Október 31., kedd

Apostolok Cselekedetei 20,22-24. Az evangélium hirdetése és a mártírhalál


22Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, 23csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám.
24De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról.


Pál elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem múló szeszélyből megy Jeruzsálembe, hanem mert „azt adta tudtomra a Szentlélek”. Nem tudja, mi vár rá. Tudja azonban, hogy az Úr szolgálata ellenségeskedéssel és próbatételekkel jár; vallásos kifejezést használva megpróbáltatásról beszél, vagyis olyan veszélyes helyzetről, melybe az Úrban való hite miatt kerül. Felidézi a halálos veszélyeket is, ahogyan a korintusiaknak írt második levelében is teszi: „Nem szeretném, testvérek, hogy ne tudjatok arról az üldöztetésről, amely Ázsiában ért bennünket: módfelett, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már életünkről is lemondtunk. Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat.” (2Kor 1,8-11) Lukács Efezusba helyezi Pál életének egyik legdrámaibb pillanatát, amikor a Démétriosz ezüstműves által felbujtott városlakók kis híján meglincselik a színházban. Pál jól tudja, hogy az evangélium kiváltja a gonosz erőinek ellenállását. A második korintusi levélben ezt írja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön.” (2Kor 4,8-11) Az evangélium egyébként soha sem válhat igazán „kortársunkká”, amennyiben szükségszerűen mindig összeütközésbe fog kerülni a korszellemmel, azaz a világ alapvetően egocentrikus gondolkodásával. Ma azonban – talán még inkább, mint eddig- a hívőnek feladata tudatában kell lennie, hogy megőrizhesse életének a közfelfogáshoz képest paradox természetét. Van az evangéliumban egyfajta „másság”, amit csak teljes felhígítása árán lehet megszüntetni. Csakhogy egy felvizezett, ízét vesztett evangélium nem ad életet; nem segít, és a végén nem is kell senkinek. A mártírium viszont az evangélium lényegéhez tartozik. Albert Schweitzer, az ismert protestáns bibliakutató, aki a múlt században egy afrikai lepratelepen élt és gyógyított, így ír: „Ismét azt kell éreznünk magunkban, ami Jézusban hősies volt... Csak így találhat rá kereszténységünk és világfelfogásunk a hősiesség érzésére, amelyből életet meríthet.” Oscar Romero érsek mondta, hogy mártírnak lenni annyi, mint „életünket adni” az Úrért és másokért; ezen belül kevésbé fontos, hogy a vérünket adjuk-e, vagy valami mást. Ami számít, hogy egészen az evangélium hirdetésének szenteljük magunkat. Pál apostol is ezt sugallja, amikor azt mondja, hogy életét szóra sem tartja érdemesnek. Az számít, hogy teljesítsük az evangélium hirdetésének feladatát.
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 30., hétfő

ApCsel 20,17–21. Búcsú Efezus véneitől


17Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. 18Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. 19Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. 20Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. 21Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről.

Partraszállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség presbitereit, azaz „véneit”, hogy csatlakozzanak hozzá Milétoszban. Pál búcsúbeszédet intéz azokhoz, akik a közösség felelősei lesznek. Életével tanúskodik nekik: „tudjátok, hogy [...] minden időmet köztetek töltöttem.” Az apostol tudja, hogy a pásztornak mindig példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt. Péter is így ír majd első levelében: „Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei. Ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1Pt 5,2–4). Pál nem beszél a presbiterekkel eltöltött időről, csak saját efezusi szolgálatának három évéről; ezt viszont nem büszkeségből vagy szereplési vágyból teszi, hanem ezáltal is konkrét példát akar mutatni a pásztor életéről. Nem arról beszél, hogy a pásztornak mit kell tennie, hanem arról, hogy milyennek kell lennie. Egyetlen szóban összefoglalja a pásztori lét értelmét: a pásztor szolga. Így szól a vénekhez: „Tudjátok, hogy... minden időmet köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak, teljes alázatosságban, mindenfelől szorongattatva...” Pál az „Úr szolgálataként” fogja fel munkája lényegét. Nem a lelkipásztor különleges feladatait részletezi, hanem arról beszél, hogyan éljen: a szolga egész életét az urának szenteli. Egyébként így élt Jézus is, aki az egész életét odaadta másoknak: „szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29). Így jelölte ki az utat, az evangélium hirdetésének útját számunkra is. A szelídség valóban megnyitja a szíveket, készségessé tesz az evangélium meghallgatására és az Istennel való találkozásra. Jézus egy apokrif iratban ezt mondja: „Nem úgy jöttem közétek, mint aki kinyújtózva pihen, hanem mint aki szolgál, és ti úgy nőttetek fel a szolgálatomban, mint aki szolgál.” Pál később így ír Timóteusnak: „ Márpedig az Úr szolgájának nem veszekednie kell, hanem mindenkihez jóságosnak, tanításra alkalmasnak és béketűrőnek kell lennie. Azokat pedig, akik ellenszegülnek neki, szelídséggel meg kell fednie.” (2Tim 2, 24) Az alázatosság, a szelídség, és a barátságosság az „Úr szolgájának” jellemzői.

Imádság a szegényekért

Október 29., évközi 30. vasárnap

Kiv 22,20–26; Zs 17; 1Tessz 1,5–10; Mt 22,34–40

Imádság az Úr napján

Máté evangéliumának ez a részlete akkor nyeri el igazi jelentőségét, ha úgy olvassuk, hogy a történéseit saját városainkba képzeljük, amelyek egyre jobban hasonlítanak Bábelre: olyan városok, amelyekben az emberek egészen eltávolodtak az Úrtól. Az ilyen Isten nélküli helyzetben a városok könnyen esnek a nyelvi zűrzavar áldozatául, ahol nehéz egymást megérteni, s könnyen alakulnak ki konfliktusok. A bibliai történet az embereknek a gigászi vállalkozását meséli el, amelynek célja az ő mindenhatóságuk és megelégedettségük szentesítése volt. Mivel azonban, az Istennel való kapcsolatot elveszítvén, minden ember a maga személyes érdekét kereste, elveszítették az egymással való találkozás képességét is. Bábel az elmulasztott találkozások jelképe lett és maradt máig is, az Istennel és az emberekkel való elmulasztott találkozásoké.

