Február 28., kedd

50 (49). zsoltár – Az egyenes lelkűeknek megadom, hogy lássák Isten üdvösségét

Imádság Máriával, Urunk édesanyjával

⁵„Gyűjtsétek körém enyéimet,

akik az áldozatban velem szövetségre léptek! 
⁶Az egek hirdetik igazságosságát,

Isten maga tart ítéletet. 
⁷Halld meg, népem, beszélni fogok,

Izrael, ellened tanúskodom.
Perbe szállok veled és szemed elé tárom (vétkeidet),
én az Isten, a te Istened. 
⁸Nem áldozatod miatt feddlek meg,

égőáldozataidat látom szüntelen. 
¹⁴A dicséret áldozatát vidd az Úr elé,

s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt! 
²³Aki tisztel engem, az a hódolat áldozatát hozza!

Az egyenes lelkűeknek megadom,

hogy lássák Isten üdvösségét.”

Ma ismét az 50. zsoltárt olvassuk, hogy a Sirák könyvéből való részt jobban megértsük, ahol az Isten iránti hódolat, az igazságszeretet és a szegényeknek adott adomány közötti felbonthatatlan kapcsolatról van szó. A liturgikus jellegű zsoltár segít megérteni, hogy hamis az Úr előtti hódolat, ha a mindennapi életünket igazságtalanság és önzés jellemzi. Ez a szemlélet járja át az egész Bibliát, az Ószövetséget és az Újszövetséget is. Elég az Irgalmas szamaritánus példabeszédre gondolni, melyben Jézus keményen elítéli a papot és a levitát – a vallásos hódolat megtestesítőit –, akik látták ugyan a félholtra vert embert, de nem állnak meg, hogy segítsenek rajta. A zsoltáros elképzeli Istent, aki egybehívja az embereket: „Gyűjtsétek körém enyéimet, akik az áldozatban velem szövetségre léptek!” (5) Az Úr a mennyből olyan viselkedést lát, amit nem tud már elviselni. Már az előző sorban így ír a zsoltáros: „Íme jön a mi Istenünk és nem hallgat” (3). És ezt mondja az előtte egybegyűlt híveinek: „Halljad én népem, hadd beszéljek, Izrael, hadd tegyek bizonyságot ellened: én Isten, a te Istened vagyok. Nem áldozatod miatt feddlek meg, égőáldozataidat látom szüntelen.” (7–8) De az Úr nem viseli el, ha a szertartás nem szívből jövő, azaz távol van az ő szívétől, vagyis az ő irgalmától. A következő sorokban világosan kifejti: „Nem tulkot akarok elvenni házadból, sem kecskebakot a nyájadból. Hiszen az erdő minden állata enyém, éppúgy, mint hegyeim ezernyi vadja. Ha éheznék, nem szorulnék rád, enyém a földkerekség egész teljessége.” (9–10). Az Úr, aki ingyen szereti népét, nem tűri, hogy szertartásokkal és áldozatokkal próbálják őt megvásárolni. Az Úr gyermekei szeretetét akarja, hogy rá hagyatkozzanak, rá bízzák magukat. Ezért megismétli: „Én Isten, a te Istened vagyok”. E kijelentés mögött ott van népe megmentésének egész története. Tőle mi, a hívők népe, csak kaphatunk, neki mi nem tudunk semmit adni; függünk tőle, de nem fizethetjük meg; csak engedelmeskedhetünk neki, és nem követelőzhetünk. A helyes hódolat formája nem a tetteinkkel való dicsekvés, vagy ami még ennél is rosszabb, az üdvözülésünk követelése. A hívő emberek az Úrtól kapott sok ajándék miatt érzett hálával és dicsőítéssel fordulnak Istenhez. Így szól a zsoltáros: „A dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt!” (14). Isten nem tűri azt a hódolatot, amelyet a mindennapok viselkedése hiteltelenné tesz. A következő sorokban a zsoltáros kifejti, hogy a szeretet nélküli hódolat nem egyszerűen a kis hit problémája, hanem igazi gazságról van szó: „Miért beszélsz te parancsolataimról…? hiszen te gyűlölöd a fegyelmet, és hátad mögé veted szavamat.” (16) Az Isten hatalma az irgalmassággal kísért hódolatban ismerhető fel. A zsoltárban így szól Isten: „Aki tisztel engem, az a hódolat áldozatát hozza! Az egyenes lelkűeknek megadom, hogy lássák Isten üdvösségét.” (23) E szavak magyarázatául szolgál János apostol kijelentése: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug.” (1Jn 4,20) Charles de Foucauld írta: „Ennek a zsoltárnak az a fontos tanítása, hogy Istent nem külső pompával kell magasztalnunk, hanem csak szívből jövő szeretettel és imádsággal. Istentiszteletünk pompája önmagában lehet jó és igaz, de nem ez a legfontosabb eleme annak a tiszteletnek, amely kedves az Úr előtt: az ugyanis a szívünkből, az életünkből, szeretetünkből fakad.”

