AUGUSZTUS 31., ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP

 

Arimateai Szent József és Nikodémus emléknapja, akik az Úr tanítványai voltak, és várták Isten országát.

Emlékezzünk Carlo Maria Martini (1927–2012) milánói érsekre, az Isten szavát hallgató emberre, akit hosszan tartó barátság fűzött a Sant’Egidio közösséghez.

 

Sir 3,17–20.28–29; Zsolt 68 (67); Zsid 12,18–19.22–24a; Lk 14,1.7–14

 

Amikor Jézus szombaton egy vezető farizeus házába ment, hogy nála étkezzék, figyelték. A meghívottaknak egy példabeszédet mondott, mert észrevette, hogyan válogatják az első helyeket.⁸„Amikor lakodalomba hívnak – kezdte –, ne telepedjél le a főhelyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is.⁹Ha ez megérkezik, jön, aki meghívott benneteket, és felszólít: Add át a helyedet! És szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.¹⁰Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb! Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt.¹¹Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”¹²Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked.¹³Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat.¹⁴S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”

 

Az imént hallott evangélium egy farizeus házába vezet bennünket, aki ebédre hívta Jézust egy szombati napon. Ez harmadik alkalommal esik meg. A korai kereszténységben ez a hagyomány az agapé ünneplésével folytatódott, amely magában foglalta a „fractio panis”-t, a kenyértörést. Jézus megfigyeli, hogy a többi meghívott vendég odasiet, hogy kiválassza az első helyeket. És megragadja az alkalmat, hogy elmondjon egy példabeszédet, amely valójában az ő országában való viselkedésre vonatkozó életlecke. Sokkal többről van itt szó tehát puszta illemszabályoknál vagy az egyszerű józan észnél. Az első hely megválasztása a szívről szól, nem a székekről. Az első helyet úgy is lehet keresni, hogy az utolsó helyre tesszük magunkat, akár azért, hogy ott nyugalomban legyünk, ne legyenek gondjaink, hogy továbbra is a saját érdekeinket vagy kényelmünket szolgáljuk. Az első helyet keresni – Jézus szerint – azt jelenti, hogy magunkat állítjuk mindenki más elé; rá akarjuk erőltetni másokra a saját érzéseinket és szempontjainkat; elvárjuk, hogy szolgáljanak nekünk, nem pedig mi szolgálunk másokat; tiszteletet várunk el, de nem vagyunk szolgálatkészek. Ilyen értelemben mondta Jézus nem sokkal korábban a farizeusoknak: „Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek a főhelyeket a zsinagógában…” (Lk 11,43) Jusson eszünkbe a farizeus és a vámos példázata a templomban, és az a könnyedség, amellyel az előbbi megveti az utóbbit, aki hátul áll. Jézus arra hív minket, hogy gondoljuk végig, milyen megaláztatáson megy keresztül az ember, amikor a házigazda felszólítja: „Add át a helyedet!” Az evangélium teljes fordulatot javasol: nem arról van szó, hogy azért kell helyesen dönteni, hogy ne alázzák meg az embert, hanem arról, hogy az igazi prioritásokat kell választani. Isten Országát, ahol azok, akik megalázzák magukat, felmagasztaltatnak, akik pedig felmagasztalják magukat, azokat megalázzák. Pál apostol pedig arra buzdítja a keresztényeket: „Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.” (1Pt 5,5) Alázatos férfiak és nők alkotják azt a népet, amelyet Jézus összegyűjt. Velük járja a városokat és falvakat, nem az első helyeket keresi, nem követeli magának a figyelmet és a kiváltságokat, hanem meghatódik a fáradt és kimerült tömegek láttán: összegyűjti, és füves legelőkre vezeti őket. Az őt meghívó farizeusnak Jézus új szemléletet mutat: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, (…) nehogy visszahívjanak, és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni.” Ez egy új perspektíva, amely a szeretetet és az elfogadást helyezi a középpontba, és nem vár viszonzást.

Imádság az Úr napján

 

 

AUGUSZTUS 30., SZOMBAT

 

1Tesz 4,9–11. Ajánlások: életszentség és szeretet

 

