December 31., csütörtök

Hálaadás az Úrnak az elmúlt évért.

Jn 1,1–18 – Az Ige testté lett

A naptári év végén a liturgia János evangéliumának Előszavát tárja elénk. Az Ige, vagyis a Szó testté lett. Az evangélista kijelenti: a Szó elhagyta a mennyet, leszállt a földre, hogy közöttünk éljen. Még nagyobb meggyőző erővel úgy is mondhatnánk, hogy a Szó, aki a mennyben lakik, alászállt a földre, hogy meghallgassuk, és a belőle kiáradó erőtől ösztönözve mi is felmenjünk a mennybe, ahol mindörökre lakik. Ez a misztérium alkotja a Szentírás lényegét. Természetesen a Biblia nem egyenlő magával a földre szállt Igével – aki mégis csodálatos módon jelen van benne, hogy minden ember találkozhasson vele, és befogadhassa a szívébe. A Biblia az Ige szentsége, szakramentuma. Amikor a szentmisén felolvassák, hirdetik, maga Isten szól hozzánk, közvetlen és érthető módon. Az egész Biblia azért íródott, hogy kézzelfoghatóvá váljék számunkra Isten szeretetének misztériuma. Az evangélista ugyanakkor megjegyzi, hogy az emberek sajnos nem fogadják be Isten szeretetét: az Ige volt a világosság, de az emberek a sötétséget választották; az Ige övéi közé jött, de nem fogadták be. A gonosz misztériuma ez, mely a mi életünkben is jelen van. Ébernek és figyelmesnek kell lennünk, hogy ne kerekedjen fölénk. A Teremtés könyvének elején olvashatjuk Isten Káinhoz intézett szavait: „ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt?” (Ter 4,7) Jaj nekünk, ha beengedjük: bezárja az ajtót mások előtt. Ha azonban tágra nyitjuk a szívünket Isten Szava előtt, a gyermekei leszünk. Az evangéliumnak a mi életünkben is testté kell lennie. Azzal tudjuk legjobban kifejezni a hálánkat az Úr szüntelenül felénk áradó szeretetéért, ha gyakran forgatjuk az evangéliumot.

Karácsonyi imádság

December 30., szerda

Laurindo és Madora emlékezete: a Sant’Egidio közösség két mozambiki fiatalja háborúban halt meg. Velük együtt emlékezünk meg minden fiatalról, akik a konfliktusok és az erőszak áldozatai lettek.

Lk 2,36–40 – Anna próféta asszony tanúságot tesz Jézusról

Miután elbeszélte Simeon és a Gyermek találkozását, Lukács evangéliuma beszámol egy másik aznapi találkozásról: az idős Anna próféta asszonnyal. Anna már nyolcvannégy éves. Életét a templomban éli. Azt gondolhatnánk róla, számára nincs más hátra, mint változatlanul végigélni napjait, egészen a halálig. Ám a Gyermekkel való találkozás megváltoztatja életét. Míg Simeon a Nunc dimittis himnuszt zengte („Most bocsásd el, Uram…”), Anna új erőt merített a találkozásból, új hivatást kapott. Évei nem jelentenek terhet többé, az idős asszonyból az evangélium hirdetője lesz. Isten számára valóban semmi sem lehetetlen. Anna példát ad mindenkinek arról, hogyan változik meg életünk, ha valóban találkozunk Jézussal. Nem számítanak az évek, nem számít, mit tettünk, egyedül az számít, engedjük-e, hogy az Úr megérintse a szívünket. Keresztény közösségeinket felszólítja ez az evangélium, hogy segítsék az időseket annak fölfedezésében, milyen feladatot bíz rájuk az Úr. Lehet, hogy csak imádkozniuk kell és beszélgetniük a fiatalokkal vagy akár a kortársaikkal. Ez az idős asszony „dicsőítette az Istent”, imádkozott, és „beszélt róla (a Gyermekről) mindenkinek”, tehát mai szóval mondva: evangelizált. Lukács azzal zárja ezt az evangéliumi szakaszt, hogy Mária, József és Jézus visszatérnek Názáretbe. Majd néhány szóban összefoglalja Jézus „rejtett életét”, harminc évet. Mi, akiket betegesen hajt a szereplési vágy, azonnal feltesszük magunknak a kérdést, vajon Jézus miért nem úgy kezdte tevékenységét, hogy jeleket adott és csodákat művelt. Himnuszában Pál megénekli: Jézus „hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7), hogy megmutassa, az üdvösség megvalósulása nem idegen a hétköznapoktól. Hétköznapjaink során nekünk is növekednünk és erősödnünk kell, el kell telnünk bölcsességgel és Isten kegyelmével, ahogy Jézussal történt. Olyan mértékben növekszünk majd, ahogyan az evangéliumot nap mint nap fellapozva igyekszünk tettekre váltani.

Karácsonyi imádság

December 29., kedd

 

Szent Dávid próféta emléknapja: neki tulajdonítanak több zsoltárt – ősidőktől fogva a zsoltárokból táplálkozik a zsidók és a keresztények imádsága. Canterburyi (Becket) Szent Tamás (†1170) emléknapja: az igazságosságnak és az Egyház méltóságának védelmezője. Boldog Salkaházi Sára emléknapja: 1944-ben ezen a napon lőtték a Dunába, mert zsidó asszonyok és lányok életét próbálta megmenteni.

Lk 2,22–35 – A nemzetek világossága

Az evangélium ma az öreg Simeon és az újszülött Jézus találkozását tárja elénk. Az evangélista elbeszéli, hogy Mária és József felment a jeruzsálemi templomba, ahol a mózesi törvény szerint föl kellett ajánlaniuk elsőszülöttjüket az Úrnak. Azon a reggelen az agg Simeon is felment a templomba. Olyan ez, mint egy kettős zarándoklat: a kis názáreti család és az idős Simeon is elindult. Az evangélista hangsúlyozza, hogy Simeon „igaz és istenfélő ember” volt, azaz engedte, hogy élete során a Lélek vezesse. Nem az a fajta, aki csak a saját ösztöneire és szokásaira hallgatott. Nem is egyszerűen arra törekedett, hogy a külsőségek szintjén eleget tegyen a vallási előírásoknak. A Szentlélek „indítására” cselekedett, írja Lukács. Lelki ember, hívő, aki hagyja, hogy Isten és az ő akarata irányítsa, lelki szemeivel folyamatosan Isten „jeleit” keresi az életében. Simeon nem volt eltelve önmagával. Mindennap várta az Urat és hívő tekintettel figyelte, ami körülötte történt. Istenkeresése közben megértette, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja a Messiást. Azon a napon, amikor meglátta a gyermekét bemutató kicsiny názáreti családot, szívében megvilágosodott. Igen, ha az ember folyamatosan Istent keresi, elérkezik a pillanat, amikor meglátja. Simeon karjába vette a kisgyermeket, és elmondta a Szentírás egyik legszebb imádságát: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet.” Simeon az elsők között van, akik találkoznak a Gyermekkel. Az elsők között van, akik megértik különleges küldetését: ő a népek világossága. Simeon hittel teli tekintete a mélybe lát. Máriához fordul, és elmondja neki, hogy tőr fogja átjárni a lelkét. Mária talán majd visszaemlékszik ezekre a szavakra, amikor a katona lándzsája átjárja Fia szívét és vele együtt az övét is. Őrizzük meg, hordozzuk szívünkben ezeket az evangéliumi szavakat, hogy mi is elteljünk az érzésekkel, melyekkel azok a zarándokok a templomban elteltek.

Karácsonyi imádság

December 28., hétfő

 

Az aprószentek emléknapja. Imádkozzunk mindazokért, akik erőszak áldozataként halnak meg, az anyaméhtől az időskorig.

Mt 2,13–18 – A betlehemi gyermekgyilkosság

A keleti és a nyugati egyház egyaránt tiszteli az aprószenteket, akiket Heródes azért mészároltatott le, hogy elpusztítsa Jézust. „Még nem beszélnek, és már Krisztus hitvallói! Még nem képesek harcba szállni, de már győzedelmesen viselik a mártírhalál koszorúját” – énekli az egyik egyházatya. A félelem, hogy elveszíti a hatalmát, hallatlan kegyetlenségre sarkallja Heródest. Mindenáron meg akarja menteni trónját (amit már egy gyermektől is fenyegetve érez), és soha nem tapasztalt, semmivel sem igazolható mészárlásra is képes érte. Ma is vannak ilyen mészárlások és tömeges tragédiák, mint például a bevándorlók halála. A kegyetlenség ellenpontja József, akinek semmiféle hatalma nincs, ereje a hitében gyökerezik. Ismét hallgat az angyalra, és engedelmeskedik: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba.” Ez az evangéliumi rész nem csak a múltról szól, sőt hihetetlenül aktuális. Gyermekek millióval végez ma is az éhség és a betegségek. Sokan esnek erőszak, gyermekrablás és kizsákmányolás áldozatául. Hány és hány gyermek leli halálát háborúk és konfliktusok elől menekülve, azok kegyetlen közönyétől körülvéve, akiknek a szíve nem indul meg még ezeknek a kicsinyeknek a láttán sem, akiket pedig teljes joggal nevezhetünk új aprószenteknek. E kegyetlenség láttán föl kell lángolnia a haragnak! A keresztényeknek és a jószándékú embereknek Józsefhez hasonlóan meg kell hallgatniuk az Úr angyalát, és magukhoz kell venniük ezeket a kicsinyeket, hogy kimentsék őket a gonoszság fejedelmének gyilkos rabságából.