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Február 27., hétfő

32 (31). zsoltár – Vigadjatok az Úrban, igazak, és örüljetek!

Imádság a szegényekért

¹ Boldog, akinek a bűne megbocsátva,
akinek be van födve gonoszsága.

² Boldog az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét,
akinek lelkében nem lakik álnokság.

⁵ Megvallottam neked bűnömet,
nem rejtegettem tovább vétkemet.
Így szóltam: „Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!”
S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.

⁶ Ezért imádkozzék hozzád minden igaz,
a szorongattatás idején!
Hiába tör be a vizek áradata,
nem éri el.

⁷ Te vagy menedékem, megmentesz a félelemtől,
s körülveszel a szabadulás dalaival.

⁸ Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell.
Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.

 

A liturgia újból a 32. zsoltárt ajánlja olvasásra és Sirák fia könyvéhez kapcsolja, amely arra hívja a bűnöst, hogy térjen meg Istenhez. „Térj meg az Úrhoz, és hagyj fel a bűnnel, esedezz az Úrhoz, s többé ne bántsd meg. Térj a Fölségeshez, hagyd a törvénysértést, gyűlölj mindenféle utálatos dolgot.” (17,25–26). A zsoltáros annak a bűnösnek az örömét énekli meg, aki megbocsátást nyert. A szöveg három igével határozza meg a megbocsátást. A bűn meg van bocsátva, szó szerint el van véve. A bűnt, amely olyan volt, mint egy nagy teher, amit a vállunkon cipeltünk, Isten elvette. Sőt. A bűn be van fedve, vagyis Isten elrejti azt a saját és a mi szemünk elől is. Ez pedig gyakorlatilag a bűn eltörlését jelenti. Szent Ambrus ekképp ír erről: „A befedni a bűnt kifejezés arra vonatkozik, aki megbocsátást nyert, mert Isten teljesen eltörli a bűnt és úgy tekint rá, mintha az sosem létezett volna.” Végül a bűn nincs számon tartva, vagyis nem szerepel a bűnös tetteinek a listáján. Izaiás próféta azt írja: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó.” (Izaiás 1,18). A zsoltáros szembehelyezi annak az embernek az örömét, aki megnyitja szívét Isten előtt és részesül a megbocsátásban annak a gyötrelmével, aki befelé fordul, és nem bízza magát az Úrra. „Ameddig hallgattam – írja a zsoltáros –, velőmig sorvadoztam, sóhajtozásomnak nem volt vége. Kezed súlyosan rám nehezedett nappal és éjjel, szívem olyan volt, mint a föld a tűző napon.” Hallgatását hangsúlyozva („amíg hallgattam”) a zsoltáros arra az ösztönös viselkedésünkre emlékeztet, ami mindannyiunkban megvan, hogy elrejtsük bűnünket Isten elől, a többiek elől és saját magunk elől is, azt gondolván, hogy ezzel megszépíthetjük, vagy akár el is tűntethetjük azt. Valójában azonban a bűnt nem lehet eltüntetni, hanem megbocsátást kell nyernie, el kell, hogy töröljék. Úgy tenni, mint ha nem látnánk, vagy ami még rosszabb: igazolást keresni rá azt jelenti, hogy megmaradunk a hazugságban. A hazugságtól rosszul érezzük magunkat, nyomaszt, bebörtönöz minket, kiszárítja a lelket, ahogyan a zsoltáros mondja: „szívem olyan, mint a föld a tűző napon”. Így már megérthetjük azt a kapcsolatot, amelyet a zsoltáros hangsúlyoz a bűn és a betegség, valamint a bűn és a velünk történő rossz dolgok között. A zsoltáros azt mondja, hogy a bűn nem egy elvont, üres dolog, hanem épp ellenkezőleg, befolyásolja az életünket, meghatározza a viselkedésünket, bebörtönzi a szívünket. Ezért nem léphetünk túl rajta anélkül, hogy valóban megváltoztatnánk a szívünket. A zsoltáros, aki mindezt megértette, úgy dönt, hogy megvallja Istennek a bűnét: „De akkor megvallottam neked bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet.” Ha a hazugság elszárít, az őszinteség Isten előtt újjáéleszt: nem kell többé tettetni magad sem Isten sem mások előtt, hanem szabad leszel. Nem megalázó dolog beismerni bűnünket és megvallani azt Istennek. Éppen ellenkezőleg: igaz cselekedet. Nem vesz el méltóságunkból, hanem fölemel. Megbocsátást kérni nem rideg megalázkodás, sem méltóságunk kisebbítése, hanem éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy olyan Atyának ismerjük el az Urat, aki megérti gyermekeinek törékenységét, esendőségét, és nagylelkűen megbocsát. „Így szóltam: Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat. És te megbocsátottad bűnömet.” Egy ókori keresztény tudós, Cassiodorus azt írja: „Olvassuk figyelmesen ezt a zsoltárt és érezzünk lelkiismeret furdalást a szívünkben; melyik más zsoltáron is elmélkedhetnénk figyelmesebben, mint azon, amelyikben egy ilyen bíró bocsátja meg bűneinket?” A zsoltárnak abban áll a különlegessége és az egyedisége, ami a többi bűnbánó zsoltártól megkülönbözteti, hogy itt az Úr ígér irgalmat és örömet. A zsoltáros, aki megtapasztalta a bűnt és annak következményét, a hazug és szomorú életet, a megbocsátás által visszanyeri szabadságát. Ezért kezdetektől így kiált: „Boldog, akinek a bűne megbocsátva, akinek be van födve gonoszsága. Boldog az az ember, akinek lelkében nem lakik álnokság!”

