Június 30., péntek

A római egyház első szent vértanúinak emléknapja, akik a Néró-féle üldözés idején haltak mártírhalált.

Mt 24,4–13. A gyötrelmek kezdete az idők végén

A Szent Kereszt imádsága

⁴Jézus így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket. ⁵Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. ⁶Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. ⁷Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is. ⁸De ez még csak a kezdete a gyötrelmeknek. ⁹Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. ¹⁰Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. ¹¹Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. ¹²A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, ¹³de aki mindvégig kitart, az üdvözül.

A római egyház közvetlenül Péter és Pál ünnepe után első vértanúira emlékezik, vagyis azokra a keresztényekre, akiket 64-ben, azt követően vetettek vadállatok elé vagy égettek meg elevenen, hogy Néró felgyújtotta Rómát. Ez az emléknap arra emlékeztet, hogy az egyház már a kezdetektől fogva mindenekelőtt a szent vértanúk tanúságtételének köszönhetően gyarapodott. II. János Pál az ősegyház vértanúira emlékezve a XX. század „új vértanúiról” is meg akart emlékezni: arról a hihetetlenül sok férfiról, nőről, akik a különböző keresztény hagyományok követői közül életüket áldozták a hitükért. A régi és a mai idők vértanúi mind arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélium követésének drága ára van, mindig azt kívánja, hogy lemondjunk önmagunkról és életünket az Úrnak és másokért ajánljuk. A ma olvasott evangéliumi rész Jézus eszkatologikus, a végső dolgokról szóló beszédének a része. Figyelmezteti a tanítványokat, hogy legyenek éberek és tartsanak ki a hitben. Ma, ennek az évszázadnak a kezdetén minden eddiginél aktuálisabb az az intése, hogy óvakodjunk a hamis messiásoktól. Nagyon könnyen előfordul ugyanis, hogy egyének vagy csoportok messiássá kiáltják ki magukat, ami azután odáig fajul, hogy kizárólag önmagukat vagy saját érdekeiket állítják minden fölé, s közben akár el is tiporják mindazt, aki különbözik tőlük. Jézus szomorúan állapítja meg, hogy „sokakban kihűl a szeretet”. S valóban, ma kihűlt a szeretet az elesettek iránt, kihűlt a szeretet Afrika iránt, kihűlt az elkötelezett segítségnyújtás a szegényebb országok iránt. Ezzel párhuzamosan teret nyertek a népek közötti konfliktusok és a nemzetek közötti ellentétek. És nem ritka, hogy eltávolítják és kizárják, sőt akár gyűlölik és megölik azokat, akik az evangéliumról tanúságot téve a szeretetet és az egyetértést hirdetik. Jézus azonban arra buzdítja a tanítványokat, hogy ne lankadjanak a tanúságtételben, éppen ellenkezőleg: még odaadóbban munkálkodjanak azon, hogy az evangélium eljusson a föld végső határáig. A keresztények így tudják a legjobban és a leghatékonyabban szeretni a világot.

A Szent Kereszt imádsága

Június 29., csütörtök

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe, akik 70 körül haltak vértanúhalált Rómában. A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk. Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a hívők közötti párbeszédet.

Mt 16,13–20. Péter elsősége

Azapostolok imádsága

¹³Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” ¹⁴Így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának.” ¹⁵Jézus most hozzájuk fordult: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” ¹⁶Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” ¹⁷Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. ¹⁸Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. ¹⁹Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” ²⁰Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Krisztus. 

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékezetük végigkíséri az egyház majdnem kétezer éves történetét. A hagyomány szerint Péter és Pál ugyanazon a napon halt mártírhalált, 67. vagy 68. június 29-én. Egyiküket keresztre feszítették a Vatikán-dombon – talán azon a helyen, ahol ma a San Pietro in Montorio-templom áll –, másikukat pedig lefejezték a Via Ostiensis mellett. Az „egyház oszlopainak” is hívják őket, különösen a római egyházban, amely nemcsak szentként tiszteli, hanem saját lelki építményének alapját is látja bennük. Tertullianus ókeresztény író úgy beszél Péterről és Pálról, hogy ők nem csupán tanításukat, hanem vérüket is Rómának ajándékozták. A keleti egyházzal pedig (amely közvetlenül karácsony után ünnepli őket) együtt énekelhetjük: „Dicsőség Péternek és Pálnak, az egyház két nagy csillagának, akik a hit mennyboltján ragyognak”. Nemcsak Róma egén ragyognak, hanem azoknak a híveknek a szívében is, akik megtartják igehirdetésüket, és szívükben őrzik tanúságukat arról a hitről, amelyért vérüket ontották. E két vértanú hitére épül a római egyház, és erre a hitre támaszkodik a mi szegény, törékeny, gyenge hitünk is, a mi hitünk is, akik az utolsó órában lettünk keresztények. Magunk előtt látjuk őket, ahogyan a Zsidókhoz írt levél szavai szerint megemlékezünk példájukról: „A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” (Zsid 12,4). Péter és Pál a vére ontásáig ellenállt.