Karácsonyi imádság

December 27., a Szent Család vasárnapja

 

Szent János apostol és evangélista ünnepe: ő volt a tanítvány, akit kedvelt Jézus, és aki a kereszt alatt Máriát saját anyjaként fogadta magához.

Ter 15,1–6;21,1–3; Zsolt 105 (104); Zsid 11,8.11–12.17–19; Lk 2,22–40

Az evangéliumok nem szentelnek túl sok teret Jézus családi életének, mindössze néhány epizódot említenek meg gyermekkorából, melyek azonban fényt vetnek a Názáretben eltöltött harminc évre is. E nap evangéliumi szakaszának utolsó mondata mintha összefoglalná mindezt. Lukács azt írja: „A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.” Ezek a szavak érvényesek arra a harminc évre, amit Jézus „titokban” élt meg Názáretben. Ennek a napnak a liturgiája, mely a Szent Családot ünnepli, azt sugallja, hogy ezek az évek is szent évek voltak.

Ideilleszkedik a Simeont és Annát bemutató evangéliumi szakasz. Ez a jelenet számtalan jelentést hordoz. Bizonyos értelemben ők ketten teszik teljessé Jézus családját; olyanok, mint idős családtagok. Öregségükben Simeon és Anna befogadják ezt a Gyermeket, és ez a gesztus átalakítja őket. Simeon vigaszra lel, és érzi, beteltek napjai. Anna elkezd beszélni a Gyermekről mindenkinek, akivel találkozik, és ezzel második fiatalkorát éli. Simeon szívében növekszik az Úr, Anna növeli Jézust azoknak a szívében, akik meghallgatják.

Amikor valaki befogadja az evangéliumot, és engedi, hogy növekedjen benne, megfiatalodik, erőre kap, és gyümölcsöt terem. Ez történt egy másik családban is, amit ennek a napnak a liturgiája említ: Ábrahám „hitt az Úrnak” – írja a Teremtés könyve és megemlíti a Zsidókhoz írt levél is –, befogadta az életébe, és a hívők atyja lett. Hite nagy volt, erősebb Sára szkepticizmusánál, olyannyira, hogy legyőzte az asszony meddőségét. Ábrahám hitének köszönhetően az idős és reményvesztett Sára fiút fogant. Názáret, ez a kis falu Galilea peremvidékén, ahol a Szent Család hétköznapi élete zajlott, annak a hívő embernek az életét jelképezi, aki befogadja, gondosan őrzi és növeli magában az Urat. Nem véletlen, hogy a Názáret név azt jelenti: Ő, aki védelmez. Názáret maga Mária, aki „emlékezetébe vésett és szívében egyeztetett” mindent, a haza és a hivatás minden hívő számára. Akkor is, ha a világ továbbra is azt ismételgeti: „Jöhet valami jó Názáretből?”

Karácsonyi imádság

December 26., szombat

Szent István diakónus, az első vértanú emléknapja.

Mt 10,17–22 – A tanítványok üldöztetése

Megünnepeltük Jézus születésének misztériumát, és az Egyház rögtön ezután arra hív, hogy az első keresztény mártírról, Istvánról elmélkedjünk. Aki meghal az evangéliumért, az újjászületik az égben. Ez az oka annak, hogy a mártírok boldoggá avatása során az Egyház nem vár el csodákat. István, a protomártír a liturgikus naptárban a karácsony első beérett gyümölcse. Halálával tanúságot tesz a karácsony titkának lényegéről, vagyis a szenvedélyes szeretetről, ami arra késztette a mennyei Atyát, hogy az emberek üdvössége érdekében elküldje Fiát a földre. A liturgia ezen a napon egy olyan evangéliumi szakaszról való elmélkedésre biztat bennünket, mely Jézus egyik missziós beszédét tartalmazza. Jézus ebben a beszédben elmondja a tizenkettőnek, milyen sors vár tanítványaira és mindenekelőtt rá, saját magára. Szavai hallatán a tanítványok felzaklatódnak. Ám Jézus megígéri nekik, hogy ha az emberek bíróságai előtt állnak, ő mindig mellettük lesz majd a Szentlélekkel együtt, és támogatni fogja őket. Íme, István az első, akinek Jézus halála után szembe kell néznie az emberek bíróságával, és a hitéért halálra ítélik. Vele veszi kezdetét a keresztény mártírok évszázadokon átívelő története. Egy szent történet, amely ma is folytatódik, és amelynek szereplői drága kinccsel ajándékozzák meg az Egyházat. István, aki Pállal együtt Gamáliel iskolájának volt a tanítványa, csatlakozott az apostolok tanításához, és később a szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották. „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében”, olvassuk az Apostolok cselekedeteiben (ApCsel 6,8). Nem hallgathatott az evangéliumról, amit hallott, és ami megváltoztatta az egész életét. Mestere példáját követve megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához lelkét, és bocsásson meg üldözőinek. István vezeti azok seregét, akik bárhol, bármely korban, változatos módon, de akár életük feláldozása árán is tanúskodtak, vagy tanúskodnak ma is az evangéliumról. Ők mindannyian, akik látták, hogy „nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján” (ApCsel 7,56), ma a mennyben vannak, és „színről színre látják” Istent. Ránk pedig drága példájukat hagyják, hogy hogyan hallgassuk meg az evangéliumot, és hogyan kövessük Jézust.

Karácsonyi imádság

December 25., péntek, Urunk születése

 

Iz 62,11–12; Zsolt 97 (96); Tit 3,4–7; Lk 2,15–20

„A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Izajás próféta szavai megelőlegezik, ami karácsony éjszakáján történik. Egy népről beszél, mely a sötétben vándorol. Ma, a világjárvány idején az emberiséget sötétség veszi körül, nem látjuk a jövőt. Mindannyiunk szíve mélyén ott rejtőzik egy probléma, egy aggodalom, egy kérdés, egy fohász. És íme, megjelenik egy angyal, és azt mondja: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.” Az evangélium azt mondja, hogy József és Mária „fölment” Názáretből Betlehembe. Igen, nekünk is „föl” kellene mennünk Betlehembe, ahhoz a barlanghoz. Hozzánk is szól az evangélium, amikor azt mondja: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.”

Abból a jászolból indul el az új történet, mely az alázatos és megvetett pásztorok kicsiny csoportjával veszi kezdetét. Nem tűnik különösebben nagyszabású és fontos történetnek, mégis gyökeresen megváltoztatja a világot. A karácsony arra kér minket, fogadjuk be a Gyermeket, akiről Izajás azt mondja, hogy ő a „Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége.” Abban a Gyermekben megtestesül mindaz a sok-sok gyermek, akik sírnak a háborúk és az erőszak miatt. A betlehemi Gyermek arra kér bennünket, hogy hallgassuk meg azok véget nem érő panaszát, akik többé nem bízhatnak a jövőben. Abban a Gyermekben összpontosul a megújult és megmentett világ álma. Ahogy Pál apostol írja Titusznak: „üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket.” Igen, ezen az éjszakán – egy embertelen világ éjszakájában – ismét megjelenik a karácsony titka, hogy még erőteljesebben hirdessük az evangélium üzenetét a szegényeknek; hogy az eljövendő béke még kézzelfoghatóbbá váljon.

Fogadjuk be a karácsony titkát! Ne féljünk újjászületni azzal a Gyermekkel. Ő megad nekünk mindent, és velünk együtt azt szeretné, hogy története az egész világon elterjedjen. Tőlünk mindössze annyit kér, szülessünk újjá vele, hogy a szeretetéből élhessünk. A karácsony arra hív minket, hagyjunk magunk mögött minden félelmet és aggodalmat, vigyük magunkkal a Gyermeket és hirdessük az ő álmát mindenkinek, a föld legvégső határáig. Akkor ránk is érvényesek lesznek Lukács evangélista szavai: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén.” Nagy szükség van a szeretetre és a békére. Sokan várják az evangéliumot, hogy újjászülethessenek egy derűsebb életre; sokan várják a közösségeket, hogy együtt álmodhassanak a békéről; kopogtatnak az ajtóinkon, hogy segítséget kérjenek; kinyújtják a kezüket, hogy valaki kézen fogja és elkísérje őket. A Gyermek a válasz arra a szeretetvágyra, ami mai világunkat jellemzi.