Imádság a szegényekért

Február 26., évközi 8. vasárnap

Iz 49,14–15; Zs 61; 1Kor 4,1–5; Mt 6,24–34

Imádság az Úr napján

Jézus azt mondja tanítványainak: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?”. Nagyon világos szavak ezek, és elgondolkodásra késztetnek arról, hogyan gondolunk az életünkre, milyen aggodalmaink vannak a jelenünket és a jövőnket illetően. Nem engedjük talán, hogy úrrá legyen rajtunk a szorongás, hogy mi lesz ma, mi lesz holnap? Az evangélium arra hív, hogy nézzük az ég madarait és csodáljuk, hogyan segíti őket az Úr. Ha így gondoskodik az ég madarairól, akik kétségtelenül sokkal kevesebbet érnek szemében az embereknél, akkor mennyivel inkább gondoskodik majd rólunk? Mi mégis éppen olyan dolgok miatt aggodalmaskodunk, amelyek akkor sem hiányoznának az életünkből, ha nem törődnénk velük. „Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!”. Mintha azt mondaná az evangélium: ti az Úrért születettek. Ő jól tudja ezt, sokkal inkább a szívén viseli az életeteket, mint ti magatok. Érte és a testvérekért vagytok a világon. Mi mégis nagyon kevéssé törődünk ezzel az alapvető igazsággal, amely pedig az életünk értelme (és még kevésbé aggodalmaskodunk miatta). Ha mégis sokan maradnak élelem és ruha nélkül, akkor az azért van, mert sokan nem keresik az Isten országát, hanem csak a maguk hasznát.

Az evangéliumi rész elején Jézus világossá teszi, hogy senki nem lehet egyszerre két úr szolgája, hiszen valamelyiket teljesen ki kell szolgálnia: „vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is”. A Második Törvénykönyv szavai jutnak eszünkbe, amelyek a következőképpen foglalják össze, mit jelent az egyetlen Urat szolgálni: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4–5). Az Istennek való teljes önátadás óv meg a bálványimádástól, vagyis attól, hogy más isteneket, más urakat szolgáljunk. Isten teljes egészében akar rendelkezni ezzel a jogával. Valószínű, hogy ezt túlzásnak érezzük. Hogy ne éreznénk túlzásnak, amikor mi jól átgondoltan ítélkezünk, érzelmeinkkel mértékletesen, óvatosan gazdálkodunk. Igen, Isten valóban túlzó. De éppen túlzott szeretete teszi megalapozottá túlzó elvárásait. Már Izajás prófétai szavaiból is kiviláglik: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad” (Iz 49,15). Egy anya soha nem feledkezik meg gyermekéről. Vagy ha netán elő is fordul ez a képtelenség, és egy anya ilyet tesz, az Úr soha nem teszi. Ezért, csakis ezért mondja a zsoltáros: „Lelkem Istenben lel nyugalmat, segítség csak tőle jön” (Zsolt 62,2).

