Június 30., évközi 23. vasárnap

A római egyház első szent vértanúinak (a Nero-féle üldözés idején) ünnepe

1Kir 19,16.19–21; Zsolt 15; Gal 5,1.13–18; Lk 9,51–62

Imádság az Úr napján

Az evangéliumi szakasz Jézust életének egyik fordulópontján állítja elénk. Az evangélista megjegyzi, hogy közeleg az idő, amikor Jézusnak „fel kell emeltetnie”. Ezt fölmérve Jézus „elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (szó szerinti fordításban: „arcát Jeruzsálem felé irányította”).

Most az evangélista ennek az útnak az első szakaszáról számol be. Először is két apostolról ír, akik el akartak pusztítani egy szamaritánus falut, mert nem akarták befogadni az Urat és tanítványait. Jézus ekkor hátrafordul, mintha ezzel jelezné, hogy nem megy tovább, és megfeddi őket. Az evangéliumtól idegen minden erőszakos logika. Az evangéliumot követni azt jelenti, hogy Jézus köpenyét vesszük magunkra, hogy befogadjuk az ő Lelkét, és úgy megyünk tovább. A „Kövess engem!” felszólítás háromszor szerepel az evangéliumnak ezen a lapján. Ehhez hasonlóan kellene a mi napjainkat is az Úrhoz kötnie. A tanítvány az, aki úgy követi Jézust, hogy köpenye, amit az Úrtól kapott, mindig a hátán van.

Ezután Jézus annak, aki így szólt hozzá: „Követlek, Uram, bárhová mész is”, ezt válaszolja: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Jézus követése nem a saját lendületünk gyümölcse, sem nem irányulhat valamilyen privilégium megszerzésére. Az ember fiának nincs semmiféle állandó lakása, hanem befogadásra vár mindenhol. A paradoxonnal, hogy tudniillik a tanítvány nem temetheti el az apját, és a családtól sem köszönhet el, Jézus egyértelművé akarja tenni, hogy az országnak kell feltétlen elsőbbségét élveznie. Jézus nem a kegyelet vagy az emberség tetteit akarja megakadályozni. Éppen ellenkezőleg. Az evangélium elsőségét hangsúlyozza az életünkben. Nem az erősebb fél követelése ez. Az ítélkezés mögött gyakran a gyengék lebecsülése húzódik meg, ugyanis így próbáljuk meg fenntartani a távolságot, és elkerülni, hogy belevonódjunk a helyzetekbe. Jézus jól tudja, hogy az ő szeretete nélkül nincs együttérzés, és Jeruzsálem felé vezető útján kívül nincs szabadság: vagy szabadok vagyunk vele, vagy rabszolgái leszünk e világ számtalan urának, melyek közül az első legtöbbször a saját énünk. Jézus meg akar szabadítani minket. Ezért arra kér minket, mondjunk le arról, hogy önmagunknak élünk, és létünket kössük hozzá a mennyek országának ügyéhez.

Imádság az Úr napján

Június 29., szombat

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe – Rómában haltak mártírhalált 60-70 körül; a katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk – Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a hívők közti párbeszédet

Máté 16,13–20 – Péter elsősége

Imádság az apostolokkal

13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 20Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen is Róma egyházának történetét, ahol mindketten elszenvedték a mártírhalált.

Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt” – jegyzi meg az evangélista. Később a tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Ám amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyenge Péter az igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Az Úr azonban az ő gyengeségéből alkotta azt a lelki sziklát, aminek mindannyian a része vagyunk.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Az ő lábához tették le ruháikat őrzésre. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget alapított. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.

Az Egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Mindketten otthagyták saját munkájuk nyomát Krisztus egyetlen Egyházán, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik e római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a mi közösségünk hitének, amit igenis jellemez az ő karizmájuk. Emlékezzünk csak, mint mondott nekünk Szent II. János Pál pápa: „Bárhova mentek is, Rómában vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál kitárt, egyetemes szívéből.

