Október 31., péntek

 

Róm 9,1–5. A testvérek javára élni

¹Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben,²hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen.³Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért,⁴az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek.⁵Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki Isten mindenek fölött, áldott legyen mindörökké! Ámen.

Az apostol, miután beszélt Isten igazságosságának megnyilvánulásáról, amely megigazulttá teszi a hívőt, és képessé arra, hogy a Lélek szerint éljen, most Izrael népére és történelmének titkára irányítja a figyelmét. Pál mélyen kötődik annak a népnek a történetéhez, amelyet Isten Ábrahám óta kiválasztott magának, és mélységes szorongással gondolkodik azon, hogy mi lesz ebből a népből, ha az üdvösség Jézus Krisztustól függ, és nem a törvénytől. Természetes az a keserűség, amelyet az apostol amiatt érez, mert korábbi testvérei nem örülnek a Jézus által létrehozott új szövetségnek: „Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért, Izrael fiaiért: övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák. Sőt, Pál apostol ezzel folytatja: „és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten”. Az Ószövetség népét azon kapták – mondja –, hogy elbizakodottak lettek, mivel úgy gondolták, hogy Isten kegyelmét a törvényen keresztül birtokolják. Mindazonáltal, és itt az apostol az Úr hűségének titkát érinti: „Arról szó sem lehet, hogy Isten szava megdőlt…” Pál felveti a kérdést, hogy kik az igazi izraeliták. Kijelenti, hogy Izrael nem minden leszármazottja az. Ahhoz, hogy Isten gyermekei legyünk, nem elég hús és vér szerinti leszármazottnak lenni, mert a szívnek kell Krisztus evangéliumához csatlakoznia. Egyedül a hit, vagyis szívünknek Istenhez való szabad és teljes ragaszkodása szabadít fel bennünket a test kötelékéből, hogy az üdvösség részeseivé tegyen. Ezért kell Jézus tanítványainak is óvakodniuk attól, hogy a hívők közösségének csak a külsőségekben, individualista és szertartásos módon legyenek tagjai. Csak a szeretettel átitatott hit üdvözít.

A Szent Kereszt imádsága

Október 30., csütörtök

 

Róm 8,31b–39. Ha Isten velünk, ki ellenünk?

³¹Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk?³²Ő, aki saját Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?³³Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Talán Isten, aki a megigazulást adja?³⁴Ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közben is jár értünk?³⁵Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy kard?³⁶Amint írva van:„Miattad gyilkolnak minket naphosszat,olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat.” (Zsolt 44,23)³⁷De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket.³⁸Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők,³⁹sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.

Az apostol a levélnek ezt a Lélekre összpontosító részét egy Isten szeretetéről szóló himnusszal zárja. A kezdőmondatok egyike a hit erejéről szól: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” A hívő ember nem önmagában, a saját erejében bízik, hanem Isten szeretetének szilárdságában. Az Úr az, aki megóvja, támogatja, megvédelmezi és üdvözíti gyermekeit. Mindent megtesz azért, hogy üdvözüljenek. Az égő csipkebokorban való megjelenése óta olyannak mutatkozik, aki soha nem hagyja el a népét. Amikor azt mondja, „Én vagyok, aki vagyok”, azt akarja kifejezni, hogy „Én vagyok az, aki mindig a népe mellett áll, aki kíséri őket a pusztai vándorlás során, aki elvezeti őket az ígéret földjére, aki mindennap megtartja őket”. Az egész Szentírás Isten szeretetének minden képzeletet felülmúló kiáradásáról szól. Ennek a kapcsolatnak a beteljesedése Jézussal, a Megváltóval, az emberek közé jött Istennel érkezik el. Az Atya szeretete olyan különleges, hogy nem csupán elküldi Fiát a világba, de megengedi azt is, hogy föláldozzák őt mindenki üdvösségéért. Ez az a szeretet, amiből a hitünk születik. Az apostol felidézi a keresztényüldözés képeit, mégis azt mondja: „Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt?” A hívő ember már eleve meg van mentve, hiszen Isten átölelte. Minden azon múlik, elfogadja-e az ölelést. Semmi sem szakíthat el bennünket ettől a szeretettől, kivéve, ha szabad akaratunkból úgy döntünk. Az apostol sorra vesz egy csomó dolgot: életet és halált, angyalokat és fejedelmeket, jelenvalót és eljövendőt, hatalmasságokat, magasságokat és mélységeket; minden olyan erőt, mely a hívő emberekre sújthat. Való igaz, hogy a hívő emberek is gyakran találják szembe magukat nehézségekkel, gyakran ütköznek ellenállásba, esetenként az életük is veszélybe kerül. Mindazonáltal semmi „el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől”.

Imádság az Egyházért

Október 29., szerda

 

Róm 8,26–30. Akiket dicsőségre szántak

²⁶Gyöngeségünkben pedig segítségünkre siet a Lélek, mert nem tudjuk, miért és hogyan kellene imádkoznunk, ám maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.²⁷Aki pedig vizsgálja a szíveket, az tudja, hogy mi a Lélek szándéka, mert ő Isten szerint jár közben a szentekért.²⁸Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, azoknak, akiket elhatározása szerint meghívott.²⁹Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, és így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.³⁰Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette, akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

A Lélek segítségünkre siet gyengeségünkben, és támogatja imádságunkat. Felkelti bennünk a megváltás iránti vágyat, amit a maga módján a teremtett világ is érez. Ebben a kontextusban mondhatjuk, hogy mindenki a Jelenések könyvében megjövendölt új ég és új föld megvalósulására vár. Ám a teremtett világ újjászületése csak az ember újjászületésén keresztül valósulhat meg. Csakis új férfiaktól és új asszonyoktól születhet új világ. Jézus a halála és feltámadása révén elsőszülött az új teremtésben. Bennünket, tanítványait pedig megajándékoz a Lélekkel, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet”. A Lélek súgja a fülünkbe, hogyan imádkozzunk azért, hogy a világ Isten tervei szerint alakuljon át. Az imádság éppen ezért az első számú és legmeghatározóbb eszköze annak, hogy a hívő emberek és az egész teremtett világ szíve megváltozzék. Az imádság révén tudjuk siettetni Isten országának eljövetelét, azt, hogy létrejöjjön a szeretet és a béke új ege és új földje. Arra kaptunk meghívást, hogy Jézushoz, a Fiúhoz váljunk hasonlatossá, ez pedig azt jelenti, hogy feltámadása nem csak őt magát érinti. Az egész emberiség, az egész világ teljesen átalakul annak nyomát követve, aki elsőként támadt föl a halálból. A közösség nem céltalanul kóborol, elfeledkezvén arról, hogy a Lélek által megszentelt tanítványi létre kapott meghívást. Tudatában van a Lélek erejének, mely továbbra is fontos szerepet játszik az Egyházban és a világban egyaránt.

Imádság a szentekkel

Október 28., kedd

 

A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol emléknapja

 

Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása

²Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.¹³Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak:¹⁴Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant,¹⁵Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek,¹⁶Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Jézus és a tömeg

✴¹⁷Majd lement velük és megállt egy sík helyen. Nagyon sok tanítványa volt vele és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről,¹⁸akik eljöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket pedig tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak.¹⁹Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és meggyógyította mindnyájukat.

                                  

Az Egyház ezen a napon Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó, Róma-ellenes csoportnak, mely az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint később Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve az utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit nem tudunk. Ám ettől nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az evangélium nem különbözőségüket hangsúlyozza, hanem azt, hogy valamennyien Jézus mellett voltak. Teljesen lényegtelen, hogy kit illet meg közülük az első hely. Sajnos a keresztény közösségeken belül is gyakran előfordul ilyen versengés: némelyek nem azon igyekeznek, hogy elsők legyenek a szolgálatban, hanem mindenáron ki akarnak tűnni a többiek közül, ők akarnak lenni a főszereplők. Pedig aminek valóban elsőbbséget kellene élveznie, az a szeretet és a nagylelkű, önzetlen szolgálat. Az evangélista nagy fontosságot tulajdonít a nevek fölsorolásának. Jézus mindenkit nevén szólít, Simont és Júdást is. Az ő személyes, név szerint szóló meghívása teszi ezeket az embereket tanítvánnyá, majd apostollá, az evangélium küldöttévé. A közös elhívásban gyökerezik a köztük lévő testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy tanítványait az egymás iránt tanúsított szeretetükről lehet fölismerni. A név a bibliai gondolkodásban nem csupán hasznos eszköz, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről.

Az apostolok imádsága

Október 27., hétfő

 

Megemlékezünk arról a történelmi jelentőségű találkozóról, amikor II. János Pál pápa 1986-ban Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak a békéért.

Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete: 2004-ben kivégezték.

Imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért.

 

Róm 8,12–17. A gőg és a félelem gúzsba kötik az embert

 

Az ember gyakran a gőg és a félelem között vergődik: erős az önérvényesítés vágya, és ugyanilyen erős a félelem attól, hogy nem tud uralkodni a körülötte lévőkön. Az így megélt élet nem jó sem magunknak, sem másoknak. A gőg és a félelem bezárja az embert a magányba és a büszkeségbe, egy olyan társadalom kialakulását segíti elő, amelyben rengeteg a magára hagyott, viszonyítási pontoktól elszakadt, és ezért az erőszaknak és bántalmazásnak könnyebben áldozatul eső ember. Amikor visszahúzódunk önmagunkba, az valójában mindig a másiktól való félelmünket erősíti, és ezáltal a szembenállást is, amit védekezésnek gondolunk. Az Úr azzal sietett a segítségünkre, hogy a szabadság lelkét adta nekünk, hogy gyermekeivé válva ne essünk vissza a félelem rabszolgaságába. Jézus tanítványai közül senki sem mondhatja többé magáról, hogy árva és elhagyatott. Éppen ellenkezőleg, kiemelik őt a magányból, és Isten családjába fogadják, egy olyan otthonba, ahol ismerik, szeretik, segítik, kísérik és jó útra térítik. Az üdvösség valójában abban áll, hogy elszakadunk a gonosz hatalmától meg a magánytól, és az Úr népének tagjai leszünk. A II. Vatikáni Zsinat egyik alapvető dokumentumában, az Egyházról szóló konstitúcióban olvashatjuk, hogy Isten nem egyenként akarta üdvözíteni az embereket, hanem néppé, családdá formálta őket, ahol mindenki teljes bizalommal fordulhat az Atyához, mint egy gyermek, és kiálthatja az Úrnak: „abba”, „apa”. Ez az üdvösségünk lényege. A gyermeki lét ezért tehát soha nem fog véget érni; ellenkezőleg, ez örömünk forrása.

Imádság a szegényekért