December 31., kedd

 

Hálaadás az Úrnak az elmúlt évért

 

1Jn 2,18–21. Elérkezett az utolsó óra, a döntés ideje

 

A naptári év végéhez érkeztünk. János első levele azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „itt az utolsó óra”. Az Egyház egyik régi hagyománya arra buzdít, hogy énekeljük a Te Deumot, a régi hálaadó éneket a napokért, amelyeket az Úr adott élhetnünk. Ne feledjük, az idő nem egy jelentőség nélküli dimenzió az emberi létezés számára, és életünk napjai nem tartanak örökké. A napok és az évek elmúlnak, és nekünk nem szabad ezeket elpazarolni, eltékozolni, hanem Isten és embertársaink jelenlétében kell őket megélni. Ugyanis a történelem nem egy üres burok: üdvösségünk beteljesedésének helyszíne, a hely, ahol kemény csaták zajlanak a jó, a rossz, a szeretet szabadsága és a bűn szolgasága között. János külön hangsúlyt helyez erre a csatára, felidézve az Antikrisztussal azonosított hamis próféták jelenlétét. Az újszövetségi nyelvezetben a kijelentés, miszerint „itt az utolsó óra”, nem azt jelenti, hogy elközelgett a történelem vége, hanem inkább azt, hogy eljött a döntés ideje, amikor véglegesen határoznunk kell Jézus és az evangélium mellett. A mai világot igazságossá és békéssé formálni: erre vagyunk meghívva. János szomorúsággal említi, hogy a hamis próféták „közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók”. Őket „nem kente föl a Szent”, nincs meg bennük Jézus Lelke. Valóban: nem elegendő fizikailag a hívők közösségébe tartozni, a neki életet adó Lelket is be kell fogadni, bensőnknek is be kell vonódnia. Ez történik, amikor a birtokunkban van a „tudás”, vagyis az evangélium bölcsessége. Most, amikor véget ér ez az év, s egy új kezdődik, köszönjük meg az Úrnak az időt, amely nekünk adatott, és kérjük segítségét, hogy az új évben az ő igéje vezéreljen bennünket, s az legyen lépteink világossága.

Karácsonyi imádság

December 30., hétfő

 

Laurindo (†1989) és Madora (†1991) emlékezete: a Sant’Egidio közösség két fiatal mozambiki tagja háborúban halt meg. Velük együtt emlékezünk meg minden fiatalról, akik a konfliktusok és az erőszak áldozatai lettek.

 

1Jn 2,12–17. Aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre

 

János apostol ünnepélyes, hármas megszólítással fordul minden hívőhöz. „Gyermekeimnek” szólítja őket, mert az ő jóvoltából születtek a hitre, de „apáknak” is, mert az ő feladatuk, hogy az egyház új hívekkel gazdagodjék, és „ifjaknak”, vagyis erőseknek, mert ha megőrzik magukban Isten szavát, akkor győzedelmeskednek a gonosz hatalma felett. Ez a meghívás minden nemzedékhez szól, de minden hívőhöz is, aki mindig „fiú”, „atya” és „fiatal” a hitben. János arra buzdítja a híveket, hogy ne szeressék a világot és a világ dolgait, mert ha így tesznek, eltávolodnak Isten szeretetétől. Jánosnál a világ nem egyszerűen a teremtést jelenti, hanem a gonosz hatalmának alávetett földi valóságot (vö. Jn 12,31), amely következésképpen szemben áll Isten országával. A Jézus által körvonalazott ellentét juthat eszünkbe: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) A hívőnek vigyáznia kell, nehogy a gonosz hatalma magával sodorja, amely a bujaság által befészkelődik a szívbe, és elkerülhetetlenül gonosz tettekre vezeti. János példájában a test kívánsága „a szem kívánsága és az élet kevélysége”. Aki hagyja, hogy ezek az ösztönök vezessék, eltávolodik Istentől, és magával sodorja a világ romlandósága. A világ azonban elmúlik, emlékeztet János, ahogyan Pál is: „mert ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31). Aki azonban Isten akarata szerint cselekszik, az „örökre megmarad”, vagyis megmarad a szeretetben.