Imádság az apostolokkal

Június 28., péntek

Jézus Szentséges Szívének ünnepe; Szent Iréneusz lyoni püspök és vértanú (130–202) emléknapja – Anatóliából érkezett a mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot

Lk 15,3–7 – Az elveszett bárány

A Szent Kereszt imádsága

3Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: 4»Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? 5Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, 6hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ‘Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!’ 7Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.

Az Egyház ma ünnepli Jézus Szent Szívét, a liturgia pedig segít bennünket, hogy Isten szeretetének misztériumát Fiának szívén keresztül szemlélhessük, aki mint Jó Pásztor nyilatkoztatja ki magát. A pásztorkép nagyon kedvelt a próféták között is, Ezekiel így beszél róla: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Visszahozom őket mindenünnen… hazavezérelem őket. Izrael hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain.” (Ez 34,11.13.) Mintegy Ezekiel próféta szavainak folytatásaképpen Lukács az evangéliumi olvasmányban megmutatja, milyen nagy szeretettel van a jó pásztor, aki életét is kész odaadni értük. Amint János evangéliumában mondja: minden egyes juhát szereti külön-külön (Jn 10,3), nem tömegként. Hiszen mindegyiknek ismeri hangját, nevét, történetét, bajait. Mindegyiket szereti, és mindegyikben bízik. Olyan virtuális tömegtársadalomban, mint a miénk, könnyedén előfordul, hogy az embert elfelejtik, és névtelenségbe süllyed. Jézus szíve azonban nem feledkezik meg senkiről, mindannyiunkat szeret, és névről ismer az Úr. Inkább mi távolodunk el szeretetétől, fáradtak és elcsigázottak leszünk, mint az a tömeg, akiken Jézusnak megesett a szíve, mert olyanok voltak, „mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 9,36). Ez a jó pásztor viszont a pusztán hagyja kilencvenkilenc juhát, és eljön értünk. „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet” – írja Ezekiel próféta (Ez 34,16). Jézus egyetlen juhát sem hagyja sorsára. Mindig összegyűjti és megőrzi őket. S talán nem is egyszer előfordult már, hogy ott kellett hagynia a többi kilencvenkilencet, hogy utánunk fusson, összeszedjen bennünket, vállára vegyen, és visszavigyen az akolba.

A Szent Kereszt imádsága

Június 27., csütörtök

Ter 16,1–12.15–16 – Izmael születése

Imádság az Egyházért

1Sárai pedig, Ábrám felesége nem szült neki gyermeket. Volt azonban neki egy egyiptomi rabszolganője, név szerint Hágár. 2Azt mondta Sárai Ábrámnak: »Íme, az én méhemet bezárta az Úr, hogy ne szüljek. Menj be hát a szolgálómhoz, hátha legalább az ő révén nyerek gyermeket!« Ábrám hallgatott Sárai szavára. 3Ő tehát vette Hágárt, az egyiptomi rabszolganőjét, tíz esztendővel azután, hogy Kánaán földjén megtelepedtek, és feleségül adta a férjének. 4Ábrám pedig bement Hágárhoz. Hágár, amikor látta, hogy fogant, lenézte asszonyát.
5Azt mondta erre Sárai Ábrámnak: »Igaztalanul jársz el velem! Én adtam öledbe a szolgálómat, s az, mióta látja, hogy fogant, lenéz engem. Ítéljen az Úr közöttem és közötted!« 6Ábrám azt felelte neki: »Íme, kezedben van szolgálód, tégy vele, ahogy tetszik.« Erre Sárai úgy megsanyargatta, hogy az megszökött. 7Amikor az Úr angyala így találta őt a pusztában, annál a vízforrásnál, amely a Súr felé vivő úton van, 8így szólt hozzá: »Hágár, Sárai szolgálója, honnan jössz és hová mégy?« Ő azt felelte: »Az úrnőm, Sárai színe elől menekülök.«9Az Úr angyala erre azt mondta neki: »Térj vissza úrnődhöz, s alázd meg magad a keze alatt!« 10Majd így folytatta az Úr angyala: »Úgy megsokasítom utódodat, hogy sokasága miatt meg sem lehet majd számlálni!«11Azután pedig így szólt az Úr angyala:
»Íme, fogantál, s fiút fogsz szülni.
Nevezd Izmaelnek,
mert meghallotta az Úr nyomorúságodat.
12Vadszamárhoz lesz hasonló:
kezet emel mindenkire,
s rá is kezet emel mindenki.
Valamennyi testvérével szemben
veri fel majd sátrait.«

15Hágár fiút szült Ábrámnak, ő pedig Izmaelnek nevezte fiát, akit Hágár szült neki. 16Nyolcvanhat esztendős volt Ábrám, amikor Hágár megszülte neki Izmaelt.

