OKTÓBER 31., KEDD

Róm 8,18–25. Akiket dicsőségre szántak

 

Pál apostol a teremtéstörténetből merítve emlékeztet minket, hogy az univerzum alá van vetve a mulandóságnak, vagyis a bűn korlátozó hatalmának.

„A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” Ez azt jelenti, hogy a megváltásra, a szabadulásra való várakozás ott van minden ember lelkének mélyén, ahogyan a teremtett világ zsigereiben is. Az apostol szoros kapcsolatot feltételez az Isten eljövetelére várakozó ember és a többi teremtmény között. A teremtett világ várakozását a gyermeket váró asszony várakozásához hasonlítja. Hosszú várakozásról van szó, mely a bukás pillanatában vette kezdetét. A hívő emberek együtt „sóhajtoznak” a teremtett világgal. Ők ugyanis bensőjükben hordozzák „a Lélek zsengéjét” és sürgetik a teremtett világ új életre kelését is. Az apostoli levélnek ez a szakasza eszünkbe juttatja a környezet, az éghajlat és a föld könyörtelen pusztítását, mely napjainkban fölgyorsulni látszik. Minél előbb magunkévá kell tennünk a megváltás utáni sóvárgást, melyet a maga módján a teremtett világ is érez, és abban a reményben kell élnünk, ami a keresztényeknek a jövőről való szeretetteljes gondoskodásában nyilvánul meg. Az apostol arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozva várjuk a jövőt, amit hitünk szerint Isten szeretete tölt majd be.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

OKTÓBER 30., HÉTFŐ

 

Róm 8,12–17. A gőg és a félelem gúzsba köti az embert

 

Az ember gyakran a gőg és a félelem között vergődik: erős az önérvényesítés vágya, és ugyanilyen erős a félelem attól, hogy nem tud uralkodni a körülötte lévőkön. Az így megélt élet nem jó sem magunknak, sem másoknak. A gőg és a félelem bezárja az embert a magányba és a büszkeségbe, egy olyan társadalom kialakulását segíti elő, amelyben rengeteg a magára hagyott, viszonyítási pontoktól elszakadt, és ezért az erőszaknak és bántalmazásnak könnyebben áldozatul eső ember. Amikor visszahúzódunk ön- magunkba, az valójában mindig a másiktól való félelmünket erősíti, és ezáltal a szembenállást is, amit védekezésnek gondolunk. Az Úr azzal sietett a segítségünkre, hogy a szabadság lelkét adta nekünk, hogy gyermekeivé válva ne essünk vissza a félelem rabszolgaságába. Jézus tanítványai közül senki sem mondhatja többé magáról, hogy árva és elhagyatott. Éppen ellenkezőleg, kiemelik őt a magányból, és Isten családjába fogadják, egy olyan otthonba, ahol ismerik, szeretik, segítik, kísérik és jó útra térítik. Az üdvösség valójában abban áll, hogy elszakadunk a gonosz hatalmától meg a magánytól, és az Úr népének tagjai leszünk. A II. vatikáni zsinat egyik alapvető szövegében, az Egyházról szóló konstitúcióban olvashatjuk, hogy Isten nem egyenként akarta üdvözíteni az embereket, hanem néppé, családdá formálta őket, ahol mindenki teljes bizalommal fordulhat az Atyához, mint egy gyermek, és kiálthatja az Úrnak: „apa, abba”. Ez az üdvösségünk lényege. A gyermeki lét ezért tehát soha nem fog véget érni; ellenkezőleg, ez örömünk forrása.