Az evangélium arról számol be, hogy néhány farizeus lép oda Jézushoz, hogy megkérdezzék tőle: melyik a törvény legfőbb parancsa. Ahhoz, hogy jobban megérthessük ezt a problémát, fel kell idéznünk, hogy a különböző zsidó vallási irányzatok összesen 613 parancsot tartottak számon, ebből 365 tiltást és 248 előírást. A szabályozások egész hegye volt ez; még ha nem is volt mindegyik egyenértékű köztük. A bibliai hagyományban egyértelműen benne van, hogy melyik a legfontosabb közülük. Mózes ötödik könyve is világosan leírja: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Uradat, Istenedet imádd, teljes szívedből.” (MTörv 6,4–5) Hasonlóan kiemelt jelentőségűnek tartották a felebarát iránti szeretet parancsát. A rabbinikus hagyomány szerint elég a Hillel rabbinak (I. század) tulajdonított formulát szem tartani: „Ne tedd felebarátodnak azt, ami magadnak gyűlöletes. Ez az egész törvény. A többi csak magyarázat”. Egy másik zsidó szerző is ezt ismétli: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” Nem mondhatjuk tehát, hogy a zsidó hagyományban ne lett volna rangsor az előírások között.

Az evangélium eredetisége nem abban áll, hogy emlékeztet erre a két főparancsra, hanem abban, hogy szorosan egymás mellé helyezi, szinte egyesíti őket. A felebaráti szeretetre vonatkozó parancs beleolvadt az első és legfőbb, Isten odaadó, teljes szeretetét előíró parancsba, mivel mindkettő ugyanúgy az egységre törekvő, alapvető fontosságú életelv része. Az Istenhez vezető út szükségképpen találkozik azzal, amelyik az emberekhez vezet. S természetesen elsősorban arról az útról van szó, amelyik azokhoz az emberekhez vezet, akik a leginkább védelemre szorulnak, mert ők a leggyengébbek. Őket védelmezve Istent védelmezzük. János evangélista egészen odáig megy, hogy kimondja: „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1Jn 3,14). Sőt még ennél is többről van szó. Isten nem kíván versengeni az emberek iránti szeretettel; bizonyos értelemben nem követeli meg szeretete viszonzását (az természetes, hogy ennek meg kell lennie). Jézus ugyanis nem azt kéri: „Szeressetek úgy engem, ahogyan én szerettelek titeket”, hanem: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34).

A Szentírás vendégfogadásról és vendégszeretetről szóló előírásai tulajdonképpen ebbe az összefüggésbe illeszkednek. Ott is azt olvassuk, hogy vendégként be kell fogadnunk az idegeneket és segítenünk kell az árvákat és az özvegyeket. Két olyan állapotról van szó, amely a fogyasztás hevében égő Bábelben a peremre szoruláshoz vezet. Isten azonban maga fogja a gyöngék pártját, és megvédi őket. Ettől a két parancstól (vagy a szeretet egyetlen parancsától) függ (bizony, szó szerint ezen „függ”) az egész törvény és a próféták. Ez a szeretet elv ad értelmet és egységet a bibliai kinyilatkoztatás egészének. De ez az a nyelv is, amely a mi korunk Bábelét alkotó sok nyelvet és kultúrát egyesíti. Mert valójában mindenki képes a felebarátja szeretet-nyelvét beszélni, még azok is, akik nem hisznek; Isten pedig érti, mert ez az Ő nyelve. Erre emlékeztet Máté evangéliumának jól ismert verse: „Éhes voltam, és adtatok ennem” (Mt 25, 35), mondja Isten annak a tudatlan, jószívű embernek. És üdvözíti őt. Ez a viselkedés mentheti meg Bábelt is a zűrzavartól és a tragédiától. Nem véletlen hát, ha ezzel újra felfedezzük Bábel másik jelentését: „az ég kapuja”! Igen! Ha ugyanis a szeretet nyelvét beszéljük (amelyet oly sok kultúrában, oly sok különböző hitet vallva is beszélhetünk), a mi Bábelünk a zűrzavar, a kétértelműség és az elszalasztott találkozások városa helyett olyan város lehet, amely megnyitja előttünk „az ég kapuját”.


Imádság az Úr napján

Október 28., szombat

A kánai Szent Simon apostol, a „zelóta” és Szent Júdás Tádé apostol ünnepe

Lk 6, 12-16 A tizenkét tanítvány kiválasztása


12Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. 13Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: 14Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, 15Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, 16Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Az egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, akik az erőszaktól sem riadtak vissza. A hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami „nagylelkűt” jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán arra kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amelyet a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Sajnos a közösségen belül is gyakran előfordul az, ami az apostolokkal is megesett, hogy arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az egyházban egyetlen dolog élvez valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk, ez pedig a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is, mintha ezzel is azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza fel méltósággal az apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri szeretet, amely a tanítványok között kell, hogy uralkodjon, és amely miatt mások hinni fognak az Úrban. A név a bibliai gondolkodásban nem csak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: jel lesz az illető történetéről, szívéről, életéről. Amikor az Úr elhív valakit, az illetőnek megváltozik a neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve is. Így például Simonból Péter lesz, vagyis kőszikla, alap. Amikor nevet kapunk, az mindenekelőtt azt jelképezi, hogy Isten szeret bennünket, s nevünkön szólít bennünket. Azt is jelzi, hogy új feladatot kapunk Istentől. Ha valakit név szerint ismernek, az egyike a legdrágább kincseknek az életben. A legegyszerűbb emberi életben is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismernek, és néven szólítanak bennünket, az olyan szeretet jele, amely magán viseli Isten pecsétjét. Ilyen távlatba helyezve még egyértelműbb lesz az a családias dimenzió, amely a tanítványok életének ismertetőjegye kell, hogy legyen, s amelynek mindenkire ki kell terjednie, kezdve a szegényekkel. Éppen ezért nagyon is felkavaró és furcsa érzés azt megszokni, hogy a szegényeket is nevükön szólítsuk. Nem könnyű ezt megvalósítani. Van azonban egy kapocs a tanítványok és a szegények neve közt: az az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei lehetünk, mindegyikünk a saját nevével.
Az apostolok imádsága


Október 27., péntek

Emlékezzünk az 1986-os, történelmi jelentőségű találkozóra, amikor II. János Pál pápa Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy imádkozzanak a békéért.