A Biblia nem söpri szőnyeg alá a nehézségeket és az élet problémáit. Isten nem hagy el soha, nézőpontja sokkal tágasabb a mi megszokott és biztosra vett kereteinknél. Olyan történettel van most dolgunk, amelyben két nő, Sára és Hágár állnak szemben egymással, akik így vagy úgy az Istennek Ábrahám számára megfogadott ígéretéért és áldásáért versengenek. Isten nem veszi le óvó kezét egyikükről sem, és legkevésbé tagadja meg védelmét attól, aki valóban gyenge. Most is itt van, hogy segítse Sárát és hogy megáldja Hágárt és az ő leszármazottait. Hágár, miután Sára megalázta, reményvesztett, menekül. Mégis elhagyatottságában meg tud nyílni Isten víziója számára, és képes megtapasztalni az ő együttérzését. Isten elküldi hozzá angyalát, hogy megvigasztalja, és újra reményt ébreszt benne. Az Úr nem hagy el senkit, aki hozzá fordul. A zsoltáros így énekel erről: „Ha apám és anyám el is felednének, az Úr akkor is fölemelne” (Zsolt 27,10). Hágár világra hozza fiát, és az angyal szavainak engedelmeskedve Izmaelnek nevezi el, ami annyit jelent: „az Úr meghallgatott szükségedben”. A muszlim hagyomány Izmael történetében az ígéret fiának születését látja beteljesedni. A feszültség miatt, amely ma erőszakkal fenyeget az iszlám világgal való kapcsolatban, nem szabad, hogy megfeledkezzünk a közös ősről, Ábrahámról.

Imádság az Egyházért

Június 26, szerda

Ter 15,1–12.17–18 – Ábrahám szövetsége

Imádság a szentekkel

1Ezen események után az Úr látomásban beszédet intézett Ábrámhoz, és azt mondta neki: »Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad!« 2Ábrám ekkor megkérdezte: »Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat!« 3Aztán így folytatta Ábrám: »Nem adtál nekem gyermeket, és íme, a házamban született rabszolga lesz az örökösöm!« 4De az Úr azt válaszolta neki: »Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!« 5Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: »Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!« Aztán így folytatta: »Éppen ilyen lesz az utódod is.« 6Hitt az Úrnak, s ez igazságul tudatott be neki.
7Ekkor azt mondta neki az Úr: »Én vagyok az Úr, aki kihoztalak a káldeai Úrból, hogy neked adjam ezt a földet birtokul.« 8Ám ő azt válaszolta: »Uram, Isten, miből tudhatnám meg, hogy a birtokom lesz?« 9Az Úr erre azt felelte neki: »Hozz nekem egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét, egy háromesztendős kost, továbbá egy gerlét és egy galambot!« 10Ekkor ő elhozta mindezeket, középen kettévágta őket, és lerakta a két darabot egymással szembe; a madarakat azonban nem vágta ketté. 11A húsokra ragadozó madarak szálltak, de Ábrám elűzte őket.
12Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. 

17Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között.
18Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: »Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.

Ábrahám útja a föld felé, az Isten ígéretét megvalósítandó, nem egészen nehézségek nélküli. Hol van az a számtalan leszármazott, akikről az Isten beszélt, mikor úgy tűnik, hogy Ábrahám egyetlen örököse egy szolgájának a fia? A bizonytalanság és az ebből következő kérdések részét képezik a hívő életének. Túl sokszor rémülünk meg a kor bizonytalansága és a jövő igencsak korlátozott beláthatósága okán. Az Úr mégsem hagyja el Ábrahámot, ahogy nem hagyja el egyikünket sem. Sőt, Isten elébe megy a dolognak: „Ne félj, Ábrahám, én védőpajzsod vagyok; a jutalmad igen nagy lesz”. Az Úr megelőzi a kérdéseinket, nehogy azok foglyaivá válhassunk. Így szabadítja ki Ábrahámot is aggodalmainak és félelmeinek kutyaszorítójából: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat… ilyen lesz a nemzetséged”. Csak a saját magunk behatárolt nézőpontjából kiszabadulva vagyunk képesek messzire ellátni, meglátni azt a rengeteg népet, melyet az Úr készített elő a számunkra. Isten nézőpontja, amit meg szeretne osztani velünk, egyetemes nézőpont, szabad a félelemtől, gyakran éppen ellenkezője annak, ahogy gondolkodunk. A saját magunkba való bezárkózás szüli bennünk a félelmet és az aggodalmaskodást. Az Úr kiszabadít minket. Van ugyanis egy óriási nemzetség, amely a hívekre vár, hogy az Isten szövetsége minden néphez eljuthasson.

Imádság a szentekkel

Június 25., kedd

Ter 13,2.5–18 – Ábrahám és Lót elválnak egymástól

Imádság az Úr anyjával, Máriával

2Ábrám igen gazdag volt jószágban, aranyban és ezüstben. 

5Lótnak azonban, aki Ábrámmal volt, szintén voltak juhnyájai, marhacsordái és sátrai. 6Így az a föld nem bírta el, hogy együtt lakjanak. Olyan sok jószáguk volt ugyanis, hogy nem lakhattak együtt. 7Ebből aztán veszekedés támadt Ábrám és Lót nyájainak pásztorai között. – Abban az időben még kánaániak és periziták laktak azon a földön. – 8Ábrám azt mondta tehát Lótnak: »Kérlek, ne legyen veszekedés közöttem és közötted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk! 9Itt van előtted ez az egész föld: válj el tőlem, kérlek! Ha te mégy balra, akkor én jobbra tartok, ha te jobbra akarsz, akkor én balra megyek!«
10Felemelte tehát Lót a szemét, és látta, hogy az egész Jordán-környék, mindaddig, amíg Coárba jut az ember – ekkor még nem pusztította el az Úr Szodomát és Gomorrát –, mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma, és mint Egyiptom. 11Lót ezért a Jordán-környékét választotta magának, és keletre tért; így elváltak egymástól a testvérek. 12Ábrám Kánaán földjén maradt, Lót pedig a Jordán-környék városaiban telepedett meg, és Szodomában lakott. 13A szodomai emberek azonban nagyon gonoszak és igen bűnösök voltak az Úr előtt.

Isten ígéretei Ábrahámnak

14Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: »Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! 15Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. 16Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. 17Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!« 18Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak.

Ábrahám az ellentétek, a viták és a háborúk világában él. Ennek ellenére megmarad a hivatásnál, amit Isten bízott az emberekre: testvéreknek lenni egymás között. Ábrahámnak és Lótnak olyan gazdag volt, és akkora csordát birtokolt, hogy a terület, ahol éltek, nem volt túl alkalmas gondtalan együttélésre. Veszekedés tört ki Ábrahám és Lót pásztorai között. A testvériség veszélybe került. Már ez történt akkor is, amikor Káin nem fogadta el Ábel különbözőségét és gyengeségét, annyira nem, hogy végül megölte. Attól fogva minden gyilkosság egyben testvérgyilkosság. Az egyedüliség vágya könnyedén az egyetlenség vágyává változhat át. A következmény pedig a másik eltávolítása. Ábrahám, aki a béke és a testvériség embere, mivel az Úr szavát hallgatja és követi, Lóthoz fordul, és így szól hozzá: „Ne legyen vita köztem és közted… Nemde nyitva áll előtted az egész vidék? Válj el tehát tőlem: ha te balra mégy, én jobbra, ha te jobbra, én balra.” Ábrahám, hogy megvédje a testvériség értékét, és hogy így egységben éljenek, lemond arról a gyönyörű vidékről is, amit az Úr megígért neki, mivel azt a részt Lót akarta magáénak. Rendkívüli gesztus ez, amely mutatja Ábrahám erejét, hogy tudniillik a testvérét előbbre helyezi a saját érdekeinél. Ábrahám jól tudta, hogy a vita mindig az erőszak és a konfliktusok forrása. Ábrahám erejének rendkívüli példája ez, amelynek ma is meg kellene ihletnie az ő gyermekeit. A hívő arra kap meghívást – különösen ma –, hogy bármi áron megőrizze a népek közötti testvériséget. Lót Szodoma környékén telepedik le, amely város már akkor is gonosz és erőszakos volt, míg Ábrahám Kánaán felé vándorol tovább, az Úrral az oldalán. Igaz, nem tudhatja többé maga mellett a testvérét, de az Úr vele van. Sátrát Mamrében állítja föl, pontosan ott, ahol az Úr majd eljön, hogy meglátogassa.

Imádság az Úr Anyjával, Máriával

Június 24., hétfő

A nyugati és a keleti egyház Keresztelő János születésére emlékezik, aki „a legnagyobb azok közül, akiket asszony szült”, és aki előkészítette az Úr útját

Lk 1,57–66.80 – Keresztelő Szent János születése

Imádság a szentekkel

57Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. 58Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és együtt örvendeztek vele. 59Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak akarták nevezni. 60De az anyja így szólt: »Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.«61Erre azt mondták: »De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.« 62Megkérdezték tehát az apját, hogyan akarja őt nevezni. 63Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: »János a neve.« Mindnyájan elcsodálkoztak. 64Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta Istent. 65Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s e dolgok híre elterjedt Júdea egész hegyvidékén. 66Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: »Mi lesz ebből a gyermekből?« Mert az Úr keze volt vele.

80A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Az Egyház a mai napon Keresztelő János születését ünnepli. Nagyon régi ünnepe ez az Egyháznak. Mária mellett Keresztelő János az egyetlen olyan szent, akinek születéséről is megemlékezünk. Mindkettejük életét csakis Jézusra hivatkozva lehet elmondani. Mindketten Jézusért jöttek a világra: Mária azért, hogy anyja legyen, János pedig azért, hogy előkészítse útját. Jánost Máriával együtt a bizánci ikonosztázon középen, a Krisztust ábrázoló kapu két oldalán ábrázolják. Egyik az egyik oldalán, másik a másikon – mindketten arra hívják a híveket, hogy fordítsák tekintetüket a Megváltó felé. János azért jött a világra, hogy megmutassa az embereknek a Jézushoz vezető utat. Az iszlám vallás is tiszteli: ereklyéjét a damaszkuszi Omajjád-mecsetben is őrzik. Lukács evangélista János születését Jézuséval párhuzamosan mondja el. Rajta is megpihent az Úr tekintete. Zakariásnak megjelenik az angyal, miközben a templomban teljesíti szolgálatát, és hírül adja neki fia születését. Ez a hír Zakariás számára teljes lehetetlenségnek tűnik, hiszen felesége, Erzsébet idős már, és terméketlen. Az angyal azonban hajthatatlan, s még a születendő gyermek nevét is meghagyja Zakariásnak: „Jánosnak fogod nevezni” (ami azt jelenti: „kegyelmes az Isten”). És úgy is lett. Gyermeke születésének pillanatában Zakariás újra megszólal, és a János nevet adja fiának. E gyermek születése – amit Zakariás olyan csodálatosan énekel meg ismert himnuszában, a Benedictusban, melyet az Egyház naponta ismétel – új élet kezdetét jelzi a két idős szülőnek, pedig minden reményük elveszett már, hisz Erzsébet meddő volt. A fiúgyermek azonban mindenekelőtt az angyal szavának gyümölcse, neve pedig teljesen új: azért jön a világra, hogy rámutasson Jézusra, s elvezesse hozzá kora embereit. Példája, tanúságtétele nekünk is, és minden kor keresztényeinek szól: minden ember – ahogy a Keresztelő is – Isten szeretetének gyümölcse, senki sem születik véletlenül. Azért jöttünk a világra, hogy Jézus tanítványai legyünk, s hogy előkészítsük az emberek szívét befogadására, aki a világ Megváltója.

