Június 30., szerda

 

A római egyház első szent vértanúinak (a Nero-féle üldözés idején) ünnepe.

Mt 8,28–34 – Két ördöngös gyógyulása

Egy barlangból két ördögtől megszállt ember jön ki, és Jézus felé siet. Furcsának tűnhet, de városaink és országaink éppen olyanok, mint sok-sok barlang: sötétek, és olyan emberek lakják őket, akik egymástól elkülönülten élnek, képtelenek a beszélgetésre, a találkozásra, a kapcsolatokra. Nem ismerjük ennek a két embernek a történetét. Jézus nem mond ítéletet fölöttük. Nem fél tőlük úgy, mint gyakran mi, akik keményen ítélkezünk, elítéljük az ilyeneket. Városainkban egyébként sok ember él gonosz lelkek rabságában, megszállják az elméjüket és a szívüket. A magány és a megosztottság tisztátalan lelkei rombolják városaink életét! Ezeknek a sírokban élő embereknek a képe hatásosan fejezi ki, hogyan foszlanak szét az emberi kapcsolatok, hogyan válik sok városnegyed olyanná, mint az érzelmek temetője. „Mi közünk hozzád?” – a gonosz lelkek nem tűrik meg az evangéliumot, sőt, oly gyorsan megérzik az erejét, hogy pillanatnyi habozás nélkül üldözni kezdik. Jézus azért jött, hogy megszabadítsa az embereket a gonosz szellemek hatalmától; megrendül rajtuk, és egyetlen szóval – „Menjetek!” – kiűzi őket. A tisztátalan lelkek egy közelben tanyázó sertéskondát szállnak meg. Aranyszájú Szent János nagyon jól kifejezi Jézus és Isten szava hatalmát, amit szó szerint „tükröződni lát” az ördögök viselkedésében: „Ők, akik nem hagyták, hogy mások a saját útjukat járják, most mozdulatlanná dermedtek annak láttára, aki elállta útjukat.” A város lakói döbbenten állnak a történtek előtt, és a konda pénzbeli értékét mérlegelve távozásra szólítják fel Jézust. Amint az emberek látják, hogy egy méltóbb élet elnyeréséhez változásokra van szükség, inkább a megszokott életüket szeretnék folytatni, és szeretnék megőrizni nyugalmukat.

Imádság a szentekkel

 

Június 29., kedd

 

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60-70 körül. A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, előmozdította a hívők közti párbeszédet.

Mt 16,13–20 – Péter elsősége

Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen is a római keresztény közösség történetét, ahol mindketten tanúskodtak hitükről, egészen a mártírhalálig. Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Amint egy tágasabb életre hívta, hogy embereket halásszon, Péter azonnal szilárdnak és magabiztosnak érezte magát. Mégis, Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyönge Péter az igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia.” Az Úr sziklává alakítja ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek a sziklájává, melynek mi is részei vagyunk.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét: az ő szeméből nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni, ahol az örömhír, amit Ananiás hirdetett neki, megérintette a szívét és a megnyitotta szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette Jézus evangéliumát. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.

Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik a római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a Sant’Egidio közösség hitének, amire rányomja bélyegét az ő karizmájuk. Szeretettel emlékezünk arra, amit Szent II. János Pál pápa mondott nekünk: „Bárhova mentek is, Rómában vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünk mindenütt ennek a két nagy tanúságtevőnek a szelleméből táplálkozik: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál tágas, egyetemes szívéből.

Imádság az apostolokkal

 

Június 28., hétfő

 

Szent Iréneusz (130–202) lyoni püspök és vértanú emléknapja: Anatóliából érkezett a mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot.

Mt 8,18–22 – Két elhívás

Átvitt értelemben is olvashatjuk Jézus döntését, hogy tanítványaival átmenjen a másik partra: a másik part az a testvéries emberiség, amit meg akar valósítani, velünk együtt. Jézusnak ugyanis van egy megvalósításra váró terve az Atya nevében, és ebbe minket is be akar vonni. Kéri, legyünk részei tanítványai közösségének. A tanítványi lét megkívánja, hogy elsőbbsége legyen életünkben. Ez látszik az írástudó történetében is, aki azt mondja Jézusnak: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Talán azt gondolja, elég egy kicsit a nyomában lenni, megérteni valamicskét belőle, és ezzel egy tiszteletre méltó csoport tagja lehet. Jézus elmondja neki, hogy a követéséhez sokat kell kockáztatni, többet, mint a róka, akinek legalább van egy vacka, és többet, mint az ég madarai, akiknek van fészkük, ahová visszamehetnek, ahol meghúzódhatnak. Ám „az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”. Az evangélista most használja először ezt az elnevezést: az Emberfia. Az első keresztény közösségben valószínűleg fölidézte ez Jézus megtestesülésének misztériumát, aki szegénnyé lett, mondhatjuk, hogy hajléktalanná, csak hogy velünk lehessen. Egész életét nekünk szentelte. Nem ajánl garanciákat, biztosítékot, sem magának, sem annak, aki követni akarja. A tanítvány arra kap meghívást, hogy ápolja Jézusnak ezt a szenvedélyes szeretetét és figyelmét a világ és a föld emberei iránt. Ez az evangélium radikalizmusa. És ezt nem lehet elvenni tőle. Ugyanezzel a radikalizmussal válaszol Jézus a másik embernek, aki kéri, hogy mielőtt követni kezdené, hadd menjen el eltemetni az apját. Jézus kétértelmű oximoronnal válaszol: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” Valójában csak akkor tudjuk valóban szeretni a családtagjainkat, ha elsőként Istent szeretjük. Isten szeretetéből fakadóan tudjuk szeretni a többieket. Különben minden – a családi kötelékek is – alárendelődnek az önszeretetnek.