Ez az evangéliumi rész természetesen nem a dolgozó társadalom elleni tiltakozás, és nem is arra szólít, hogy a természetimádás romantikus idilljében éljük gondtalanul az életünket. Jézus azt tanítja tanítványainak, hogy radikálisan és teljes egészében éljék meg Istennel való kapcsolatukat. Ha a gazdagságot, a „mammont” szolgáljuk – és mindannyiunknak megvan a maga „mammonja” –, az azzal jár, hogy eladjuk lelkünket az új urunknak. A pénz, a nyereség, a gazdagság múlékony bálványok, mégis sokaknak elegendők ahhoz, hogy egész életükkel azt hajszolják. Jézus bölcsen és szigorúan figyelmeztet: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!”. Mindenekelőtt az Isten országát kell keresni, ami jóság, irgalmasság, igazságosság, testvériesség, barátság. Ez a lényeg, és biztosak lehetünk benne, hogy minden más ebből fakad. A gazdagság is kecsegtet valamivel, de a legfontosabbat nem adja meg. Mégis követelőző bálvány, nem kíméli az embert. Ha elsősorban az Isten országát keressük, akkor a többit mind megkapjuk hozzá mi magunk, és megkapják azok is, akik az alapvető javakat is nélkülözik.

Imádság az Úr napján

Február 25., szombat

103 (102). zsoltár – Az Úr szeretete örök

Előesti imádság

¹³ Ahogy az apa megkönyörül fiain,
úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.

¹⁴ Tudja jól, milyen az alkatunk,
tudja, hogy a porból származunk.

¹⁵ Az ember napjai a fűhöz hasonlók,
virul, mint a mező virága,

¹⁶ de egy kis szellő s már vége van:
a hely is elfeledte, ahol addig állt.

¹⁷ Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van,
és igazságossága fiaik fiaival.

¹⁸ Azokkal, akik hívek szövetségéhez,
akik vigyáznak, hogy törvényei szerint éljenek.

A 103. zsoltár, amelynek a mai liturgia a második felét adja ajkunkra, himnusz Isten szeretetéhez. Az apák gyermekeik iránti gyengéd szeretetéhez hasonlítja azt a zsoltáros: „Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik” (13). A zsoltáros nem riad vissza attól sem, hogy Izrael Istenét olyan együttérző atyaként fesse le, aki lehajol az emberekhez, mint akkor tette, amikor Mózes révén elkezdte megszabadítani Izraelt az egyiptomi szolgaságból: „Megismertette Mózessel útjait” (7). Az Úr attól kezdve vezette, hatalommal és erővel, és soha nem hagyta el népét. Akkor sem tagadta meg szövetségét, ha népe – mégpedig hihetetlen gyakorisággal – eltávolodott tőle. Az Úr azonban soha nem hagyta, hogy népe iránti haragja eluralkodjék. A Kivonulás Könyvében olvashatjuk: „Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű.” (Kiv 34,6) A zsoltáros, mintha Istennek ezt az irgalmas szeretetét akarná kiemelni, így énekel: „Az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival” (17). Az Isten szeretetének nagysága feletti lelkesedés szólal meg szavaiban: „Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy irgalma az igazak iránt.” (11) Az ember törékenysége nem ismeretlen a zsoltáros előtt. Így énekel: az Úr „tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk” (14). A hívő embernek is tudatában kell lennie törékenységének és végtelen gyengeségének: „Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő s már vége van” (15–16). A zsoltáros mégsem szorongással tekint erre, sőt, éppen az ember gyengesége magyarázza Isten irántunk való szeretetét és gyengédségét. Hiszen éppen a mi gyengeségünk indítja könyörületre az Úr szívét és készteti őt arra, hogy lehajoljon hozzánk és gondjaiba vegyen minket. Isten a port választotta ki, akik vagyunk, hogy szeretetet és megbocsátást ajándékozzon nekünk. Mint ahogy a teremtés kezdetén is a port választotta, hogy abból formálja meg Ádámot és életet leheljen belé. Isten „tudja, hogy a porból származunk”, és ezért áll mellettünk öröktől fogva és mindörökké (17). A szentíró emlékeztet, hogy Isten igazságossága nem azért van, hogy elítéljen, hanem hogy irgalmat gyakoroljon azok iránt, akik rá hagyatkoznak és tőle várják üdvösségüket: „Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival. Azokkal, akik hívek szövetségéhez.” (17–18)

Előesti imádság

Február 24., péntek

118 (119) zsoltár - Vezess az úton, amelyet te szabtál, Uram

A Szent Kereszt imádsága

¹² Légy áldott Uram,
s taníts meg törvényeidre!

