mondták: »Honnan ismeri ez az Írásokat, holott nem tanulta?« ¹⁶Jézus azt felelte nekik: »Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött. ¹⁷Ha valaki kész az ő akaratát megtenni, felismeri a tanításról, hogy az az Istentől való-e, vagy én magamtól szólok-e. ¹⁸Aki önmagától beszél, az a maga dicsőségét keresi, aki pedig küldőjének dicsőségét keresi, az igazmondó, és nincs benne hamisság. ¹⁹Nem Mózes adta nektek a törvényt? És senki közületek nem cselekszi a törvényt. Miért akartok engem megölni?« ²⁰A nép azt felelte: »Ördögöd van! Ki akar téged megölni?« ²¹Jézus azt mondta nekik: »Egyetlen dolgot tettem, és mindnyájan megütköztök. ²²A körülmetélést Mózes adta nektek – bár az nem is Mózestől való, hanem az atyáktól –, és szombaton körülmetélitek az embert. ²³Ha valaki körülmetélkedhet szombaton anélkül, hogy Mózes törvényén csorba esnék, miért acsarkodtok rám azért, hogy az egész embert meggyógyítottam szombaton? ²⁴Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!«
²⁵A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: »Nem ő az, akit halálra keresnek? ²⁶Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? ²⁷Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.« ²⁸Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: »Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. ²⁹Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.« ³⁰Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája. ³¹A népből azonban sokan hittek benne és azt mondták: »A Krisztus, amikor eljön, vajon több csodajelet fog-e tenni, mint amit ő tett?«
³²Meghallották a farizeusok, hogy a nép ilyeneket suttog felőle, ezért a főpapok és a farizeusok szolgákat küldtek, hogy elfogják őt. ³³Akkor Jézus így szólt: »Még egy kevés ideig veletek vagyok, aztán elmegyek ahhoz, aki küldött engem. ³⁴Keresni fogtok engem, de nem találtok, és ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek.« ³⁵A zsidók ezért azt mondták egymás közt: »Hová akar ez menni, hogy nem találjuk őt? Csak nem akar a görögök közé a szórványba menni és a görögöket tanítani? ³⁶Miféle beszéd ez, amelyet mondott: ‘Keresni fogtok engem, de nem találtok, és ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek’?«
³⁷Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus megállt és felkiáltott: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, ³⁸aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« ³⁹Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Lélek ugyanis még nem volt megadva, mert Jézus még nem dicsőült meg.
⁴⁰Akik a népből ezeket a szavakat hallották, azt mondták: »Ez valóban a próféta!« ⁴¹Mások így szóltak: »Ez a Krisztus!« Némelyek pedig megjegyezték: »Csak nem Galileából jön a Krisztus? ⁴²Nem ezt mondta az Írás: ‘Dávid utódaiból és Betlehem helységből jön a Krisztus, ahonnan Dávid származott?’« ^) 43És a sokaságban szakadás támadt miatta.
⁴⁴Közülük egyesek el akarták őt fogni, de senki sem emelt rá kezet. ⁴⁵A szolgák visszamentek a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok azt mondták nekik: »Miért nem hoztátok el?« ⁴⁶A szolgák azt felelték: »Soha ember így nem beszélt!« ⁴⁷Erre a farizeusok így válaszoltak: »Talán bizony titeket is félrevezetett? ⁴⁸Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-e valaki benne? ⁴⁹De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott.« ⁵⁰Erre Nikodémus, aki korábban nála járt, és közülük való volt, azt mondta nekik: ⁵¹»Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt kihallgatták volna őt, és meg nem tudták, mit cselekedett?« ⁵²Azok azt felelték neki: »Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!« ⁵³Azután mindegyikük visszatért saját házába.