Karácsonyi imádság

 

December 24., csütörtök

 

December 24., csütörtök

Lk 1,67–79 – Zakariás éneke (Benedictus)

Karácsony előestéjén az evangélium annak a Zakariásnak az öröménekét adja ajkunkra, aki megélte fia születésének csodáját. Máriához hasonlóan ő sem tudja magába fojtani az Isten műve fölött érzett boldogságát, öröménekben tör ki a kis János megszületése miatt. Ezt a jól ismert, dicsőítő imádságot, a Benedictust szentírási idézetek szövik át. Mintha annak titkát bízná ránk, hogyan imádkozzunk Istenhez: az imádságban is használjuk a Biblia szavait. Az egyházi hagyomány mindig erre hív minket. Elég, ha a zsoltárokra gondolunk. Dietrich Bonhoeffer, a náci gyűlölet mártírja nagyon bölcsen úgy vélte, hogy a zsoltárokban Isten maga készítette elő nekünk azokat a szavakat, melyekkel hozzá kell fordulnunk. Amikor az Úr meghallja és felismeri saját szavait, azonnal teljesíti kérésünket. Zakariás köszönetet mond az Úrnak, amiért „könyörülő irgalmából” megmenti népét minden ellenségétől. A fiúban „a Magasságbeli prófétáját” látja, aki „az Úr előtt jár majd, hogy előkészítse útját”. A Benedictus emlékeztet minket rá, hogy az Úr kiválasztott valakit, aki majd előtte jár, és előkészíti az útját. Egyfajta lelki törvényszerűség ez, mely ma is érvényes: mindnyájunknak szükségünk van egy testvérre – egy Keresztelő Jánosra, egy előfutárra –, aki segít előkészíteni gyakran figyelmetlen és öntelt szívünket az Úr befogadására. Nem lehet magányosan hinni. Mindnyájunknak szükségünk van egy angyalra. Ha engedjük, hogy segítsenek bennünket az angyalok, akiket az Úr ma is elküld hozzánk – vigyáznunk kell, nehogy elűzzük őket! –, akkor mi is új dolgokat láthatunk meg, és Zakariáshoz hasonlóan énekelhetünk, amiért az Úr ismét meglátogatta népét.

Imádság az Egyházért

December 23., szerda

 

Lk 1,57–66 – Keresztelő János születése

Keresztelő János, az utolsó próféta egyesíti magában az Ószövetség egész, Jézus misztériumára mutató, prófétikus hagyományát. Úgy is mondhatjuk, hogy a Keresztelő Isten utolsó kegye, az utolsó próféta, mielőtt az Úr, szava által, közvetlenül szólna hozzánk. Lukács evangélista hangsúlyozza, hogy a születése Isten beavatkozásának következménye, aki termékennyé tette Zakariást és Erzsébetet. Az idős szülők felismerik gyermekük születésének különleges voltát, és hatalmas öröm tölti el őket. A hitetlenség pillanatai után Zakariás kinyilvánítja, hogy hisz Isten szavában, mely erős és hatékony. Hívő ember lett belőle. Nem néma többé, nyelve megoldódik, és beszélni kezd. Szíve megtelik örömmel a fiú miatt, aki Isten szava meghallgatásának gyümölcse. János születése nemcsak Zakariás házában vált ki csodálkozást, hanem a szomszédok körében is. Ez történik mindig, valahányszor valaki meghallgatja az evangéliumot és valóra váltja: az evangéliumi szeretet hatására az emberek között újfajta légkör alakul ki, ünnepi légkör, csodálat aziránt, amit a szeretet okozott. Az evangélium meghallgatása a világ megváltoztatásának útja. Ez az út nem a felszínen kanyarog, hanem belül, a mélyben, és az ég felé vezeti a világot. Itt állunk a karácsony küszöbén, amikor az Ige testté lesz, hogy megmentse a világot a bűntől és a haláltól. Az üdvösség történetének első lépése olyan szívből indul ki, mely befogadta Isten szavát.

A karácsony azt kéri tőlünk, hogy szülessünk újra Jézussal.

Imádság a szentekkel

December 22., kedd

 

Lk 1,46–56 – Mária éneke (Magnificat)

Amikor Mária az unokatestvérével, Erzsébettel találkozott, az idős asszony az evangélium első boldogmondásával üdvözölte őt: „Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Elgondolkodtató, hogy az első boldogság Isten szavának meghallgatásához kötődik. Rögtön szembetűnik, hogy az evangélium meghallgatása nem problémamentes, nem nélkülözi a nyugtalanságot. Ám ez a nyugtalanság jótékony hatású, elvezet az üdvösséghez, mert döntésre, változásra késztet. A kezdeti nyugtalanság hamar átalakul annak az embernek az örömévé, aki érzi, hogy Isten szereti és a kezében tartja. Mária, az első „boldog” az evangéliumban dalra fakad örömében, hogy Isten kiválasztotta és szerette; dicsőítő himnuszt énekel Istennek, amiért az ég és föld Ura rátekintett szegény, gyönge teremtményére. A Magnificatban Mária különleges módon foglalja össze azoknak a boldogságát (anavim – Jahve szegényei), akik az egész életüket Isten kezébe helyezték és tőle várják életük teljességét. Mária nem rejti el kicsinységét, szegénységét. Tudja, hogy igazi gazdagság Isten gazdagsága, aki a szegényeket és a kicsinyeket választja, hogy megmutassa szeretetét. Mária megérti, hogy a titok, amelynek részesévé válik, és amely fölforgatja az életét, az Úr különleges ajándéka. Ugyanaz az Isten, aki megszabadította Izraelt az egyiptomi fogságból, védelmezte a szegényeket, megalázta az elbizakodottakat, minden jóval elhalmozta az éhezőket, rátekintett, és annyira szerette, hogy Fia anyjává tette. Mária reszketve, hatalmas örömmel fogadta szívébe az Urat, és élete céljává tette. Attól a naptól fogva Mária közreműködésével Isten hajlékot vett az emberek között. Az Ige testté lett Máriában. Őbenne jelölte ki az Úr azt az utat, melyen a hívőknek járniuk kell.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

December 21., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

Lk 1,39–45 – Mária meglátogatja unokanővérét, Erzsébetet

A vizitáció evangéliuma sürget, hogy készítsük fel szívünket a Jézussal való találkozásra. Az evangélista megjegyzi, hogy miután Mária tudomást szerzett az angyaltól Erzsébet állapotáról, hozzásietett. Az evangélium sietségre ösztönöz, vagyis arra, hogy lépjünk ki önmagunkból, hagyjuk el szokásainkat és tegyük meg azt, amire kér. Arra buzdít, hogy ne az aggodalmainkkal, a megszokott gondolatainkkal foglalkozzunk. Könnyen el tudjuk képzelni, miféle aggodalmak gyötörték Máriát, miután az angyali híradás teljesen megváltoztatta addigi életét! Mégis elhagyta Názáretet, hogy meglátogassa idős unokanővérét, Erzsébetet, aki már a hatodik hónapban volt, és minden bizonnyal segítségre volt szüksége. De gondolhatunk arra is, hogy az ifjú Mária meg akarta osztani idősebb unokatestvérével azt, ami vele történt. Bölcs döntés megbízni abban, aki szeret minket. Mindenesetre Mária nem volt könnyű helyzetben. Nagyon fiatal volt, és neki akart vágni egy hosszú és nehéz utazásnak, a hegyeken át. Az evangélium arra sarkall minket, hogy siessünk a segítségére azoknak, akiknek támaszra, tanácsra, segítségre van szükségük. A szeretet mindig nagy dolog, akkor is, amikor csak egy egyszerű találkozást jelent a szegényekkel. A szeretet mindig döntés – döntés amellett, hogy túllépünk önmagunkon. Mária hagyja, hogy unokatestvérének gondja megérintse a szívét, és késlekedés nélkül hozzásiet. Amikor Erzsébet meglátja a közeledő Máriát, hatalmas öröm tölti el. A gyöngék, a szegények öröme ez, amikor meglátogatja őket az Úr szolgája vagy szolgálóleánya, vagyis egy olyan ember, „aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”. A szegények ajkáról áldás fakad mindazoknak, akik szeretettel közelítenek hozzájuk. Ezekben a pillanatokban a Szentlélek igazi kiáradása valósul meg. A szegények mosolya valóban Isten mosolya, örömük Isten öröme; a hívők pedig úgy érezhetik, visszaárad rájuk a szegények szíve mélyén ébredt öröm szépsége és ereje. A fiatal Mária és az idős Erzsébet ölelése a keresztények és a szegények közötti szeretet ikonja. Ez az a találkozás, amit a keresztények ajándékul kell hogy adjanak a világnak, hogy az letérjen az igazságtalanság és az erőszak útjáról, s a találkozás és a béke útjára lépjen.

Imádság a békéért

December 20., advent 4. vasárnapja

 2Sám 7,1–5.8b–12.14a.16; Zsolt 89 (88); Róm 16,25–27; Lk 1,26–38

Elérkeztünk a karácsony kapujába. A szent liturgia el akar kísérni minket, hogy találkozzunk a megszülető Gyermekkel. Elsőként azt tárja elénk, milyen kívánsággal fordult Dávid a prófétához. „Nézd, magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik” – mondja Dávid Nátánnak.

A próféta erre azt válaszolja, Istennek nincs szüksége rá, hogy házat építsenek neki. Emlékezteti Dávidot az Úr szavaira: „Azóta, hogy kivezettem Izrael fiait Egyiptomból, sose laktam házban mind a mai napig, hanem ide-oda vándoroltam egy sátorban – az volt a hajlékom.” Isten azóta együtt zarándokolt népével, hogy meghallotta jajkiáltását Egyiptomban. Akkor alászállott égi hajlékából, és megszabadította. Hozzátehetnénk: hány szegény, hány gyermek, hány idős, beteg, idegen húzza meg magát egy-egy sátor bizonytalan, instabil ponyvája alatt! Nincs hol lakniuk. Ahogy Dávid idejében, ahogy azon a bizonyos éjszakán Betlehemben, a mai Betlehemekben, az Úrnak, a Gyermeknek és a szegényeknek nincsen cédrusfából készült házuk, kívül rekedtek mindenféle házon.