Imádság a szegényekért

OKTÓBER 29., ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP

 

Kiv 22,20–26; Zsolt 17 (16); 1Tessz 1,5–10; Mt 22,34–40

 

A törvénytudó alapvető kérdést intéz Jézushoz: „Mester, melyik a főparancs a törvényben?” Életünk zűrzavarában könnyen előfordul, hogy mindent relativizálunk, nem egyértelmű parancsolat szerint élünk, nincs fontossági sorrend, mindig az aktuális dolgok fontosak. A parancsolatot nem lehet a lelkiállapotunkhoz igazítani, hanem nekünk kell igazodnunk hozzá. Könnyen esünk abba a hibába, hogy saját jólétünk, érzéseink fontosabbak a parancsolatnál, vagyis ezek válnak törvénnyé, ezeknek engedelmeskedünk. Az Úr számára csak egy törvény létezik: a szeretet törvénye. Ez a parancs megmenti azt, aki szeret, és jobbá teszi az életét annak, akit szeretnek. A szeretet sokkal jobban átalakítja az életünket annál, mint ahogy azt saját számítgatásaink, kétségeink, bizonyosságaink, beletörődésünk közepette elképzeljük. A szeretet törvényének azonban engedelmeskednünk kell. Milyen analfabéták vagyunk, ha a szeretetről van szó! Mindannyiunknak vissza kell térnünk a szeretet iskolájába, nem hihetjük el, hogy szeretni egyszer s mindenkorra megtanultunk. A szeretet iskolájába mindennap kell járni. Ebben az iskolában csak egy tanító van: az, akiben a legnagyobb a szeretet, aki életét adja barátaiért. Ezért győzte le Jézus a gonoszt. Az evangéliuma hit és az élet lényegéhez terel minket. Azt mondja, hogy a hit lényege a két parancs egysége: a felebarát szeretete egyesül az Isten iránti teljes szeretettel.

Ez azt jelenti, hogy az Istenhez vezető út szükségszerűen keresztezi az emberekhez vezető utat, különösen azt az utat, ami a leggyengébbekhez vezet. Ha nekik segítünk, Istennek segítünk, ha őket megvédjük, Istent védjük meg. És nem is csak erről van szó. Isten az emberek iránti szeretetben nem akar versengeni. Nem ragaszkodik a kölcsönösséghez, ahogyan mi tesszük. Jézus nem azt mondja, hogy „szeressetek engem, ahogy én szerettelek benneteket”, hanem azt, hogy „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket”. A Kivonulás könyvének rendelkezései még világosabbá teszik ezt, melyek azt kérik tőlünk, fogadjuk be az idegent, az árvát és az özvegyet. Isten az ő oldalukon áll, meghallgatja kiáltásukat, és igazságot szolgáltat. Ettől a két parancstól függ nemcsak az egész Törvény és az összes próféta, hanem maga az élet is a földön, ha azt akarjuk, hogy valóban mindenki emberhez méltó életet élhessen.

Imádság az Úr napján

 

 

OKTÓBER 28., SZOMBAT

 A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol emléknapja

 Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása

 Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték, feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amely az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, majd Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában.

A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amelyet a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk, ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az olvasott evangéliumi szakasz nem a feladataik közti különbséget hangsúlyozza, hanem azt a legfontosabb tényt, hogy mindannyian Jézus mellett vannak. Egyáltalán nem illik a helyzethez, hogy arról vitatkoznak, ki közülük a legelső. Sajnos ez a keresztény közösségen belül is gyakran előfordul. Persze nem az, hogy ki lehet az első a szolgálatban, hanem inkább az, hogy ki jelenjen meg nyilvánosan, és legyen a főszereplő. Az egyetlen elsőbbség, amire rá kell találnunk: a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Az evangélista hangsúlyozza, hogy Jézus mindenkit a nevén szólít, Simont és Júdást is. Közvetlen, név szerinti hívása teszi őket tanítványokká, majd apostolokká, akik az evangélium hirdetését kapták küldetésül. Ebből a közös elhívásból születik meg köztük a testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy a kölcsönös szeretet az, ami miatt mások fölismerik, hogy az ő tanítványai. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen szólítani valakit, sokkal több annál: árul- kodik az illető történetéről, szívéről, életéről.

Az apostolok imádsága