Szeptember 30., péntek

 

Szent Jeromos (†Betlehem, 420) egyháztanító emléknapja. Ő fordította latinra a Bibliát. Imádkozzunk, hogy a Szentírás szavát minden nyelven meghallják.

 

Jób 38,1.12–21.40,3–5. A teremtő bölcsesség összezavarja Jóbot

 

Isten végül megszólal, Jób a könyv eleje óta ezért imádkozott. Ám felelete különösnek tűnik. Mintha az Úr nem törődne azzal, hogy pontosan megválaszolja Jób kérdéseit és kéréseit. Isten kihívja a férfit, aki meg meri kérdőjelezni a cselekedeteit. Ebben a két fejezetben Isten faggatja Jóbot, amit az első felszólításban foglalhatnánk össze: „Világra szóló tervemet ki homályosítja el oly szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás? Nosza, övezd föl, mint a hős, a derekadat! Kérdezni szeretnélek, világosíts fel!” Isten a teremtés dolgairól faggatja Jóbot: előbb a természetről, majd az állatokról. Hogyan gondolhatja Jób, hogy Isten az emberi történelmen kívül van, ha ő minden létező eredete és a teremtés művének fenntartója? Manapság a tudomány igyekszik mindent megmagyarázni, és minden eseményről meg tudja mondani, miért történt. Így már nem tudunk ámulattal tekinteni a teremtésre. Miért kellene Isten szeretetteljes jelenlétét látnunk abban, ami mindennap körülvesz minket? A Biblia újdonsága éppen ebben van: a teremtés egyik művében sem tisztel istenséget. Ebben mélyen világi. Csakhogy Isten jelenléte mindenek fölé emelkedik, ő tartja életben a teremtett világ csodálatos rendjét, amihez ámulattal kell közelednünk, már csak azért is, mert sohasem fogunk egészen uralkodni rajta. Hagyjuk, hogy Isten minket is faggasson, nehogy bölcsességünk balgasággá váljék!

A Szent Kereszt imádsága

Szeptember 29., csütörtök

A három arkangyal, Mihály, Rafael és Gábriel ünnepe. Az etióp egyház, mely az elsők között alakult meg Afrikában, védőszentjeként tiszteli Mihályt.

 

Jel 12,7–12. Az angyalok harca a sárkány ellen

 

Ma az Egyház Szent Mihály, Gábriel és Rafael arkangyalokra emlékezik, és a Jelenések könyvéből vett olvasmány segít abban, hogy megértsük, milyen fontos is a szerepük Isten szeretettervében. Az Jelenések könyve képes beszédben mutatja be a harcot a sárkány ellen, aki minden formájában a gonosz jelképe, „az ősi kígyó, aki maga az ördög”. Ez a gonosz, amely ma is működik a világban, és egymás ellen uszítja az embereket, egyet nem értést szít köztük. Ő a „vádló”, mint Jób könyvében is, aki próbára akarja tenni az emberek hitét. Ez ellen a gonosz ellen vannak az angyalok, akiknek a neve a görög „angelosz” szóból származik, és „küldöttet” jelent, és akik szüntelenül harcolnak ellene, és le is győzik. Arra emlékeztetnek minket, hogy a gyakran olyan hatalmasnak tűnő gonosz erejével szemben létezik egy Isten szeretetéből támadt jó erő is. Fegyvereik a „Bárány vére” és „tanúságuk szava”. Jézus megannyi tanítványáé, akik a történelem folyamán harcba szálltak a gonosz ellen, és életüket áldozták a küzdelemben. Amikor ma a szent arkangyalokra emlékezünk, minket is arra hívnak, hogy vegyünk részt ebben a harcban az imának és annak a szeretetnek a fegyverével, amit tőlük kapunk. Bármelyikünk lehet „angyal”, aki segíti a legszegényebbek életét és előmozdítja a jót ebben a világban.

Imádság az Egyházért

Szeptember 28., szerda

A Csehországban mártírként tisztelt Szent Vencel (911–935) emléknapja

William Quijano emléknapja: a salvadori Sant’Egidio közösség fiatal tagja volt, akit 2009-ben a maras (fiatalkorúak bűnbandáinak elnevezése) gyilkolt meg.