Ma visszatérnek közénk, hogy szavaikkal és életükkel hirdessék az Igét. Máté írja, hogy az Úr magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket. Kettőt közülük, Pétert és Pált, a messzi Palesztinából egészen Rómáig küldött, hogy hirdessék az evangéliumot. Egymástól nagyon különböző emberek voltak, az egyik „egyszerű galileai halász”, a másik „mester és tudós”, ahogy a mai liturgia prefációjában énekeltük. Különbözött egymástól hitük története is. Pétert Jézus hívta el, amikor épp a hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halászember volt, aki becsületesen végezte olykor nagyon nehéz munkáját. Ugyanakkor nem hiányzott lelkéből az egyhangú élet miatti nyugtalanság, és vágyott egy olyan új világra, amelyből nem hiányzik a szeretet, ahol a közöny és a gyűlölködés vereséget szenved. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt”. Később a Tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis elég egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Az igazi Péter az a gyenge Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten fia”, ahogy az evangéliumban hallhattuk (Mt 16,16). Az Úr pedig ebből a gyengeségből alkotta meg a „sziklát”, hogy megerősítse a testvéreket.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Az ő lábához tették le ruháikat megőrzésre. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. A damaszkuszi úton azonban az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról – e két jellemvonás sokkal erősebb a paripánál, amelyen ült. A földre sújtva, a porból az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az Igét, és sok közösséget alapított. Hogy küldetését elvégezze, még Péterrel is szembeszállt, ha kellett: „Ám az Úr mellém állt – írja Timóteusnak –, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába” (2Tim 4,17–18).

Az egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Ők ketten alapították meg Krisztus egyetlen egyházát, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik az egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek. Elmondhatjuk, hogy nem lehet mindenki egyforma módon keresztény. Hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből, és Pál nagylelkű, egyetemes szívéből. A hívek és az egyházak nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy hirdessék az evangéliumot. Mindenkinél inkább kötelessége ez a római egyháznak és minden tagjának. Péter és Pál apostol ma leül közénk, és biztat, hogy ne zárkózzunk magunkba, ne csak saját, akár vallási természetű gondjainkkal törődjünk, hanem érezzük sürgető szükségét testvéreink hitbéli megerősítésének. Menjünk ki a többiek közé, és hirdessük az evangéliumot mindazoknak, akik még nem fogadták be életükbe!

Az apostolok imádsága

Június 28., szerda

Szent Iréneusz lyoni püspök és vértanú (130–202) emléknapja: Anatóliából érkezett Franciaországba, hogy hirdesse az evangéliumot.

Jn 17,20–26. Jézus imádsága

Imádság a szentekkel

²⁰De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. ²¹Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. ²²Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: ²³én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. ²⁴Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél. ²⁵Én igazságos Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is felismerték, hogy te küldtél. ²⁶Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek.”