Pál úgy kezdi levelének itt következő részét, hogy Jézus tekintélyére hivatkozik. Az ő nevében mutatja be, mi az, ami „Istennek tetsző”, és mi az ő akarata. Ezt a buzdítást szinte mint imádságot fogalmazza meg, olyannyira döntő jelentőségűnek érzi. A tesszalonikaiak tudják, hogyan viselkedjenek Istennek tetsző módon: maga az apostol mutatta meg nekik példájával és tanításával, amikor még velük volt. Ki kell tartaniuk ezen az úton, sőt ki kell tűnniük, miközben végigmennek rajta egészen az életszentségig. Isten akarata a megszentelődésünk, vagyis az, hogy mindenben az övéi legyünk, távol a világ mentalitásától, megszabadulva a világi kötelékektől. Pál ezután óva int a nyereségvágytól és a kapzsiságtól, amelyek szinte megfojtják a többieket, és megalázzák őket. Isten – írja az apostol – „nem bűnös életre hívott bennünket, hanem szentségre”, vagyis arra, hogy hagyjuk el az önközpontú és erőszakos viselkedést, és forduljunk felé, éljünk úgy, hogy az Ő szava világítsa meg lépteinket. Ezért aki megveti ezeket a parancsokat, magát Istent veti meg, míg aki megmarad az életszentségben, az a szeretetben lakik. Ezért teszi hozzá Pál apostol: „A testvéri szeretetről nem szükséges írnom, hiszen Istentől tanultátok, hogy egymást szeressétek, s szeretettel is vagytok egész Macedóniában minden testvér iránt. Csak arra kérünk titeket, testvérek, hogy gyarapodjatok is benne.” Ha a szeretet az Isten által a hívek szívébe kiárasztott Lélek, akkor a Lélek maga a belső mester, aki minden tanítványt vezet. A testvéri szeretet ugyanis nem emberi rendelet, hanem Jézus új parancsa, amit minden kor minden tanítványának adott úgy, mint a vele való kötelék csalhatatlan jelét. Adomány, amit egyre jobban meg kell élni. Senkinek sem szabad belekényelmesednie a meglévő szeretetbe; ez a szeretet maga kéri, hogy növekedhessen és gyarapodhasson.

Előesti imádság

 

Augusztus 25., hétfő

1Tesz 1,1–5.8b–10. Küldők és címzettek

¹Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikaiak egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség!

Hálaadás

²Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban.

AZ APOSTOL ÉS A KÖZÖSSÉG: 1,3-3,13

A tesszalonikaiak környezetük példaképei

Szüntelenül³gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre.⁴Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok.⁵Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. 

úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk.⁹Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok,¹⁰és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.

 

A Tesszalonikaiaknak írt első levél a legrégebbi szöveg az Újszövetségben. 53 körül keletkezett, tehát ez az egyik első tanúságtétel az Egyház hitéről. A levél a bevezetéstől kezdve tanúskodik Pál, Szilvánusz és Timóteus barátságáról. Hárman együtt fordulnak a kicsiny tesszalonikai közösséghez mint eklézsiához, azaz gyülekezethez, amelyet Isten hívott egybe ebben a városban. Minden keresztény közösség „Isten szent gyülekezete”. Pál hálát ad az Úrnak ezért a kicsiny közösségért, amely szilárd hittel, tevékeny szeretettel és állhatatos reménnyel él. Az Úr a tanítványai igehirdetésén keresztül megváltoztatja azoknak a szívét, akik meghallgatják, és új életre teremti őket. Az apostol tudja, hogy az igehirdetés szolgálatához elengedhetetlen a személyes odafordulása, mert csak így tudja az Urat közel hozni a hallgatóságához, csak így tudja őt megismertetni velük. A tesszalonikaiak ezért tudták őt követni, és ily módon közelebb kerülni magához Krisztushoz. Az evangéliumi élet azért terjed, mert vonzó, mert jobb, mint az az élet, amit a világ kínál. Az evangélium terjedése nem lelkipásztori technikákon vagy kifinomult szervezésen múlik, hanem a valóban evangéliumi élet vonzerején. Pál örül a hitüknek, és beszámol arról, mekkora ámulattal fogadta mindenki a megtérésüket, valamint azt a hírt, hogy elhagyták a bálványokat, és immár egyedül az Úrnak szolgálnak.

Imádság a szegényekért

 

Augusztus 24., évközi 21. vasárnap

 

Szent Bertalan apostol emléknapja, aki a galileai Kánából származott; földi maradványait a római San Bartolomeo all’Isola-bazilikában őrzik, mely az új mártírok emlékhelye is.

Emlékezzünk meg a dél-afrikai Jerry Essan Masslóról, akit menekültként a Sant’Egidio közösség fogadott be, és 1989-ben ezen a napon rablógyilkosság áldozata lett. Vele együtt emlékezzünk meg minden menekültről.