Imádság a szentekkel

Június 23., úrnapja, Krisztus testének és vérének főünnepe

Ter 14,18–20; Zsolt 109; 1Kor 11,23–26; Lk 9,11–17

Imádság az Úr napján

A mai, vasárnapi szentmise az utolsó vacsorát Pálnak a korintusiakhoz írt elbeszélése szerint tárja elénk újra, lényegre törő és határozott szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk szent titka. Egy folyamatos és rendkívüli jelenlét titka. Jézus ugyanis az Eucharisztiában valóságosan van jelen, ami már önmagában rendkívüli, de ráadásul megtört testként és kiontott vérként. Ebben az értelemben az úrnapja annak a testnek az ünnepe, amely sebeket hordoz; annak a testnek az ünnepe, amelynek oldalából vér és víz ömölt, ahogy János apostol megjegyzi.

Teste más módon van jelen közöttünk, mint a saját testünk: mi a testünket óvjuk, ő viszont megtört testben van jelen. Míg mi féltő gonddal és mindenféle kibúvók keresésével védelmezzük magunkat, ő minden csepp vérét kiontva halad át közöttünk. Az Eucharisztia folyamatosan az ellenkezőjét hirdeti annak, ami a mi életmódunk, ezért idegen. Idegen attól az aprólékos gondoskodástól, amivel saját jólétünket körülvesszük. Idegen attól, hogy állandóan meg akarjuk spórolni a fáradságot, el akarunk menekülni a ránk nehezedő, súlyos felelősség terhe alól. Mindannyian óvatosak vagyunk, amikor másokért kellene odaadnunk magunkat. Az Úr az Eucharisztiában egy ezzel éppen ellentétes felfogást mutat meg. Helyesen tesszük tehát, ha Krisztus testét körmenetben felmutatjuk. Járja be útjainkat, nem azért, hogy fényes külsőségek között ünnepeljük, hanem hogy átjárhassa szívünket, és az ő szívéhez tegye hasonlóvá. Pál is így mondja: „az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy mindannyian egy testté alakuljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a lelkületet ápolhassuk magunkban, mint Krisztus” (Fil 2,5).

Még egy utolsó gondolat, amely az evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Útjainkat nap nap után bejárják úrnapi körmenetek, még ha nem kíséri is őket ünnepi díszítés és virághintés. (Sokkal inkább tapasztaljuk a közönyt, ha épp nem a támadásokat!) A szegények körmenete ez, akik a környezetünkben élnek, vagy erre járnak, és azoké a tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők mindannyian „Krisztus teste”: városaink és a világ útjait járják egyre anélkül, hogy bárki is gondot viselne rájuk. Döntő fontosságúnak tartom, amire Aranyszájú Szent János figyelmeztet: „Ha Krisztus testét tisztelni akarjátok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a mezítelenségtől.” Mindkettő Krisztus valóságos teste. Krisztus pedig nem megosztott, hacsak mi meg nem osztjuk.