 

Jób 9,1–12.14–16. Isten igazságossága a jog fölött áll

 

Mi az ember a teremtő Isten előtt, aki fenntartja a világot, és oly bölcsen rendez el benne mindent? Jób úgy érzi, mintha Isten mindenhatósága agyonnyomná őt: „Kifürkészhetetlen s nagy, amit teremtett, csodálatra méltó és tömérdek.” Így igazsága is kifürkészhetetlen. Vele szemben az ember semmit nem tehet: „Ha igazam volna, sem tudnék mit felelni, bírám előtt inkább kegyelmet kell kérnem.” Barátja, Bildád szavai nem segítenek Jóbnak. Szavai nem győzik meg Jóbot bűnösségéről, és nem segítik az Istennel folytatott nehéz párbeszédét sem. Jób nagysága abban áll, hogy nem hagy föl e párbeszéddel, nem hagy föl azzal, hogy kérdéseket intézzen az Úrhoz, és folytonosan Isten jelenlétét fürkéssze a történelemben és a teremtett világban. Barátainak sem sikerül egyebet tenniük, mint rövidlátó teológiájukat a végkimerülésig ismételgetve Jóbot győzködni, hogy az embert bűnei miatt sújtja szenvedéssel az Úr. Jób erre a merev tanításra azzal válaszol, hogy mit sem számít, ártatlan vagy bűnös-e az ember egy olyan Isten előtt, akit látszólag nem aggasztanak a szenvedők fájdalmai. Jób végső szavaiból azonban egy pillanatra felragyog Istenhez fűződő különleges kapcsolata: „Nincs bíró, ki köztünk igazságot tenne, ki kezét mindkettőnknek fejére tehetné.” Jób, barátaival ellentétben, nem tartja bírónak Istent, nem olyannak látja, aki kimondhatná az ártatlanság vagy a bűnösség ítéletét; számára Isten barát, akihez fordulhat. Ez pedig még inkább elmélyíti Jób drámáját, aki tovább beszél Urához: hite nagyobb az elszenvedett fájdalomnál.

Imádság a szentekkel

Szeptember 27., kedd

 

Jób 3,1–3.11–17.20–23. Jób elátkozza születése napját

 

A barátok csöndjébe (és hányszor előfordul, mint azt tapasztalatból tudjuk, hogy nem tudunk mit mondani a fájdalom láttán) Jób kiáltása hasít, aki, mint a zsoltárok szegényei és betegei, Istenhez fohászkodik. Imádsága panaszáradat, mely a szenvedő ember életének értelmébe próbál behatolni. Így veszi kezdetét Jób nagy lázadása, aki az isteni igazságosság problémáját feszegeti, ám anélkül, hogy szembefordulna Istennel. Vissza-visszatérő kérdés ez, amivel gyakran találkozunk az emberi történelem során: miért van, hogy az igaz ember szenved, a gonosz pedig gyarapszik? Jób nem beszél Isten ellen, és nem átkozza. Tudja jól, hogy az ő Istene az élet Ura. De mi értelme van a haláltól és betegségtől gyötört életnek, amilyen az övé is? Jób az egész életét megvizsgálja, születésétől haláláig. Nyelvezete éles és kemény. Először születését átkozza: miért nem halt meg azelőtt, hogy világra jött volna, mely világ számára csak sötétség? Szavaiban ott lüktet megannyi szenvedő drámája, akiknek élete szalmaszálon függ, akiket megfellebbezhetetlenül halálra szántak: a gyermekeké, akik meg sem születnek, vagy a betegek, rabok, halálraítéltek, haldoklók, magukra hagyott idős emberek drámája. Jób szavai azonban telve vannak bölcsességgel is: segítenek elgondolkozni az élet és az elkerülhetetlen halál értelmén. Senki nem menekül előle; nem tesz különbséget gazdagok és szegények, hatalmasok és jelentéktelenek, rabok és rabtartók, kicsik és nagyok, urak és szolgák között. Miért aggódunk hát annyit önmagunkért? – sugallja a kérdést Jób. Ezzel csak a félelem férkőzik az ember életébe, „mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Szeptember 26., hétfő

Szent Kozma és Damján (†303 körül) szíriai mártírok emlékezete: a hagyomány orvosként tartja számon őket, akik ingyen gyógyították a betegeket. Emlékezzünk meg mindazokról, akik a betegek gyógyításának és ápolásának szentelik életüket.