 

Iz 66,18b–21; Zsolt 117 (116); Zsid 12,5–7.11–13; Lk 13,22–30

 

A mai vasárnapi liturgia az üdvösség látomásával kezdődik: „Íme eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet és nyelvet. Eljönnek majd, és meglátják dicsőségemet.” (Iz 66,18) Úgy is mondhatnánk, hogy Isten nem rejti el üdvözítő tervét, miszerint a föld minden népét egyetlen családban akarja egyesíteni. Lukács evangéliumában, amit a mai vasárnapon olvasunk, ezt a kérdést teszik fel Jézusnak: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” (Lk 13,23) Akkoriban az volt az általános meggyőződés, hogy az üdvösséghez elég, ha valaki a választott néphez tartozik. A kérdés viszont azt sugallja, hogy az üdvösség elnyeréséhez ez nem elég. Jézus egyetért ezzel, de ennél tovább megy. Nem közvetlenül a kérdezőnek válaszol, hanem mindenkihez fordulva így szól: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni.” A kapu pedig az evangélium. A Jézus által feltett központi kérdés tehát az evangéliumhoz való csatlakozás sürgősségére vonatkozik. Aki szívvel fogadja be az evangéliumot, olyan, mint a fa, melyet megmetszettek, lenyesték róla a közöny, az önzés, a harag érzéseit. Tapasztalatból tudjuk: széles az önzés kapuja. De éppen úgy van, ahogy a Zsidóknak írt levélben olvassuk: „Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.” (Zsid 12,11) A gyümölcs pedig az, hogy bemehetünk az Úr által előkészített hatalmas terembe: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.” (Lk 13,29)

Az apostolok imádsága

Augusztus 23., szombat

 

Rut 2,1–3.8–11; 4,13–17. Rut és Boász

¹Volt pedig Noémi férjének, Elimeleknek egy rokona, aki hatalmas és igen gazdag ember volt; Boóznak hívták.✴²A moábi Rút így szólt anyósához: „Ha parancsolod, elmegyek a mezőre, és összeszedem azokat a kalászokat, amelyek az aratók kezét elkerülik, ott, ahol hozzám irgalmas gazdának kegyére találok.” Noémi ezt válaszolta neki: „Menj csak, lányom!”³Elment tehát, és összeszedegette a kalászokat az aratók után. Úgy esett azonban, hogy annak a mezőnek a Boóz nevű, Elimelek nemzetségéből való ember volt a gazdája. 

⁸Azt mondta erre Boóz Rútnak: „Halld, lányom, ne is menj más mezőre böngészni, el ne távozz erről a helyről! Csatlakozz szolgáimhoz,⁹és menj utánuk, amerre aratnak. Meghagytam ugyanis legényeimnek, hogy senki se bántson. Sőt, ha megszomjazol, csak menj oda az edényekhez, s igyál a vízből, amelyből legényeim is isznak!”¹⁰Erre ő arcra borult, a földig hajtotta magát, és azt mondta neki: „Hogyan lehet az, hogy kegyelmet találtam színed előtt, és ismerni méltóztatsz engem, az idegen asszonyt?”¹¹Boóz azt felelte neki: „Hírül adtak nekem mindent, hogy mit cselekedtél anyósoddal férjed halála után, hogy elhagytad szüleidet és a földet, amelyen születtél, és eljöttél ahhoz a néphez, amelyet azelőtt nem ismertél. 

¹³Erre Boóz magához vette Rútot. Feleségül vette, bement hozzá, az Úr pedig megadta az asszonynak, hogy foganjon és fiút szüljön.¹⁴Azt mondták ekkor az asszonyok Noéminak: „Áldott az Úr, aki nem engedte, hogy ne legyen utódja családodnak! Emlékezzenek meg nevéről Izraelben!¹⁵Így most már lesz, aki megvigasztalja lelkedet, gyámolítja öregségedet, hiszen a menyed szülte, aki szeret téged, és sokkal többet ér néked, mintha hét fiad lenne.”¹⁶Erre Noémi felvette a gyermeket, az ölébe helyezte, és dajkája és hordozója lett.¹⁷Ekkor a szomszédasszonyok szerencsét kívántak neki, és azt mondták: „Fia született Noéminek!” És elnevezték Obednek. Ő Izájnak, Dávid apjának apja.

Az Úr Rut és Noémi barátságán keresztül valósítja meg üdvtervét. Mondhatjuk, hogy a személyes kapcsolatok, a barátság, a szolidaritás területe olyan terep, ahol Isten különös előszeretettel tevékenykedik. Rut, bár nő és idegen, fáradhatatlan munkásként, nem mindennapi bátorsággal dolgozik Boász mezején. Nem véletlenül tesz így, elszántsága barátságból fakad. Olyan erős kötelék fűzi Noémihez, ami feljogosítja arra, hogy kezdeményezzen. A gazdag és köztiszteletben álló Boász figyelmét nem kerüli el az idegen asszony, aki olyan különösen viselkedik az ő földjén. Boász utasítja a szolgáit, hogy adjanak inni neki, hogy nyugodtan igyon a vizükből. Ő az, aki elmondja az asszonynak, hogy hallott már róla, tudja, mit tett Noémiért. Boász kezdettől fogva megkülönböztetett módon bánik vele: utasítja a szolgáit, hogy bánjanak tisztelettel vele, maga pedig úgy viselkedik, mintha máris a felesége volna. Amikor odahívja magához, hogy pihenjen meg egy kicsit, Rut meglepődik a férfi érdeklődésén, mindenekelőtt pedig azon, amit mond: „elhagytad apádat, anyádat, szülőföldedet”. A Teremtés könyvének Ádámmal és Évával kapcsolatos szavai visszhangzanak benne: „Ezért (...) elhagyja apját és anyját…” (Ter 2,24) Rut visszatér Noémi házába, és az idős asszony rájön, hogy ez a barátság nemcsak az ő számára jelent áldást, hanem egész Izrael számára is.

