Április 30., kedd

ApCsel 4,32–37 – Az első keresztény közösség

Imádság az Úr anyjával, Máriával

32A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. 33Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban. 34Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták, 35és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. 36Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia –,37mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához.

Ez már a második alkalom, hogy Lukács az összefoglalását adja a keresztény közösségi életnek, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy ezek a jellemvonások döntő jelentőségűek minden kor minden keresztény közössége számára. Nem létezhet olyan keresztény közösség, amely nem éli meg az egységet. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője azzal kezdi ezt az elbeszélést, hogy emberek sokasága hallgatja az evangéliumot. Ez a sokaság nem névtelen emberek tömege, akik véletlenül verődtek össze, vagy közös érdekből, hogy elérjenek egy célt. Ezt a sokaságot a Szentlélek működése mélységében alakította át, egészen odáig, hogy „egy szív, egy lélek” lettek. Névtelen tömegből néppé vált, amelyet a Szentlélek gyűjtött egybe. Az evangélium valóban közösséget teremt azok között, akik befogadják. Mindenkit megszabadít attól az önző lelkülettől, amely mélyen jellemez minket. Olyan mély köteléket teremt, hogy az embereknek maga az életmódja is megváltozik. „Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” – írja Lukács. A közösségi szellem olyannyira átjárja az egész közösséget, hogy javaikat közösnek tartják. Ez a kép a közösségről, amely utópisztikusnak tűnhet, utat mutat a mindenkori tanítványok számára: a közösség (communio) és az osztozás útját. A szívükbe fogadott evangélium erejének gyümölcseként a hívők közötti kapcsolatok átalakulnak.

Barnabás példájával mutatja meg az Apostolok cselekedetei, hogy az egység és az osztozás útja nem megvalósíthatatlan, távoli álom. A hittel befogadott evangélium megváltoztathatja az Úr tanítványainak szívét és életét. És akkor a közösség tanúságtétele vonzó lesz mások számára. Lukács megjegyzése – „mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben” – jól érzékelteti, milyen erőteljesen tett tanúságot a keresztény közösség az emberek előtt. A keresztény közösségek ma is arra kapnak meghívást, hogy városaink kiszáradt, szeretethiányban szenvedő szívében felébresszék azt a kegyelmet, amely abban az első jeruzsálemi keresztény közösségben működött.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Április 29., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak; Sziénai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja, aki a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért dolgozott

ApCsel 4,23–31 – Az üldözött apostolok imája

Imádság a békéért

23Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. 24Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: »Urunk, te vagy az, aki ‘alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van’, (Zsolt 146,6; Kiv 20,11) 25aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad:
‘Miért acsarkodnak a nemzetek
s terveznek hiúságokat a népek?
26A föld királyai felkeltek, 
egybegyűltek mind a fejedelmek
az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen’. (Zsolt 2,1-2) 27Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, 28hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. 29Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. 30Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.«
31Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.

Péter és János, miután visszanyerte szabadságát, visszatér a tanítványok közé, és a közösséggel együtt köszönetet mond az Úrnak mindazért, amit tett. A hálaadás fohásszá válik azért, hogy „teljes bátorsággal” folytathassák az evangélium hirdetését. Ez a közösség hivatása, amit az Úr újra és újra megerősít. És valóban, imádságuk után ismét megremeg a föld, és mindenki újra eltelik Szentlélekkel. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője mintha azt sugallaná, hogy nem elég egy pünkösd, újabbakra van szükség. Vagy inkább arra, hogy a pünkösd folytatódjon minden keresztény közösség életében, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, ne féljenek. Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy az Egyház és minden közösség életében alapvető fontosságú a karizmatikus dimenzió. A Szentlélek, az ő ereje nélkül ugyanis a keresztényekben nincs energia. A Szentlélek, amelyet a hívők imádság közben kapnak ajándékul, magának Istennek az ereje. Bőségesen adja mindenkinek, aki őszinte szívvel kéri, kicsiknek és nagyoknak, gazdagoknak és szegényeknek, jóknak és rosszaknak: mindenki arra kapott meghívást, hogy a szeretet tüzével éltesse a világot. Ez a belső energia készségessé és képessé teszi a tanítványokat, hogy Isten szavát „teljes bátorsággal hirdessék”, és az Úrhoz vonzzák azokat, akik engedik, hogy megérintse a szívüket.