Az Úr nem saját magának készít házat, hanem népének. Sőt nem csak a népének! Olyan tágas és szilárd házat épít, élő kövekből, ahol mindenki elfér. Karácsonykor az Ige megtestesül, és az új épület szegletkövévé válik. Ezt a szegletkövet, melyet az építők félredobtak, ezt a Gyermeket, akit senki sem fogadott be Betlehemben, Isten az ő szent épületének alapjává tette. Karácsonykor ez a Gyermek ismét szegletkővé válik, hogy a ház még tágasabb legyen, még nagyobbra tárhassa a kapuit, hogy mindenkit befogadjon, akinek irgalomra van szüksége. Az Úr a Fiával készítette elő minden gyermeke számára, ahogy majd maga Jézus mondja: „Atyám házában sok hajlék van” (Jn 14,2). Azoknak, akik a maguk kis ügyleteivel, kereskedéssel megszentségtelenítették a templomot, Jézus azt mondja: „az én házamat az imádság házának fogják nevezni” (Mt 21,13). Az Úr háza minden népet és nemzetet befogad.

Az evangélium úgy állítja elénk Máriát, a Gyermek anyját, mint minden hívők között az elsőt. Ő, miután meghallotta az angyal szavát, kitárta a szívét, és az Úr belőle építette az első házat. Mária ezen a vasárnapon arra buzdít bennünket, hogy fogadjuk be a karácsonyt, ne legyünk mindig ugyanolyanok, ne zárkózzunk be szokásos aggodalmaink közé, hanem költözzünk be nagylelkűen a házba, amit az Úr nekünk ajándékozott. Mária, az Egyház képe mellénk áll, hogy vele együtt mi is elismételhessük: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Akkor mi is az Úr háza leszünk, a béke és az irgalom helye, saját magunk és mindazok számára, akik a föld valamely pontján a szabadításra várnak.

Imádság az Úr napján

December 19., szombat

Lk 1,5–25 – Keresztelő János születésének hírüladása

Lukács evangélista a Prológus első négy verse után azzal kezdi elbeszélését, hogy az angyal megjelenik Zakariásnak a templomban, és hírül adja neki egy fiú születését, akit Jánosnak kell neveznie. Ez az első angyali híradás, mely fölkészít minket Jézus születésére. Isten ezekben a napokban közvetlenül, kivételes és végérvényes módon avatkozik be az emberi történelembe. Többé nem prófétákat küld, hanem a saját Fiát, ám épp a helyzet kivételes volta miatt előbb még elküldi azt, akinél „asszonyok szülöttei közt nem akadt nagyobb”. Keresztelő Jánosnak, a legnagyobb prófétának már a születése is isteni beavatkozásra történik. Lukács bemutatja nekünk Zakariást, a papot és a feleségét, Erzsébetet. Mindketten idősek, Erzsébet ráadásul meddő is. Nem vártak már mást, mint életük végét, beletörődtek, hogy számukra már csak ez következik. Zakariás és Erzsébet alakjában megláthatjuk azt a sok idős embert, akiket a mai társadalom félreállít, nem vesz figyelembe, vagy ami még ennél is rosszabb, kirekeszt, még akkor is, ha ez úgy valósul meg, hogy idősotthonokban helyezi el őket. Az evangélium rámutat, milyen messze van a kirekesztés kultúrájától Isten álma. Ő közbelép, és lehetővé teszi mindazt, ami addig lehetetlennek tűnt fel. Azok számára, akik mondogatják, úgysem változik soha semmi, ez az evangéliumi szakasz bebizonyítja, hogy minden megváltozhat. Isten elküldi az angyalt a templomban tartózkodó Zakariáshoz, hogy hírül adja neki, fiuk születik. Zakariásnak, aki már minden reményét elveszítette, eláll a szava, megnémul. És valóban: Erzsébetnek idős kora és meddősége ellenére gyermeke születik. Öregségükben új küldetést, új feladatot kapnak. Senki sem olyan idős, hogy ne láthatna, cselekedhetne új dolgokat! Senki sem annyira meddő, hogy ne adhatna új életet.

Előesti imádság

December 18., péntek

 

Mt 1,18–24 – Mária Fia a Szentlélektől van

Karácsony előtt néhány nappal, miután többször is találkozhattunk a Keresztelővel mint Jézus előfutárával, József alakja tűnik fel előttünk. Az evangélista ritkán említi. Amikor elbeszéli „Jézus Krisztus születésének történetét”, úgy látszik, mintha elsősorban a belső vívódást szeretné hangsúlyozni. Arról beszél ugyanis, milyen drámai volt József számára, ami a szeme láttára történt. Ekkorra már eljegyezte Máriát, és a zsidó hagyomány szerint ez gyakorlatilag alig különbözött a tényleges házasságtól. Így amikor tudomást szerzett Mária állapotáról, megcsalt férjnek érezte magát, és jogában állt hivatalos válást kezdeményezni. Ennek következtében Mária házasságtörésben tűnt volna vétkesnek. Rokonai és a falubeliek mind eltaszították, kirekesztették volna. Valóban drámai helyzet volt. El tudjuk képzelni ennek a fiatalembernek a vívódását, amikor azt képzelte, hogy jegyese, akit okkal tartott különleges lánynak, megcsalta? Mivel nagyra becsülte, úgy döntött, titokban bocsátja el. Nem is érzékenyen, hanem egyenesen irgalmasan értelmezte a Törvényt. Mégis, ha ez az igaz ember véghez vitte volna azt az egyébként jogos és nagylelkű tettet, amit tervezett, Isten mélyebb igazságossága ellen cselekedett volna. Istennek mindig van valamilyen mélyebb, emberi megfontoláson túlmutató szándéka – ezt itt Józsefnek álmában fedi föl az angyal. József meghallgatja az angyalt, megérti Máriát, és elfogadja, hogy az ő élete is része lesz ennek a misztériumnak. Engedi, hogy Isten kiragadja saját terveinek világából, és csatlakozik Istennek Máriáról és a világról szőtt álmához. Az angyal tovább beszél hozzá. Feltárja előtte, milyen szerepe lesz ebben a történetben: „Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el.” Józsefnek föl kell ismernie ezt a Gyermeket, és nevet kell adnia neki. Így József a hívő ember jelképévé válik a szemünkben, aki karácsony előtt néhány nappal alázatával megmutatja nekünk, hogyan ünnepeljük a közelgő misztériumot: hallgassuk Isten igéjét, és készüljünk fel rá, hogy magunkhoz vegyük a megszülető Jézust.

A Szent Kereszt imádsága

December 17., csütörtök

 

A betániai Lázár emlékezete. Imádság minden súlyos betegségben szenvedőért és haldoklóért. Emlékezzünk meg az AIDS-betegekről.

Mt 1,1–17 – Jézus családfája

Ettől a naptól kezdődően az Egyház liturgiája egyre közelebb akar vinni minket a karácsony titkához. Ezekben a napokban Máté és Lukács evangéliumából idézi a Jézus gyermekkoráról szóló részleteket. Máté Jézus családfájának leírásával kezdi evangéliumát. Lukács is megemlíti Jézus őseit, de csak a harmadik fejezet végén. A két felsorolás különbözik egymástól. Dávidtól Józsefig csupán két egyező nevet találunk. Ez azért van így, mert Máté a dinasztikus leszármazást helyezi előtérbe, míg Lukács a természetest. Máté, aki egyszerre fordul a zsidó és a pogány származású keresztények felé, a fölsoroláson keresztül arra akarja rávezetni olvasóit, hogy Jézus ugyanúgy leszármazottja Dávidnak, mint Ábrahámnak, ez pedig arról árulkodik, hogy beteljesedett Isten ígérete. Isten üdvterve Jézus születésében érte el csúcspontját. Ez nem véletlenszerű esemény. Az Úr már Ábrahámmal és Dáviddal is ezt készítette elő. Nemzedékeken át úgy irányította Izrael történelmét, hogy elvezessen a beteljesüléshez: Józsefhez, annak a Máriának a férjéhez, „aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte”. Ez az evangéliumi szakasz, mely látszólag egy száraz névsor, emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus nem valahonnan az emberi történelmen kívülről érkezett, hanem belülről járja át és teljesíti be. Jézusban minden nemzedék megerősítésre és üdvösségre találhat; nem tartozik egyetlen kultúrához vagy civilizációhoz. Aki csatlakozik hozzá, Isten történelmének részesévé válik, melyet Jézus önmagában újra elrendez és egybefog, ahogy Pál apostol írja: „elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint Főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,10). Nem véletlen tehát, hogy a listán olyan pogány asszonyok is szerepelnek, mint Rácháb és Rut. Jézus Izrael és minden nép királya, ő az, aki megváltja és üdvözíti az igazakat és a bűnösöket, a férfiakat és a nőket. Senki nincs kizárva az irgalmasságából. Az egyetlen feltétel az, hogy befogadjuk.

