Január 31., évközi 4. vasárnap

 MTörv 18,15–20; Zsolt 95 (94); 1Kor 7,32–35; Mk 1,21–28

Júdea pusztaságából Galileába visszatérve Jézus Kafarnaumot választja lakóhelyéül. Márk evangélista kiemeli, hogy Jézus úgy beszélt, mint akinek hatalma van; és beszámol a következményekről is. Megjegyzi, hogy a zsinagógában „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” Vagyis senki nem tudott közömbös maradni tanítása iránt. Hallgatóit szinte kényszerítette a választásra: vagy őt és az ő álmát követik, vagy bezárkóznak saját kis világukba. Az írástudók prédikációja, mely tele volt szabályokkal és parancsolatokkal, nem jutott el az emberek szívéig, és önmaguk vagy az épp megjelenő új irányzatok rabjai maradtak. Ha belegondolunk, ma mi is hasonló helyzetben élünk. Városaink elmerültek az értékek és magatartási minták mély válságában. Úgy tűnik, mindenütt az individualizmus uralkodott el, mely az embereket bezárkózásra ösztönzi, és arra, hogy csak önmagukkal törődjenek. Mintha mindenkinek megvolna a maga istene, a maga temploma, a maga írástudója, a maga hittérítője. Már-már sokistenhitű városokról beszélhetünk. A végén azonban egyetlen „isten” marad csak, maga az én. Vannak, akik már az új vallásról beszélnek, az „önimádatról”, amely az én kultusza és amelynek oltárán minden feláldozható, még a legdrágább dolgok is. Amikor viszont csak önmagunkra koncentrálunk, a korunk városaiban megállás nélkül szaporodó, megszámlálhatatlanul sok „tisztátalan lélek” prédájává válunk.

Ezek megkeserítik városaink életét, és nem engedik, hogy uralmukat bármi megzavarja. Az evangélium hirdetése ellen tiltakozva így kiáltanak: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus!” Azért tiltakoznak az evangélium hirdetése ellen, mert megzavarja az embereket abban, hogy csak önmagukra koncentráljanak, ami megosztja és megmérgezi városainkat. De az evangélium meghatározó fontosságú, ha meg akarjuk menteni az embereket a félelemmel és erőszakkal teli élet rabszolgaságából. „Hallgass, és menj ki belőle!” A keresztény közösségeknek és a tanítványoknak ki kell lépniük önmagukból és megszokásaikból, akár a pasztoráció terén is, hogy új küldetésbe fogjanak, és megkezdjék a városainkat igába hajtó sok-sok lélek kiűzését. Így erősödhet meg egy új kultúra, az irgalmasság, a befogadó szeretet, a találkozás, a kölcsönös segítség kultúrája. Ferenc pápa nem szűnik meg figyelmeztetni erre az összes tanítványt. Nem tűr halasztást, hogy az egész Egyház, minden hívő és az egész keresztény közösség újra fölfedezze önmagában a bátorságot az evangélium hirdetésére, méghozzá „sine glossa”, vagyis hozzáadott magyarázat nélkül, ahogy Assisi Szent Ferenc mondta. Csakis ez a hatalom az, amely „még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (Mk 1,27).

Imádság az Úr napján

Január 30., szombat

 Gandhi halálának emléknapja: 1948-ban, Újdelhiben gyilkolták meg; vele együtt emlékezzünk meg mindazokról, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai.