Imádság a békéért

Április 28., húsvét második vasárnapja

Az irgalmasság vasárnapja; az ortodox egyházak ma ünneplik a húsvétot

ApCsel 5,12–16; Zsolt 117; Jel 1,9–13.17–19; Jn 20,19–31

Húsvéti imádság

Húsvét második vasárnapját az isteni irgalmasságnak szenteljük. Az olvasott evangéliumi szakasz segít megérteni, mit jelent az irgalmasság. János evangélista visszavezet minket húsvét estéjéhez és a nyolc nappal későbbi estéhez, mintha az Egyház életének ütemét jelezné. Valójában attól a naptól kezdve egészen máig, megszakítás nélküli láncolatként vasárnapról vasárnapra újra és újra megvalósul a húsvét. Minden vasárnap az Úr húsvétja. Ő mutatja meg magát. Ahogyan megmutatta magát húsvét estéjén és nyolc nappal később is. A tanítványok nehezen ismerik föl. Ahogy mi sem, amikor engedjük, hogy saját gondolataink vagy kicsiny hitünk, szétszórtságunk vagy akár keménységünk uralkodjon rajtunk. Jézus üdvözöl minket a béke szavával, beszél hozzánk, és megmutatja nekünk testén a sebeit. A sebek megnyitják a tanítványok szemét. Feltámadt, és rajta maradtak a sebek. Mintha eggyé válna abban a testben halál és feltámadás. A feltámadt Jézuson mindig ott vannak a sebek: ő az irgalmas szívű, akinek testébe belevésődtek a sebek, amelyeket a kereszten szerzett, és mindazok sebei, akik ma is föl vannak feszítve a világ számtalan keresztjére. A feltámadt Jézus ma is megrendül a szegények sorsán. Irgalmas, engedi, hogy szívét megsebezzék a szegények sebei. Nincs feltámadás anélkül, hogy a saját testére ne venné az emberek sebeit. Igaz ez az Egyház számára is: tanítványok közössége, amely magán viseli a passió sebeit. Az Úr arra hívja, hogy megbocsátást vigyen, gyógyítson, fegyverezze le az erőszakos szíveket.

Nyolc nappal később Jézus visszatér. Ott van Tamás is. Nem volt rossz tanítvány, sőt nagylelkű volt, de túlságosan biztos volt önmagában, a saját érzéseiben, meggyőződéseiben, és ezért így szól: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát…, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” Mintha Tamás megsejtené, hogy nincs feltámadás a test sebei nélkül. Nem elég az emlékezet, az sem elég, ha a szívükben hordozzák azt a Mestert, esetleg ismerik, becsülik a tanítását. Arra van szükség, hogy újra találkozzanak vele. És Jézus visszatér, újra a béke szavával köszönti őket. Azonnal magához hívja Tamást: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” A kereszt sebeivel megjelölt Jézus előtt Tamás megvallja hitét: „Én Uram és Istenem!” Jézus pedig így szól: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ez az evangélium utolsó boldogmondása.

Húsvéti imádság

Április 27., szombat

Izraelben ez a soá, a holokauszt emléknapja, amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a II. világháborúban a zsidók ellen népirtást követtek el

ApCsel 4,13–21 – Péter és János tanúságtétele a nagytanács előtt

Húsvéti imádság

13Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. 14Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. 15Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: 16»Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. 17Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.« 18Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. 19Péter és János azonban azt felelték nekik: »Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint Istenre! 20Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!« 21Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.

Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány folytatja az elbeszélést János és Péter kihallgatásáról a vének és írástudók előtt, a sánta koldus meggyógyítása után. A vének és írástudók csodálkoztak a nyíltságon, amivel Jézus két tanítványa a kérdéseikre válaszolt, és azon, milyen ügyesek, pedig „írástudatlan és tanulatlan emberek”. Az Apostolok cselekedetei megjegyzi, milyen erővel szólt a két apostol, és tanúként ott volt mellettük a meggyógyított sánta ember. Teljesen egyértelmű volt annak az újdonsága, ami történt: amit ezek a bírák maguk előtt láttak, az evangéliumi szavak ereje volt, amely csodákat vitt végbe. Ezért van bennük tehát a csodálkozás a történtek miatt, és még ehhez járul a félelem is, hogy a nép negatívan reagálna, ha elítélnék az apostolokat. Ezért a vének megpróbálják őket fenyegetéssel megfélemlíteni. Ez alkalommal azonban nem az a Péter áll előttük, aki elárulta Mesterét a főpap házában, és nem azok a tanítványok, akik elmenekültek Jézus elfogása után. Az evangélium mélyen megváltoztatta Péter és János szívét: erősek lettek, miután leszállt rájuk a Szentlélek. „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” Ez nem egy öntelt, felháborodott válasz. Egyszerűen tanúskodik élettapasztalatuk igazságáról, és példa arra, hogyan adjuk tovább az evangéliumot. Péter és János jól tudják, hogy nem hallgathatnak tovább: már nem félnek. A hallgatás azt jelentené, hogy idegen számukra az evangélium. Aki az evangéliumot a szívében őrzi, nem teheti meg, hogy ne adja tovább, akár az élete árán is. Ugyanakkor hatékonyan és másokat tiszteletben tartva kell tennie. A kereszténység inkább vonzás, mint meggyőzés.

Húsvéti imádság

Április 26., péntek

ApCsel 4,1–12 – Pétert és Jánost letartóztatják

Húsvéti imádság

1Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szaddúceusok. 2Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet, és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban. 3Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett. 4De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret.
5Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, 6velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. 7Miután középre állították őket, megkérdezték: »Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?« 8Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: »Népünk vezetői és ti vének, halljátok! 9Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. 10Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen.
11Ez az a kő, amelyet ti, 
az építők, elvetettetek, 
s amely szegletkő lett; (Zsolt 118,22) 12és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.«

Az a rész, amelyet meghallgattunk az Apostolok cselekedeteiből, beszámol róla, hogy a templom őrei letartóztatták Pétert és Jánost: „Kezet vetettek rájuk, de mivel már este volt, másnapig őrizetben tartották őket”. Megismétlődik az, ami nem sokkal ezelőtt Jézussal történt. Mi az oka? Csupán az, hogy a sánta koldus gyógyulása után az emberek köréjük gyűltek, hogy hallgassák őket. Többé-kevésbé rejtett, de folyamatos ellentét van e világ mentalitása és az evangélium között. Isten szava nem csupán különbözik a világ gondolkodásmódjától, hanem annak kritikáját is jelenti: megzavarja az erőszakot, nyugtalanítja a konformizmust, kérdőre von minden beletörődést, és óhatatlanul arra indítja az embert, lépjen túl azon, hogy egyedül csak önmagát szereti. Az evangélium indítja tettekre Pétert és Jánost. A nagytanács kérdésére az apostolok félelem nélkül, sőt nagyon egyenesen azt válaszolják, hogy annak a Jézusnak az erejével cselekedtek, akit éppen ők feszítettek keresztre. Akiről azt gondolták, örökre halott és legyőzetett, azt Isten feltámasztotta, és most is tevékenykedik a világban rajtuk keresztül, ezen a pár emberen keresztül, akik nyíltan a tanítványainak vallják magukat. Péter felidézi azt a képet, amelyet egykor maga Jézus használt: „Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban.” Ezekkel a szavakkal és ezzel a tanúságtétellel veszi kezdetét az első Egyház igehirdetése és cselekvése a történelemben. Péter és János a hátuk mögött hagyták a félelmet és az ijedtséget, nyíltan hirdetik szavakkal és gyógyításokkal, hogy Jézus Krisztus az egyetlen megváltó: „Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk”.