Imádság az Egyházért

December 16., szerda

 

Lk 7,19–23 – Menjetek, és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok

Hogy jobban megérthessük a karácsony jelentését, az evangélium Keresztelő János alakját állítja elénk. A próféta börtönben van, meg van fosztva a szabadságától, mindenképpen nehezebb a helyzete, mint nekünk, mégis – vagy éppen ezért – továbbra is várja a Messiást. Nem törődik bele a rabságba, nem szűnik meg várni és reménykedni, nem hagyja, hogy álomba ringassa a világ puhány, felszínes légköre. Jézushoz küldi embereit, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” János hisz Isten ígéreteiben, és bizonyos értelemben siettetni akarja azok megvalósulását. Tudja, hogy az Isten által megígért jövőnek el kell érkeznie, nem az embereken, az emberek munkálkodásán múlik, viszont várakozás közben dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy befogadhassuk. Válaszában Jézus Izajás próféta szavait idézi, amikor arról beszél, mi történik majd a Messiás eljövetelekor: „vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” Minket ez az evangéliumi rész emlékeztet rá, mik azok a jelek, amik Isten jelenlétére utalnak az emberi történelemben: a betegek és a gyöngék segítséget kapnak, újra látnak azok, aki nem láttak, erőt kapnak azok, akik nem tudtak járni, hirdetik az evangéliumot a szegényeknek. Hogyan várjuk a karácsonyt? Hogyan hirdessük városainkban? Hogyan mutathatjuk meg magunknak és másoknak, hogy az Úr eljön hozzánk? Az egyetlen út, amit Jézus mutat János tanítványainak: kézzelfogható tanúságtétel a szeretet evangéliumáról, a legszegényebbeknek.

Imádság a szentekkel

December 15., kedd

 

Egy nápolyi kisfiú, Gigi emlékezete: 1983-ban erőszakos halállal halt meg. Vele együtt emlékezünk meg minden gyermekről, aki az emberek erőszakossága miatt szenved és hal meg. Imádkozzunk a gyermekekért.

Mt 21,28–32 – A vámosok és a cédák megelőznek titeket

Rögtön azután, hogy a főpapok hatalmának eredetéről faggatják, az Úr elmondja a példabeszédet az apáról, aki kiküldi két fiát a szőlőbe dolgozni. Az első nemet mond, aztán mégis kimegy, a második pedig épp ellenkezőképpen tesz: igent mond, majd mégsem megy ki. Jézus megállapítja, hogy az első az, aki eleget tesz az apa kívánságának, nem a második. A megbánás – a Biblia gyakran hangsúlyozza – sok bűnt eltöröl. Nem az a baj, ha nincs kedvünk valamihez, hanem ha továbbra is nemet mondunk. Ez az evangéliumi példabeszéd egyértelművé teszi a szó és a tett közti ellentmondást, mely gyakran jellemzi viselkedésünket. Az evangélium szava arra hív, hogy valamennyien vizsgáljuk meg szívünket és életünket: hányszor fordul elő velünk is, hogy csak beszélünk, de annál tovább nem jutunk? Milyen sokszor van telve a szánk bölcsességekkel, miközben az életünkből hiányzik a szeretet? Az Úr figyelmeztet: nagyon is számít, hogyan viselkedünk, valóban szeretünk-e, irgalmasok, barátságosak, szolidárisak vagyunk-e. Azt mondja, képesek vagyunk változtatni, javítani a viselkedésünkön. Amit igyekeznünk kell elkerülni, az az agresszív következetesség. Nem a következetesség ment meg bennünket, hanem a szeretet. Jézus ezért ki meri mondani: „a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában”, mert ők elfogadták Jézus felkínált barátságát. Csak ez az, ami számít! Hagynunk kell, hogy magával ragadjon Isten szeretetének misztériuma, melynek befogadására ezen a karácsonyon is föl kell készítenünk a szívünket.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

December 14., hétfő

 

Mt 21,23–27 – Honnan volt János keresztsége?

Ez az evangéliumi rész az élete vége felé közeledő Jézust mutatja, amint heves vitába száll kora vallási tekintélyeivel és „a nép véneivel”. Alighogy visszatért Jeruzsálembe, a templomba ment. Eljött az ő ideje. Meg kellett mutatkoznia a nép előtt mint Messiásnak, Isten küldöttének. A főpapok és a nép vénei megértették, hogy Jézus nem pusztán egy új tanítást vagy új vallási elméletet tár eléjük. Mindaz, amit tett és amit hirdetett, jóval több volt egyszerű tanítói tevékenységnél. Olyannyira így volt ez, hogy galileai tevékenysége, amikor hatalommal hirdette Isten országának eljövetelét és betegeket gyógyított, már megteremte első gyümölcseit. Ebben az evangéliumi szakaszban a főpapok és a nép vénei odalépnek hozzá, hogy megkérdezzék, milyen hatalom birtokában cselekszi mindezt. Olykor manapság is előfordul az Egyházban, hogy az új karizmákat gyanakvás és ellenállás fogadja: gyakori, hogy egyesek öntelten előlépnek, és azt firtatják, az illető milyen hatalom birtokában tevékenykedik. Jézus tudatában van műve újdonságának és annak, hogy mindezt nem saját, személyes indíttatásból teszi. Az Atyának engedelmeskedik, aki küldte. Az Atya tervét akarja végrehajtani, ezért nem hátrál meg a kérdések elől. Sőt, uralkodói modorban, az alávetettség legcsekélyebb jele nélkül beszél a főpapokkal. Illemtudóan, de némi ravaszsággal leplezi le kicsinyességüket és szűklátókörűségüket. Jól tudja, teljesítenie kell az Atya akaratát, vagyis nem veszíthet el egyet sem azok közül, akiket rábíztak. Ezért saját ellenvetéseikből kiindulva, a Keresztelő példáján keresztül ismét rámutat, hogy az üdvösség útja Isten szavának meghallgatásán és a szív megtérésén keresztül vezet. Ellenfelei nem tudnak mit mondani erre, sőt, kénytelenek hazudni. A „nem tudjuk” mögött az evangéliummal való szembenállásuk húzódik meg. Végül is meghátrálnak. Mi ellenben a karácsonyhoz közeledve fogadjuk szívesen Isten szavának szelíd erejét. Engedjük, hogy megváltoztassa a szívünket, és a szeretet, a békesség, az irgalom, a megbocsátás, a szelídség gyümölcseit teremhessük.

Imádság a szegényekért

December 13., advent 3. vasárnapja

 

Iz 61,1–2a.10–11; Lk 1,46–54; 1Tessz 5,16–24; Jn 1,6–8.19–28

„Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Az apostol határozott felszólításával veszi kezdetét a liturgia ezen a vasárnapon, amit az öröm vasárnapjának hívunk. Mi is örvendezhetünk, ha gyermekként bízzuk rá magunkat arra, aki közénk jön. Az örömre való meghívás ezen a vasárnapon nem a naiv, tudatlan férfiakhoz és nőkhöz szól, hanem azokhoz, akik tudatosan hisznek benne, hogy Jézus hamarosan eljön az emberek közé. Megérkezik, és elűzi a szomorúságot, kiirtja szívünkből a keserűség gyökereit. „Ujjongó örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett s az igaz élet köntösébe burkolt” – énekli a próféta. Ne saját magunk miatt ujjongjunk. Sőt, érezzük át a saját kicsinységünket és a világ hiábavalóságát. Mégis örülnünk kell, hiszen kicsinységünk ellenére kiválasztott minket az Úr. Az alázatos ember tud örülni, nem a gazdag, aki a boldogság birtokosának hiszi magát, de csak saját szomorúságának rabja. A gőgös ember sem örül, mert soha nem elégedett, nem hagyja magát szeretni, és nem hajol meg mások igaza előtt. Örüljünk, mert elérkezik a megbocsátás, eloldoz bennünket a bűn kötelékéből, és a kegyelem jóvoltából képesek leszünk megváltozni.

Egy olyan korban, amikor megfogyatkoztak a próféták, hallgassuk Keresztelő Jánost. „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját.” Csak egy hang. Nem sok, szinte alig érzékelhető, mégis ereje van. A Keresztelő érzi annak felelősségét, hogy beszélnie kell, és beszél is az Isten nevében. Pál apostol így figyelmezteti saját magát: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). A hívő ember mindenekelőtt hang, tanúságtétel, nem pedig olyasvalaki, aki tetteket hajt végre. Ebben rejlik Keresztelő János igazi ereje. Gyönge szó csupán, mégis olyan ereje van, hogy sokan akarják elhallgattatni. Keresztelő János és minden ember, aki az evangéliumot hirdeti, nem azért beszél, hogy magára vonja mások figyelmét. Ez a hang továbbküld – egy nála erősebb és hatalmasabb valakihez.

János Jézusra mutat, ez a küldetése, a feladata. Ereje abban áll, hogy megmutatja az igazi fényt, hogy mindenki láthassa. Ezért nem akarja magára vonni a figyelmet, nem munkál benne a nehezen elfojtható és egyébként normálisnak tekinthető feltűnési vágy. Hangja továbbküld, rámutat valakire, aki már „köztetek áll”. Hangunk életet fakaszthat a sivatagban. Mi, hétköznapi emberek arra kaptunk meghívást, hogy sokaknak, mindenkinek, akivel találkozunk, megmutassuk őt, aki már az emberek között van. Gyöngék vagyunk, és erősek leszünk. Szomorúak vagyunk, és vidámak leszünk. Mert az Úr közeledik, virágba borítja a földet, és újra kertet varázsol belőle. Jöjj el hamar, Urunk Jézus!