Imádság az Úr napján

Június 22., szombat

2Kor 12,1–10 – Mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős

Előesti imádság

1Ha már dicsekednem kell – bár semmit sem használ – áttérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira. 2Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. 3S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – 4elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania. 5Ezzel az emberrel dicsekszem, önmagammal viszont nem dicsekszem, csak gyöngeségeimmel. 6Pedig ha dicsekedni akarnék, akkor sem lennék ostoba, hiszen igazságot mondanék, de tartózkodom ettől, nehogy valaki többre becsüljön annál, amit bennem lát vagy amit tőlem hall 7a kinyilatkoztatások nagysága miatt. Ezért, hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. 8Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; 9de ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.« Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. 10Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Ez a levél egyik kulcsfontosságú szakasza. Pál egy látomásának lelki élményét említi itt, anélkül hogy részleteit pontosan leírná, mert úgy tűnik, ő maga sem fogta még fel egészen az értelmét. Fontos, hogy itt nem egyes szám első személyben beszél, hanem azt mondja: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig” (2). Nem beszél olyan részletekről, amiket ő sem értett meg, de az világos, hogy az apostol mintha kívülről látná önmagát: nem az én beszél, hanem egy ember Krisztusban. A Jézussal való titokzatos találkozása egészen átalakította őt. Másutt így mondja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). A keresztény ember pontosan ezen az úton jár, a Krisztussal való azonosulás útján. Olyan lelki út ez, ami egész életünkön át tart; egészen a végső beteljesedésig. A beteljesedett és megváltott élet nem más, mint a Krisztussal való közösség. Itt az apostol védekezésében egyfajta szándékos tudathasadás áll be. Ezt mondja: ezzel az emberrel dicsekszik, aki hagyta, hogy Krisztus magával ragadja, „magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem” (5). A korintusiak előtt tehát feltárja a gyengeség személyes tapasztalatát, amely rendkívüli fizikai elesettséget is jelent: „Tövist kaptam a testembe” – mondja. Nem tudjuk egészen pontosan, mire utal, a következményei azonban egészen súlyosak lehettek, hiszen háromszor is kérte az Úrtól, hogy szabadítsa meg. Pál olyan választ kap Istentől, amely által életét nem a saját bölcsességére és erejére, hanem az Úrtól eredő hatalomra alapozza: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (9.) Az apostol fölfedezi, hogy éppen az evangélium szolgálatába állított életének gyengeségében nyilvánul meg az Úr ereje. Nagy lelki és lelkipásztori tanulság ez, amit azonban sajnos sokan figyelmen kívül hagynak. Az életünkben tapasztalt gyengeség és a nehézségek igen gyakran csak arra adnak okot nekünk, hogy visszahúzódjunk az evangéliumtól, vagy tétlenségünket igazoljuk velük. Pedig éppen a gyengeségben mutatkozik meg az Úr rendkívüli ereje és kegyelme.

Előesti imádság

Június 21., péntek

2Kor 11,18.21b–30 – A gyengeség dicsérete

A Szent Kereszt imádsága

18Mivel sokan dicsekszenek emberi előnyeikkel, most én is dicsekedni fogok. 19Ti ugyanis örömest eltűritek az ostobákat, hiszen bölcsek vagytok. 20Mert elviselitek, ha valaki szolgaságra vet benneteket, ha valaki elnyel, ha valaki hatalmába kerít, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arcul ver.
21Szégyenkezve mondom, hisz mintha mi gyöngék lettünk volna ebben a tekintetben. De azzal, amivel valaki dicsekedni mer – ostobaságból mondom –, én is merek. 

30Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem. 

Pál szembeszáll ellenfeleivel, azokkal a zsidókeresztényekkel, akik a korintusi közösségben a tekintélyét próbálták aláásni. Pál nem szégyell dicsekedni azokkal szemben, akik a maguk tudásával büszkélkednek, és tönkreteszik a közösséget. Egy önvédő beszéd kezdődik itt el, ami talán furcsán hangzik majd. Pál is nagyon jót tudja, milyen fontos, hogy magas elvárásokat támasszunk magunkkal szemben. Ezért akar az apostol „balga” módon szólni, hogy a korintusiak elfogadják a védekező szavakat, amelyek valójában az általa hirdetett evangélium, és nem önmaga védelmét jelentik. Pál dicsekvése egyfelől kiemeli gyengeségét, másfelől az Úr erejét. Ő sem kevesebb ezeknél a „fő-fő apostoloknál”: ő is zsidó, Izrael népéhez tartozik, és ő is Ábrahám leszármazottja, a messiási ígéret örököse. Büszke arra, hogy zsidó, és a kor egyik legjelentősebb bölcsének, Gamálielnek az iskolájában nevelkedett. A származással való dicsekvésnél azonban jóval előbbre való számára, hogy Krisztushoz tartozik. Az apostol azt írja a közösségnek, hogy ő az ellenfeleinél jóval inkább Krisztus szolgája. Más apostolokkal kapcsolatban már írta nekik: „többet dolgoztam mindegyiküknél” (1Kor 15,10). Most még erőteljesebben hangoztathatja ezt a korintusiaknak a hamis próféták ellenében. Így szól hozzájuk: „Eltűritek, ha valaki szolgává alacsonyít benneteket, ha kifoszt, ha kihasznál, ha fölétek kerekedik, ha arcul üt” (20). Az apostol szenvedélyes hangon sorolja mindazt, amit el kellett szenvednie, csak hogy hirdethesse a neki kinyilatkoztatott evangéliumot. A fájdalmak és küzdelmek e hosszú fölsorolásában az apostol önmagát, a korintusiakat és minket is emlékeztet, hogy az Úr tartotta meg őt, és egyedül ő segítette át a bajokon. Ezért mondhatja: „Ha dicsekednem kell, gyöngeségeimmel dicsekszem” (30). Ennek tudatáról lehet felismerni az igazi apostolt, Krisztus hamisítatlan szolgáját. Az apostol dicsekvése és a mi dicsekvéseink is gyengeségünkből fakadjanak, mert ezekben nyilvánul meg az Úr ereje és kegyelme.