 

 

A sátoros ünnep utolsó napján Jézus még mindig az ellenfelei kérdéseit válaszolja meg, hogy küldetése igaz voltát bizonyítsa nekik. Sok ember hallgatja. Néhányan csodálják tanítását, és prófétának ismerik el, mások azt gondolják, hogy ő a Messiás: ő Krisztus. Mindenesetre vita kerekedik hallgatói között. Az evangélium ugyanis mindig vitát és megosztottságot teremt azok között, akik elfogadják, és akik nem. Valójában mindenkinek a szívében kérdések támadnak, amikor figyelmesen hallgatják ezeket a szavakat. Amikor Péter pünkösdkor hirdette a tömegnek az evangéliumot, a szentíró megjegyzi, hogy az embereket szíven találták a szavai. Ott voltak az őrök is, akiknek el kellett volna fogniuk, ám miután meghallgatták, nem volt hozzá bátorságuk. A farizeusok számonkérték rajtuk, miért nem fogták el Jézust, és ők őszintén válaszoltak, ami még jobban bosszantotta a farizeusokat: „Még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.” Isten szava nagy erővel bír. Ereje abban van, hogy olyan szeretetet mutat meg, amely nem ismer határokat, szeretni tanít. Soha nem hallottak még ehhez hasonló szavakat, senki nem beszélt eddig úgy, mint Jézus. Egyetlen mester sem tanította eddig, hogy az igazi boldogok a szegények, az erőszaktól mentesek, a szelídek, a béke és az igazságosság megteremtői. Az egész evangéliumot – Jézus születésétől kezdve a haláláig, a feltámadásáig és a mennybemeneteléig – ez a szeretet hatja át. A farizeusok közül egyedül Nikodémus – aki találkozott és beszélgetett Jézussal – száll szembe a többiek vakságával. Ők azonban őt is keményen megfeddik. Csak az tudja kinyitni a szemét és szívét e rendkívüli mester előtt, aki Nikodémushoz hasonlóan folyamatosan hallgatja Isten szavát.

Előesti imádság

 

MÁRCIUS 15., PÉNTEK

 

Jn 7,1–2.10.25–30. Próbálták elfogni Jézust

¹Ezek után Jézus bejárta Galileát. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték.
²Közel volt a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep

¹⁰Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban.

²⁵A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: »Nem ő az, akit halálra keresnek? ²⁶Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? ²⁷Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.« ²⁸Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: »Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. ²⁹Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.« ³⁰Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.

 

Jézus a sátoros ünnep közeledtével úgy dönt, hogy Jeruzsálembe megy. Itt felismerik, és az emberek körében azonnal vita kerekedik róla. Köztudott már, hogy a nép vezetői meg akarják ölni, hogy ne folytathassa igehirdetését. Jézus ismét nyilvánosan tanítani kezd a templomban, és igehirdetésén keresztül rávilágít arra, mi van az emberek szívében, rávilágít kétségeikre és a többség hitetlenségére. Azt mondja, ő jól tudja, honnan jön, és ismeri azt, aki az emberek közé küldte. Aki őt hallgatja és követi, az üdvösség útján jár: megismeri az Atyát, aki küldte. A „megismerés”, amiről Jézus beszél, szorosan kapcsolódik az ő megismeréséhez: olyan ismeret ez, ami ragaszkodás, engedelmesség, készség arra, hogy teljes mértékben teljesítse az Atya akaratát, vagyis magáénak érezze a feladatot, hogy minden emberhez eljuttassa az üdvösséget. A hallgatóság azonban elutasítja ezt az evangéliumot, vezetőikhez hasonlóan most ők is megpróbálják letartóztatni. Ez a történet ma is gyakran megismétlődik a világban, időnként mi magunk is részesei vagyunk. Hányszor vagyunk cinkosai ennek a történetnek, próbálunk „megálljt parancsolni” az evangéliumnak, vagyis akadályozni változást hozó erejét, vagy megsebezni ismételt árulásainkkal, vagy bebörtönözni szokásaink hálójába! Jézust azonban senki nem volt képes megállítani. János evangélista különleges egyértelműséggel hangsúlyozza, hogy nem az üldözői végeznek Jézussal. Nekik ehhez nincs erejük. Valójában maga Jézus az, aki átadja magát üldözőinek, hogy elvigyék a kereszthez. Ő az, aki életét adja értünk.

A Szent Kereszt imádsága