Imádság az Úr napján

December 12., szombat

 A Guadalupei (Mexikó) Szűzanya emléknapja. Megemlékezünk a trasteverei Filomenáról, aki egy intézetben halt meg 1976-ban Rómában. Vele együtt emlékezzünk meg minden idős emberről, különösen azokról, akik magányosan vagy intézetben élnek.

Mt 17,10–13 – Illés már eljött, de nem ismerték fel

Az evangélium azt a rövid párbeszédet mondja el, mely Jézus és a tanítványok között zajlott a színeváltozás után, a Tábor hegyéről lefelé jövet. A látomás egyik főszereplőjéről, Illés prófétáról folyt a társalgás. A tanítványok egyre biztosabbak voltak benne, hogy Jézus a Messiás. De az írástudók továbbra is úgy tartották, hogy a Messiás előtt Illésnek kell eljönnie. Jézus megerősítette a tanítványokat a prófécia igazságában, ám elmagyarázta nekik, hogy Illés már eljött, az emberek azonban nem ismerték föl, sőt, elutasították, és „úgy bántak vele, ahogy akartak”. A tanítványok azt hitték, hogy Jézus a Keresztelőről beszél, pedig valójában azt mondta el nekik, hogy milyen sors vár az Emberfiára. A Keresztelő elsődleges feladata az volt, hogy előkészítse az Úr útját. Minden tanítványnak szüksége van valakire, aki a Keresztelőhöz vagy Illéshez hasonlóan előkészíti benne az Úr útját. Szükségünk van egy erős hangra, mely e világ pusztaságában hangosan kiáltja, hogy nemsokára elérkezik valaki, aki igazán szeret minket. Illés tehát Isten hirdetett szava, a ma is szóló prófécia. Ahogy Sirák fiának könyve írja róla: „szava lángolt, mint az égő fáklya” (Sir 48,1). Mindannyiunktól azt kéri az Úr, ne csukjuk be a szemünket, vegyük észre „Isten jeleit”, ne tapasszuk be a fülünket az evangélium előtt, ne zárjuk be a szívünket, és akkor befogadhatjuk az Urat, aki hamarosan elérkezik közénk.

Előesti imádság

December 11., péntek

Mt 11,16–19 – Nem hallgattak sem Jánosra, sem Jézusra

Továbbra is Máté evangéliumát olvassuk. Ezúttal azt a szakaszt, ahol Jézus a saját nemzedékéről beszél. Szavaiból kiindulva mi is megállhatunk egy kis időre, és vethetünk egy pillantást saját nemzedékünkre. Különleges történelmi pillanatban élünk, a koronavírus-járvány kellős közepén, mely felforgatta az egész bolygót. Ez a teljesen új helyzet új fejlődési modellt, új jövőképet kíván, melynek kialakításához újfajta kreativitásra van szükség. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a világjárvány hatására egy csapásra fölismertük a régi világ törékenységét. Kénytelenek vagyunk újratervezni a bolygó jövőjét. Számunkra, keresztények számára is nagy kihívás, hogy bátrabban és nagylelkűbben hirdessük az evangéliumot ennek a nemzedéknek. Itt az idő, hogy megtegyük. Erre a történelmi pillanatra alkalmazhatjuk azt a rövid példázatot, amit Jézus mond el a mai evangéliumi szakaszban. Tömör szemrehányást olvashatunk benne a téren elmaradó játék miatt: „Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok.” Vajon mit akar evvel mondani Jézus? Azt hiszem, a meddő, belső viták elítélését láthatjuk itt, amikor némelyek azt mondogatják, minden rossz, míg mások azt, minden jó, és ez végül ahhoz vezet, hogy semmi sem történik. A tér üres marad. Mennyi fölösleges vita van még a keresztény közösségekben is! Jézus fel akar rázni minket, hiszen a küldetés nem tűr halasztást. Félre kell tenni a késlekedést, a bizonytalankodást, és sürgősen ki kell menni a térre, hogy hirdessük az evangéliumot ennek a nemzedéknek. Jézust azzal vádolják, hogy falánk és iszákos, pedig csupán arról van szó, hogy nagy fontosságot tulajdonít az emberek örömének és boldogságának, és ez az igazi bölcsesség: „A bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel.” Ismét különleges hangsúlyt kap a szegények iránti szeretet, mely maga Isten szeretetének is legfőbb jellemzője.

A Szent Kereszt imádsága

December 10., csütörtök

 

Mt 11,11–15 – Asszonyok szülöttei között nem akadt nagyobb Keresztelő Jánosnál

Az adventi időben az Egyház Keresztelő Jánost ajánlja figyelmünkbe mint olyan embert, aki az Úr útját készíti elő. Jézus senki másról nem beszélt annyira hosszan, mint a Keresztelőről. Az ezen a napon olvasott szakaszt megelőző versekben a prófétát példaként állítja a hívők elé, úgy mutatja be, mint aki képes várni az Úrra: „Ő az, akiről az Írás szól: Nézd, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat (Mt 11,10)”. A Keresztelő puritán életvitele révén mindenekelőtt önmagával küzdött meg azért, hogy növekedhessen szívében a vallásos ember, aki tud várni az Úr küldöttjére, a Messiásra. Lelki emberré vált, engedte, hogy Isten Lelke, ne pedig saját maga, saját hagyományai irányítsák. Szigorú lelki önneveléssel „erőszakot tett” magán. Ennek köszönhetően belső látása olyan élessé vált, hogy azonnal fölismerte Jézust, amint észrevette, hogy közeledik felé a Jordán partján. Igehirdetéseivel aztán megnyitotta nemzedéke tagjainak szívét, hogy fölismerhessék és befogadhassák az immár jelen lévő Messiást. Ezért mondhatja róla Jézus, hogy „asszonyok szülöttei közt a legnagyobb”, vagyis egy különleges testvér, akit hozzánk küldött az Úr, hogy mi is fölkészíthessük szívünket Jézus, az Üdvözítő befogadására. Amikor Jézus kijelenti: aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb Jánosnál, buzdítani akarja a tanítványokat, hogy vegyék észre, milyen hatalmas küldetést kaptak tőle. Az Úr olyan különleges bizalommal van tanítványai iránt, hogy azt mondja nekik: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én véghezvittem, sőt, még nagyobbakat is végbevisz” (Jn 14,12).

Imádság az Egyházért

 

December 9., szerda

 

Mt 11,28–30 – Az én igám édes

Jézus előtt ott sorakoznak a szegények tömegei, a kicsinyek, akiket nem tartanak sokra, sőt kirekesztenek, mert a társadalom tehernek tekinti őket. Ferenc pápa több alkalommal is beszélt „a kirekesztés kultúrájáról”, ami társadalmainkat jellemzi. Az evangéliumok szembesítenek bennünket a kirekesztettek helyzetével és kiemelik a kicsinyek iránti együttérzés fontosságát. Ez az együttérzés vezeti hozzájuk Jézust is. Az evangélium egyik központi tanítása, hogy a keresztényeknek szembe kell szegülniük a gyöngék kirekesztésével. Ők azok, akiken Jézusnak ma is megesik a szíve, hozzájuk szól ezekkel a szavakkal: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok.” Látja a tömeget, mely nyög a nehéz életkörülmények és a közönyös hatalom által rárakott terhek miatt. Magához hívja őket, és vigasztalást ígér. Felajánlja nekik édes és könnyű igáját. Ezt könnyű hordoznunk. Nem azért, mintha nem kívánna semmit: éppen ellenkezőleg! Jézus magasztos ideált kínál. Olyan evangéliumot hirdet, ami radikális döntéseket, teljes önátadást követel. Ez az iga mégis könnyű, mert valóban közel áll az emberhez, ahogy Jézus maga is közel áll az emberekhez, a kicsinyekhez és az elesettekhez. A szeretet evangéliuma sokat kíván, de édes teher, melynek viselése megment minket. Jézus önmagát állítja elénk példaként: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Jézus igája önmaga és az ő evangéliuma. Nem külső terhet rak a vállunkra. Az iga a szeretet evangéliuma, amit az Úr maga él meg elsőként. János, a szeretett tanítvány azt írja első levelében: „parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3). Jézus szeretete az, ami megment és megtart minket.

Imádság a szentekkel

December 8., kedd, Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe

 

December 8., kedd, Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe

Ter 3,9–15.20; Zsolt 98 (97); Ef 1,3–6.11–12; Lk 1,26–38

Isten anyjának, Máriának a szeplőtelen fogantatását ünnepeljük, ami azt jelenti, hogy az eredendő bűn nélkül fogant, vagyis a nélkül a hajlandóság nélkül, ami minden férfit és nőt bűnbe visz. Ez az ünnep kísér minket adventkor. A Teremtés könyvében Ádám és Éva történetét olvashatjuk, akik inkább hallgattak a kígyó szavára, mint Istenére. Ez a drámai történet fölfedi annak a bűnnek a titkát, amit eredendőnek szokás nevezni, mert ezzel veszi kezdetét minden rossz. Ez a bűn az Istennel vetélkedő gőg bűne: „olyanok lesztek, mint az Isten.” Igen, a gonosz kezdettől fogva arra bujtogatja az embert, hogy saját magát állítsa piedesztálra, hogy engedjen a gőg kísértésének, és mindenekelőtt saját magát, a saját érdekét helyezze előtérbe.