¹⁶ Útmutatásaid örömömre vannak,
szavaidról soha el nem feledkezem.


¹⁸ Nyisd meg a szememet, hogy meglássam
törvényeid csodálatosságát.

²⁷ Értesd meg velem döntéseid útját,
s én odaadón fürkészem csodáidat.

³⁴ Adj értelmet, hogy megtartsam törvényedet,
s kövessem egész szívemből!

³⁵ Vezess az úton, amelyet te szabtál,
mert tetszik nekem.

A 119. zsoltár, amelyet a babilóniai fogság után szereztek, a leghosszabb mű a Zsoltárok könyvében. A 36. zsoltárhoz hasonlóan alfabetikus zsoltár, amely az Úr törvényeit (héberül Tórát) ünnepli, nem mint tanulmányozandó szabálygyűjteményt, hanem mint tanítást, amely Isten igéjeként az ember életévé kell, hogy váljon, világossággá lépéseihez. A zsoltár 22 versszakból áll, amelyek mindegyike 8-8 igeverset tartalmaz. Az egyes versszakok nyolc sora a héber ábécének mindig ugyanazzal a betűjével kezdődik. Mintha a zsoltáros ezzel azt akarná kifejezni, hogy minden szavunk, tevékenységünk, érzésünk és választásunk Isten Igéjében kell, hogy gyökerezzen. Isten igéje az ábécé, amely a hívő embert élete minden pillanatában és helyzetében vezérli. A zsoltár a hívő boldogságával kezdődik: „Boldog, akinek az útja szeplőtelen, aki az Úr törvénye szerint él.” (1) Az ember boldogsága Isten igéjének követésében áll. Ezért aztán a zsoltárban újra és újra visszatér a buzdítás, hogy fogadjuk be Isten szavát, teljes tudatában értékének. A liturgia ma a zsoltárnak ezt a sorát adja ajkunkra: „Útmutatásaid örömömre vannak, szavaidról soha el nem feledkezem.” (16) Isten igéje tanítás, életszabály, végzés, parancs, kívánság, öröm, élet, bölcsesség és igazságosság. De mindenekfölött ajándék, amelyet az Úr ad, ingyen, híveinek: be kell fogadnunk szívünkbe és át kell elmélkednünk, hogy mindennapi életünkben gyümölcsöt hozhasson. Isten igéje így válik világossággá és új élet kovászává. Isten szava nem üres és nem erőtlen, hanem hatékony, és változást hoz a szívekbe. Ezért tegyük magunkévá a zsoltáros imádságát: „Nyisd meg a szememet, hogy meglássam törvényeid csodálatosságát. Értesd meg velem döntéseid útját, s én odaadón fürkészem csodáidat.” (18, 27) A szó hallgatásától elválaszthatatlan annak átelmélkedése. Aranyszájú Szent János így kommentálja ezt: „Isten nem azt kívánja tőlünk, hogy a Szentírásban foglalt szavak és mondatok meghallgatására szorítkozzunk, hanem hogy bölcsen elmélkedjünk is róluk. Ezért ismétli újra és újra Dávid maga is az elmélkedés kifejezést zsoltáraiban, és hozzáteszi: nyisd meg a szememet, hogy meglássam törvényeid csodálatosságát.” Isten szavát nem csak szó szerint kell meghallgatnunk, hanem lelki értelemben is, vagyis imádságos lelkülettel, hagyva, hogy a Szentlélek vezessen minket és megragadjuk azt a benne rejlő erőt, amely változást tud előidézni. Isten szavát soha nem hallgathatjuk anélkül, hogy ne nyugtalanítsa szívünket, hogy ne idézzen elő változást, hogy ne hozza magával az új élet gyümölcseit. Kitartóan kérjük ezért a zsoltárossal együtt az Urat: „Vezess az úton, amelyet te szabtál, mert tetszik nekem.” (35)

A Szent Kereszt imádsága