 

Jób 1,6–22. Jób, a hívő ember példaképe

 

Ezzel a szakasszal Jób könyvét kezdjük olvasni. Az első két fejezet példaképként állítja elénk Jóbot: „Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat.” A szerző egy olyan ember életének tisztességét és boldogságát mutatja be, akinek cselekedetei Isten félelmén nyugszanak. Az Úr örül Jób boldogságának. Nem így a sátán, őt zavarja ez az igaz ember, akinek – úgy látszik – minden csak a javára válik. Lehet, hogy Jób jóléte magyarázza becsületességét és az Úrhoz való feltétlen hűségét? A sátán mintha befurakodna Isten és az emberek közé, hogy kételyt támasszon az igaz és istenfélő Jób szeretete, öröme és boldogsága iránt. A gonosz irigysége ez, az ember jólétével, Istennek a történelemben való jóságos jelenlétével szemben. Úgy tűnik, a sátán műve abban áll, hogy szerte a földön megkérdőjelezze azokat, akik jót cselekednek. Péter apostol írja első levelében: „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben.” (1Pt 5,8–9) Jób vajon képes lesz-e ellenállni a gonosznak? Ezt kérdi a sátán az Úrtól. Így aztán a sátán lesújt Jóbra, egyre fokozódó szenvedésekkel verve: előbb javait, majd fiait és lányait veszi el. Ám Jób nem átkozza Istent, nem az Úrban keresi az őt ért bajok okát, sőt, válasza mindmáig ámulatba ejtő: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”

Imádság a szegényekért

 

 

Szeptember 25., évközi 26. vasárnap

 

Ám 6,1a.4–7; Zsolt 146 (145); 1Tim 6,11–16; Lk 16,19–31

 

A szegény Lázárról szóló evangéliumi példabeszéd egyenesen kegyetlenséggel vádolja a világot: sokan vannak, akik bíborba és patyolatba öltözve dúsan lakmároznak, és nem veszik észre a megszámlálhatatlan szegény Lázárt, akik magukra hagyottan hevernek az ajtajuk előtt. Kegyetlenségük még a példabeszédbeli gazdag emberénél is fájdalmasabbnak tűnik. Mintha nem értenék Ámosz próféta kemény szavait: „Jaj Sionban a gondtalanul élőknek… elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból… korsóból isszák a bort… József [ti. Izrael] végzete miatt bizony nem bánkódnak.” Az evangélista nem árulja el a gazdag ember nevét, mintha azt akarná ezzel sugallni, hogy annak neve, ami a világ összes nemtörődömségét, énközpontúságát összekapcsolja, nem más, mint a közöny. Ferenc pápa 2016-ban Assisiben, a vallási vezetők béketalálkozóján azt mondta: „Korunk súlyos betegsége a közöny. Olyan, mint egy vírus, amely megbénít, tétlenné és érzéketlenné tesz, egy kór, amely a vallásosság középpontját támadja meg, és ezzel egy új, végtelenül szomorú pogányságot hoz létre: a közöny pogányságát.” Így van, annak a gazdag embernek a közönye és a sok mai gazdag embernek a közönye a pogányság jele, a romboló ördögi erő jelenlétének bizonyítéka. A közöny pontosan az ellentéte Istennek, aki az emberek barátja, a szegények barátja, a szegények védelmezője, az emberszerető. Isten nem ismeri meg a gazdag embert, de nevén szólítja a sebekkel borított szegény embert, aki az ajtó előtt hever a kutyák mellett. Isten megrendül, Lázár mellé áll, és megmenti őt.