De íme, Mária titka, melyet ezen a napon szemlélünk, már a fogantatásában megmutatkozik. Vele megszakad az a tragikus láncolat, ami az embereket az erőszak és a halál karmaiba taszítja. Az eredendő bűn nélkül fogant Máriával új fejezet kezdődik az emberiség történelmében: az Istennel való barátság korszaka, mely még annál is szebb, mint amiben az ősszülőknek része volt. Őket – a bűnbeesés előtt – elkerülte a halál, mi viszont egy sokkal nagyobb ígéret részesei vagyunk. Mária nem az érdemei miatt, hanem kegyelemből fogant bűn nélkül, hiszen nem lehetett beszennyezve az eredendő bűnnel az, aki méhébe fogadta Isten Fiát – mutatnak rá az egyházatyák. A Fiú szeretete megvédelmezte az anyát.

Mária misztériuma, amit ezen a napon szemlélünk, nem idegen magának az Egyháznak, a hívők közösségének misztériumától. Isten népének hite ösztönösen nagyon népszerűvé tette ezt az ünnepet az egész világon. Az Úr tekintete, mely fogantatásától kezdve megpihent Márián, ugyanaz a tekintet, ami az Egyházat is figyelemmel kíséri. Akkor is, ha a tagjai bűnösök, az Egyház, akárcsak Mária, arra kapott meghívást, hogy meghallja az angyal szavát, és igennel feleljen rá. Úgy érezhetjük, az angyal szava hozzánk is szól: „Ne félj, Mária!… Istennél semmi sem lehetetlen.”

Imádság az Úr anyjával, Máriával

December 7., hétfő

 

December 7., hétfő

Szent Ambrus (†397) milánói püspök emléknapja: népe pásztoraként, a szegények és a gyengék oltalmazójaként, az Egyház erős védelmezőjeként szembeszállt a császár önhittségével. A Santa Maria in Trastevere bazilikában a betegekért imádkoznak.

Lk 5,17–26 – Ma megfoghatatlan dolgoknak voltunk tanúi

Lukács beszéli el ezt a csodát, amit Jézus farizeusoktól és a Törvény tanítóitól körülvéve vitt véghez. Hangsúlyozza a béna ember barátait jellemző elszántságot és kreativitást, amikor elhatározták, hogy mindenáron odaviszik beteg társukat Jézus elé. Valójában a csoda ezeknek az embereknek a hite által valósult meg. Olyan hit által, mely szeretetből, állhatatosságból és kitartásból táplálkozik. Amikor meglátják az ajtó előtt összegyűlt tömeget, lebontják a tetőt, és leengedik Jézus elé a beteget. Sokat tanulhatunk a viselkedésükből! A mi barátságaink sokszor felszínesek, érzelgősek és beletörődők. Ahhoz sem kell sok, hogy megfeledkezzünk egymásról. A béna ember barátai nem így tettek. Példájuk buzdít, hogy figyeljünk oda másokra, gondoskodjunk egymásról, mindenekelőtt arról, aki beteg, szegény vagy kiszolgáltatott. A tanítványoknak gondoskodó, felelősségteljes szövetséget kell kialakítanunk a szegényekkel és a betegekkel. Ebből a szövetségből csodák fakadnak. A barátok számára legfontosabb a beteg ember. Őt állítják a középpontba, és nem csupán fizikai értelemben. Ő kerül az emberek, köztük Jézus figyelmének is a középpontjába. Jézus végül olyan mértékű figyelmet szentel ennek a betegnek, mely messze meghaladja a barátok és a jelenlévők várakozásait. Odafordul hozzá, és azt mondja: „Bűneid bocsánatot nyertek.” Látja a béna ember szívét is, észreveszi, hogy bűnbocsánatra van szüksége, és megadja neki a teljes gyógyulást: mind a test, mind a szív gyógyulását. Örömteli dolog, ha azt mondhatjuk, hogy a keresztények a szegények, a betegek, a gyengék barátai. Ezzel veszi kezdetét a világ megváltoztatása, amiért Jézus eljött a földre.

Imádság a betegekért

 

December 6., advent 2. vasárnapja

 

December 6., advent 2. vasárnapja

Szent Miklós (†343) ünnepe: a kis-ázsiai Mira (ma: Demre, Törökország) püspöke volt; tisztelete minden keleti egyházban él; ereklyéit az olaszországi Bariban őrzik. Emlékezzünk meg minden keleti keresztényről.

Iz 40,1–5.9–11; Zsolt 85 (84); 2Pt 3,8–14; Mk 1,1–8

„Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete” – ezzel a mondattal indul Márk evangéliuma, mely elkísér minket az új liturgikus év során. Az evangélium Jézus Krisztus örömhíre, azok számára pedig, akik hallgatják, új kezdetet jelent. Ezért az evangéliumot nem elég egyszer meghallgatni, mindannyiunknak többször meg kell hallgatnunk, sőt, sose hagyhatunk fel a hallgatásával. Egyetlen kor, egyetlen nemzedék sem lehet meg nélküle. Ha meghallgatjuk az evangéliumot, az megújítja életünket, megszabadít énünk, személyes sorsunk láncaitól és a gonosz fogságából. Új jövő vár ránk, és a mai evangélium arra hív, hogy készítsük elő ezt. Kellős közepén a járványnak, mely rávilágít világunk törékenységére, az evangélium hírül adja, hogy hamarosan eljön az emberek közé valaki, aki új jövőt és örök üdvösséget ajándékoz nekik. Nincs többé idő a félelemre, a múltba révedésre, a csüggedésre vagy arra, hogy más hangokra figyeljünk, hiszen akkor fennáll a veszélye, hogy elszalasztjuk a kedvező alkalmat. Az evangélium kezdőszavai Keresztelő Jánoshoz hasonlóan utat nyitnak a közelgő Úr előtt. Utat nyitni az Úr előtt, és végigmenni ezen az úton azt is jelenti, hogy elolvassuk az evangéliumot, átelmélkedjük, és a gyakorlatban is megvalósítjuk. „Az Úr útja” elért hozzánk, az üdvösség alászállt az életünkbe.

Ebben a meggyőződésben rejlik Keresztelő János ereje. Alig várja, hogy elérkezzen Isten jövője, és ezt hangosan tudtunkra is adja. Nem törődik bele, hogy a világ remény nélkül maradjon. Nem hallgat, hanem tiltakozik; szavai borotvaélesek, ahogy az elvárható minden prédikátortól. János az emberek szívéhez szól. Arra vágyik, hogy szava betöltse a szívekben tátongó ürességet, lesimítsa az önzés hegyeit, lerombolja a falakat, melyek elválasztanak, kitépje a keserű gyökereket, melyek megmérgezik az emberi kapcsolatokat, kiegyenesítse az ösvényeket, amiket eltérített a gyűlölet, a rágalmazás, az irigység, a közöny és a gőg.

Márk evangélista megjegyzi: „Kivonult hozzá egész Júdea vidéke és Jeruzsálem minden lakója”, hogy megkeresztelkedjenek, és megvallják bűneiket. A vasárnapi szentmise, maguk a templomaink is – legyenek kicsik vagy nagyok – olyan helyek, ahol Keresztelő János köré gyűlünk, hogy meghallgassuk prédikációját. Amikor Isten szavát hirdetik és magyarázzák, abban a pillanatban megnyílik az Úr útja; boldogok leszünk, ha be tudjuk fogadni a szót, és végig tudunk menni az úton, mert bizonyos, hogy elvezet az eljövendő Úrral való találkozáshoz.

Imádság az Úr napján

 

December 5., szombat

 

Az Ortodox Egyház Szent Szabbászt (†532) ünnepli ezen a napon: „minden palesztin remetelak archimandritája”.

Mt 9,35–38;10,1.5–8 – Jézus együttérzése, a tizenkét apostol küldetése

Jézus tovább járta a városokat és falvakat: „hirdette országa örömhírét és gyógyított minden betegséget, minden gyengeséget.” Máté evangélista ezekkel a szavakkal akarja összefoglalni Jézus küldetését, egyszersmind pontos képet nyújtani a keresztény közösségeknek arról, mi is az ő feladatuk. Ebben a rövid összefoglalásban minden szónak jelentősége van. Az evangélista itt magyarázza el Jézus küldetésének lényegét, ami tulajdonképpen egyetlen szóba sűríthető: együttérzés. Jézus nem egy szabálynak vagy parancsnak engedelmeskedik. Istennek nem végrehajtókra van szüksége, hanem együttérző emberekre. Az evangéliumi együttérzés több mint egyszerű meghatottság. Az eredeti görög kifejezés (eszplaghniszthé) nagyon mély, zsigeri meghatottságot jelent. Jézus mélyen együttérez a pásztor nélküli, magára hagyott tömeggel, és ez a fajta együttérzés indítja arra, hogy ő legyen a pásztoruk. Ugyanebből az együttérzésből fakad a tanítványok elhívása és küldetése is. Ez az evangéliumi szakasz fölteszi a kérdést a keresztény közösségeknek: vajon mennyire viselik szívükön a tömegek sorsát; mennyire éreznek együtt a hatalmas, elhagyatott perifériák lakóival, a szegényekkel, akik a világjárvány következtében egyre többen vannak mindenütt. Amikor Ferenc pápa arra kéri az Egyházat, fordítson nagyobb gondot a misszióra, azt érti alatta, hogy a hívek ebből az együttérzésből erőt merítve lépjenek ki saját nyugalmas köreikből. Annál is inkább így van ez, mert manapság rengeteg az aratnivaló, az elvégzendő munka nagysága és a munkások csekély száma közti aránytalanság még szembeszökőbb és aggasztóbb. Jézus arra buzdítja tanítványait – a maiakat is beleértve –, hogy kérjék az Atyát, küldjön munkásokat az aratásba. Ő maga kiválaszt tanítványai közül tizenkettőt, Izrael törzseinek száma szerint, hogy senki se legyen megfosztva az evangéliumtól, és királyi hatalmat ad nekik, hogy megváltoztassák az emberek szívét, legyőzzék a gonoszt, összegyűjtsék és szeressék a szegényeket, siettessék Isten országának eljövetelét.