Apostolok cselekedetei 20,1-16 Pál elhagyja Efezust


1A zavargás megszűntével Pál magához hívta a tanítványokat, buzdította őket, azután elbúcsúzott, és útra kelt, hogy Makedóniába menjen. 2Miután bejárta azokat a területeket, többször is beszélt és intette őket, elment Görögországba, 3és ott töltött három hónapot. Amikor Szíriába készült hajózni, a zsidók cselt szőttek ellene. Ezért úgy határozott, hogy Makedónián át tér vissza. 4A béreai Szopatér, Pirrosz fia volt a kísérője, a tesszalonikiek közül pedig Arisztarchosz és Szekundusz, továbbá a derbéi Gájusz és Timóteus, végül Ázsiából Tichikusz és Trofimusz. 5Ők elmentek előre, és megvártak minket Troászban. 6Mi pedig a kovásztalan kenyerek napjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva értük utol őket Troászban, ahol hét napot töltöttünk. 7A hét első napján azután, amikor egybegyűltünk a kenyérszegésre, Pál beszélni kezdett nekik. Mivel másnap útra akart kelni, a beszédet egészen éjfélig nyújtotta. 8A felső teremben, ahol egybegyűltünk, volt lámpa bőven. 9Közben egy Eutíchosz nevű fiút, aki az ablakban ült és mély álomba merült, mert Pál hosszan beszélt, az álom elnyomta, leesett a harmadik emeletről, és holtan szedték fel. 10Pál lement hozzá, ráborult, átkarolta, és így szólt: »Ne nyugtalankodjatok, mert a lelke benne van!« 11Aztán felment, megszegte a kenyeret és evett, s beszélt még jó sokáig, egészen virradatig, akkor kelt útra. 12A fiút pedig élve hozták oda, és teljesen megvigasztalódtak. 13Mi pedig hajóra szálltunk, és Asszoszba hajóztunk, hogy ott felvegyük Pált. Így rendelkezett ugyanis, mert ő maga szárazon akarta megtenni az utat. 14Amikor aztán összetalálkozott velünk Asszoszban, felvettük őt, és Mitilénébe mentünk. 15Innen elhajóztunk, s másnap Khiosz elé értünk. A következő nap Szamoszon kötöttünk ki, majd a rákövetkező napon megérkeztünk Milétoszba. 16Pál ugyanis úgy határozott, hogy Efezus mellett elhajózik, hogy ne kelljen időznie Ázsiában. Sietett, hogy ha lehetséges, pünkösd napján már Jeruzsálemben legyen.

Az Efezusban kitört zavargás miatt Pál elhagyja a várost, s ezzel kezdetét veszi harmadik utazása, amelynek során továbbra is azokat a keresztény közösségeket látogatja végig, amelyeket ő alapított. Az 57. esztendő végén járunk. Pál azonban nem magányos hősként indul neki: nincs eltelve magával és hírnevére sem büszke. Testvérek követik, férfiak és nők kísérik szolgálatában, vele vannak útján. Az evangélisták is, de különösen Lukács jegyzi fel, hogy Jézust is testvérek, férfiak és nők csoportja kísérte, bárhová ment. Az egyház tehát kezdettől fogva testvérek – férfiak és nők – közössége volt, akik ugyanazt az életet, ugyanazzal az apostoli szenvedéllyel élik. Az evangéliumi igehirdetés célja sem egyszerűen az igazság hírül adása volt, inkább az Isten igéje és az eucharisztia körüli közösségépítést szolgálta. A városok társadalmi szövetében kialakuló keresztény közösségek a feltámadás azonnali hatásával jártak: akik befogadták az evangéliumot, megszabadultak a magánytól és az elhagyatottság szomorúságától, és immár a Feltámadott tanítványainak közösségéhez tartoztak. Éppen emiatt az apostol, bármelyik városba ment, sohasem elégedett meg az evangélium hirdetésével, hanem tanítványi közösségeket hozott létre, akik állhatatosan kitartottak az Isten igéjének hallgatásában, a testvéri életben és a szegények iránti szeretetben. Ez a keresztény közösségek alapelve volt Antiochiában, Korintusban, Filippiben, Efezusban és másutt is: hiszen az ember nem önmagában keresztény; tartja így a II. vatikáni zsinat is az egyházról szóló konstitúciójában. Az Apostolok Cselekedeteinek szerzője ebben a részletben megemlékezik egy Troászban bemutatott liturgiáról, „kenyértörésről” is, amelyen egy Eutichusz nevű fiút, aki elalszik és kiesik az ablakon, Pál fel- éleszt. Szinte azt mondhatjuk, hogy az isteni liturgia mindig annak az ünnepe, hogy új életre támadunk; benne a közösség Krisztus egyetlen testét állítja helyre, mert ugyanazt az Igét hallgatja, és ugyanazt a Kenyeret eszi.
A Szent Kereszt imádsága

Oktkóber 26., csütörtök

Apostolok Cselekedetei 19,21-41. Lázadás Pál ellen


21Amikor mindezek megtörténtek, Pál a Lélek által elhatározta, hogy átmegy Makedónián és Akháján, s elmegy Jeruzsálembe. Azt gondolta ugyanis: »Ha ott már voltam, Rómát is meg kell látogatnom.« 22Előreküldött tehát Makedóniába kettőt azok közül, akik szolgáltak neki, Timóteust és Erasztoszt, maga pedig egy ideig még Ázsiában maradt.23Abban az időben azonban nem kis háborúság támadt az Úr útja miatt. 24Egy Demetriosz nevű ezüstműves ugyanis Diana-templomocskákat készített ezüstből, és jókora keresethez juttatta a kézműveseket. 25Ezeket és a hasonló foglalkozású iparosokat összehívta, s azt mondta nekik: »Emberek! Jól tudjátok, hogy ebből a mesterségből származik a keresetünk. 26De látjátok és halljátok azt is, hogy ez a Pál nemcsak Efezusban, hanem szinte egész Ázsiában nagy tömegeket térít el rábeszéléssel. Azt mondja, hogy nem istenek azok, amiket kézzel csinálnak. 27Így azonban nem csak a mi foglalkozásunk sodródik veszélybe és válik érdektelenné, hanem a nagy Dianának a templomát is semmibe fogják venni, s annak fölsége is meg fog inogni, akit egész Ázsia és a föld kereksége tisztel.«
28Mikor ezeket a szavakat meghallották, harag töltötte el őket, és felkiáltottak: »Nagy az efezusiak Dianája!« 29Kavarodás töltötte be a várost, és egy akarattal a körszínházba rohantak. Odahurcolták a makedóniai Gájuszt és Arisztarchuszt, Pál társait. 30Ekkor Pál be akart menni a nép közé, de a tanítványok nem engedték. 31Néhányan az ázsiai főtisztviselők közül is, akik barátai voltak, elküldtek hozzá és kérték, hogy ne menjen a színházba. 32Ott mindenki mást kiabált, mert a népgyűlés meg volt zavarodva, s többen azt sem tudták, hogy mi okból gyűltek össze. 33Végül előhozták a tömegből Alexandert, akit a zsidók előretuszkoltak. Alexander pedig csendet intett a kezével, mert fel akarta világosítani a népet. 34Amikor azonban felismerték, hogy zsidó, egyszerre mindnyájan lármázni kezdtek, és vagy két órán át így kiáltoztak: »Nagy az efezusiak Dianája!« 35Végre a jegyző lecsendesítette a tömeget, és így szólt: »Efezusi férfiak! Van-e ember, aki ne tudná, hogy Efezus városa tiszteli a nagy Dianát, Jupiter magzatát? 36Mivel ez nem kétséges, meg kell nyugodnotok, és semmit sem kell meggondolatlanul cselekednetek. 37Idehoztátok ugyanis ezeket az embereket, akik sem nem szentségtörők, sem a ti istennőtöket nem káromolták. 38Ha tehát Demetriosznak és a többi kézművesnek panaszuk van valaki ellen – miután tartanak törvénynapokat és vannak prokonzulok –, emeljenek panaszt egymás ellen. 39Ha pedig másféle vitás ügyetek van, a törvényes népgyűlésen el lehet intézni. 40Mert még abba a veszélybe kerülünk, hogy bevádolnak a mai zendülés miatt – hiszen semmi okunk sincs erre a csődületre –, hogy számot adjunk róla.« Ezt mondta, azután feloszlatta a gyűlést.

Útjának végén Pál pontosítja tervét, miszerint a birodalom fővárosa, Róma felé indul tovább. Kevéssel korábban (23,11) az Úr maga mondta neki: „Tanúságot [kell] tenned Rómában is.” Ez az a végcél, amely köré a szerző egész elbeszélését szervezi: mintha a Jeruzsálemben fakadt élő víz Rómában újabb sodrásba lendülne, és innen zuboghatna csak tovább más tájak felé. Az evangélium azért adatott, hogy megváltoztassa az emberek történelmét és életét, ahogyan az élesztő is átalakítja a tésztát. És ahogy ez mindig is tapasztalható, a változás a világban az emberi szívek mélyéről indul. Az evangélium megváltoztatja az emberek szívét, akik új kovásszá válnak és így teszik emberibbé a város életét, ahol laknak. Az efezusi ékszerészek, akik a híres Artemisz-templom szobraival kereskednek, szintén hamar észreveszik ezt. Amikor Pálnak sikerül sokakat meggyőznie arról, hogy hagyjanak fel a babonás viselkedéssel, és helyette közvetlenül Istenhez forduljanak, az ékszerészek rájönnek, hogy ezzel veszélyezteti a bevételüket. A hit nem maradhat a magunk körein belül, és nem lehet a magánügyünk sem: a keresztény hitnek lényeges társadalmi vonatkozásai vannak. Pontosan ezt tükrözi az új, keresztény hit az efezusi társadalomban, és az ékszerészeket is arra készteti, hogy tüntetést szervezzenek Pál ellen, mert semmiféleképpen nem akarják kockáztatni üzleteiket. Ha az ember a pénzt és a jövedelmet teszi élete céljává, az rabszolgává teszi, és akkor nem tűri, hogy az igehirdetés felszabadítsa a szívét. Jézus egyébként igen világosan ismételte el többször is, hogy a boldogság és életünk értelme nem a javak felhalmozásán múlik, hanem abban, hogy megéljük a szeretetet, és mindenütt hirdetjük az erejét.
Imádság az egyházért

Október 25., szerda



ApCsel 19,1–20. Pál Efezusban 
Imádság a szentekkel

1Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. 2Ezeknek azt mondta: »Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?« Azok azonban azt felelték neki: »Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.« 3Ő erre megkérdezte: »Hogyan vagytok hát megkeresztelve?« Azok így feleltek: »János keresztségével.« 4Erre Pál azt mondta: »János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.« 5Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. 6Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. 7Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak.
8Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról. 9Mivel azonban egyesek megátalkodtak és nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját a sokaság előtt, eltávozott tőlük. Különhívta a tanítványokat és nap mint nap egy bizonyos Tirannosznak az iskolájában mondott beszédet. 10Ez két esztendeig tartott, így mindazok, akik Ázsiában laktak, zsidók és pogányok, hallották az Úr igéjét.
11Isten rendkívüli csodákat is művelt Pál keze által. 12Elvitték kendőit és kötényeit, amelyeket viselt, és a betegekre tették, mire azok meggyógyultak, és a gonosz lelkek kimentek belőlük.
13Egyes kóbor zsidó ördögűzők is megkísérelték, hogy az Úr Jézusnak a nevét hívják segítségül azokra, akikben gonosz lelkek voltak. Azt mondogatták: »Parancsolok nektek Jézus által, akit Pál hirdet!« 14Egy zsidó főpapnak, Szkévának hét fia tette ezt. 15A gonosz lélek azonban így felelt nekik: »Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?« 16Aztán az ember, akiben a gonosz lélek volt, rájuk vetette magát, a hatalmába kerítette őket, s úgy megmutatta nekik az erejét, hogy ruhátlanul és sebesülten menekültek ki abból a házból. 17Ezt aztán megtudta Efezus valamennyi zsidó és pogány lakója, mire félelem fogta el mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. 18A hívek közül is sokan eljöttek, bevallották és elmondták tetteiket. 19Azok közül pedig, akik a rendkívüli dolgokat hajhászták, sokan összehordták a könyveket, és mindenki szeme láttára elégették. Megbecsülték azok értékét is, és úgy találták, hogy az értékük ötvenezer ezüst. 20Így tehát az Úr igéje rendkívüli módon gyarapodott és megerősödött.
Pál a szomszédos városokban folytatja misszióját. Lukács leírja, hogy Efezusba érkezett, ebbe a gazdag, népes városba, Asia provincia fővárosába, amely a keletet és  nyugatot összekötő számos tengeri és szárazföldi útvonal találkozásánál fekszik. Az apostol három évig időzik itt, ez lesz missziójának központja. Efezusból indul majd el más városokba, és innen írja számos levelét az általa alapított közösségeknek, többek között a korintusiaknak. A városba érkezve mindjárt ott találja Keresztelő Szent János néhány tanítványát, és elvezeti őket az evangélium hitére, hiszen az Úr Jézus nevében juthatunk el az üdvösségre. Míg ezek elfogadják tanítását, más zsidók itt is akadályokat görgetnek az apostol művének útjába. Ekkor Pál – ahogy korábban Korintusban tette – megint elhagyja a zsinagógát, és egy bizonyos Tirannosznak az „iskolájában” prédikál tovább. Itt azután kibontakozik teljes apostoli szenvedélye.  S ahogyan Jézus ígérte apostolainak, közöttük is jelek és csodák kísérik és hitelesítik az evangélium hirdetését, olyannyira, hogy „elvitték kendőit és kötényeit, amelyeket (Pál) viselt, és a betegekre tették, mire azok meggyógyultak, és a gonosz lelkek kimentek belőlük”. Természetesen nem holmi varázslat vagy sajátos praktikák hatására, ahogy azt néhányan felszínesen gondolták és próbálták utánozni. A gyógyítás nem Pál műve, hanem az Úr viszi végbe, tanítványán keresztül. Az evangélium hirdetésének rendkívüli hatásai mindenütt kezdtek megmutatkozni a városban, és sokan elfordultak a mágikus gyakorlatoktól, amelyeket addig követtek, s elfogadták az apostol által felkínált új életet. Lukács ezzel zárja elbeszélését: „Így tehát az Úr igéje rendkívüli módon gyarapodott és megerősödött”. Minden hívőnek és minden keresztény közösségnek alaposan meg kell vizsgálnia, hogy Pál példája szerint éli-e meg hitét abban a városban, ahol él. Az Úr tanítványait választotta ki megváltó és üdvözítő művének eszközéül.
Imádság a szentekkel

Október 24., kedd

Apostolok Cselekedetei 18,9-28. Apolló tevékenysége 

8Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész háza népével együtt hitt az Úrban. Sok korintusi is megtért és megkeresztelkedett azok közül, akik hallgatták. 9Egy éjjel az Úr álmában felszólította Pált: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! 10Én veled vagyok, senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked, mert sok emberem van ebben a városban.” 11Ott maradt hát másfél évig, és hirdette az embereknek az Isten szavát.
12Amikor Gallió volt Achája helytartója, a zsidók egy emberként Pálra támadtak, és a törvényszék elé hurcolták, ezzel a váddal: 13„Ez arra próbálja rábeszélni az embereket, hogy a törvényen kívüli módon tiszteljék az Istent.” 14Pál éppen szólásra akarta nyitni a száját, amikor Gallió a zsidókhoz fordult: „Ha valami törvénytelenségről vagy gonosztettről volna szó, akkor meghallgatnálak benneteket, ahogy annak a rendje van. 15Ha azonban valamely tanítással, személlyel vagy törvényeitekkel kapcsolatban merül fel vitás kérdés, magatok lássátok. Ilyesmiben én nem akarok bíró lenni.” 16Ezzel elkergette őket bírói széke elől. 17Erre a görögök nekiestek Szosztenésznek, a zsinagóga elöljárójának, és ott a bírói szék előtt agyba-főbe verték. De Gallió mit sem törődött vele.
18Pál még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől, és Priszcillával és Aquilával együtt Szíriába hajózott. Előbb azonban Kenkreában lenyíratta a haját, mert fogadalmat tett. 19Efezusba érkezve elvált tőlük, a zsinagógába ment, és vitába szállt a zsidókkal. 20Arra kérték, hogy huzamosabb ideig maradjon, de nem állt rá. 21Búcsúzáskor azonban megígérte: „Ha Isten is akarja, majd újra eljövök.” Ezzel elhajózott Efezusból, 22s lement Cezáreába. Innét fölment (Jeruzsálembe), hogy üdvözölje az egyházat, aztán visszatért Antióchiába.
23Egy ideig még itt tartózkodott, aztán útnak indult, sorra bejárta Galácia vidékét és Frígiát, és erőt öntött a tanítványokba. 24Közben egy alexandriai származású, Apolló nevű zsidó érkezett Efezusba. Ékesszóló és az Írásokban igen jártas ember volt. 25Már kapott valami oktatást az Úr igazságairól, buzgón és helyesen beszélt és tanított Jézusról, de még csak János keresztségéről tudott. 26Bátran elkezdett tanítani a zsinagógában. Priszcilla és Aquila meghallották, elhívták magukhoz, és pontosabban elmagyarázták neki az Isten útját. 27Mivel Achájába szándékozott utazni, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak is, hogy fogadják szívesen. Megérkezve a neki adott kegyelem révén nagy szolgálatot tett a hívőknek, 28mert a nyilvánosság előtt ügyesen megcáfolta a zsidókat: az Írásokból bebizonyította, hogy Jézus a Messiás. 

 
Pál igehirdetése a nem kevés megtérés mellett számos ellenkezéssel is találkozik. A keresztény közösségen belül jó pár olyan vita és viszály is támadt, ami a szakadás veszélyét is magában hordozta. Emiatt talán az apostol is átélte a csüggedés pillanatait. Nekünk ennél jóval kevesebb is elég, hogy elkeseredjünk és visszatérjünk a saját személyes dolgainkhoz. Pál egy éjszaka elbeszélget az Úrral: nagyon hasonlít ez Jézus éjszakai beszélgetéseihez a mennyei Atyával. Pál ezt hallja: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok.” Lukács hozzáteszi, hogy Pál még másfél évig ott maradt Korintusban, és hirdette az evangéliumot. Az apostol még mélyebben megértette, hogy egyedül az Úr lehet az a szikla, akire az életét és pásztori munkáját építheti. Az imádságban újra rálelt apostoli küldetésének mozgatóerejére, és tovább prédikált a környező vidékeken is, bátorítva az általa alapított számos közösséget, időnként a világi hatóságok, például Gallió achájai prokonzul védelme alatt. Az apostolnak azonban nem csak ide szól a küldetése. Aquila és Priszcilla elkísérik őt, és ők Efezusban segítenek egy bizonyos Apollónak - akiről Pál az első korintusi levélben beszél -, hogy beilleszkedjen egy olyan közösségbe, amely összehangolja a különféle lelki adományok működését, amelyeket az Úr adott a hívők közösségének.
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 23., hétfő

Apostolok Cselekedetei 18,1–8. A korintusi közösség alapítása

 
1Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. 2Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nemrégen jött Itáliából – mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából –, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. 3Mivel ugyanaz volt a mesterségük – sátorkészítők voltak –, náluk maradt és dolgozott. 4Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket.
5Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. 6Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: »A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek.« 7Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. 8Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.

42-ben vagyunk, és Pál, bár felzaklatták az athéni tapasztalatok, mégis úgy gondolja, hogy a görögök nincsenek túl messze Istentől, és nem is önteltek annyira, hogy érzéketlenek maradjanak az evangélium iránt. Elhagyja a fővárost, és Korintus felé indul, amely Athéntól mintegy hatvan kilométerre fekszik: kozmopolita görög város volt, kereskedelméről és az itt rendezett iszthmoszi játékokról, de laza erkölcseiről is híres. Amint megérkezik a városba, Pál a népes kikötőnegyed felé veszi útját, ahol Aquilával és Priscillával, a zsidó-keresztény házaspárral találkozik, akik Rómából menekültek el Claudius császár zsidóellenes rendelete elől. A római közigazgatás nem tett különbséget a kereszténységre tért zsidók és más zsidók között. Pál ennél a családnál száll meg, és velük dolgozik, hogy megkeresse kenyerét. Szombaton szokása szerint a zsinagógába megy, hogy mindenkinek elmondja: Jézus a Messiás. Fontos, hogy az Apostolok Cselekedeteinek szerzője megjegyzi Pálról: „egészen a tanításnak szentelte magát.” Olyan útmutatás ez, amely minden mai keresztény közösséghez is szól: fedezzük fel a sürgetést, hogy az evangéliumot újra és újra hirdetni kell. A missziós tudatnak a Nyugat határain belül és azokon túl is vissza kell nyernie elsőbbségét az egyház és a hívők szívében annyira, amennyire Pál idejében volt fontos. Gyakran túl sokat foglalkozunk a magunk egyházi, belső ügyeivel; sokkal nagyobb felelősséget kellene éreznünk az igehirdetés iránt, hogy ahhoz is eljusson, aki még nem hallotta. Ez hajtja Pált is, aki „egészen”, testestül-lelkestül az evangéliumnak szenteli magát. És ennek gyümölcsei nem is várattak magukra: megtért Kriszpusz is, a zsinagóga vezetője. Korintusban pedig népes közösség alakult: nagy számban voltak közöttük kereskedők, tengerészek, rabszolgák és szabadok, azaz egy kikötővárosra jellemző, életerős, színes, dinamikus csoport, amelyben ugyanakkor éppen összetettsége miatt az együttélés nem kevés konfliktussal is járt. Mégis, reménysugár volt ez a közösség nemcsak a kikötő, de Korintus egész városa számára. Ezt kérik a mi közösségeinktől is, amelyek gyakran kisebbségben vannak sokszínű, pluralista városainkban: legyünk a béke és a szeretet házai, amelyek emberséget sugároznak az egész városra.
Imádság a szegényekért

Október 22., évközi 29. vasárnap

Iz 45,1–4.6–6; Zs 95; 1Tessz 1,1–5; Mt 22,15–21

Imádság az Úr napján

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Ezeket a szavakat általában egyhangúlag az állam és az egyház szétválasztásaként értelmezik. Ez az olvasat természetesen lehetséges. Ennek ellenére ez a szöveg mélyebb igazságot rejt az emberről. Az evangéliumi jelenet kiindulópontja a Jézusnak csapdát állítani igyekvő farizeusok csoportja: szabad, vagy nem szabad adót fizetni a gyűlölt római császárnak? A kérdés nagyon is furfangos, mert ha Jézus azt válaszolja, hogy nem szabad fizetni, azzal a rómaiak ellen beszél; ha pedig az ellenkezőjét mondja, a nép felszabadulás utáni jogos vágyának mond ellent.

A farizeusok és Heródes hívei hízelgő szavakkal fordulnak Jézushoz, azért, hogy a kérdés síkos lejtőjére tereljék. Dicsérik, hogy milyen magabiztosan válaszol a kérdésekre és oldja meg a problémákat: „tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez”. A dicséret megfelel a valóságnak, mégis tele van rosszindulattal, mivel gonosz és irigy szívekből fakad. Jézus azonban „átlátott álnokságukon” jegyzi meg az evangélista –, és kikerüli az alattomos csapdát azáltal, hogy a kérdést ideológiai síkról (törvényes-e befizetni az adót?) gyakorlati síkra tereli. Kéri, hogy mutassanak neki egy „adópénzt”, egy római pénzverdéből származó érmét, amilyet az egész birodalomban használtak. Jézus megkérdezi, kinek az arcképe és a felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: „a császáré”. Erre Jézus azt mondja neki: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” A válasz zavarba hozza a hallgatókat. Mindenki számára világos, mi a császáré: az a pénz a római pénzverdéből, amelyre az ő „képe” is rá van nyomva. A pénzérmének tehát vissza kell kerülnie a tulajdonosához.

E téren az evangélium nem is viszi tovább a gondolatot. Nincs összeférhetetlenség a polgári élet követelményei és a vallási kötelezettségek között, mely utóbbiak Isten és ember között állnak fenn. Az adó befizetése egyáltalán nem tette kockára a zsidók Istenhez fűződő kapcsolatát. Jézus ezen kívül nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha a császárnak ugyanolyan autonóm és független hatalma lenne, mint Istennek. Az ebből következő kérdés azonban messzire vezet: ha a pénzérme a császáré, és neki kell visszaszolgáltatni, akkor mi az, ami Istené, mit tartozunk Neki visszaszolgáltatni? A „kép” kifejezés, amit Jézus a pénzérmével kapcsolatban használt, természetesen a Szentírás elején található bibliai mondatot idézte: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27). Az ember, még a legbűnösebb is, határozottan magán viseli az isteni jelenlét jelét. Ezért minden emberhez egyfajta „szentség” tartozik, nem a saját érdemei miatt, hanem ajándékként. Minden egyes ember – tekintet nélkül a helyzetére, kultúrájára, vagy akár erkölcsi nagyságára – Isten képére teremtetett. Talán még azt is hozzá kellene tennünk, hogy Isten képe az emberben még nyilvánvalóbb, amikor a férfit és a nőt együtt szemléljük. Ez a kép – ideértve a házasság képét, amely a férfit és a nőt egyesíti – gyakran elcsúful, sérül, magaláztatás tárgya lesz, összetörik, méghozzá személyes vétkek, vagy pedig más folyamatok eredményeként. Elcsúfítjuk mi magunk, vagy a többiek; eltorzítjuk Isten bennünk lévő képét. Jézus arra buzdít, hogy adjuk vissza Istennek, ami Hozzá tartozik: hisz minden nő és férfi Istenhez tartozó. Senki sem uralkodhat a többiek felett, senki sem hajthat igába másokat, senki sem ura mások életének.

Még az egyes egyének sem urai önmaguknak. Ez az igazság az igazi ellentmondás, amelyben elbukik az individualizmus elterjedt kultúrája, amely arra indít, hogy Istentől is „szabadulni” kell. Minden emberi lény igazsága abból a tényből fakad, hogy ő mindenekelőtt Isten gyermeke, és Istenhez tartozik. Ez az ember szabadságának és méltóságának gyökere, amit mindenkinek védenie, gondoznia kell, és egyszer majd vissza is kell adnia. Arról van szó tehát, hogy egyre jobban ki kell domborítanunk Isten lenyomatát, amely be van vésve minden emberi lény lelkének legmélyére. Jézus tanítványainak azon kell munkálkodniuk, hogy minden emberben felragyogjon Isten szívünkbe vésett képe.
Imádság az Úr napján

Október 21., szombat

Boldog Giuseppe Puglisi atyára, palermói papra emlékezünk, akit a maffia ölt meg.
Apcsel 17, 22-34 Pál beszéde az Areopáguszon.


22Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: »Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. 23Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: ‘Az ismeretlen istennek.’ Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. 24Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. 25Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. 26Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, 27hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. 28Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta:
‘Az ő gyermekei vagyunk.’ 29Mivel tehát Isten gyermekei vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség hasonló aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, a művészet és az emberi gondolat alkotásához. 30Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, 31mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságban egy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta a halálból.«(Zsolt 96,13) 32Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: »Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.« 33Ezzel Pál eltávozott körükből. 34De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is. 


 

Az athéni Areopáguszon Pál az Ismeretlen Isten tiszteletére emelt oltártól kiindulva – amelyet látogatásakor ismert meg - kezdi híres beszédjét. Megjegyzi, hogy olyan Istent jött hirdetni, aki többé már nem ismeretlen. Az athéni bölcsek roppant figyelemmel hallgatták és Pál igényes hallgatóinak érdeklődését felkeltve, párhuzamot von a görög kultúra és Krisztus evangéliuma között. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az apostolnak sikerült megérinteni hallgatóinak érzékenységét, de az evangéliumi üzenet középpontja, Jézus halálon aratott diadala még az “Ismeretlen Isten” logikai érveléséhez képest is nagy falat volt. Pál, Jézus halálából való feltámadását akarta hirdetni, ehhez azonban szakítást kellett tennie a kultúra és hit szintje, az Evangélium és az értelem között. Amikor meg akarjuk érteni a kereszt és Jézus Istenének botrányát, el kell szakadni az egyszerű, racionális logika szintjétől. Nem tudjuk hogy Pál az athéni kudarc után írja e a korintusiaknak: “Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát…Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából..” (1 Kor 2, 1-4) A keresztények öröme, Jézus halálból való feltámadása, különleges és váratlan ajándék az Úrtól, amit az emberiségnek jóval a ráción “túl” kinyilatkoztatott. Az apostol talán remélte hogy a lelket hallhatatlannak tartó athéniak elfogadják a test feltámadásának titkát. Beszédével talán közelebb vitte őket a misztériumhoz. De egyszer csak az athéniak közbeszóltak: „Majd még meghallgatunk máskor is erről.” Pál nagyon csalódott lehetett, talán Jézus szavaira emlékezett: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” (Mt 11,25-27)
Előesti imádság

Október 20., péntek

Apostolok cselekedetei 17,15-21 Pál Athénba megy


5Akik elkísérték Pált, elvezették őt Athénig, aztán elutaztak, miután parancsot kaptak tőle Szilás és Timóteus számára, hogy mihamarabb menjenek hozzá.
16Amíg Pál Athénben várt rájuk, a lelke megrendült a bálványimádásba merült város láttán. 17Vitatkozott a zsidókkal és az istenfélőkkel a zsinagógában, s a köztéren is nap-nap után azokkal, akik ott voltak. 18Némelyik epikureus és sztoikus bölcselő vitába ereszkedett vele. Egyesek azt kérdezték: »Mit akar mondani ez a szószaporító?« Mások viszont: »Új istenek hirdetőjének látszik« – mert Jézust és a feltámadást hirdette nekik. 19Aztán megragadták, és az Areopáguszra vitték ezekkel a szavakkal: »Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? 20Mert valami újszerűt mondogatsz a fülünkbe, tudni akarjuk tehát, vajon mik ezek.« 21Ugyanis az összes athéni és az ott lévő jövevények semmi egyébbel nem foglalkoztak, mint azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak. 
 

Isten különleges tervében az üldöztetés más és más helyre viszi a tanítványokat, hogy mindenütt hirdessék Isten országának örömhírét: az Úr az evangéliumért ilyen előnyt kovácsol a vele szembeszálló emberek keménységéből. Pál tehát úgy érkezett Athénba, mint egy menekült. Bár a város már kevésbé virágzó, mint Platón idejében volt, mégis jelentős metropolisz. Lukács elbeszélése szerint Jeruzsálem után és Róma előtt Pálnak itt, a kor kulturális fővárosában kellett hirdetnie az evangéliumot. A városba érve Pál nem lép rögtön kapcsolatba az athéniakkal. Előbb elvegyül a főtér és a piac forgatagában, hogy megértse, milyenek is az athéniak. A helyzet nagyon kényes volt, és Pál tudta ezt, de belülről akart ráérezni kultúrájukra, szokásaikra, életfelfogásukra, egyszóval az athéniek életére. Gondolatai e kérdés körül forogtak: legyőzheti-e Jeruzsálem Athént? Megérintheti-e az evangélium az Areopágusz, a bölcs férfiak gyülekezetének a szívét? Ma is ezt a kérdést tesszük fel magunknak a világ számos főterén, a földkerekséget, és vele az emberek szívét és értelmét benépesítő különféle kultúrák között. Pál merészsége, amellyel az athéni bölcsek elé állt azt mutatja, hogy egyetlen aeropágusz és egyetlen kultúra sem lehet idegen az igehirdetés, az evangélium számára. Sőt, mai városaink piacterei is tanítványokra várnak, akik tudással és erővel hirdetik a Jézustól jövő üdvösséget. Nagy kihívás ez, amely minden keresztényre vár és amely elől nem térhetnek ki, mert csak az evangélium teheti emberibbé ezt a világot, amelyben élünk.
A Szent Kereszt imádsága

