Május 31., hétfő

 

Mária és Erzsébet találkozásának ünnepe (világegyházban).

Lk 1,39–56 – Mária meglátogatja Erzsébetet

Ezen a napon azt ünnepeljük, hogy Mária meglátogatta Erzsébetet. Miután pünkösdkor megéltük a Lélek ajándékát, ez az ünnep elgondolkodtat rajta, hogyan működik a Lélek, akit az Úr nekünk ajándékoz. A Lélek volt az, aki Máriát indulásra ösztönözte az angyali üdvözlet után, ezért látogatja meg idős unokatestvérét, Erzsébetet. Ahogy már az evangélium elején is, a Léleknek ez az ereje vezeti most Máriát, lépjen túl faluja, világa határán, hogy elvigye az evangéliumot, amit méhében hordoz. Ez az ünnep valójában arra emlékeztet minket, hogy életünket meglátogatja az Úr és az ő Lelke. Mária számára Jézust magával vinni azt jelenti, nem tartani meg őt magának, hanem elvinni mindenkihez születésének hírét. És akkor már értjük is, miért siet ennyire Mária, hiszen a megszülető Jézus remény mindenki számára, minden embernek, remény, amit nem szabad elrejteni, hanem hirdetni kell mindenkinek, különösen azoknak, akiknek már nem nagyon van reményük, akik nincsenek jól, akik egyedül vannak, idősek és akik ezer nehézség között élnek. „Áldott vagy az asszonyok között és áldott a te méhed gyümölcse!” – kiált föl Erzsébet Mária láttán. A szívébe látogató Lélek ujjongása ez. Ő valóban áldott mindannyiunk között. Áldott, mert „hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”. Ez az első boldogság, melyről olvasunk az evangéliumban, ez ad nekünk okot a hitre, az örömre: ha életünkkel az evangélium beteljesítésén munkálkodunk, segítünk, hogy Jézus újra megszülessen közöttünk, és ne hagyja, hogy az életünk változatlan maradjon.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Május 30., Szentháromság vasárnapja

 

MTörv 4,32–34.39–40; Zsolt 33 (32); Róm 8,14–17; Mt 28,16–20

A pünkösdöt követő liturgikus idő a Szentháromság ünneplésével kezdődik; olyan misztériummal, mely a keresztény hit lényege: Isten egy, három személyben, Atya, Fiú és Szentlélek. A keresztények a világon mindenhol úgy kezdik imádságukat, hogy segítségül hívják az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Az egység és a közösség jele ez, ami mindenkit egyesít, kicsinyeket és nagyokat, a világ minden részén. A hitvallás – a közös hit megvallásának szövege – a vasárnapi eucharisztikus ünneplés középpontjába helyezi a misztériumot. Az ünnep azt sugallja, hogy a pünkösdkor megszületett Egyház első lépései a Szentháromság nevében történnek. Minden Istentől jön, határtalan szeretetének misztériumából, mely arra indította az Atyát, hogy saját Fiát küldje el minden nép üdvösségéért: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16) – mondja Jézus Nikodémusnak. A Zsidóknak írt levél szerzője erről a szeretetről beszél, Isten folyamatosan áradó szeretetéről: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1–2). Jézus pedig a feltámadás után kiárasztotta a tanítványokra a Szentlelket, aki elvezeti majd őket a teljes igazságra.

Miközben a Szentháromság vasárnapja meghív, hogy ünnepeljük Isten határtalan szeretetét, abban is segít, hogy szemléljük az Egyházat, a hívek közösségét mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének gyümölcsét. A pünkösdi idő az Egyház ideje, annak a küldetésnek az ideje, hogy elvigyük az evangéliumot minden népnek. A hívek közössége arra hivatott, hogy mindennap véghez vigye azt, ami pünkösdkor történt. Azok a lángnyelvek nem tűntek el a naplementével. A bölcsesség igazi kincsét jelentik, amit az Úr a tanítványainak ajándékozott; a lángnyelvek heve vezesse őket, hogy egybegyűjtsék mindazokat, akik szétszóródtak és akik a világ urainak rabszolgái. Így ír Pál apostol a rómaiaknak: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!”