Ez a hatalom nem a pénzből, nem a tárcájuk tartalmából, nem a ruházatukból, nem a földi dolgokból fakad, hanem abból a végtelen szeretetből, amit Isten az együttérzésétől vezérelve árasztott a szívükbe. Jézus hozzáteszi: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Ez a parancs legalább annyira különleges, amennyire ellentétes korunk anyagias mentalitásával. A keresztények arra kaptak meghívást, hogy fedezzék föl újra az ajándékozás ingyenességét, mely az evangéliumi szeretet fontos jellemzője, és tegyenek tanúságot róla. A Máté által elbeszélt első küldetés példával szolgál minden keresztény nemzedéknek: Jézus tanítványai számára nincsen más út.

Előesti imádság

 

December 4., péntek

 

Damaszkuszi Szent János szerzetes és egyházatya ünnepe: Damaszkuszban élt a VIII. században; javait szétosztotta a szegényeknek, és belépett a Jeruzsálem közelében lévő Szent Szabbász-kolostorba (Mar Szabbasz). Imádság a szíriai keresztényekért.

Mt 9,27–31 – Jézus meggyógyít két vakot

Miután Jézus kilép a zsinagóga elöljárójának házából, két vakkal találkozik, akik egyszerű könyörgéssel fordulnak felé: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” Az evangéliumokban gyakran találkozunk ezzel a kéréssel. Az Egyház minden szentmise kezdetén elmondatja velünk: „Uram, irgalmazz!” Ez az első és legfontosabb könyörgés, amit az Úr nagysága előtt állva hozzá intézhetünk: a szeretet szegény koldusai vagyunk. Jézus bemegy a házba, fogadja a két vakot, beszél velük. A gyógyulás soha nem valamiféle varázslat, ezoterikus szertartások, gyakorlatok gyümölcse. Mindig a Jézussal való személyes kapcsolaton belül történik meg: találkoznunk kell a tekintetével, a szívével, bizalommal kell kötődnünk hozzá. Jézus ezért kérdezi a két vaktól: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” A belé vetett bizalomra kérdez rá. E nélkül a közvetlen, bizalmas személyes kapcsolat nélkül nincs semmiféle gyógyulás. Amikor a két vak igennel válaszolt a kérdésére, Jézus megérintette a szemüket, és így szólt: „Legyen hitetek szerint!” Erre a két vak ember szeme megnyílt. A hit és a gyógyulás között egyenes arányosság van. Igaza volt a híres múlt századi protestáns teológusnak, Karl Barthnak: „Isten nem ugyanúgy cselekszik, ha imádkozunk, mint ha nem imádkozunk.” Értékes tanítás ez. Az imádság a hívő ember első műve. Ráhagyatkozik általa az Úrra, aki meghallgatja, és válaszol.

A Szent Kereszt imádsága

December 3., csütörtök

 

Xavéri Szent Ferenc emléknapja: a XVI. században jezsuita misszionárius volt Indiában és Japánban.

Mt 7,21.24–27 – Aki teljesíti Isten akaratát

Jézus, aki lassan a végére ér a hegyi beszédnek, szembeállítja egymással azt, aki hallgatja őt, és gyakorlattá teszi szavait, azzal, aki csak hallgatja. Világos figyelmeztetés ez: szavai nem erkölcsi buzdítást jelentenek, hanem az „alapot”, abban az értelemben, hogy ezekre a szavakra épül a tanítványok élete. Az evangélium az igazság, a lényeg, a legszilárdabb valóság, amit meg kell élnünk. Egyre képlékenyebb világunkban, ahol az individualista érzések irányítanak, az evangéliumi szavak igazi sziklát jelentenek, amire föl lehet építeni az ember, a közösség és a társadalom életét. Jézus két egymással ellentétes jelenetet mutat: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát”, míg aki „hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette”. A példabeszéd így folytatódik: szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult mindkét háznak. Jézus az élet viharairól beszél: a ránk törő kísértésekről, a ránk zúduló nehézségekről, a gyötrő problémákról és hasonlókról. Azt is elmondhatjuk, hogy a világjárvány viharában, a jövő miatt érzett bizonytalanság idején a sziklára épített ház, vagyis az evangéliumhoz való hűségben élt élet erős marad; a másik, a homokra épített ház elkerülhetetlenül összeomlik. Mi más a homok, mint az a tömérdek rossz szokás, hiba, ösztön, apró dolgok, amelyek megtöltik a szívünket, és amelyek gyakran üressé és banálissá teszik az életünket? Isten szava tehát az alap: erőssé teszi a házat és világosságot is teremt benne, hogy az evangélium és minden ember, különösen a szegények szolgálatára legyen.

Imádság az Egyházért

 

December 2., szerda

 

Mt 15,29–37 – Gyógyítások és kenyérszaporítás

Galileába visszatérve Jézus ismét fölmegy a hegyre. A magas hely, ahol a Fiú és az Atya találkozik az imádságban, valóságos szentéllyé válik, ahová elviszik a betegeket, a szegényeket, a bénákat, hogy Jézus megáldja és meggyógyítsa őket. És Jézus ezt teszi: meggyógyítja a betegeket, és szól mindenkihez. A szöveg érzékelteti, hogy három napon keresztül föl sem hagy ezzel. Micsoda ellentétben áll az, ahogy a nép a kényelmetlenségek ellenére is kitart Jézus mellett, a mi lustaságunkkal, szórakozottságunkkal, amikor Isten igéjét hallgatjuk! Már három teljes nap óta ott hallgatták. Jézus megérti ezt és megsajnálja a tömeget. Úgy dönt, hogy miután az ige kenyerével táplálta szívüket, most testi kenyérrel is táplálni akarja őket. A tanítványok Jézussal ellentétben nem értik, nem rendülnek meg a tömeg kitartása láttán, pedig az a sok ember még enni is elfelejtett, csak hogy hallgathassa Jézust. Amikor pedig felhívja rá a figyelmüket, nem telik tőlük több, mint a beletörődés: semmit sem lehet tenni. Jézus azonban nem törődik bele, arra kéri őket, hogy kérjenek kenyeret az emberektől. A tanítványok engedelmeskednek Jézusnak, és hét kenyeret találnak. A hetes szám a teljességet jelzi. Nem egyszerű alamizsnáról van szó, hanem valódi táplálékról. Ezt a feladatot bízza Jézus Egyházára, tanítványaira. Nem véletlenül választanak majd az apostolok éppen hét diakónust az asztal szolgálatára. Jézus kezébe veszi a hét kenyeret és megsokasítja, hogy jusson mind a négyezer jelenlévőnek. Ez a csoda Jézusnak a fáradt és kiéhezett sokaság iránti szenvedélyes szeretetéből születik. Ez az evangéliumi történet arra hív, hogy minket is ugyanaz az együttérzés töltsön el, amivel Jézus fordul a gyöngék és a szegények felé, hogy mi is részt vehessünk a szeretet megszaporításának csodájában.

Imádság a szentekkel

December 1., kedd

 

Boldog Charles de Foucauld-nak, Jézus kistestvérének emléknapja: „mindenki testvére” volt; 1916-ban az algériai sivatagban ölték meg, ahol imában és testvéri közösségben élt a tuareg néppel.

Lk 10,21–24 – A hetvenkét tanítvány visszatérése

A hetvenkét tanítvány, akiket Jézus missziós útra küldött, megtapasztalta az evangélium erejét, mely meg tudja változtatni önnön életüket és a világ életét. Visszatérve elbeszélik Jézusnak rendkívüli missziós tapasztalataikat. A látott csodák örömmel töltötték el őket. Jézus maga is „kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben”. Ez az öröm abból születik, ahogy látja beérni az evangélium első gyümölcseit tanítványai keze nyomán, akiket meghívott, részesei legyenek művének, álmának, hogy megszabadítja az embereket a gonosz hatalmából. Nem sokkal korábban ezt mondta nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (Lk 10,18). Most a történtektől meghatottan az égre emeli tekintetét és hálát ad az Atyának, amiért úgy döntött, hogy szeretetének titkát ezeknek a tanítványoknak nyilvánítja ki, akik rábízták magukat. Hinni annyi, mint Jézussal együtt megélni álmát, és képesnek lenni megvalósítani. Ez magának az Atyának az álma, ahogy Jézus el is magyarázza a tanítványoknak: „Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Az apostolok minden öröme abban áll, hogy ismerhetik Jézust és az Atyát. És Jézus boldognak nevezi őket, mert részesei lehetnek az ő küldetésének, mert belépnek annak az új történetnek a középpontjába, amit Isten elkezd megvalósítani az emberek között.

Imádság az Úr anyjával, Máriával