Az evangéliumi részlet azt sugallja, hogy a közöny látszólag még Istent is megakadályozza abban, hogy áthidalja a szakadékot, amit az ember ás maga köré. Komoly figyelmeztetés ez: bárki, aki csak magának építi a saját életét, valójában a saját poklát építi.

De ott van a gyötrelembe zuhant gazdag ember figyelmeztetése is. Kiáltása olyan, mintha kétségbeesett ima volna, sürgető figyelmeztetés a többi testvérének. Végül is elmondhatjuk, hogy ennek az embernek eszébe jutottak a többiek. És úgy tűnik, hogy eltúlzott álkomolysággal kiabál. Mindenesetre ez arra buzdít, hogy ne pazaroljuk el az időt életünk során, gyakoroljuk az irgalmasságot, ne teremtsünk szakadékokat az emberek között, ám annál többet munkálkodjunk a szakadékok betemetésén. Ábrahám azt feleli az aggodalmaskodó gazdag embernek: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.” Nem kell rendkívüli tetteket véghez vinni. Megkaptuk Isten Szavát. A hívek feladata, hogy meghallgassák azt, és ezáltal átformálják a szívüket. A bölcs Egyház pedig még egyszer utoljára el fogja ismételni nekünk ezt a végső napon is, amikor az égi utazásunk előtti utolsó köszöntésben részesülünk: „A paradicsomba kísérjenek az angyalok, érkezésedkor fogadjanak a vértanúk, és a szegény Lázárral és Ábrahámmal együtt a földben élvezhesd a mennyországot.” (Olaszországban elterjedt temetési imádság)

Imádság az Úr napján

 

Szeptember 24., szombat

Préd 11,9–12,8. Az időskor szomorú napjai

 

A prédikátor a fiataloknak szánt kis könyvének végén az élet megszabott idejéről gondolkodik el. Az ifjúságot mint tavaszt, az időskort mint telet ábrázolja, amikor nappal nem ragyog a nap, éjjel a hold és a csillagok sem; az esőt nem követi a derült idő, mint a tavaszi záporok után, hanem újabb felhők jönnek. Az időskor tele után nem jön már több tavasz, az ég elmúlik. Házhoz hasonlítja a prédikátor az életet, amit korábban öröm (az ifjúság ideje) töltött meg, de később kihalt lett és hanyatlásnak indult. Az elhagyatottság és az elszigeteltség a gazdag ember otthonát is sújtja, „amikor megremegnek a ház őrzői és megrokkannak az erős férfiak az évek súlya alatt”. Képek sorával érzékelteti a szentíró a test hanyatlását. Az idős embert fokozatosan hagyja el testi ereje, és eljön a pillanat, amikor az ember „örök hajlékába tér”. Ez az öregségről szóló szomorú és melankolikus ének – ha a Szentírás egészének fényében olvassuk – mégsem az emberi lét kudarcának megtapasztalásáról szól, nem arról, hogy az emberi lét csak akkor volna jó, amikor erőnk teljében vagyunk. Öregségünkben is Isten gyermekei maradunk. Sőt, a gyöngeség megtapasztalásával több erőt nyerhetünk, hogy csak Istentől függjünk, és ne a saját erőnktől. Az időskort, mint olyan életkort, amikor másoktól függünk, „tisztelni” kell, ahogy azt a tízparancsolat is előírja. Már csak azért is, mert van egy tanulság, amit mindannyian levonhatunk az öregségben fokozatosan egyre nyilvánvalóbbá váló elgyengülésből: mindannyian törékenyek vagyunk, mindannyian függünk valakitől: Istentől és a többi embertől. Így aztán az emberi létet lezáró halálra – mely a bűn következtében fájdalmas és félelemkeltő – tekinthetünk úgy is, mint Isten szeretetére. Istenére, aki gyermekei közül egyet sem hagy magára, legfőképpen nem gyöngesége idején. Jézus feltámadása fogja majd megmutatni, milyen hatalmas ereje van Isten szeretetének, aki nem hagyja, hogy gyermekei a semmibe zuhanjanak.

Előesti imádság