A pünkösdből megszületik az Egyház, a nép Egyháza, mely világosan és új erővel beszéli a minden ember iránti szeretet nyelvét, a minden nép közötti béke nyelvét. A Szentháromság ünnepe emlékeztet minket rá, milyen sürgető a feladat, amit az Úr az Egyházára bíz. A Szentháromság ünnepe sürgető hívás, hogy adjuk át magunkat Isten dinamizmusának, és éljük az ő életét. Az Úr úgy valósítja meg az üdvösséget – mondja a II. vatikáni zsinat –, hogy maga köré gyűjti az embereket egy nagy, határtalan családban. Az üdvösség nem más, mint közösség Istennel és közösség az emberek között.

Imádság az Úr napján

Május 29., szombat

 

Szent VI. Pál pápa (†1978) emléknapja.

Mk 11,27–33 – Milyen hatalom birtokában teszed ezeket?

Jézus semmiféle engedélyt nem kapott arra, hogy tanítson. Világi volt abban az értelemben, hogy nem tartozott a papi törzshöz. Ellenfelei meg voltak győződve róla, hogy hatalmuk Mózes tanításán nyugszik. De Jézus mire alapozza hatalmát, hogy kiűzze a kereskedőket a templomból; hogy tanítson és gyógyítson? Ez valóban alapkérdésnek tűnt. Már Názáretben, Jézus első tanításakor is fennállt a probléma. Názáret lakosai és a nép vezetői is elutasították, hogy hatalma lehet a nép felett, különösen felettük. De Jézus a szokásos rabbinikus módszert alkalmazva kérdésre kérdéssel válaszol: „János keresztsége az égből való volt vagy pedig emberektől származott?” A főpapok, az írástudók és a vének akár felelhettek volna aszerint, ahogy igaznak gondolták. De féltek attól, hogyan reagál a tömeg, ha kétségbe vonják a Keresztelő igehirdetését. Ezért inkább így válaszolnak Jézusnak: „Nem tudjuk.” Nyilvánvalóan zavarba jöttek. Jézus sem ad választ nekik, mivel szava hiábavaló lenne, elveszett szó lenne ezekben a kimondottan hamis, nyilvánvalóan előítéletekkel teli szívekben. Jézus azok miatt hallgat, akik süketek, nem tudják és nem akarják meghallani őt. A Szó nem szól ahhoz, akinek szíve nem nyílik meg, hogy befogadja. Jézus már Názáretben sem tudott csodát tenni, amikor az igazságnak még a keresése is teljesen hiányzott. Ahhoz, hogy Jézus kinyissa az ember szívét, és belépjen az rajta, elég, ha egy kicsinyke rés nyílik számára.

Előesti imádság

Május 28., péntek

 

Szent Addai és Mari emlékezete: a káld egyház alapítói. Imádkozzunk az iraki keresztényekért.

Mk 11,11–26 – A fügefa megátkozása; a kereskedők kiűzése a templomból

Amikor az utolsó részét mondja el az útnak, Jézus messiásként való bevonulásának Jeruzsálembe, az evangélium hangsúlyozza, a bevonulás a templomba való belépéssel zárul. A templomban Jézus nem hajt végre semmiféle különleges tettet, hacsak azt nem, hogy „körös-körül mindent szemügyre vesz”. Az evangélista nyilván ennek közlésével akarja előkészíteni az árusok kiűzését, ami majd másnap történik meg. Késő van már, és Jézus visszamegy Betániába. Az út mellett áll egy dús lombú fügefa. Jézus közelebb lép, de nem talál rajta gyümölcsöt, és megátkozza. A jelenet Jézus egyik erkölcsi tanítását adja, nem szavakon, hanem egy tényen keresztül: a zöldellő fa, mely nem terem gyümölcsöt. A tanítványok később fogják majd megérteni. Meglepte a tanítás a tanítványokat, azért is, mert – mint az evangélista megjegyzi – nem volt fügeérés ideje. Minket is meglep ez a tanítás, mert olyan világban élünk, mely fontosabbnak tartja a látszatot, mint a valóságot, fontosabbnak tartja a virtuális világot a történelemnél, amelyben él.