A Szent Kereszt imádsága

Június 20., csütörtök

2Kor 11,1–11 – Az ingyenesen hirdetett evangélium

Imádság az Egyházért

1Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Kérlek, viseljetek el!

Pál önigazolása: 11,1-12,13

2Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. 3De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. 4Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más Lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek. 5Pedig azt hiszem, semmivel sem tettem kevesebbet a fő-fő apostoloknál,6mert ha járatlan vagyok is a beszédben, az ismeretben nem, hiszen azt mindenben és minden tekintetben megmutattam nektek.
7Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mikor Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? 8Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. 9Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert amiben hiányt szenvedtem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. 10Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezen a dicsőségemen ezután sem engedek csorbát ejteni Achája vidékein.
11Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója! 

Azok a „fő-fő apostolok”, akik Pált és küldetését akarták hiteltelenné tenni, feltehetően olyan zsidókeresztények voltak, akik magabiztosan vallották magukat a jeruzsálemi közösség eredeti üzenete tolmácsolóinak. Még Pál hiányzó ékesszólását is gyalázták. Az apostol a maga védelmében elsősorban azzal érvel, mennyire szereti a korintusiakat. Szenvedélyes, már-már féltékeny szeretettel szereti őket. A közösséget Krisztus jegyeseként ábrázolja, önmagát pedig apaként, aki felettük éberen virraszt és őrködik, hogy a vőlegényhez tisztán vezethesse el őket. Hatásosan érzékelteti, milyen mélyen átéli pásztori felelősségét. Mint jó atya, éber a virrasztásban, mert attól tart, hogy megismétlődhet a földi paradicsom drámai jelenete, amikor Évát megkörnyékezte a kígyó. Valóban, volt, aki hagyta magát elcsábítani a kígyótól, ezektől a „fő-fő apostoloktól”, ahogyan ellenfeleit Pál gúnyosan nevezi, és akik egy másik evangéliumot hirdetnek, nem azt, amit tőle hallottak. Pál célja az, hogy megérintse hallgatói szívét, s megnyerje őket Krisztusnak. Ez a nyereség az ő igazi fizetsége, az egyetlen dolog, amire számít. Ezért nem is kér semmiféle juttatást a korintusiaktól. Segítséget kapott más közösségektől: „Más egyházakat fosztottam ki, amikor tőlük támogatást fogadtam el, csak hogy nektek szolgálhassak”. Az apostolokat és a misszionáriusokat általában a közösség tartotta el. Pál is ismerte ezt a szokást, de ebben a városban szándékosan nem akart élni vele, sőt, dicsőség és erő volt számára abban, hogy fizetség nélkül hirdette az evangéliumot Korintusban. Ezt a közösség iránti figyelem és szeretet jelének szánta. Az apostol szavaiban lángol a szeretet az evangélium és a közösség iránt, amelyért oly sokat és teljesen ingyen fáradozott, kizárólag atyai szeretetből; írja is, hogy ez a szeretet annyira erős, hogy semmi sem változtathatja meg. Ez a szenvedélyes apostoli szeretet mindannyiunk számára felhívás, melyet az Isten szava tár ma elénk, hogy mi is magunkévá tehessük.

Imádság az Egyházért