Október 19., csütörtök

Apostolok Cselekedetei 17,1-14. Tesszalonikában viszály a zsidókkal


1Ezután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, majd Tesszalonikibe érkeztek, ahol a zsidóknak zsinagógájuk volt. 2Pál szokás szerint bement hozzájuk, és három szombaton át magyarázta nekik az Írást. 3Kifejtette és kimutatta, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, a halálból fel kellett támadnia, és hogy »ez a Jézus az a Krisztus, akit én hirdetek nektek.« 4Némelyikük hitt, és csatlakozott Pálhoz és Sziláshoz, az istenfélő pogányokból szintén nagy sokaság, és nem kevesen az előkelő asszonyok közül. 5A zsidók azonban féltékenykedtek. Maguk mellé vettek a csőcselékből néhány gonosz embert. Csődületet támasztottak, és izgalomba hozták a várost, majd Jázon házánál csoportosulva megkísérelték, hogy kihozzák őket a nép közé. 6Mivel azonban nem találták meg őket, Jázont és néhány testvért vonszolták a város elöljárói elé, s közben így kiáltoztak: »Ide is eljöttek ezek, akik felkavarják a világot. 7Jázon meg befogadta őket, pedig ezek mindnyájan a császár rendeletei ellen cselekszenek. Azt mondják ugyanis, hogy másvalaki, hogy Jézus a király!« 8Fel is bőszítették a népet és a város elöljáróit, akik ezt végighallgatták. 9Mégis szabadon bocsátották őket, miután Jázon és a többiek kezeskedtek értük.
10A testvérek pedig mindjárt éjjel elküldték Pált és Szilást Béreába, ahol megérkezésük után bementek a zsidók zsinagógájába. 11Ezek már nemesebb lelkűek voltak, mint a tesszalonikiek. Be is fogadták az igét lelkesen, és nap-nap után kutatták az Írásban, vajon ezek a dolgok valóban így vannak-e. 12Közülük sokan hívők lettek, sőt még az előkelő pogány asszonyok és férfiak közül is számosan. 13Amikor azonban Tesszalonikiben a zsidók megtudták, hogy Pál Béreában is hirdette az Isten igéjét, ide is eljöttek, felizgatták és fellázították a tömeget. 14Erre a testvérek azonnal útra bocsátották Pált, hogy eljusson a tengerig: Szilás és Timóteus azonban ott maradtak. 
 

Pál Tesszalonikában állt meg, Macedónia római provincia fővárosában, és szokása szerint a zsinagógába ment. A város fontos politikai, gazdasági, kulturális és vallási központ volt. Szilássál és Timóteussal együtt három egymást követő szombaton hirdeti a jelenlévőknek az írások alapján, hogy „ez a Messiás az a Jézus, akit én hirdetek nektek”. Néhány hallgatónak itt is megérinti a szívét Pál prédikációja, sőt, ezek között görögök és néhány előkelő származású asszony is volt. A zsidók másik csoportja azonban a Pál sikerei miatt támadt irigységében folyamatosan támadja őt. Csődület támad, és ez arra készteti, hogy Berea felé induljon tanítványaival együtt. Itt zsidók fogadják be őket, igen nyitott lélekkel. Tesszalonikai ellenfelei azonban tudomást szereznek erről, a városba jönnek, és itt is bonyodalmat okoznak: világos immár, hogy az egyház Európa küszöbére érkezése Pál apostol számára a keserű tapasztalatok fájdalmas sorozatává válik. Az ismétlődő vád szerint megzavarják a közrendet és zendülést szítanak az állam ellen. Az egyház és minden keresztény közösség útját végigkísérik ezek a vádak. Az Úr azonban megígérte, hogy sohasem hagyja el tanítványait és nem hagyja őket segítség nélkül. Az Apostolok Cselekedeteinek lapjain azt olvassuk, hogy a keresztény élet folytonos harc a gonosz ellen; tudjuk azonban, hogy az Úr barátsága vigaszt nyújt, és ezzel minden nehézséget és akadályt le tudunk győzni.

Imádság az Egyházért

Október 18., szerda



Szent Lukács emléknapja, aki az evangélium mellett az Apostolok Cselekedeteinek is a szerzője. A hagyomány szerint orvos és festő volt.

Lk 1,1–4. Szent Lukács evangéliumának kezdete

Imádság az apostolokkal

1Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket,2amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, 3jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, 4hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.

Az egyház ma Lukácsra emlékezik, a harmadik evangéliumnak és az Apostolok Cselekedeteinek a szerzőjére. A most hallott szavakkal veszi kezdetét Lukács evangéliuma. Már ezekből is kitűnik, hogy milyen nagy tisztelettel közelít Lukács Isten Szavához. Távol áll attól, hogy a saját személyét helyezze előtérbe, vagy felhívja magára a figyelmet. Még a nevét sem mondja meg. Minden bizonnyal korának tanult rétegéhez tartozik, ismeri kora nagy történeti és irodalmi műveit. Mindazonáltal csupán közvetítőnek tartja magát, aki Isten Igéjének szolgálatában áll. Annak az Igének a szolgálatában, amelyet teljes hűséggel igyekszik átadni azoknak, akik hozzá hasonlóan nem ismerték személyesen Jézust, hanem a keresztény közösségben szereztek tapasztalatokat a hitről. Igaz, van, aki a hetvenkettő egyikének tartja Lukácsot, s van, aki szerint ő a két emmauszi tanítvány egyike, továbbá neki tulajdonítják a Szűzanya festőjének szerepét is. Az egyház azzal, hogy ezt a művét a szentkönyvek közé sorolta, elismerte őt mint Isten által megihletett hívőt, aki azon fáradozott, hogy a keresztény üzenet párbeszédre léphessen a kor kultúrájával. Nevét a Timóteushoz írt második levél említi (2Tim 4, 11). Írásaiban összegyűjtötte az apostolok tanúságtételeit az Úrról és az első közösségekről, főként azokról, amelyeket Pál alapított, akinek tanítványa volt. Evangéliumában Lukács elénk tárja, hogyan növekedett a tanítványok közössége, akiket vonzott Jézus irgalmassága, a szegények és a betegek iránti együttérzése, határtalan szeretete, amelyből senki nincs kizárva. Az evangélista ennek az irgalmas szeretetnek a csodájáról tesz tanúságot, amely még ma, írott művén keresztül is sokak szívét meggyógyítja. Lukács evangéliuma, amely Jézus szavait és tetteit beszéli el, és az Apostolok Cselekedetei, amely a keresztény közösség történetét kíséri végig Jeruzsálemtől Rómáig, élő tanúságtétel az egyház történetéről. Az egyházéról, amely a Szentlélektől indíttatva nem fél rábízni magát az Úrra, és hirdetni az örömhírt a föld végső határáig.
Az apostolok imádsága
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)