Advent első vasárnapjával kezdetét veszi az új
liturgikus év, amely újrakezdésre hívja a hívőket, hogy induljanak újra lelki
zarándoklatra az „Úr házának hegye” felé, amelyről Izajás beszél. A próféta
látomása tárul elénk az idők végéről, amikor a föld minden népe elindul a Sion
hegye, a Seregek Urának hajléka felé (8,18). E látomásban részesült minden
keresztény nemzedék, mind arra kapunk meghívást, hogy e napokat szemléljük.
Azokban a napokban ugyanis – jövendöl Izajás – a népek azt mondják majd egymásnak:
„Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg
minket útjaira, és így az ösvényein járhassunk”. Aki Isten ösvényein jár,
elhagyja a konfliktusok útját. Advent kezdetén a szent liturgia ezt a nagyszerű
látomást tárja szemünk elé, így hirdetve, hogy a most megkezdett időszak nem
céltalan bolyongás, mint azok útja, akik nem tudják, hova menjenek. Nem olyan
út ez, amelyen egyenként járhatnánk, mindenki a maga szakállára vagy érdekeit
követve, pedig világunkban mintha ez lenne a jellemző. Ez a nap és az egész
előttünk álló év ajándék, amelyet az Egyház azért kínál gyermekeinek, hogy
megszabadítsa őket szűk látókörüktől, kicsiny álmaiktól, és beépítse őket Isten
álmába, egy igazságos jövő látomásába, amelyben a béke és a szeretet uralkodik.
Az Úr maga készítette ezt a jövőt. Életünk úgy nyer értelmet, ha magunkévá
tesszük ezt a közös álmot. Magának Istennek az álma ez, amely magával kell,
hogy ragadja a föld minden népét, hogy azt mondják egymásnak: „rajta, menjünk
fel az Úr hegyére”. Persze ahhoz, hogy ezt az álmot szolgálhassuk, új
lendületre, megújult bátorságra van szükségünk.
Az Úr nem hagy magunkra ebben. Jól ismeri bűnünket,
gyöngeségeinket, és ő maga jön értünk, hogy ő vezesse lépéseinket. Nap nap
után, vasárnapról vasárnapra mellénk szegődik, hogy szavával és Szentlelke
ajándékával beragyogjon minket. Ez ad értelmet ennek az adventi időnek is,
amelyet a Jézus-várás hat át. Valóban igaz, hogy ő már most velünk lakozik,
ahogy ő maga mondta tanítványainak: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ
végéig!” (Mt 28,20). Mégis különleges kegyelem hatja át az adventi időt: még
intenzívebben megélhetjük, hogy Jézus eljön, hogy közöttünk lakozzék, alászáll
a mennyből, hogy eljöjjön hozzánk – még jóval azelőtt, hogy a fordítottja megtörténne,
vagyis mi elindulnánk őfelé. Mi olyan könnyen elakadunk lustaságunkban,
beleszürkülünk középszerűségünkbe és konokul ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent
önmagunkhoz mérjünk. Fennáll azonban a veszélye annak – és ez az idő éppen ezt
akarja elhárítani –, hogy olyannyira csak magunkkal és saját aggodalmainkkal
vagyunk elfoglalva, hogy észre sem vesszük az Úr eljövetelét, közelségét,
szeretetét.
Ezért annyira érvényes miránk is Jézus figyelmeztetése,
amelyet a tanítványokhoz intéz: „Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy
Noé napjaiban történt. A vízözön előtti napokban
ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a
bárkába, s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat. Ugyanígy lesz az
Emberfiának megjelenésekor is.”. Szigorú figyelmeztetés ez napjainkban is,
korunk emberének és nekünk is, akiktől nem áll távol e világ gondolkodásmódja.
Nagyon is tudatában volt ennek Pál apostol, amikor a Rómaiakhoz írt levelében
így buzdítja a római keresztényeket: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az
álomból”. Majd magára is vonatkoztatva kijelenti: „Éljünk tisztességesen, mint
nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban,
ne civakodásban és versengésben” (13,13). Éber, tevékeny őrködésre hív, hiszen
az egocentrikus életmód elnehezíti a szívet és elhomályosítja az elmét,
érzéketlenné tesz, tekintetünket és gondolatainkat saját, önző érdekeink kis
világára korlátozza. Sajnos azt látjuk, hogy az individualizmus egyre nagyobb
teret nyer, és afelé terel, hogy törődjünk bele: a világ erőszakos. Föléget
minden reményt egy olyan világ iránt, amelyben a béke és a szeretet uralkodik.
Itt van viszont az adventi idő, amely alkalmat
kínál, hogy Isten igéjét hallgassuk, és tekintetünket újra Jézusra emeljük, Az
evangélium a végidőkre jellemző nyelvezettel követeli – és számunkra ez a
végidő –, hogy változtassuk meg életünket: kevésbé mérjünk mindent önmagunkhoz,
és jobban figyeljünk az evangéliumra és arra, amit tőlünk kíván. Jézus nem riad
vissza attól, hogy a váratlanul érkező tolvajhoz hasonlítsa magát: „Legyetek
hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok… Ha a ház ura tudná,
hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy
házába betörjön”. Ezek a különös mondatok éberségre intenek. Az éberség pedig
nem egyszerűen azt jelenti, hogy várakozunk valaminek az eljövetelére. Éberen
őrködni azt jelenti: életünket az evangéliumért élni, bátran fáradozni azon,
hogy az üdvösség egyetemes látomása, amelyet az Úr szemünk elé tárt, a mi
korunkban is megvalósulhasson. Éberen virrasztani tehát azt jelenti: imádkozni,
hallgatni az evangéliumot és észrevenni Isten jelenlétének jeleit a világban.
Az adventi időben az egyház imádsága azt kéri, hogy nyíljon meg az ég, és
szálljon alá az Üdvözítő. Kedves testvéreim, járjunk nyitott szemmel és füllel,
hogy észrevegyük érkezésének jeleit! Pál apostol minket is figyelmeztet:
„öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust”. Hallgassunk rá, öltsük magunkra
a szeretetet a többi ember iránt, különösen pedig a szegények iránt, és akkor
fel tudjuk ismerni és fogadni tudjuk az Urat, aki eljön, hogy közöttünk állítsa
fel hajlékát.