Az egyház ma Szent Iréneuszra, Lyon püspökére emlékezik. Kis-Ázsiából származott, Szmirnei Szent Polikárp tanítványa volt, aki továbbadta neki azt, amit ő a maga részéről Jánostól tanult. Iréneusz később Lyonba ment, ahol Potheinosz püspök meggyilkolása után szentelték püspökké. Főpásztorként intenzív missziós tevékenységet folytatott egész Galliában, terjesztette az igaz hitet és békét teremtett a megosztott és viszálykodó keresztény közösségek között. Többek között azon is fáradozott, hogy kiengesztelje egymással a húsvét ünneplésének dátuma miatt megosztott keleti és nyugati egyházat. Iréneusz számára a keresztény hit azt jelenti, hogy hiszünk abban a jóságos Atyában, aki nem hagyta magára teremtményét, az embert, hanem továbbra is szólt hozzá és készítgette a Fia, Jézus által elhozott üdvösségre. Írásaiban, amelyek a keresztény teológia első szövegei közé tartoznak, a teremtett világ és az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember jóságát hirdeti. Iréneusz a jó pásztor példája marad, aki Jézus szavait követve igyekezett gondját viselni a rá bízott népnek, hogy elvezesse az egyetlen akolba mindazokat, akik az evangélium hallgatására szegődtek. Példája megvilágítja Jézus főpapi imáját, amelyből a mai evangéliumi részlet származik. Jézus, mielőtt elindulna az Olajfák hegyére, „lelki végrendeleteként” imádkozza el e szavakat. Miután hálát adott az Atyának, Jézus azokra az esendő és meggondolatlan emberekre tekint: rájuk bízta azt a nem könnyű feladatot, hogy folytassák művét; most értük imádkozik, hogy képesek legyenek erre. Gondolata ezután felemelekedik, átfogja mindazokat, akik minden időkben hinni fognak az evangéliumban. Az utolsó vacsora terme mintha kitágulna, és Jézus szeme előtt a világ minden tájáról érkező emberek serege jelenik meg, akik vigasztalásra és békére várnak. Jézus ezért a hatalmas népért imádkozik, és kéri az Atyát, hogy „teljesen eggyé legyenek”. Jól tudja, hogy a megosztottság lelke lerombolná ezt az egységet. Ezért kéri a lehetetlent: hogy ugyanaz az egység legyen mindannyiuk között, mint közte és az Atya között.

Imádság a szentekkel

Június 27., kedd

15(14). zsoltár – Uram, ki időzhet sátradban?

Imádság Urunk édesanyjával, Máriával 

 

2Aki bűn nélkül él, a jót teszi, szívében az igazságot forgatja,
3és a nyelve nem szór rágalmakat.

Aki barátjának nem okoz szenvedést,

embertársát nem gyalázza,
4a gonoszt nem veszi sokba,

azt tiszteli, ki az Urat féli.

Aki nem szegi esküjét, még ha veszt is rajta,
5pénzét nem adja uzsorakamatra,

s nem hagyja magát ártatlanok kárára megvesztegetni.

Aki így cselekszik, soha meg nem rendül.

A 15. zsoltár egy imádság, mely ahhoz a zarándokúthoz kapcsolódik, amelyet minden zsidó megtett Jeruzsálembe, a „szent hegyre épült városba”. A szent városba érve a zarándok rögtön a templomba, az Úr „sátrába” ment, az Istennel való találkozás helyére. A bejáratnál megállította egy pap, aki a zsoltár szavaival fordult hozzá: ki léphet be Isten házába? A zsoltáros válaszként bemutat 10 erényt, mely a hívő embert jellemzi. Az léphet be az Úr sátrába, aki becsületesen viselkedik és cselekedetei igazak; aki őszinte és megfontolt a beszédben; aki nem okoz szenvedést testvérének, és embertársát nem gyalázza; aki nem a gonoszokkal tart, hanem a becsületeseket tiszteli; aki megtartja adott szavát, akkor is, ha veszít rajta; aki érdek nélkül kölcsönzi pénzét; aki nem fogad el pénzt igazságtalanul valaki kárára. „Aki így cselekszik – fejeződik be a zsoltár –, soha meg nem rendül”. A zsoltáros így vázolja fel az Urat kereső ember vonásait. Rögtön világossá válik, hogy Isten keresése az emberekkel való korrekt kapcsolaton keresztül történik. Nincs semmi rendkívüli, vagy különösen „vallásos” (imádságok, penitenciák, vagy áldozatok) a zsoltáros szavaiban. Isten keresése az emberi történelem hétköznapiságában történik, amikor őszinte szívvel szeretjük testvéreinket, és nagylelkűek vagyunk a szegényekkel. Ezt az üzenetet ragadja meg, és viszi a szeretet teljességére az Újszövetség: életünket adni barátainkért, ahogy Jézus többször ismételte, és életével megmutatta.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Június 26., hétfő

33 (32). zsoltár – Boldog a nép, amelyet Isten örökségül választott

Imádság a szegényekért 

¹² Boldog a nép, melynek az Úr az Istene,
a nép, amelyet örökségül választott.