Mk 4,35–41 – A vihar lecsöndesítése

Márk evangéliuma továbbra is azt mutatja meg nekünk, hogyan járja Jézus az emberek útjait. Azzal a sürgető szándékkal jár közöttük, hogy mindenkinek beszéljen az evangéliumról. Ezért nem marad ott a talán biztonságosabbnak látszó helyeken. Azt mondja tanítványainak: „Keljünk át a túlsó partra.” Márk evangéliumában a túlsó part a pogány világot jelképezi, azokat, akik az Izrael Istenébe vetett hittől távol élnek. A tanítványok maguktól nem mentek volna el oda, ahogyan mi is nehezen indulunk el azokhoz, akikről úgy gondoljuk, távol vannak tőlünk, vagy nem alkalmasak Jézus evangéliumának befogadására. Mindannyiunkban ott a jól ismert kísértés, hogy megmaradjunk megszokott, otthonos, biztonságos kis világunkban. Jézus kezdettől fogva arra törekszik, hogy kitágítsa a szívünket és az elménket. Az egyetemesség iránti sürgető vágyról beszél a tanítványoknak, mely a későbbi századok során különböző erővel jelent meg. Mai, globalizált világunkban, ami ugyanakkor drámai módon törékeny is, ez a sürgetés még inkább egyértelmű. A globalizáció olyan fejlődést kényszerít ránk, mely gyakran értelmetlen, és súlyos egyenlőtlenségekhez vezet. Ma valós szolidaritásra volna szükség, olyan fejlődésre, ami nem szorít háttérbe senkit sem. Igen, az emberiségnek ma, sokkal inkább, mint bármikor a történelem folyamán, arra lenne szüksége, hogy „átkeljen a túlsó partra”, méghozzá a népek közti szolidaritás és testvériség partjára. El kell fogadnunk Jézus meghívását éppúgy, ahogyan az első apostolok tették. Márk ezt írja: „Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.” Az átkelés során vihar tör ki; ez gyakran előfordult a tavon. Könnyű ebben a viharban azt a sok-sok vihart látni, amely korunkban sújtja a népeket és amely sokak életét felforgatja. Mi is gyakran megtorpanunk kisebb-nagyobb érzelmi viharaink hatására. Ám az apostolok kiáltásában annak a sok férfinak és nőnek a kiáltását halljuk viszont, akiket magukkal sodornak a gonosz ellenséges hullámai. Ebben a kiáltásban gyakran benne van a tehetetlenség és a lemondás is; annak az embernek a beletörődése, akit maga alá gyűrt az élet vihara, és azt hiszi, hogy az Úr távol van, alszik, nem őrködik felette. Ferenc pápa meghallotta ezt a kiáltást a koronavírus-járvány idején, és az üres Szent Péter téren az Úr elé tárta. Vele együtt halljuk meg mi is a szenvedők kiáltásait, és alakítsuk át könyörgéssé, hogy ugyanúgy, mint akkor, az Úr most is keljen föl, kiáltsa a szeleknek, és parancsolja a tengernek: „Csendesedj! Némulj el!”, hogy az emberek, akiket keményen sújtott a gonosz, átkelhessenek a túlsó partra, a béke partjára.

Előesti imádság

 

Január 29., péntek

 Mk 4,26–34 – Példabeszéd a magról, ami magától növekszik, és a mustármagról

Ezt a példabeszédet, amiben Jézus az Isten országát olyan maghoz hasonlítja, mely magától növekszik, egyedül Márk beszéli el. Az evangélista fel akarja hívni a figyelmünket, hogy közel a mennyek országa, és felbecsüli az időt, ami a vetés és az aratás közt eltelik. Ez a kép ráillik Isten szavára, aminek magját ha már egyszer elvetették, magától növekszik, nincs szüksége a közreműködésünkre. Valóban így van: valahányszor az evangélium elér annak a szívéhez, akinek továbbadták, előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét. Már Izajás próféta is megmondta: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül.” (Iz 55,10–11) Az evangélium erejét nem lehet a mi mértékeink szerint mérni. Isten szava ugyanis olyan, mint egy mag, a magok legkisebbike. A második példázatban Jézus az evangélium gyengeségét hangsúlyozza. Valóban, mi lehet gyengébb az evangélium kis könyvénél? Csak egy szó; lehet, hogy nem várták, elfelejtették, messzire űzték, talán ki is gúnyolták. Csakhogy ez hatalmas kincs. A tanítványok egyetlen igazi kincse, az egyetlen igazi erő, mely képes gyökeresen megváltoztatni az emberek szívét. Ha az evangéliumot befogadjuk a szívünkbe, és figyelmesen gondozzuk, hihetetlen átalakító erő szabadul fel belőle. Nemcsak hallgatói szívét változtatja meg, hanem jóval távolabbra is kiterjed a hatása: „Akkora ágakat hajt, hogy az égi madarak árnyékában tanyáznak.”

A Szent Kereszt imádsága

Január 28., csütörtök

 Mk 4,21–25 – Példabeszéd a lámpásról és a mértékről

Ebben az evangéliumi szakaszban Márk négy önálló megállapítást gyűjt egybe, melyek mindegyike a meghallgatáshoz és Isten szavának hatékonyságához kapcsolódik: „Figyeljetek arra, amit hallotok!” – mondja Jézus. Feltehetően a magvető példázatára utal, és arra a küldetésre, ami Isten szavának figyelmes meghallgatásából következik. Fontos, hogy továbbadjuk a hitet. Az a közösség, amelyik magába zárkózik, megelégszik a maga szűk köreivel, olyan, mint amikor valaki véka alá rejti a lámpást. Elsőként maga Jézus szolgál jó példával. A világba érkezett fény nincs többé véka alá rejtve, hanem föl van téve a lámpatartóra. Az emberek, amint megpillantják, köréje gyűlnek, hogy megvilágítsa életük útját. Annak a fénynek a képe, mely nem önmagáért van, hanem azért, hogy másoknak világítson, jól jellemzi Jézus életét. Ő az igazi fény, aki megvilágít minden embert. Ahogy János írja a negyedik evangélium előszavában, nem saját magáért jött el, nem azért testesült meg, hogy megvalósítsa önmagát vagy beteljesítse saját, egyéni tervét. Jézus azért jött a földre, hogy megvilágítsa az emberek szabaduláshoz vezető útját. Azért jött, hogy mindenki bejárhassa élete útját, és hogy létrejöhessen az a testvéri közösség, amelynek a föld minden népe a részese és amely minden ember, az egész teremtés végső célja. A következő mondatban Jézus fölfedi a küldetést végzők súlyos felelősségét: „akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.” Az evangéliumi szeretet nem tűri, hogy korlátozzák, természeténél fogva teljességre törekvő és egyetemes. Amilyen Jézus élete is.