Karácsonyi imádság

December 29., a Szent Család vasárnapja

Szent Dávid próféta emléknapja: neki tulajdonítanak több zsoltárt – a zsidók és a keresztények imádsága ősidőktől fogva a zsoltárokból táplálkozik.

Canterburyi (Becket) Szent Tamás (†1170) emléknapja: az igazságosságnak és az Egyház méltóságának védelmezője volt.

 

1Sám 1,20–22.24–28; Zsolt 84 (83); 1Ján 3,1–2.21–24; Lk 2,41–52

 

Néhány nap telt csak el karácsony óta, és a szentmise máris Názáretbe visz minket, hogy újra találkozzunk Máriával, Józseffel és Jézussal. Nem Betlehembe, hanem Názáretbe. Jézus családja hétköznapi család volt, olyan emberekből állt, akik kétkezi munkájukból éltek. E názáreti családnak az ereje azonban Jézus maga volt, az a gyermek, akiért szülei éltek és mindent megtettek. És milyen sokat tanulhatnának az édesanyák abból, ahogyan Mária a fiáról gondoskodott! Milyen sokat jelentene az édesapáknak József példája, az igaz emberé, aki nem magával törődött, hanem annak szentelte életét, hogy támogassa és védelmezze a gyermeket és az anyát!

E család szentsége abban áll, hogy Jézus van a középpontjában: az igazi kincs, akit Mária és József befogadott, gondoskodó szeretettel védelmezett, s ahogy látták őt növekedni maguk mellett, sőt a szívükben, úgy növekedett szeretetük, és úgy értettek meg egyre többet mindenből. Íme, ezért szent a názáreti család: mert Jézus állt a középpontjában. Amilyen aggodalom fogta el őket, amikor nem találták a tizenkét éves Jézust, úgy kellene nekünk is szoronganunk, amikor távol vagyunk tőle, amikor elfelejtkezünk az evangéliumról, vagy amikor eltávolodunk a szegényektől. Mária és József nem nyugodtak, hanem cselekedtek: elhagyták a karavánt, a szokások diktálta életet, amelyből időnként kimarad az Úr, visszamentek, és megtalálták őt a templomban, az írástudók között.

Jézus a templomban egy fontos tanítást ad ma nekünk: mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ezt már gyermekként elkezdi mondani nekünk, az evangélium legelső lapjaitól kezdve. Elismétli majd a végén is, a kereszt magasságából, amikor Fiúként egészen az Atyára bízza magát, s anyjának egy fiút, a tanítványnak egy anyát ajándékoz. János apostol erre emlékeztet bennünket első levelében: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” Ma Jézus arról tanít bennünket, hogy milyenek vagyunk, vagy még inkább, hogy hogyan kell éreznünk magunkat Isten előtt állva. Az evangélista megjegyzi, hogy Jézus Názáretben „gyarapodott bölcsességben, korban s kedvességben Isten és az emberek előtt”. Nekünk is növekednünk kell Jézus ismeretében és szeretetében. Názáret, ez a kis falu Galilea határvidékén, a Szent Család hétköznapi életének színtere jelképezi a tanítvány egész életét, aki befogadja, védelmezi és növeli az Urat szívében, életében. Nem puszta véletlen tehát, hogy a „Názáret” szó azt jelenti: ’aki védelmez’. Názáret Mária, aki „szavait mind megőrizte szívében”. Názáret minden tanítvány hazája, hivatása. Így van ez, még akkor is, ha a világ ma is ezt kérdezi: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46)

Karácsonyi imádság

 

December 28., szombat

Az aprószentek emléknapja: imádkozzunk mindazokért, akik erőszak áldozataként halnak meg, az anyaméhtől az időskorig.