¹³ Az Úr az égből letekint,
s látja az emberek fiait mind.

¹⁸ De nézd, az Úrnak szeme az igazakon nyugszik,

azokon, akik bíznak kegyelmében,

¹⁹ hogy lelküket a halálból kimentse

és táplálja éhségükben.

²⁰ Lelkünk remél az Úrban.

Ő a mi segítségünk és a pajzsunk.

²¹ Szívünk őbenne ujjong,

szent nevében bizakodunk.

²² Kegyelmed őrködjék fölöttünk,

Uram, ahogy tebenned remélünk!

A liturgia a 33. zsoltár néhány versét adja ajkunkra imádságul. Ez egy himnusz Isten Igéjéhez, mely alakítja, vezeti a történelmet az igazság és a szeretet útján és anyai szeretettel vezeti a népet, melyet az Úr kiválasztott. A zsoltáros a nép boldogságáról énekel, „melynek az Úr az Istene, a nép, amelyet örökségül választott” (12). Egyetlen sorban összegzi az Isten és Izrael közti szövetség misztériumát. Az Úr irgalmában Izraelt választja saját népének, és ez a választás áll Izrael örömének kiindulópontjában. De Izrael népének részéről is megtörténik a szövetség elfogadása, vagyis egyedüli Istenként ismerik el az Urat. Ez az a misztérium, amely az egész szentírást áthatja a Kivonulás könyvétől kezdve. Az Úr azt mondja népének: „Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek.” (Kiv 19,5–6). Az Úr népe a legkisebb az összes közül, de az a küldetése, hogy tanúságot tegyen a föld összes népének az Úr nagyságáról és szeretetéről. Isten határok nélküli tekintete áll a hívők népe „papi” – vagyis szent – küldetésének kiindulópontjában, amely az egész világra szól. Isten tekintete ugyanis valóban egyetemes, ahogyan a zsoltáros énekli. „Az Úr az égből letekint, s látja az emberek fiait mind” (13). Az Úr látja az összes népet, látja nagyvárosainkat, látja ezt a mára már globalizált világot. És szeret mindenkit – kivétel nélkül. És egy kis népet választott ki arra, hogy az összes néphez és városhoz szóljon. Ezek a szavak emlékeztetnek bennünket Isten azon döntésére, hogy nem egyenként akarja megmenteni az embereket, hanem egy nagy népként összegyűjtve. Ez a bibliai bölcsesség radikálisan ellentmond annak az individualizmusnak, amely egyre inkább teret nyer és arra ösztönzi az embereket, hogy a többieket kizárva csak saját magukra gondoljanak. Az Úr vigyáz az emberekre, hogy megmentse őket a gonosz hatalmától. Az Ó- és az Újszövetség lapjain egyaránt gyakori kép az Úr mint jó pásztor, aki összegyűjti a szétszéledt nyájat, hogy együtt vezesse őket a zöldellő legelőkre, hogy ott megpihenhessenek. A zsoltáros így énekel: „De nézd, az Úrnak szeme az igazakon nyugszik, azokon, akik bíznak kegyelmében, hogy lelküket a halálból kimentse és táplálja éhségükben” (18–19). Ha az Úr népére veti tekintetét, akkor a népnek is Urára kell tekintenie. Kölcsönös egymásra tekintés: erre hív ez a zsoltár. Ahogyan az Úr nem tudja levenni tekintetét választott népéről, úgy mi sem vehetjük le soha tekintetünket az Úrról. Mégis, mi mennyire könnyen félrenézünk és csak saját magunkra gondolunk, és nem vagyunk képesek tovább látni szűk látókörünkön! A zsoltáros az utolsó három sorban segít felemelni tekintetünket: „Lelkünk remél az Úrban, ő a mi segítségünk és a pajzsunk. Szívünk őbenne ujjong, szent nevében bizakodunk. Kegyelmed őrködjék fölöttünk, Uram, ahogy tebenned remélünk!” (20–22). Ezek a hívő ember örömének szavai, amelyet a keresztény ájtatosság a Te Deum hálaadó ének záró sorául választott.

Imádság a szegényekért