Húsvéti imádság

Április 25., csütörtök

Szent Márk emléknapja – Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben, ő az első írott evangélium szerzője

1Pét 5,1–14 – Fiam, Márk

Húsvéti imádság

1A presbitereket, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni: – 2legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; 3nem uralkodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak példaképei. 4S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.
5Hasonlóképpen ti ifjak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek! Mindnyájan öltsétek magatokra az egymás iránti alázatosságot, mert
Isten a kevélyeknek ellenáll, 
az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. (Péld 3,34G) 6Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. 7Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok. (Zsolt 55,23)8Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. 9Erős hittel álljatok neki ellen, tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés éri testvéreiteket is, akik ezen a világon vannak.
10Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ő örök dicsőségére Jézus Krisztus által, maga fog titeket – miután kissé szenvedtetek – tökéletesíteni, megerősíteni, megszilárdítani és megalapozni. 11Övé a dicsőség és az uralom mindörökkön örökké! Ámen.

Befejezés: köszöntések és áldás: 5,12-14

12Szilvánusz által, akit hű testvérnek tekintek, röviden írtam nektek, kérve-kérve titeket, és tanúságot téve arról, hogy ez Isten igaz kegyelme. Tartsatok ki benne! 13Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam. 14Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával!
Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok!

Márk, Barnabás unokatestvére, kora fiatalságától kezdve csatlakozott Jézus tanítványainak csoportjához, akik édesanyja házában gyűltek össze, mint ezt az Apostolok cselekedeteiből megtudhatjuk (ApCsel 12,12). A hagyomány azonosítja őt azzal a fiúval, aki Jézus keresztre feszítésekor elmenekült az őrök elől, akik csak a lepedőt tudták megragadni, amely rajta volt – ez emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus követése érdekében mindent le kell vetnünk. Amikor felnövekedett, Márk elkísérte Pált és Barnabást első hittérítő útjára. Később Péterrel eljutott Rómába is. Itt pedig, engedve a keresztény közösség számos kérésének, amely nagyra értékelte az apostol igehirdetésének mélységét és szépségét, leírta az evangéliumot, mely az ő nevét viseli. Ez az első, írásban lefektetett evangélium, amely összegyűjtötte Péter római igehirdetésének tanúságtételét. Péter első levelének végén Márk együtt szerepel az apostollal Babilonban: ezzel a névvel jelölték akkor Rómát, utalva a keresztények ottani nehéz helyzetére, amely emlékeztetett Izrael babiloni fogságára (Kr. e. 587–538). Péter első levelének utolsó fejezete telve van aggodalommal és szeretettel Márk iránt, akit „fiam”-nak nevez. Vele együtt írja a keresztényeknek az utolsó szavakat is, emlékeztetve őket az alázatra, amivel az időseket kell segíteniük a közösség szolgálatában. Mindenkit arra buzdít, hogy vesse alá önmagát elsősorban Istennek, azután pedig egymásnak. Az alázat a keresztényeket Jézushoz teszi hasonlatossá, és mindenkinek a szolgálatába állítja. Szép a kép, amit az apostol használ: öltsük magunkra az alázatot, mint egy ruhát, a kölcsönös szolgálathoz. Az apostol itt talán arra gondol, amikor az utolsó vacsorán Jézus megmosta az apostolok lábát. Bizonyosan emlékszik arra, hogy ismételt húzódozására a Mester így válaszolt: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem” (Jn 13,8). Az alázat az a magatartás, amely minősíti a tanítványt, megmenti minden bűn forrásától, a gőgtől. Az ellenség (az ördög), ahogyan egykor a földi paradicsomban, a gőgön keresztül most is megkörnyékez minden embert, hogy megpróbálja rabszolgájává tenni. Az apostol arra buzdít, hogy álljunk ellen neki, mivel ténykedése arra irányul, hogy tönkretegyen, felfaljon bennünket mérhetetlen pusztító vágyában. Hozzáteszi, hogy a hitben képesek vagyunk legyőzni, még ha erősebbnek tűnik is. Péter apostol a levelének lezárásakor utal a jövőre, amely a tanítványokra vár: „rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni”. Igen, „szilárdan”, azon a sziklán, amely maga Krisztus, a tanítványok már itt megélhetik „a feltámadottak állapotát”. Márk, „Péter tolmácsa” evangéliuma révén segít nekünk, hogy belemerüljünk annak az apostolnak a hitébe, akit az Úr Egyháza élére helyezett.

Húsvéti imádság

Április 24., szerda

Az örmény egyház ma emlékezik meg a mec jeghernről, vagyis „a nagy rosszról”, az első világháborús népirtásról, amelyben több mint egymillió örményt öltek meg

ApCsel 3,1–10 – A sánta koldus meggyógyítása

Húsvéti imádság

1Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. 2Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. 3Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. 4Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: »Nézz ránk!«5Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. 6Péter azonban így szólt: »Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!« 7Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre annak azonnal erő szállt a lábába és talpába, 8úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. 9Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja.10Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

Ez a jelenet elénk tárja, melyek voltak a keresztény közösség első lépései a feltámadás után. Az apostolok talán visszaemlékeznek Jézus első tanításaira, amelyeket Lukács leírt: „Összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik az ördögök fölött és a betegségek gyógyítására. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket. »Semmit se vigyetek az útra – hagyta meg nekik –, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát.«” (Lk 9,1–3.) Később hozzáteszi, hogy kettesével küldte őket. Péter és János ezen az első alkalmon szó szerint követi és életre váltja Jézus tanítását. Ketten mennek, semmijük nincs, sem botjuk, sem pénzük. Egyetlen erejük a szeretetük, az evangéliumért való közös lelkesedésük. Így van ez minden keresztény közösséggel. Péter és János az elsők, akik elindulnak, és mindig az ő lépéseik nyomában kell járnunk. Elérkeznek az Ékes-kapuhoz, és meglátnak egy embert, aki születése óta sánta. Negyvenesztendős, életének jó részét talán éppen itt töltötte, kéregetve. A templomon kívül tartózkodott. Nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt mozogni, hanem azért is, mert beteg volt. Volt egy szomorú mondás akkortájt: „A vak és a sánta nem lépnek be”. És sajnos manapság is számos szegény – néha egész országok – arra kényszerülnek, hogy ne lépjenek be, csak a gazdagok ajtaján kívül állhatnak. A sánta valószínűleg nem remél mást a két odaérkező tanítványtól, csak egy kis alamizsnát. Kinyújtja feléjük a kezét, ahogyan mindenkivel teszi. Ahogyan ma is teszik a koldusok. Péter ránéz, és Jánossal együtt azt mondja: „Nézz ránk!” A csoda azzal kezdődik, hogy ránéznek, együttérző, irgalmas tekintettel. Nem mennek el mellette, mint sokan. Megállnak, és közvetlen kapcsolatba lépnek vele. Ferenc pápa így buzdít minket: „Amikor alamizsnát adtok, érintsétek meg kezetekkel a kezüket!” Az a koldus sokkal többet kap az alamizsnánál. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy ránéznek. És Péter hozzáteszi: „A názáreti Jézus Krisztus nevében, járj”, és ezzel egy időben odanyújtja jobb kezét, és felsegíti. Péternek, Jánosnak és nekünk mindannyiunknak a tekintetünkkel és a kezünkkel kell követni az evangéliumot. És ezen az úton az első barátaink, az első útitársaink a szegények, a gyengék, a betegek. Kezünk, szemünk elválaszthatatlanul össze van kötve az ő szemükkel, kezükkel.

Húsvéti imádság

Április 23., kedd

Szent Adalbertnek, Prága püspökének emléknapja – Kelet-Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az evangélium hirdetése miatt tartózkodott (†997), Rómában is élt, ahol a Tiberis-szigeten, a Szent Bertalan-bazilikában tisztelik emlékét

ApCsel 2,36–41 – A szív megtérése építi az új közösséget

Húsvéti imádság

36Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!«

Az első megtérések

37Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: »Mit tegyünk, férfiak, testvérek?« 38Péter azt felelte nekik: »Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket. 39Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.« (Iz 57,19) 40Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: »Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől!« 41Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek; körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk.

Péter apostol első igehirdetésének szavai szíven ütötték hallgatóit. Ahogyan az Apostolok cselekedetei megjegyzi, „szíven találták őket”. Ez a célja minden igehirdetésnek: eljutni azok szívéig, akik hallgatják, szíven találni őket, vagyis kérdéseket támasztani bennük. A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy Isten szava hasonlít egy kétélű kardhoz, amely behatol a szív legmélyére. A szíven talált hallgatóság azonnal kérdést tesz fel Péternek, egyszerű, de alapvető fontosságú kérdést: „Mit tegyünk hát?” Ez az a kérdés, amit minden igehirdetésnek fel kell támasztania. Péter az evangéliumot kínálja válaszként, mint ami egy új társadalom kovásza, energia, amely segít új módon felfogni és megélni az emberek közötti kapcsolatokat. Az evangélium nem egy tökéletes szociális programot akar adni. Az evangélium a szív megtérését kéri. A szív megváltoztatásával kezdődik a világ megváltoztatása. A férfiak és nők szíve akkor már nem kőszív, hanem megtelik azzal a szeretettel, amely odáig vezet, hogy életét adja másokért. Aki befogadja az evangéliumot, az már nem a magány és az önzés rabszolgája, hanem részt vesz a szeretet győzelmében a gyűlölet felett, az élet győzelmében a halál felett. Lukács lejegyzi: „Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért.” Az evangélium közösséget teremtett. És ennek az új közösségnek jól körülírható jellemzői vannak: hallgatják az apostolok tanítását, testvéri egységben vannak, megtörik a kenyeret, imádkoznak, megosztják egymással javaikat. Tegnap és ma minden keresztény közösségnek ezek a jellemzői. A keresztények minden nemzedéke, a mi generációnk is arra kapott meghívást, hogy gondolkodjon el az Apostolok cselekedeteinek ezen az útmutatásán. Amikor az Egyház reformjáról van szó, az alatt azt értjük, hogy vissza kell térni a kezdeti Egyháznak ezekhez a jellemzőihez. Az Apostolok cselekedetei ma is ezt a próféciát közvetíti felénk, hogy mi is meg tudjuk valósítani.

Húsvéti imádság

Április 22., húsvéthétfő

Mt 28,8–15 – Krisztus megjelenik az asszonyoknak

Húsvéti imádság

8Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.

Jézus megjelenik az asszonyoknak

9Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: »Üdv nektek!« Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. 10Akkor Jézus azt mondta nekik: »Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.«

A főpapok csalása

11Amikor elmentek, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt.12Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, 13és azt mondták nekik: »Mondjátok azt: ‘A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.’ 14Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.« 15Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket. Ez a szóbeszéd el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.

Az evangélium ottmarasztal minket a feltámadás napján. Az asszonyok épp most kapták a hírt: Jézus feltámadt! Az angyal arra hívja őket, hogy menjenek azonnal a tanítványokhoz. Ők pedig „gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben meg nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak”. És ekkor az asszonyok elé odalép Jézus, és szinte pontosan elismétli az angyal szavait: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak.” A feltámadt Jézus azt akarja, hogy a tanítványok Galileába menjenek. Abba a periférián lévő tartományba, ahol elkezdte igehirdetését. A húsvét új kezdetet jelent. Vannak, akik szeretnék elhallgattatni a húsvéti üzenetet s annak átváltoztató erejét, hogy minden úgy maradjon, ahogy mindig is volt. Máté elbeszéli, hogy a főpapokat megijesztette az őrök beszámolója, s ezért lefizetik őket, hogy azt hazudják: a tanítványok ellopták Jézus testét, mialatt ők aludtak. A világ azt akarja, hogy a sírok zárva maradjanak, és hazugsághoz, korrupcióhoz folyamodik, hogy ne terjedjen el a feltámadás híre. Az első húsvét óta bárkit, aki hirdeti ezt az üzenetet, a király és a bírák elé hurcolhatnak, hogy elítéljék. Sajnos ma is sok keresztény szenved ilyen módon a húsvét üzenetéért. Ezt mutatják azok a merényletek is, melyek időnként a vasárnapi ünnepi misére összegyűlt keresztényeket érik. A halál kultúrája ez, amely a keresztényeket ma is sújtja, miközben hitük központi misztériumát, a feltámadás húsvétját ünneplik, a jó győzelmét a gonosz felett. A halál kultúrája minden életet megvet, s ezt az érzést gerjeszti az emberekben. A halál kultúrája elkábítja, elállatiasítja, eltompítja az élőket, hogy őt szolgálják. Támogatja a halállal való kereskedelmet: elrejti az ételt az éhezők elől, kábítószert ad a céltalanul tengődőknek, fegyvereket ad el a haragosoknak. És az emberek halnak meg a föld különböző részein, sokan sokféleképpen, és azt hiszik, különféle okok miatt. Pedig ugyanannak a tervnek a részei: a halál kultúrája tervének, amely azt akarja, hogy az emberek ifjúságuktól kezdve buta és önző szolgák legyenek. A tanítványokat is el akarják hallgattatni. Ne féljünk! A húsvét evangéliuma azt üzeni nekünk, hogy két szegény, az evangéliumnak engedelmeskedő asszony is elég, hogy legyőzzék a vezetők cselszövését, és beleoltsák a történelembe a Jézus feltámadásában megmutatkozó szeretet dinamikáját.

Húsvéti imádság

Április 21., húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

Szent Anzelm emléknapja (1033–1109) – bencés szerzetes, Canterbury püspöke, aki az Egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést

ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118 (117); Kol 3,1–4 (1Kor 5,6–8); Jn 20,1–9

Húsvéti imádság

A húsvét evangéliuma egy asszonnyal kezdődik, Mária Magdolnával, aki kora reggel elmegy a sírhoz, amikor „még sötét volt”. Sötét van kint, de még inkább sötét van ennek az asszonynak a szívében. Mária szomorú szívvel megy a sírhoz.

Amint odaér, látja, hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás, elmozdították. Be sem lép. Azonnal Péterhez és Jánoshoz fut: „Elvitték az Urat a sírból!” – kiáltja feldúltan. Holtában sem akarják, gondolja. És szomorúan folytatja: „Nem tudjuk, hová tették”. Mária szomorú az Úr elvesztése miatt, még ha csak a testéről van is szó: szomorúsága a mi ridegségünk arculcsapása, hiszen mi még az élő Jézusról is gyakran megfeledkezünk. Ez az asszony ma szép példaként áll minden hívő előtt. Csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit tápláljuk szívünkben.

Mária és az az elkeseredettség, amelyet átél, mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus szeretett. Azonnal az üres sírhoz futnak. Együtt kezdték el követni az Urat, még ha távolról is, szenvedése idején (Jn 18,15–16), most pedig nem akarnak távol lenni tőle: „mind a ketten futottak”. Ez a futás jól kifejezi minden tanítvány, minden közösség buzgalmát, aki az Urat keresi. Talán nekünk is újra futnunk kellene. Túl lassan haladunk, talán elnehezít az önszeretet, a félelem attól, hogy nem sikerül, hogy elveszítünk valamit, hogy el kell hagynunk immár megkövesedett szokásainkat.

Újra meg kell próbálni futni, elhagyni az utolsó vacsora bezárt termét, és az Úr elé menni. A húsvét sietség is. Elsőként a szeretett tanítvány, János ér a sírhoz: a szeretet gyorsabbá tesz. De Péter is elér a sírhoz lassúbb járásával, és mindketten belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál: a gyolcsok a helyükön, mintha Jézus teste eltűnt volna belőlük, a kendő pedig „külön összehajtva más helyen”. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga szabadult meg. Nem volt rá szüksége, hogy eloldják kötelékeit, mint Lázárnak. A másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt” – jegyzi meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték, hogy az megérintse szívüket.

Addig ugyanis – folytatja az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból”. Ha nem értjük meg a húsvétot, beletörődünk a gonoszba. A húsvét eljött, a nehéz kő eltűnt, a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. A feltámadt Jézus a szívünkbe helyezi a Szentlélek megújító hatalmát. Azt írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal van elrejtve az Istenben” (Kol 3,3). Életünk a feltámadt Jézus életébe fonódott élet, ezért részese a halál és a gonosz felett aratott győzelmének. A Feltámadottal együtt belép a szívünkbe az egész világ, a maga várakozásaival és fájdalmaival együtt, ahogyan ő megmutatja tanítványainak a testén még mindig jelen lévő sebeket, hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és új föld születésén, ahol nem lesz többé sem gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz minden mindenben.

Húsvéti imádság

Április 20., nagyszombat

Lukács 23,50–56 – Jézus temetése

Nagyböjti imádság

50Volt egy József nevű, derék és igaz férfi, a főtanács tagja, 51aki nem értett egyet a határozatukkal és tetteikkel. Arimateából, a zsidók egyik városából származott, és maga is várta az Isten országát. 52Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 53Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és egy sziklába vágott sírba helyezte, amelyben még senki sem feküdt. 54A készület napja volt, és közeledett a szombat. 55Az asszonyok, akik Galileából jöttek vele, utánamentek, és megnézték a sírt, hogy miképpen helyezték el a testét. 56Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.

Volt egy derék és igaz férfi, aki nem értett egyet a döntéssel, hogy Jézust megöljék. Elhívták a délelőtti tanácskozásra, amely során Jézust elítélték és halálra adták. Az evangélista feljegyzi, hogy Arimateai József tartózkodott, mikor a főpapi tanács a halálos ítéletet meghozta. Jézus története végén tehát színre lép egy másik József. Az első Heródestől mentette meg Jézust, a második leveszi a keresztről, gyolcsba göngyöli, és egy új sírba helyezi. Csatlakoznak hozzá az asszonyok is, akik követték Jézust. A sír, a világ fájdalma, a halál, a tanítványok álmossága, a szenvedés láttán nem marad más, mint hinni Jézus szavaiban, aki az Atyára bízta magát. Lukács ezt írja: „A készület napja volt, a szombat már beállóban.” Aki nem azonosul azzal a döntéssel, hogy meggyilkolják és eltapossák az embert, az a tömérdek fájdalom láttán ne csak sírjon, hanem higgyen, imádkozzon, reménykedjen egy új nap eljövetelében, s adja oda, amije van, még ha csak az irgalmasság egy vászondarabja is az, vagy egy sír a temetéshez. Az Egyháznak a Szentírás ide vonatkozó szakaszaira épülő hagyománya szerint Jézus ezen a napon „alászállt a poklokra”, a halottak országába, hogy Ádámon és Éván kezdve kivezesse onnan a halottakat, és magával vigye őket a paradicsomba. Ezt ábrázolja az ortodox tradícióban tisztelt húsvéti ikon. Innen indul a feltámadás, abból, hogy Jézus alászáll a poklokra, e világ poklaira. Mondhatjuk: Jézus ma is alászáll e világ poklaira, hogy kiragadja a halál markából azokat, akiket a gonosz erőszak megsebzett és legyőzött. A Feltámadott magával akarja vinni őket a mennybe. Hozzájuk és sok más emberhez is így szól Jézus, ma is: „Még ma velem leszel a paradicsomban”.

Nagyheti imádság