Imádság a szegényekért

 

Június 27., évközi 13. vasárnap

 

Bölcs 1,13–15;2,23–24; Zsolt 30 (29); 2Kor 8,7.9.13–15; Mk 5,21–43

A Márk által ábrázolt jelenet meglehetősen mindennapos Jézus nyilvános működése során: gyógyulást és vigaszt keresők tömege tolong körülötte. A kafarnaumi zsinagóga egyik elöljárója is utat tör magának a tömegben, a közelébe ér, és könyörögve kéri: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon, és éljen.” Az emberek tehetetlenségével szembesülve Jézusban látja az egyetlen reményt. Ha ez az ember, aki bár Kafarnaum helyi hatalmasságai közül való, levetkőzi társadalmi pozíciójából eredő büszkeségét, fölényességét és magabiztosságát, és nem szégyell segítséget kérni, mennyivel inkább megtehetjük ezt mi is! Szavai nem hosszú beszédet, hanem egyszerű, drámai imádságot alkotnak. Jézus nem vesztegeti az időt, és rögtön vele tart.

Az út során esik meg a vérfolyásos asszony gyógyulásának epizódja. Egy tizenkét éve vérfolyástól szenvedő asszony, akivel az orvosok semmit nem tudtak kezdeni, igen kétségbeesett. Betegsége miatt tisztátalannak tartják, ezért rejtve közeledik, hogy megérintse Jézus köpenye szegélyét. Ebben a gesztusban benne van sok ember kérése, aki gyógyulást keres. Jézus észreveszi, hogy „erő ment ki belőle. Tanítványaihoz fordul, és megkérdi tőlük, ki érintette meg. Körülhordozza tekintetét, keresi, ki szenved szükséget, mert a gyógyító szeretet soha nem névtelen vagy intézményes. Kell hogy lássa, hallja, beszéljen vele. Az asszony válaszol Jézus pillantására, és a lába elé borul. Mire Jézus így szól: „Leányom, hited meggyógyított! Menj békével és maradj egészséges!” Hite – vagyis a ráhagyatkozása – meggyógyítja ezt az asszonyt.

Ez történik a zsinagóga elöljárója lányának meggyógyításakor is. Amikor elterjed a kislány halálának híre, mindenki elveszti a reményt, és azt mondják, ne zavarják tovább a názáreti Mestert. Talán Jairus is kezd beletörődni. Jézus azonban így szól az elkeseredett emberhez: „Ne félj, csak higgy!” Jairus házához érve a tömeg sírása és kiabálása láttán Jézus nyugalomra inti őket, mert „a kislány nem halt meg, csak alszik”. A bibliai nyelvezetben a halál az újraébredésre várakozó elalvást jelenti. A halottak ezért úgy nyugszanak, mintha aludnának, és várják, hogy az Úr szava fölébressze őket. Így áll Jézus a kislány elé. Isten irgalma erősebb a halálnál. Mi pedig erre az irgalomra alapozzuk életünket, mint a bölcs ember, aki sziklára építi a házát.

Imádság az Úr napján

Június 26., szombat

 

Mt 8,5–17 – Izraelben nem találtam ekkora hitet

Jézus visszamegy Kafarnaumba, és egy százados lép elé, egy olyan ember, aki kívül áll Izrael vallásosságán, hagyományain. Ennek a katonának van egy szolgája, aki otthon fekszik betegen, nagy fájdalmak között. Elhatározza, hogy Jézushoz fordul. Szíve tele van fájdalommal szolgája állapota miatt. És amikor odaér Jézushoz, nem azt kéri tőle, hogy gyógyítsa meg, csak leírja előtte a helyzetet. Jézus látja a fájdalmat ennek az embernek a szemében, és azt mondja: „Megyek, és meggyógyítom.” A százados azonban el akarja mondani az igazat: nem méltó rá, hogy a Mester elmenjen hozzá. Szégyent érez ez előtt a jó ember előtt, és kimondja azokat a gyönyörű szavakat, amiket ma is mindig elismétlünk a szentmisében: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!” Kétszer hívja Jézust „Uram”-nak. Ő, aki nem hívő, egy vallásos kifejezéssel fordul hozzá, és ez azt mutatja, hogy teljes bizalma van benne: elég egy szava, hogy szolgája meggyógyuljon. Ez a százados valóban példa előttünk, és amit Jézus mond a hitéről, azt magunkra is vonatkoztathatjuk: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet.” A századosnak pedig azt mondja: „Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” Az evangélista megjegyzi, hogy „a szolga még abban az órában meggyógyult”. A határokat és távolságokat nem ismerő szeretetnek gyógyító ereje van. Jézus egész kafarnaumi tevékenykedését meghatározza, hogy foglalkozik a betegekkel. A Covid–19-től sújtott világunk számára igazán példaértékű ez… A nap azzal a rendkívüli jelenettel ér véget, hogy Jézus meggyógyít számtalan ördögtől megszállt embert, akiket elvisznek hozzá. Kérdőre vonja közösségeinket ez a jelenet: olyan vagyok-e, mint az a kafarnaumi ház, melynek ajtaja nyitva van azok előtt, akiknek vigaszra, gyógyulásra, szabadulásra van szükségük? Nem kellene ma is megvalósulnia Izajás próféciájának, amit az evangélista fölidéz: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket”?

Előesti imádság