Május 31., Szentháromság vasárnapja

 

Az ortodox egyházak ezen a napon ünneplik a pünkösdöt.

 

Kiv 34,4b–6.8–9; Dán 3,52–56; 2Kor 13,11–13; Jn 3,16–18

Pünkösd után a Szentháromság ünneplésével veszi kezdetét az évközi liturgikus idő. Ez a misztérium a keresztény hit középpontja: az egyetlen Isten három személyben nyilvánul meg, az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyében. A keresztények a világon mindenütt az Atya, a Fiú és a Szentlélek megszólításával kezdik imádságukat. Ez az egység és a közösség jele, mely mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt egyesít a világ minden részén. A hitvallás pedig a keresztény hit középpontjába helyezi ezt a misztériumot. A mai ünnep azt sugallja, hogy a pünkösdkor született egyház első lépéseit a Szentháromság jegyében tette meg. Minden Istentől ered, az ő határtalan szeretetének misztériumából, amely arra ösztönözte az Atyát, hogy elküldje Fiát a népek megmentésére: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16) – mondja Jézus Nikodémusnak. A Zsidóknak írt levél szerzője szintén Istennek erre a kiáradó szeretetére utal: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1–2).

A Szentháromság ünnepe egyrészt arra hív, hogy dicsőítsük Istennek ezt a határtalan szeretetét, másrészt úgy állítja elénk az egyházat, a keresztény közösséget, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének gyümölcsét.  A pünkösd annak az ideje, hogy az Egyház betöltse küldetését, és elvigye az evangéliumot minden népnek. A Szentlélek összegyűjti és egyesíti a híveket, egy nép gyermekeivé teszi őket, akik már nem e világ urainak rabszolgái. Ahogy az apostol írja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15)

A pünkösdből a nép egyháza születik meg, mely világosan és megújult erővel beszéli a szeretet és a béke nyelvét. A Szentháromság ünnepe emlékeztet bennünket arra, hogy sürgető a feladat, amelyet az Úr bízott az egyházára. Sőt, ma sürgetőbb, mint valaha. A gonoszság lelke egyre hatékonyabban késztet erőszakos cselekedetekre, és táplál félelmet, hogy az emberek csak a saját érdekeikért aggódjanak, és elfeledkezzenek a legszegényebbek érdekeiről. A holnap bizonytalannak látszik elsősorban a leggyengébbek számára. A Szentlélek arra biztat bennünket, hogy még inkább figyeljünk arra, hogy mindenkinek szüksége van az üdvösségre. Az ő ereje újraszövi a népek közti békét, szeretetet közvetít, és visszaadja a szegények és gyöngék életét és méltóságát.

Imádság az Úr napján

 

Május 30., szombat

 

Mária látogatása Erzsébetnél

 

Lk 1,39–56. Mária meglátogatja Erzsébetet

 

Az Egyház ma ünnepli Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását, egy nappal megelőzve a hagyományos időpontot, mivel az egybeesik a Szentháromság ünnepével. Két olyan ünnep, amely ily módon közel kerülve egymáshoz Isten családjáról beszél nekünk. Mária Erzsébetnél tett látogatásából megértjük, milyen nagy érték a találkozás és az öröm, hogy Isten családjához tartozhatunk. A keresztények élete találkozás, kapcsolat, barátság. Az evangélista feljegyzi ezt az eseményt, hogy hangsúlyozza a lelki kapcsolatot Jézus és Keresztelő János között, amikor még mindketten anyjuk méhében vannak. Erzsébetet – ahogy az evangélista írja – eltölti a Szentlélek, és azonnal megérti azt a misztériumot, amely fiatal unokatestvérének, a názáreti Máriának méhében lakozik. És így magasztalja Mária hitét: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” Mária pedig megmutatja nekünk, mire kapott meghívást minden hívő: meglátogatni minden embert és elvinni hozzájuk Jézust. Mária nem tarthatta meg magának azt a Fiút, akit ajándékba kapott. Meg kellett osztania mindenkivel születésének örömét, kezdve az idős unokatestvérrel, aki maga is Isten áldásában részesült. Innen van Mária sietsége. Jézus születése mindenki számára reményt jelent: reményt minden embernek, amit nem lehet elrejteni, hanem hirdetni kell mindenkinek, különösen azoknak, akiknek már kevés reményük maradt: a betegeknek, a magányosoknak, az időseknek, akik ezernyi nehézséggel küzdenek. Erzsébet ujjongása ugyanaz az öröm, amelyet az idősek, a gyengék, a magányosak élnek át, valahányszor meglátogatják őket. Mondhatnánk, hogy a kereszténység annyit jelent, mint találkozni egymással, meglátogatni egymást, gondját viselni egymásnak. A találkozásokból fakadó öröm pedig a Szentlélek műve.