Előesti imádság

Augusztus 22., péntek

 

Boldogságos Szűz Mária Királynő emléknapja

 

Rut 1,1.3–6.14b–16.22. Rut és Noémi

¹Az egyik bíró napjaiban, amikor a bírák kormányoztak, éhínség támadt az országban. Ekkor egy ember, aki Júda Betleheméből származott, elindult, hogy egy időre Moáb földjén telepedjen le feleségével és két fiával együtt. 

³Közben meghalt Elimelek, Noémi férje, és az asszony magára maradt fiaival.⁴A fiúk moábi feleséget vettek: az egyiket Orfának hívták, a másikat pedig Rútnak. Miután tíz esztendeig ott laktak,⁵meghalt mindkettő, vagyis Mahálon és Kelion, így az asszony, megfosztva két fiától és férjétől, magára maradt.

Noémi hazatér

✴⁶Ekkor felkelt két menyével együtt, hogy visszatérjen Moáb földjéről hazájába; hallotta ugyanis, hogy az Úr rátekintett népére, és eleséget adott nekik. 

Rút azonban ragaszkodott anyósához.¹⁵Noémi ekkor így szólt hozzá: „Íme, sógornőd visszatért népéhez és isteneihez, menj vele!”¹⁶Ő azonban ezt felelte: „Ne légy ellenemre azzal, hogy hagyjalak el és távozzam, mert ahová te mégy, oda megyek én is, s ahol te laksz, ott lakom én is. Néped az én népem, Istened az én Istenem. 

²²Eljött tehát Noémi, a moábi Rúttal, a menyével együtt, arról a földről, ahol jövevényként tartózkodott, és visszatért Betlehembe, éppen akkor, amikor aratni kezdték az árpát.

 

Ha a Bírák könyvére az erőszak és a háború jellemző – már csak azért is, mert hiszen Izraelnek meg kellett hódítania az ígéret földjét –, akkor Rut könyvének fő motívuma a béke és a találkozás. Jelen szakasz elején Noémi visszatér Betlehembe, ahonnan annak idején útnak indult férjével és fiaival együtt, hogy a moabiták földjére vándoroljon. Ők a bírák idejében (Bír 3) azok közé a népek közé tartoztak, amelyeket Izrael az elnyomói között tartott számon. Noémi Moáb földjén elveszíti férjét és két fiát. Úgy dönt, hazatér a falujába, hiszen bár vannak javai, egyedül maradt. Noémi történetének ebbe a magányos szakaszába kapcsolódik be egyik menye, Rut. Moabita nő, aki bár maradhatna a saját népe körében, úgy dönt, hogy anyósával tart, és követi, amikor az vissza akar térni Betlehembe. Noémi másik menye nem tesz így, ő saját földjéhez kötődik inkább. Rut viszont – Noémi kedvéért – lemond moabita identitásáról, saját családjának kultúrájáról és vallásáról, és azt választja, hogy anyósa népével, családjával éljen, átvegye annak kultúráját, vallását. Noémi nem mulasztja el, hogy ecsetelje neki a nehézségeket, amelyek döntésével együtt járnak majd, de Rutnak nincsenek kétségei: „Mert ahova te mész, megyek én is.” Noémi megérkezik Betlehembe, és bár nincs férje, menye révén gazdagabb lett egy új barátsággal. Betlehemi földijei Noémi és barátnője láttán inkább bizalmatlanok, mint befogadók, olyannyira, hogy Noémi megváltoztatja a nevét: „Ne hívjatok többé Noéminak (’édes’), nevezzetek Marának (’keserű’) (...). Csordultig telve mentem el, és üresen vezet vissza az Úr.” Valójában nem volt „üres”, mert Rut barátsága újfajta gazdagságot jelentett számára. Az elbeszélés, amely ennek a kis könyvnek a tárgya, megmutatja a barátság gazdagságát és gondviselés-szerűségét. Rut egyre tudatosabban tart ki választásában, s bár idegen, végül Izrael „anyáihoz” válik hasonlóvá. Rut hűséges barátsága révén Noémi és Boász reményévé válik.

A Szent Kereszt imádsága