Amint elér Jézus a templomba, kiűzi onnan azokat, „akik adtak-vettek”. Jézus kiűz az Istennel és a testvérekkel való kapcsolatból minden adok-kapok jellegű – vagyis minden haszonelvű, szertartásos, külsődleges – viselkedésformát. Nincs igaz kapcsolat a szeretet ingyenessége nélkül. Jézus Isten helye: az igazi templom, az igazi otthon, mely nyitva áll mindenki, az idegenek előtt is. Az imádság háza „minden nép számára”. Jeruzsálembe való bevonulása kezdetétől fogva Jézus az evangélium szívét mutatja meg: Isten ingyenes szeretetét minden nép iránt. Másnap visszatér Jeruzsálembe. És a tanítványok látják, hogy a megátkozott fügefa tövestől kiszáradt, és ezt meg is mutatják Jézusnak. De ő nem válaszol a tanítványok megjegyzésére, hanem arra buzdítja őket, hogy higgyenek Istenben, vagyis a hittel mondott imádság erejében, ami olyan erős, hogy hegyeket képes megmozgatni. Jézus azt is mondja: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek”. Reményteli szavak ezek a tanítványok számára. És elmond egy feltételt is, ami – úgy látszik – magának a hitnek a része: a megbocsátás ereje. Úgy is mondhatnánk, hogy hinni és megbocsátani, hit és irgalmasság kölcsönösen támogatja egymást, különben elesnek. Jézus nem véletlenül kéri, hogy azt mondjuk a Miatyánkban, bocsásson meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk.

A Szent Kereszt imádsága

Május 27., csütörtök

 

Canterburyi Szent Ágoston (†605 körül) püspökről, az angol egyház atyjáról emlékezünk meg.

Mk 10,46–52 – A vak Bartimeus meggyógyítása

Ha valaki a Jordántól keletre fekvő, ma (Transz)Jordániának nevezett területről érkezik, Jerikó az a város, ahol belép Izraelbe: utolsó előtti állomása a Jeruzsálem felé vezető útnak. A városfalon kívül egy vak ember, Bartimeus: mindig ott szokott alamizsnát kérni. Mindenki ismerte. Számára a túlélés helye volt. Könnyen észrevehetjük Bartimeusban városaink sok-sok koldusát, akik ma még inkább magányosak és szegények. Bartimeus érzi, hogy ott megy el Jézus, és a lehető leghangosabban kiáltja neki elkeseredését: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Egyszerű, közvetlen kiáltás. Példa arra, mi volt kezdetben az imádság: segítségkérés Istentől, aki képes meggyógyítani az embert. A tömeg – nagy tömeg, jegyzi meg Márk –, mint gyakran előfordul, kegyetlen, el akarja hallgattatni. A szegények egyébként is mindig zavarják az embereket. De számukra, ahogy Bartimeus számára is, nincs más remény, mint a segélykiáltás, a kitartó kérés. Bartimeus nem hagyja abba a kiáltozást. Sőt, még jobban fölemeli a hangját, hogy az ifjú názáreti próféta meghallja. És Jézus meghallja a kiáltást, meghallgatja könyörgését, megáll, és odahívatja. Amikor Bartimeus hallja, hogy Jézus hívja, felugrik és futni kezd feléje. Fut, még ha nem is lát. Ahhoz, hogy futni kezdjen, elég meghallania a szót: engedelmeskedik a szónak, és elér Jézushoz. Még nem lát, de az a baráti hang a szívéhez szól, és Bartimeus azonnal érzi, hogy visszatér a látása. Boldogok Bartimeus szemei, melyek, amint megnyíltak, Jézus jóságos arcát látták. Egy pillanatot sem vár, és az első tanítványokhoz hasonlóan ő is a követésére szegődik. Története minden tanítvány története.

Imádság az Egyházért