Előesti imádság

Május 29., péntek

 

Szent VI. Pál (†1978) pápa emléknapja

 

1Pt 4,7–13. A végidők várásában

 

„Közel van mindennek a vége” – írja Péter levelében. És nem úgy beszél róla, mint valami kikerülhetetlen szerencsétlenségről, hanem mint nagy eseményről, amely felé késedelem nélkül el kell indulni, félelemmel, de egyben örömmel is. Ébernek kell lenni, ha ezt a pillanatot alkalmas időként akarjuk felismerni. A minden dolgok vége azonban nemcsak egy tőlünk távoli jövőbeli esemény. Valójában a világ vége témáját a saját életünk végéhez is kell kapcsolnunk. Sőt, mondhatjuk: számunkra minden nap a végső nap, mert nem tér vissza többé, és a maga módján döntő és végleges. A keresztényeknek minden napot úgy kellene megélniük, mintha az lenne az utolsó – hiszen nem tudjuk, mikor jön el a halál. Ezért a virrasztás nem egy pillanatra szól, hanem minden napra. De nem elvontan kell ébernek lenni, vagy visszahúzódva valahová, hanem állhatatos imádságban és szeretetben élve. Az apostol a vigaszunkra hozzáteszi: a szeretet sok bűnt elfedez – idézve a Példabeszédek könyvét: „Veszekedést kelt a gyűlölet, a szeretet fátyolt borít a hibákra” (Péld 10,12). Az egyetlen út a megosztó gyűlölet legyőzésére a szeretet útja. Aki szereti testvéreit, aki szolgálja a szegényeket és a gyengéket, aki másokról gondoskodik, az saját üdvösségét is készíti. Ez a meggyőződés végigvonul az Egyház egész lelki hagyományán. Maga Jézus is világosan kimondta, amikor tanított, hogy az üdvösség a szegények iránti szeretettől függ – ahogy a Máté evangéliuma 25. fejezetében kifejti. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy életünket mások szolgálatában éljük. Péter két konkrét formáját említi a közösség szolgálatának, amelyeket már az Apostolok Cselekedeteiben is ott találunk: Isten szavának szolgálata és az asztal szolgálata. Ez meghívás arra, hogy újra felfedezzük az ima és a szolgáló szeretet központi szerepét – azt a sínpárt, amelyen az üdvösség útja halad.

A Szent Kereszt imádsága

Május 28., csütörtök

 Szent Addai és Mari emléknapja, akik a káld egyház alapítói. Imádkozzunk az iraki keresztényekért!

 

1Pt 2,2–5.9–12. Választott nemzetség, királyi papság

 

Az apostol hatodik buzdításával arra kéri a hívőket, hogy „járuljanak” Krisztushoz, „az élő kőhöz”, és „épüljenek lelki házzá”. A kő képe mind a szeretet szilárdságára, mind az élet lüktetésére vonatkozik, ahogy a sivatagi sziklából is az élet vize fakadt. Isten kiválasztotta és az új lelki ház, a hívő közösség szegletkövévé tette a követ, amelyet az erőszakos és gonosz világ építői elvetettek. A kövek, amelyek az építményt alkotják, maguk a hívek. Nekik az életüket a szegletkőre, vagyis az Úrra kell alapozniuk, aki megtartja a közösség épületét, és ugyanabban a szeretetben kell élniük, ugyanazzal a szilárdsággal kell kitartaniuk. Lehet, hogy őket is eldobják az emberek, ahogy elvetették a szegletkövet, de épp ezért meghatározóan fontosak az új lelki építmény felépítésében. Éppen a világtól való különbözőség a keresztény közösség evangéliumi igazságának próbája. Csak Isten, az egyetlen, igazi építőmester tudja felépíteni ezt a templomot. Fontos azonban, hogy minden keresztény felelősnek érezze magát, hogy élő kő legyen, vagyis tiszta a hitben, nagylelkű a szeretetben és erős a reményben. Péter, miközben e sorokat írta, talán Jézus azon szavaira emlékezett, amelyeket Fülöp Cezáreájának vidékén mondott neki: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18). Ám e szavakat Péter immár a többi tanítványra is vonatkoztatja: minden keresztény élő köve az új lelki építménynek, amelynek az alapja maga Jézus. Péter ezért mondhatja a keresztényekről: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok.” (vö. Kiv 19,6) Ők Jézus köré gyűlve egy test lesznek, és egy szívvel, egy lélekkel fordulnak Istenhez a dicséretben, a hálaadásban és a könyörgésben a világ üdvösségéért.

Imádság az Egyházért

Május 27., szerda

 

Canterburyi Szent Ágoston (†604) püspök, „az angolok apostola” emléknapja. A muszlimok számára ez az áldozati ünnep (íd al-adhá).