Imádság az Egyházért

Január 27., szerda

 A soá nemzetközi emléknapja: az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezünk.

Mk 4,1–20 – Példabeszéd a magvetőről

Jézus ismét a Galileai-tó partján van. „Nagy tömeg” gyűlt köré, írja Márk. Az evangélista több példabeszédet is összegyűjt ebben a fejezetben. A magvető példázata az első, amit Jézus elmond. Ez az egyik legismertebb példázat az evangéliumban. Az értelme már az első szavában világossá válik, amikor Jézus azt mondja: „Halljátok!” Igen, a figyelmes meghallgatás döntő jelentőségű akkor, amikor Jézus áll előttünk. Jézus olyan fontosnak tartja ezt a példabeszédet, hogy azt mondja tanítványainak: ha ezt nem értik meg, a többit sem fogják megérteni. Ezúttal meg is magyarázza, miről szól a példázat. A következő realisztikus megállapítással kezdi: „Íme, kiment a magvető vetni.” Majd leírja a magvetés menetét. Ami leginkább megdöbbentő ebben az elbeszélésben, az a magvető nagylelkűsége. Mindenfelé elveti a magokat, nagy mennyiségben, akkor is, ha kemény, terméketlennek látszó földre talál. Nyilvánvaló ellentét van a magvető nagylelkűsége és a föld keménysége között. A mag egyaránt hullik útszélre, köves talajra és jó földbe is. De vigyázzunk, a különböző minőségű földek nem az emberek különböző csoportjait, kategóriáit jelentik. Valójában bármelyikünk hasonlíthat bármelyik talajhoz. Szívünk némelykor olyan, mint az út széle, kemény és áthatolhatatlan. Ezek a szélsőséges és kikezdhetetlen individualizmus pillanatai. Isten szavát megállás nélkül hirdetik nekünk, de mi nem engedjük, hogy bevésődjön a szívünkbe, és mindent a szokott módon folytatunk tovább. Szerencsére a magvető újra és újra kimegy, hogy vessen, így van esély rá, hogy előbb-utóbb készségesebb szívre talál. Máskor annyira tele van a szívünk az önmagunk iránti aggodalommal, hogy az evangéliumot elfojtja a sok bogáncs, nem tud szárba szökkenni. De az is előfordul, hogy figyelmesebbek vagyunk, és készen állunk Isten igéjének befogadására. Ilyenkor teremnek a szeretet, a jóság, az irgalom, a szolidaritás gyümölcsei, ha nem is ugyanakkora erővel és intenzitással. Ezúttal is meg kell köszönnünk a magvetőnek, hogy elveti Isten szavának magvát. Az evangéliumot nyílt szívvel, készségesen, figyelmesen kell hallgatni. Ily módon a szívünk a felszántott földhöz válik hasonlóvá, készen áll a mag befogadására. A mag mindig egy kicsiny dolog, ahogyan az evangélium is, melyet figyelmesen be kell fogadnunk, és meg kell valósítanunk a gyakorlatban. Jézus ma is folyamatosan veti a magokat. Nagylelkűen. Boldognak mondanak bennünket, ha befogadjuk, és neveljük őket. A gyümölcsök számunkra és a világ számára is értékesek lesznek.

Imádság a szentekkel

Január 26., kedd

 Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja, akik Pál apostol munkatársai voltak; Timóteus Efezusban, Titusz Krétán volt püspök.

2Tim 1,1–8 – A hivatás kegyelme

Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, ahogy maga fölidézi ebben a levelében. Pál emlékezteti Timóteust (és az egész közösséget, akikhez a levél szól): személyesen Jézustól kapta küldetését, hogy minden embernek hirdesse az Istentől kapott élet ígéretét. Pál a halála küszöbén (2Tim 4,6–8) szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné ügyeteket (…) Róla azonban tudjátok, mennyire megbízható, hiszen mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében.” (Fil 2,20–22) Pál a börtönben is tovább szolgálja Istent, tiszta lelkiismerettel. Imádságában közösségeire és munkatársaira emlékezteti Istent, a rablánc nem szakítja el testvéreitől. Azt írja, szeretné viszontlátni Timóteust. A vele való találkozás örömmel és vigasszal töltené el a szívét: „Siess, gyere mielőbb!” (2Tim 4,9) Ami azonban már most vigasztalással tölti el, az Timóteusnak az evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem. De Pál emlékezteti Isten kegyelmére, amit kézrátételével kapott (1Tim 4,14). Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára. Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „a közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi, aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával