JÚNIUS 30., PÉNTEK

 

A római egyház a Néro-féle üldöztetés idején vértanúságot szenvedett első mártírjaira emlékezik.

 

Ter 17,1.9–10.15–22. Ábrahám leborul az Úr előtt

 

Egy hívő ember életében nincs olyan időszak, amikor azt mondhatja: minden szükségeset megtettem. Az Úr megjelenik Ábrahám előtt, és azt mondja: „Járj előttem, és légy tökéletes!” Hívőnek lenni pontosan azt jelenti, hogy az Úr előtt kell járnunk, ahogy Ábrahám tette, meg kell hallgatnunk, és szeretnünk kell őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből. Ez a lelki élet lényege. A hívő ember nem arra kapott meghívást, hogy elvonuljon a világtól, hanem hogy bátran, Isten szeretetétől megerősödve lépjen be oda. Ez a szövetség megváltoztatja a hívő ember szívét és életét, ahogy Isten megváltoztatta Ábrám nevét Ábrahámra, ami azt jelenti: „népek sokaságának atyja”. Vagy ahogyan aztán a történelmet is megváltoztatta. Minden ember feladatot kap Istentől, küldetést arra, hogy a történelmet testvériesebbé, szolidárisabbá tegye. Ezen a téren Ábrahám ma is példaértékű számunkra. A bibliai hagyomány „minden hívők atyjának nevezi”. Mi a gyermekei vagyunk, küldetésének részesei, mely küldetés nem abban áll, hogy magányosan éljük az életünket, hanem hogy széles értelemben véve magunk is atyák legyünk, s létrehozzunk egy olyan új, nagy népet, mely az Úr szeretetét hirdeti a világban. Ezért ajándékozza meg Isten Ábrahámot és Sárát öregségében egy fiúval, Izsákkal. Ábrahám leborul az Úr előtt, s vele együtt mi is leborulunk, megszabadulunk a gőgünktől, hogy Isten beszélhessen hozzánk, és vezethessen minket a világ útjain, s mi testvérekké tehessük a népeket.

A Szent Kereszt imádsága

JÚNIUS 29., CSÜTÖRTÖK

 

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe. Rómában haltak mártírhalált 60–70 körül.

A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1233–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muszlimokat, előmozdította a hívők közötti párbeszédet.

 

Mt 16,13–20. Péter elsősége

 

3Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 20Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.

 Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház, különösen a római keresztény közösség történetét, ahol életük utolsó éveiben mindketten tanúskodtak hitükről egészen a mártírhalálig. Pétert akkor hívta el Jézus, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halász volt, de vágyott arra, hogy megújuljon a világ, ezért amikor Jézus egy tágasabb életre hívta, arra, hogy halak helyett emberek halásza legyen, azonnal „otthagyta a hálóját és követte”. De az igazi Péter – a tanítvány, akire Jézus rábízta nyáját – az a gyenge ember, aki hagyta, hogy megérintse a Szentlélek, és mindenki közül elsőként jelentette ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” – amint az evangéliumban olvastuk. Az Úr sziklává alakította ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek az alapjává, melynek mi is részei vagyunk. Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik: ő vigyázott azoknak a köntöseire, akik a köveket dobták rá. Buzgón küzdött a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Amikor a porba hullott, az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat, aki ezt kérdezte tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul érezte, hogy megérinti a szívét: az ő szeméből azonban nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. Engedte, hogy kézen fogva vezessék Damaszkuszig, ahol – miután meghallgatta az evangéliumot – megnyílt a szeme, és hirdetni kezdte Isten szeretetét minden ember számára, ledöntve a megosztottság falait: nem számított már, hogy valaki zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad ember. Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze értékes tanúságtételüket. Mindketten a maguk különböző gazdagságával, karizmájával Krisztus egyetlen Egyházát fémjelzik. Tanúságtételük ma is – amikor sokak szívében újra falak épülnek, amelyek elválasztják egymástól az embereket – szüntelenül hirdeti azt a határok nélküli szeretetet, amely egyedül képes megmenteni a világot attól a szomorú, konfliktusokkal teli sorstól, amely felé halad, és amelytől elsőként a szegények szenvednek. Szükség van Péter hitének erejére és Pál hitének egyetemességére azért, hogy mindenkinek meg tudjuk mutatni az üdvösség útját.

Imádság az apostolokkal

 

JÚNIUS 28., SZERDA

 

Szent Iréneusz (130 k.–202) lyoni püspök és vértanú emléknapja. Anatóliából érkezett a mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot.

 

Ter 15,1–12.17–18 – Ábrahám szövetsége

 

Ábrahám útja, melyet azért tesz meg, hogy elérje azt a földet, amit Isten meg- ígért neki, nincs híján a nehézségeknek. Hol van az a számtalan leszármazott, akikről Isten beszélt, miközben úgy tűnik, hogy Ábrahám egyetlen örököse egy szolgájának a fia? A bizonytalanság és az ebből következő kérdések részét képezik a hívő ember életének. Túl sokszor rémülünk meg korunk bizonytalansága és a jövő beláthatatlansága miatt. Az Úr mégsem hagyja el Ábrahámot, ahogy nem hagy el bennünket sem. Sőt, elébe megy a dolognak: „Ne félj, Ábrahám, én védőpajzsod vagyok; a jutalmad igen nagy lesz.” Az Úr megelőzi a kérdéseinket, nehogy azok foglyaivá válhassunk. Így szabadítja ki Ábrahámot is aggodalmainak és félelmeinek harapófogójából: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat (...) ilyen lesz a nemzetséged.” Csak a saját behatárolt nézőpontunkból kiszabadulva vagyunk képesek messzire ellátni, meglátni azt a nagy sokaságot, melyet az Úr készített elő számunkra. Isten nézőpontja, melyet meg szeretne osztani velünk, egyetemes nézőpont, szabad a félelemtől, éppen ellenkezője annak, amit gyakran gondolnak róla. A saját magunkba való bezárkózás szüli bennünk a félelmet és az aggodalmaskodást, de az Úr kiszabadít minket. Van ugyanis egy óriási nemzetség, amely a hívekre vár, hogy az Isten szövetsége minden néphez eljuthasson.

Imádság a szentekkel

 

JÚNIUS 27., KEDD

 

Ter 13,2.5–18. Ábrahám és Lót elválnak egymástól

 

Ábrahám az ellentétek, a viták és a háborúk világában él. Ennek ellenére megmarad a hivatásnál, amit Isten bízott az emberekre: egymás testvéreinek kell lennünk. Ábrahám és Lót mindketten gazdagok voltak, és akkora csordát birtokoltak, hogy a terület, ahol éltek, nem volt alkalmas a gondtalan együttélésre. Veszekedés tört ki Ábrahám és Lót pásztorai között. A testvériség veszélybe került. Ez történt akkor is, amikor Káin nem fogadta el Ábel különbözőségét és gyengeségét, annyira nem, hogy végül megölte. Attól fogva minden gyilkosság egyben testvérgyilkosság. Az egyedüllétre való vágy könnyedén az egyetlenség vágyává változhat át. Ábrahám, aki a béke és a testvériség embere, mivel az Úr szavát hallgatja és követi, Lóthoz fordul, és így szól hozzá: „Ne legyen vita köztem és közted (...) Nemde nyitva áll előtted az egész vidék? Válj el tehát tőlem: ha te balra mégy, én jobbra, ha te jobbra, én balra.” Azért, hogy megvédje a testvériség értékét, és biztosítsa a békés egymás mellett élést, Ábrahám lemond annak a vidéknek a legszebb részéről, amit az Úr megígért neki, mert azt akarta, hogy testvérek maradjanak Lóttal. Rendkívüli gesztus ez, amely mutatja a benne levő erőt, ami által a testvérét előbbre helyezi a saját érdekeinél. Ábrahám jól tudta, hogy a vita mindig erőszakot és a konfliktusokat szül. Az ő erejének rendkívüli példája ma is meg kellene hogy ihlesse gyermekeit. A hívő ember arra kap meghívást – különösen ma –, hogy bármi áron megőrizze a népek közötti testvériséget.

Imádság az Úr Anyjával, Máriával

 

JÚNIUS 26., HÉTFŐ

 

Lorenzo Milani (†1967) firenzei papra emlékezünk, aki Barbianában volt plébános, és a gyerekeket, fiatalokat tanította az általa alapított népiskolában.

 

Ter 12,1–9. Ábrahám meghívása

 

A népek keveredése és szétszóródása közepette az Úr sohasem hagyja el az embert. Bár minden nép jól körülhatárolt területen teremtett hazát magának, ahol saját nyelvét beszéli, Isten mégis arra szólítja Ábrahámot, hagyja el a házát, földjét, hazáját. Az Istentől származó üdvösség története Ábrahámmal kezdődik, egy kivonulással, egy radikális szakítással. A szentíró hangsúlyozza Isten határozott parancsát: „Vonulj ki földedről (...) arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” Az ember csak úgy kaphatja meg az áldást, vagyis akkor részesedhet Isten életében, és válhat maga is áldássá mások számára, ha meghallgatja az Úr hívó szavát. Mintha Ábrahám történetének kezdetén a Szentírás azt sugallná, hogy csak akkor fogadhatjuk be az élettel és a világgal kapcsolatos univerzális látásmódot, ha már nem saját magunkra, illetve a hagyományainkra hallgatunk. Ábrahám, az ember, aki engedelmeskedik Isten szavának, és elhagyja a földjét, az egység és az élet forrása lesz az egész világ számára. Ő a hívő emberek atyja, vagyis azoké, akik meghallgatják Istent, és engedelmeskednek a szavának. Ha meghallgatjuk Istent, az azt jelenti, hogy új utakon indulunk el. Ábrahám hite konkrét hit, mely egy nép tagjaként megélt életből táplálkozik, találkozásokból, azokból a lépésekből, amelyeket az ígéret földje, vagyis Kánaán felé menet megtett (így hívták abban az időben Palesztinát). De az Úr keresése és meghallgatása akkor sem fejeződik be, amikor belép erre a földre. Isten éppen akkor jelenik meg Ábrahámnak, amikor az megérkezik Kánaánba, és megújítja neki tett ígéretét. Ábrahámnak nem szabad elfelejtenie, hogy Isten mindig vele van. Ez az emlék, ez a tudás a hívek életének középpontja, ez szabadítja meg Ábrahámot és minden hívő embert a bálványok rabszolgaságából.

Imádság a szegényekért

 

JÚNIUS 25., ÉVKÖZI 12. VASÁRNAP

 

Jer 20,10–13; Zsolt 69 (68); Róm 5,12–15; Mt 10,26–33

Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. ²⁷Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. ²⁸Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. ²⁹Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül.
³⁰Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. ³¹Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti a verebeknél!
³²Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. ³³De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.

 

Jézus meghatódott a tömegen, „mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült” (Mt 9,36), ezért úgy döntött, maga köré gyűjti a tanítványait, hogy a segítségére legyenek, és vegyenek részt a küldetésében. Mivel tisztában volt vele, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük, azt mondta nekik: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni!” Arra biztatta őket, hogy hirdessék nyíltan azt, amit titokban mondanak nekik: „Amit a fületekbe súgnak, azt hirdessétek a háztetőkről!” Igen, mindenkinek el kell mondaniuk azt, amit Jézus bensőséges, baráti körben oszt meg velük. Nem arra hívta meg őket, hogy bezárkózzanak egy szűk közösségbe, nyugalomban és biztonságban éljenek egymás között. Ez a nehéz időszak számos kérdést felvet azok körében, akik legjobban szenvednek a szegénységtől, a konfliktusoktól, az igazságtalanságtól és az erőszaktól, és segítséget kérnek. Szomjaznak a szeretetre, vágynak a menekülésre. Jézus azért hozta létre a hívők közösségét, hogy az az emberiesség értékes forrása legyen. Mi magunk vagyunk ennek az első haszonélvezői, s nem szűnünk meg köszönetet mondani az Úrnak ezért az ajándékáért, amit érdemeinktől függetlenül kaptunk. Az evangélium bölccsé tesz bennünket. Az Úr folyamatosan arra hív, hogy hirdessük a világban a szeretet evangéliumát, és legyünk közel azokhoz, akik segítséget kérnek. Jézus biztosít bennünket afelől, hogy az Atya megvédelmezi a tanítványokat: „Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” Az Úr szeretetteljes figyelme velünk van akkor is, amikor az evangéliumot hirdetjük.

Imádság az Úr napján

JÚNIUS 24., SZOMBAT

 

A nyugati és a keleti egyház Keresztelő János születésére emlékezik, aki „a legnagyobb azok közül, akiket asszony szült”, előkészítette az Úr útját.

 Lk 1,57–66.80. Keresztelő Szent János születése

 

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. ⁵⁸Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és együtt örvendeztek vele. ⁵⁹Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak akarták nevezni. ⁶⁰De az anyja így szólt: »Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.« ⁶¹Erre azt mondták: »De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.« ⁶²Megkérdezték tehát az apját, hogyan akarja őt nevezni. ⁶³Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: »János a neve.« Mindnyájan elcsodálkoztak. ⁶⁴Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta Istent. ⁶⁵Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s e dolgok híre elterjedt Júdea egész hegyvidékén. ⁶⁶Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: »Mi lesz ebből a gyermekből?« Mert az Úr keze volt vele. A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

 

 

Az Egyház ezen a napon Keresztelő János születését ünnepeli, mely nagyon régi eredetű ünnep. Mária mellett Keresztelő János az egyetlen olyan szent, akinek születéséről is megemlékszik az Egyház. Azért van ez, mert kettőjük élete – születésüktől kezdve – közvetlenül és nyíltan kapcsolódik Jézushoz: Mária és János Jézusért jöttek a világra. Mária azért, hogy anyja legyen, János pedig azért, hogy előkészítse az útját. Lukács evangélista János születését Jézuséval párhuzamosan beszéli el. Rajta is megpihent az Úr tekintete. Ennek a gyermeknek a születése megváltoztatja idős szülei életét, éppen akkor, amikor Erzsébet meddősége miatt már minden reményük szertefoszlott. A fiú Isten ajándéka a két idős szülőnek, születése életük megkoronázása. A gyermeken keresztül részesei lesznek Isten világról szőtt, nagy tervének. János – aki nevében is hordozza, hogy az angyal szavának gyümölcse – az a próféta, akit Isten küldött, hogy előkészítse a Megváltó útját, és megmutassa őt kora embereinek. Keresztelő János példája segít a keresztényeknek abban, hogy a tekintetüket Jézus felé fordítsák, a Messiás felé, akit azért küldött Isten, hogy megmentsen minket a bűn szolgaságából. Ami a Keresztelővel történt, igaz mindannyiunkra: Isten szeretetének gyümölcsei vagyunk, senki nem születik véletlenül. Mindannyian Isten ajándékai vagyunk, s az a feladatunk, hogy Jézus tanítványaivá váljunk, és előkészítsük az emberek szívét a világ Megváltójának befogadására.

Előesti imádság

JÚNIUS 23., PÉNTEK

 

2Kor 11,18.21b–30. A gyengeség dicsérete

 

Pál dicsekvése egyfelől a gyengeségét emeli ki, másfelől az Úr erejét. Ő sem kevesebb ezeknél a „fő-fő apostoloknál”: ő is zsidó, Izrael népéhez tartozik, ő is Ábrahám leszármazottja, a messiási ígéret örököse, és büszke erre, mint ahogy arra is, hogy a kor egyik legjelentősebb bölcsének, Gamálielnek az iskolájában nevelkedett. A származással való dicsekvésnél azonban jóval előbbre való számára, hogy Krisztushoz tartozik. Az apostol azt írja a közösségnek, hogy ő sokkal inkább Krisztus szolgája, mint az ellenfelei. Más apostolokkal kapcsolatban már írta nekik: „Többet dolgoztam mindegyiküknél” (1Kor 15,10). Most még erőteljesebben hangoztathatja ezt a korintusiaknak a hamis próféták ellenében. Így szól hozzájuk: „Eltűritek, ha valaki szolgává alacsonyít benneteket, ha kifoszt, ha kihasznál, ha fölétek kerekedik, ha arcul üt” (2Kor 11,20). Az apostol szenvedélyes hangon sorolja mindazt, amit el kellett szenvednie, csak hogy hirdethesse a neki kinyilatkoztatott evangéliumot. Ám a fájdalmak és küzdelmek e hosszú fölsorolása közepette emlékezteti önmagát, a korintusiakat és minket is arra, hogy az Úr tartotta meg, és segítette át a bajokon. Ezért mondhatja: „Ha dicsekednem kell, gyöngeségeimmel dicsekszem.” Ez a felismerés mutatja meg az igazi apostolt, Krisztus szolgáját. Ahogy az apostol dicsekvése, úgy a mi dicsekvéseink is gyengeségünkből kell hogy fakadjanak, mert ezekben nyilvánul meg az Úr ereje és kegyelme.

A Szent Kereszt imádsága

JÚNIUS 22., CSÜTÖRTÖK

 

2Kor 11,1–11. Az ingyenesen hirdetett evangélium

 

Pál a közösséget Krisztus jegyeseként ábrázolja, önmagát pedig apaként, aki éberen virraszt, és őrködik felettük, hogy a vőlegényhez tisztán vezethesse el őket. Ez a kép hatásosan érzékelteti, Pál milyen mélyen átéli a pásztor felelősségét. Mint jó atya, éberen virraszt, mert úgy látja, megismétlődik a földi paradicsom drámai jelenete, amikor Évát megkörnyékezte a kígyó. Valóban, volt, aki hagyta magát elcsábítani a kígyótól, vagyis a „fő-fő apostoloktól”, ahogyan Pál gúnyosan nevezi ellenfeleit, és akik egy másik evangéliumot hirdetnek, nem azt, amit tőle hallottak. Az apostol célja az, hogy megérintse hallgatóinak szívét, s megnyerje őket Krisztusnak. Ez az ő igazi fizetsége, az egyetlen dolog, amire számot tart. Az úton lévő apostolokat és misszionáriusokat általában a közösség tartotta el. Pál is ismerte ezt a szokást, de soha nem akart visszaélni vele, sőt dicsőség és erő volt számára abban, hogy fizetség nélkül hirdette az evangéliumot Korintusban. Az ingyenességet a közösség iránti figyelem és szeretet jelének szánta. Az apostol szavaiban lángol a szeretet az evangélium és a közösség iránt, amelyért oly sokat és teljesen ingyen fáradozott, kizárólag atyai szeretetből. Pál bizonyítja, ez a szeretet annyira erős, hogy semmi sem változtathatja meg. Ma az Isten szava elénk tárja a szenvedélyes szeretetnek ezt a példáját, hogy mi is eszerint cselekedhessünk.

Imádság az Egyházért

 

JÚNIUS 21., SZERDA

 

2Kor 9,6–11. A nagylelkű adományozás öröme

 

Már a Második törvénykönyv ezt írta a szükséget szenvedő testvérről: „Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal” (MTörv 15,10). A zsoltáros pedig, akit Pál is idéz, így énekel: „Osztogat, adakozik a szegénynek, és jósága mindvégig megmarad” (Zsolt 112,9). A nagylelkűség és az örömmel való adakozás, amelyek a krisztusi szolidaritást jellemzik, megszabadítják a szívet a birtoklás rabszolgaságából, és hasonlóvá teszik Jézus szívéhez, aki „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6–7), ahogyan Pál írja majd a filippieknek. A nagylelkűség gazdagítja azt, aki ad: az illető elnyeri Isten kegyelmét és azok imádságát, akik kapnak. Az egyházatyáknak is közös meggyőződése, hogy a szegények közbenjárnak majd értünk Istennél. Az alamizsna, amit a kezükbe csúsztatunk, kincsünk lesz a mennyben. Igen, amit a szegényeknek adunk, az egyenesen Isten kezébe jut. Az apostol ezért azt sugallja, hogy az adakozás olyan szent szolgálat, amit magának Istennek nyújtunk. Nem egyszerűen a szolidaritás cselekedetéről vagy osztozkodásról van szó, hanem arról, hogy válaszoljunk Isten kegyelmére, akitől mindenünket kaptuk. Jézus azt mondta: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38).

Imádság a szentekkel

 

JÚNIUS 20., KEDD

 

2Kor 8,1–9. Gyűjtés a jeruzsálemi egyháznak

 

Pál úgy érezte, hogy adósa a jeruzsálemi anyaközösségnek, amely akkoriban különösen nehéz időket élt meg. Kétezer év elteltével mi is hasonlóképpen adósnak kell hogy érezzük magunkat Jézus földjének drámája láttán. Pál a megsegítésükre gyűjtést szervezett az általa alapított közösségekben, példát mutatva ezzel a más közösségek, köztük a jeruzsálemi közösség, valamint a többi apostol iránti szolidaritásra. A keresztény közösség létrejöttében – ahogyan azt az Apostolok cselekedeteiben szereplő, a közösség életét be- mutató leírásból megtudjuk – igen fontos szerepe volt a kölcsönös segítségnyújtásnak. Azáltal, hogy részt vesznek a gyűjtésben – ahogyan az igencsak szegény macedóniai közösség is tette –, rendkívüli kegyelemben részesülnek, mert a szükségben lévők iránti szeretet inkább gazdagítja azt, aki ad, mint- sem azt, aki kap. Ezt Jézus maga is megmondta, amint azt Pálnak az efezusi presbiterekhez írott szavaiból megtudhatjuk: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). A macedónok megértették az evangéliumi szeretet értelmét: nemcsak adományokat adtak, hanem – Pál szavaival élve – „reményünket felülmúlva önmagukat adták oda először az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint”. A keresztények számára a szeretet parancsa magának Jézusnak a példájából fakad, aki „noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett”, hogy szegénysége által mindannyian gazdaggá legyünk. A tanítványoknak az Úrra kell tekinteniük, hogy megvalósuljon a javak cseréje, és senki se maradjon szükségben.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

JÚNIUS 19., HÉTFŐ

 A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a békéért imádkoznak. Szent Romuald (951 k.–1027) remetének, a kamalduli rend alapítójának emlékezete.

 2Kor 6,1–10. Az evangélium ereje

 Pál számtalan nehézséggel nézett szembe azért, hogy maradéktalanul be- teljesítse apostoli szolgálatát. Föl is sorolja ezeket: verés, fogság, lázadás, fá- radság, virrasztás és böjt... De egyik sem tudta eltántorítani az evangélium hirdetésének küldetésétől. Magára öltötte a tisztaság, a bölcsesség, a türe- lem, a jóakarat, a szentség és az őszinte szeretet szellemét, s nem hagyott fel az evangélium hirdetésével és a közösség szolgálatával. Az Úr által rábí- zott ige volt az ereje, támasza. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Jézus külsődleges javakban szűkölködő tanítványai belsőleg gazdagok, s ez a gazdagság támogatja őket, miközben hirdetik az evangéliumot, sőt erő- sebbé és együttérzőbbé is válnak általa. Pál emlékezteti ezeket a kereszténye- ket: „Megnyílt nektek az ajkunk, és kitárult felétek a szívünk, korintusiak.” Ám az apostol szívének tágasságával szemben ott áll a korintusiak szűk- látókörűsége: „Nem mi zárkóztunk el előletek, hanem ti nem nyitottátok ki a szíveteket.” Ezért atyai szeretettel – „mint gyermekeimhez szólok” – azt mondja nekik: „Ti is tegyetek úgy, mint én, tárjátok ki ti is a szíveteket!” Ez az evangélium befogadásának feltétele.

Imádság a békéért

JÚNIUS 19., HÉTFŐ

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a békéért imádkoznak. Szent Romuald (951 k.–1027) remetének, a kamalduli rend alapítójának emlékezete.

 

2Kor 6,1–10. Az evangélium ereje

 

Pál számtalan nehézséggel nézett szembe azért, hogy maradéktalanul beteljesítse apostoli szolgálatát. Föl is sorolja ezeket: verés, fogság, lázadás, fáradság, virrasztás és böjt... De egyik sem tudta eltántorítani az evangélium hirdetésének küldetésétől. Magára öltötte a tisztaság, a bölcsesség, a türelem, a jóakarat, a szentség és az őszinte szeretet szellemét, s nem hagyott fel az evangélium hirdetésével és a közösség szolgálatával. Az Úr által rábízott ige volt az ereje, támasza. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Jézus külsődleges javakban szűkölködő tanítványai belsőleg gazdagok, s ez a gazdagság támogatja őket, miközben hirdetik az evangéliumot, sőt erősebbé és együttérzőbbé is válnak általa. Pál emlékezteti ezeket a keresztényeket: „Megnyílt nektek az ajkunk, és kitárult felétek a szívünk, korintusiak.” Ám az apostol szívének tágasságával szemben ott áll a korintusiak szűklátókörűsége: „Nem mi zárkóztunk el előletek, hanem ti nem nyitottátok ki a szíveteket.” Ezért atyai szeretettel – „mint gyermekeimhez szólok” – azt mondja nekik: „Ti is tegyetek úgy, mint én, tárjátok ki ti is a szíveteket!” Ez az evangélium befogadásának feltétele.

Imádság a békéért

 

JÚNIUS 18., ÉVKÖZI 11. VASÁRNAP

 

Ez 19,2–6a; Zsolt 100 (99); Róm 5,6–11; Mt 9,36–10,8

„Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült.” Az evangéliumban arról olvashatunk, hogy mindenhonnan odasereglettek Jézus köré az emberek, hogy a segítségét kérjék, ő pedig nem küldött el senkit. Csakhogy olyan sokan voltak, hogy már nem tudott mindenkit meghallgatni, és mindenkin segíteni. Ezért úgy döntött, maga köré gyűjti tanítványait, hogy segítsenek neki küldetése teljesítésében. Kiválasztott közülük tizenkettőt. Meglehetősen heterogén összetételű csoport volt ez, amiben a származási hely vagy az ideológiai el- tökéltség másodrendű. Ami számított, az a Jézushoz való kötődés, illetve a szavának való engedelmesség – ez a két dimenzió határozta meg ezeknek az embereknek az új identitását. Ettől kezdve nem úgy hivatkoztak rájuk, mint vámosra, zelótára vagy halászra, hanem mint a Názáreti társaira. Jézus átformálta ezeknek a tanítványoknak a történetét ugyanúgy, ahogy közülük az elsőnek, Simonnak a nevét Péterre változtatta. Új nevük az „Úr szolgája” lett, vagyis olyan ember, aki osztozik az ő küldetésében. Ugyanazt kell mondania, amit Jézus mondott, és ugyanazt a munkát kell elvégeznie.

 

Aki tanítvánnyá válik, többé már nem lesz ugyanaz, aki volt. Abban a pillanatban – ahogy az evangélista írja – hatalmat kap ahhoz, hogy kiűzze a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítson minden betegséget. Valóságos hatalomról van szó, mely nem tőlünk, emberektől ered, nem a hagyományainkból, nem a családunkból, és még csak nem is a személyes képességeinkből fakad. Ez az evangélium ereje. Jézus a következőt mondja az apostoloknak, akiket nagyon meglep ez a hatalmas bizalom: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” Ez a „hatalom” Istentől ered. Senki sem dicsekedhet vele, ugyanakkor nem is rejtheti véka alá lustaságból vagy félelemből. Nem abban áll a keresztény emberek és egyházi közösségek célja, hogy elzárkózzanak a változástól, a harctól vagy a feladatok fölvállalásától. Ellenkezőleg, követni kell az Urat, és elvégezni azt a munkát, amit ő is elvégzett.

Imádság az Úr napján

 

JÚNIUS 17., SZOMBAT

2Kor 5,14–21. A kiengesztelődés szolgálata

 

Pál újra az apostoli szolgálatot értelmezi, hogy a korintusiak megfelelhessenek az öntelteknek, akik vallásos tapasztalataikkal és tudásukkal dicsekszenek. Így ír: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” Az új dolgok pedig Isten dolgai, a határtalan szeretetből származnak, kiengesztelődést hoznak, nem pedig szakadást, szeretetet és nem gyűlöletet. Jézus egész műve arra irányul, hogy kiengesztelődjünk Istennel és egymással. Ha egységben maradunk Jézussal, kiengesztelődünk Istennel és egymással is. Az apostol a kiengesztelődés szolgájává válik, Krisztus követe lesz azért, hogy mindannyian kiengesztelődhessünk az Atyával. Az apostol ma is így buzdít minket: „Engesztelődjetek ki az Istennel!” Viszályoktól gyötört világunkban, ahol a gonosz lélek pusztít, és amely fukarkodik a megbocsátással, nagy szükség van arra, hogy a hívők könyörületességet, irgalmat és együttérzést tanúsítsanak. Jézus azért jött, hogy létrehozza a mennyei Atyával való kiengesztelődés mozgalmát, mert jól tudja, ez az út vezet ahhoz, hogy egymással is kiengesztelődjünk. Ez a mozgalom számos dologra buzdít bennünket, kezdve azzal, hogy valljuk meg saját bűneinket, és hogy találkozzunk, folytassunk párbeszédet egymással és az ellenségeinkkel.

Előesti imádság