 

Mt 2,13–18. A betlehemi gyermekgyilkosság

 

A keleti és a nyugati egyház egyaránt tiszteli az aprószenteket, akiket Heródes azért mészároltatott le, hogy elpusztítsa Jézust. „Még beszélni sem tudnak, és már Krisztus hitvallói! Még nem képesek harcba szállni, de már győzedelmesen viselik a mártírhalál koszorúját” – énekli az egyik egyházatya. Heródes a gonosz nyers erejét testesíti meg. Szívében gyilkos indulat dúl, melyet fájdalom, sírás, kiáltozás és panasz kísér. Megszállottan ragaszkodik a hatalomhoz, mindenáron meg akarja tartani, semmivel sem igazolható, kegyetlen mészárlásra is képes érte. Heródes a háború kegyetlenségét testesíti meg, amely még ma is oly sok ártatlan életét követeli. Vajon mi szegülhet szembe ezzel a kegyetlenséggel? Az evangélium a szelíd Józsefről beszél nekünk. Semmiféle hatalma nincs, ereje a hitében van. Szenvedélyesen szereti a Gyermeket, ezért ismét hallgat az angyalra: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba.” Ez az evangéliumi rész nem csupán a múltról szól, sőt, hihetetlenül aktuális. Hány és hány gyermek leli halálát ma háborúk és konfliktusok elől menekülve, azok kegyetlen közönyétől körülvéve, akiknek a szíve nem indul meg még ezeknek a kicsinyeknek a láttán sem, akiket pedig teljes joggal nevezhetünk „új aprószenteknek”. A gyermekekkel szembeni kegyetlenség szörnyű dolog, ami az egész világot érinti. A keresztényeknek és a jó szándékú embereknek Józsefhez hasonlóan meg kell hallgatniuk az Úr angyalát, és magukhoz kell venniük ezeket a kicsinyeket, hogy megmentsék őket az erőszaktól.

Karácsonyi imádság

 

 

December 27., péntek

 

Szent János apostol és evangélista ünnepe: ő volt a tanítvány, akit kedvelt Jézus, és aki a kereszt alatt Máriát saját anyjaként fogadta magához.

Boldog Salkaházi Sára vértanúságának emléknapja, akit 1944-ben ezen a napon lőttek a Dunába, mert üldözött asszonyok és lányok életét mentette.

 

Jn 20,2–8. János és Péter az üres sírhoz fut

 

János egyike annak a négy tanítványnak, akiket Jézus elsőként hívott magához. A hagyomány úgy tartja, hogy János az a tanítvány, „akit kedvelt Jézus”. Az utolsó vacsorán egyedül ő hajthatta fejét Jézus keblére, majd Péterrel és Jakabbal együtt elkísérte őt az Olajfák hegyére, amikor halálfélelemmel küzdött. A többi tanítványhoz hasonlóan azonban ő is elmenekült, és magára hagyta Jézust, de aztán rögtön visszatért, és nyomdokaiban járva követte egészen a keresztig, ahol elfogadta a meghívást, hogy magához vegye Jézus anyját, Máriát. Ebben az evangéliumi részben húsvét napjának hajnalán találkozunk vele, amikor Péterrel együtt a sír felé fut. Fiatalabb volt Péternél, ezért hamarabb ért oda, látta a leplet a földön, de nem ment be, hanem megvárta a nála idősebb Pétert. Az egyházatyák így kommentálják ezt: a szeretet gyorsabban fut, és előbb ér oda. Mindazonáltal János meg tudta várni, hogy testvére megérkezzen, és együtt menjenek be a sírboltba. Az ember soha nem fut egyedül. Jézus tanítványai számára a „mi”, vagyis a közösség mindig többet ér, mint az „én”. Jézus ezt nyilvános működése idején megtanította nekik, amikor mindenhová kettesével küldte őket. Ketten léptek be a sírba. S amint János belépett: „Látta, és hitt.” Megértette, hogy Jézus testét nem lophatták el (hiszen ott voltak a leplek, ahová letették őket), és hitt. A negyedik evangélium és a levelei által őrzött tanúságtételének középpontjában az Isten és a testvérek szeretetének hirdetése áll, mint a Mester üzenetének lényege. Elmondják róla, hogy amikor jó pár évvel később egy székben elvitték a keresztények gyűlésére, folyamatosan a szeretet parancsát ismételgette. Amikor megkérdezték tőle, miért ismételgeti, azt mondta: „Mert ez az Úr parancsa! Ha valaki ezt gyakorolja, az elég.”

Karácsonyi imádság