 

1Pt 1,18–25. Engedelmesség az igazságnak

 

Péter apostol negyedik buzdításával arra hívja a tanítványokat, hogy engedelmeskedjenek az igazságnak, vagyis az evangéliumnak, „magyarázkodások nélkül” – ahogyan Assisi Szent Ferenc mondta. Ez az engedelmesség lényegében a kölcsönös szeretetben valósul meg, egy olyan közösség születésében, amely valóban testvérekből áll, akik szeretik egymást. A testvéri szeretet nem jellem kérdése, hanem az evangélium meghallgatásának gyümölcse. Ahogyan a Sínai-hegyi törvényből Izrael népe megszületett, úgy most az evangéliumból kel életre Jézus tanítványainak új népe. Ezért mondja az apostol: „Nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá Isten élő és örök szava által.” Isten szava ugyanis az a „romolhatatlan mag”, amely, ha a hívők szívébe hull, újjáteremti őket egy új életre, és testvéri közösséggé formálja őket. Tudatában vagyunk emberi törékenységünknek, és hozzá fordulunk, mint a sziklához, amelyre életünket alapozhatjuk. Ez a szó ugyanis hatékony, és nem múlik el: „örökre megmarad” – emlékeztet Péter. Ebből fakad az az erő, amely képessé teszi a tanítványokat arra, hogy szeressék egymást, és ebből merítenek, hogy tartós testvériségben élhessenek. A szerző a keresztény életet új születésként mutatja be: Isten szavának gyümölcseként, amely egyúttal az a tej, amellyel táplálkozni kell a növekedéshez. A keresztényeknek ebből az anyatejből kell folyamatosan táplálkozniuk.

Imádság a szegényekért

Május 26., kedd

Néri Szent Fülöp (†1595), „Róma apostola” emléknapja

 

1Pt 1,10–16. „Szentek legyetek, amint én is szent vagyok.”

 

Az apostol arra buzdítja a keresztényeket, akiket a világ szembenállása próbára tesz, hogy ne csüggedjenek el, sőt inkább örvendezzenek: „örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket.” (1Pt 1,6) Az élet próbatételei a tanítványok életének megtisztítására szolgálnak, ahogyan a tűz megtisztítja az aranyat a salaktól. A Bölcsesség könyve már ezt írta: „Az igazak lelke azonban Isten kezében van… próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket” (vö. 3,1–7). Ez a megtisztulás arra irányul, hogy a tanítványok hasonlóvá váljanak Jézushoz. Ezért kell rá fordítaniuk tekintetüket. Péter hangsúlyozza a hitet, amelyből öröm fakad még a nehézségek közepette is. Azt írja nekik: „Istent, akit noha nem láttak, mégis szerettek”. (1,8) A szív szemei elvezetnek Jézus arcának látására. Péter, amikor ezeket a sorokat írta, talán arra vágyott, hogy a keresztények is átélhessék azt, amit ő maga átélt, amikor a tagadás éjszakáján találkozott a Mester tekintetével, vagy amikor a Galileai tó partján megkérdezte tőle Jézus: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,15–17) Jézus arcára szegezni a tekintetünket „kimondhatatlan öröm” forrása, és erőforrás a „lelkek üdvösségének” elnyeréséhez. Az apostol az egész keresztény közösség üdvösségére gondol, amelyért minden tanítványnak felelősséget kell vállalnia. Igen, a közösség üdvössége minden hívő első gondja kell, hogy legyen, ahogyan az egykori prófétáké is volt, akik ezért fürkészték a Szentírást és elmélkedtek rajta „nappal és éjjel” (Zsolt 1,2). Ugyanez a Lélek, aki a prófétákat vezette, ma is működik: minden alkalommal, amikor befogadják szívükbe az evangéliumot, a hívőket a Lélek vezeti, hogy megértsék az üdvösség misztériumát, amely rejtve volt, és amelyet az Atya nyilatkoztatott ki gyermekeinek.

Imádság a szentekkel

Május 25., hétfő

 

A Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának ünnepe

 

Jn 19,25–34. Az anya és a szeretett tanítvány

 

Pünkösd nagy napjának megünneplése után, amely az Egyház világban való történelmének kezdetét jelentette, a liturgia arra hív minket, hogy az Egyház Anyjaként szemléljük Máriát. Mondhatnánk, hogy ez az anyaság már a kereszt alatt is nyilvánvaló volt, amikor maga Jézus mondja Máriának: „Asszony, íme, a te fiad”, és a tanítványnak: „Íme, a te anyád”. Jézusnak ezek a szavai mindannyiunkhoz szólnak, hozzánk, akik nagyon is biztonságra, a problémáknak, még inkább a szenvedésnek és a gonosz kihívásainak elkerülésére vágyunk. Mária talán ezen a napon megértette a Simeon által hozzá intézett szavak igazságát: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35), ahogy a lándzsa átdöfte Jézus oldalát. Ahol a tanítványok csoportja egy kereszt – vagyis az emberi szenvedés valamilyen formája – alatt összegyűlik, ott van az egyház. Oda kell mennünk, és ott kell maradnunk a világ sok kálváriájánál, a sok keresztre feszített mellett, hogy megkapjuk annak vigaszát, hogy anyára és fiúra találunk, hogy testvéreink lesznek, akik nem mondanak le rólunk, nem hagynak magunkra. „Attól az órától fogva – mondja az evangélium – házába fogadta a tanítvány.” Jézus édesanyját a házunkba, a szívünkbe fogadni azt jelenti: vele lenni a világ számtalan keresztje alatt a remény és egy új élet, egy olyan új család jeleként, amely most születik. A keresztre feszítés képe, Máriával és Jánossal a kereszt tövében, az egyház, minden keresztény közösség modelljévé válik.

Imádság az Úr anyjával, Máriával