NOVEMBER 30., SZOMBAT

  

Szent András apostol ünnepe

 

Mt 4,18–22. Az első négy tanítvány elhívása

 

Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. ¹⁹Azt mondta nekik: »Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!« ²⁰Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt.
²¹Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. ²²Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.

 

 

Az Egyház ma Szent András apostolra, az első meghívottra emlékezik. Ez az ünnep arra emlékeztet bennünket, hogy a keresztény ember mindenekelőtt tanítvány, vagyis olyan férfi, olyan nő, aki hallgatja az Urat, és követi őt. András, Jónás fia és Simon Péter testvére Betszaidából származott és halász volt, mint a fivére. Miközben a hálókat rendezték, Jézus elhívta őket; „azon nyomban” otthagyták hálóikat, és követték őt. A hagyomány szerint András Szíriában, Kis-Ázsiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, majd Patraszban halt meg, mesteréhez hasonlóan keresztre feszítve. Az ortodoxia a konstantinápolyi egyház első püspökeként tiszteli. Márk evangéliuma az első négy meghívotthoz sorolja. A Jézussal való találkozásuk után valóban mindegyikük a követőjévé szegődött. Jézus meghívása egyszerű és világos: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” András és Simon, akit Péternek hívnak, meghallgatják ezt a meghívást, elhagyják a hálókat, és követik őt. De miért kellene őt követni? Nehéz megmagyarázni Isten jövőjét azoknak, akik hozzánk hasonlóan analfabéták az ő szavát és szeretetét illetően. A Mester megtalálta az egyetlen módot, ahogyan érthetően elmagyarázhatja a halászoknak az Isten szerinti jövőt, amivel föllelkesítheti őket: halászok maradtok, de emberhalászok. Ezért a halászatért persze ott kellett hagyniuk, és ma is ott kell hagyni a megszokott bárkát; a víz helyett pedig az emberek földjén kell a mélyre evezni, mely talán még a tó vizénél is ingatagabb és bizonytalanabb terület. Ez a tenger már nem vízből áll, hanem férfiakból és nőkből, emberek tömegéből, akik a tengerhez hasonlóan elnyelik és magukkal sodorják őket. András Simonnal együtt elfogadja Jézus meghívását. Nem te választasz, valaki más az, aki rád tekint, szeret és hív téged. Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus az első emberhalász, és meghívja ezeket az egyszerű halászokat. Nem a mi dolgunk megítélni, méltók vagyunk-e a meghívásra, vagy sem, illetve valaki más méltó-e rá. Az effajta ítélkezés a világ logikáján alapul. Jézus követése nem hősök vagy kiválasztott lelkek döntése. Az első négy egyszerű halász volt: hallgattak Jézusra, bíztak benne és követték őt. Ebben rejlik a hit és az egész Egyház titka.

Imádság az apostolokkal

 

 

 

NOVEMBER 29., PÉNTEK

  

Lk 21,29–33. A rügyező fügefa

 

Példabeszédet is mondott nekik: »Nézzétek a fügefát és a többi fát. ³⁰Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. ³¹Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. ³²Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. ³³Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.

 

 

Ez az evangéliumi részlet Lukács evangéliuma eszkatológiai beszédének utolsó perikópájához tartozik. És bizonyos értelemben összekapcsol bennünket Jézus gondolataival, akinek „utolsó napjai” közelednek. Ő tudatában van ennek, és készül megélni őket, hogy az Atya akaratát beteljesítse. És nem mulasztja el figyelmeztetni a tanítványokat, hogy ők is tisztában legyenek azzal, milyen időkkel kell szembenézniük. Mondhatnánk, hogy a konfliktusok, háborúk, igazságtalanság, betegségek, éhínség és annyi más tragédia által szétszaggatott, összetett világunkban Jézus minket is figyelmeztet, hogy ne hagyjuk, hogy a félelem és a magunkba fordulás eluralkodjon rajtunk, mert ennek az lenne a következménye, hogy beletörődünk a gonosz hatalmába. Jézus azért jött, hogy megmentsen bennünket mindenféle szolgaságtól, a rosszba való beletörődéstől. Jelenlétével új időszak vette kezdetét, a gonosztól való megszabadulás és az üdvösség korszaka. Ő az új világ hajnala: az ő élete, az ő szeretete, az ő csodái, az ő feltámadása azok a rügyek, amik az új tavasz beköszöntét jelzik az emberi történelemben. Ezért buzdítja a tanítványokat: „Gondoljatok a fügefára és a többi fára. Amikor már kihajtanak, tudjátok, hogy nemsokára itt a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok, hogy közel van az Isten országa.” Ha az evangéliumot olvassuk, és Jézus művén elmélkedünk, megértjük, hogy kezdetét vette az új világ, Jézus világa. Ha a szeretet számtalan jelére tekintünk – legyenek bár kicsinyek, mint a rügyek –, észrevesszük, hogy bennük már jelen van az új jövő, az a jövő, amit az evangélium fémjelez. Jézus szakadatlanul ennek az új jövőnek az érlelésén és növelésén munkálkodik. Ahol kihajt a szeretet, ahol megmutatkozik a megbocsátás, ahol felnövekszik az irgalmasság, ahol gyakorolják a párbeszédet, és ahol kezdetét veszi a béke, ott már kibomlottak Isten országának rügyei.

A Szent Kereszt imádsága

 

 

NOVEMBER 28., CSÜTÖRTÖK

 

Lk 21,20–28. Jeruzsálem ostroma és az égi jelek

 

Amikor pedig látjátok, hogy seregek veszik körül Jeruzsálemet, tudjátok meg, hogy elközelgett a pusztulása. ²¹Akkor akik Júdeában vannak, fussanak a hegyekbe. Az ottlévők költözzenek ki, és akik vidéken vannak, ne menjenek oda. ²²Mert a bosszúállás napjai ezek, hogy beteljesedjen mindaz, ami meg van írva. ^{(MTörv 32,35) 23}Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Mert nagy szorongatás lesz a földön és harag ezen a népen. ²⁴Kard élén hullanak el, és fogságba hurcolják őket minden néphez, Jeruzsálemet pedig legázolják a pogányok, míg be nem telik a nemzetek ideje.
^{(Zak 12,3) 25}Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. ²⁶Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. ²⁷Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel.
^{(Dán 7,13) 28}Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.«

 

Ez az evangéliumi szakasz Jeruzsálem sorsáról beszél. Máté és Márk evangélisták csak a templom pusztulását adták hírül, Lukács ehhez hozzáteszi a szent város lerombolását is. Az Egyház azáltal, hogy ezt a részt kínálja olvasmányul számunkra most a liturgikus év végén, segít abban, hogy elgondolkodhassunk az idők végezetéről. Isten Szava felfedi előttünk életünk végcélját, a mennyei Jeruzsálemet. Úgy járjuk földi életünk útját, hogy közben tekintetünket a mennyei városra szegezzük, ahol az Úr vár bennünket, hogy magához öleljen minden szenttel együtt. A mennyei Jeruzsálem képe – amelyet a Jelenések könyve tár elénk – hangsúlyozza, hogy a keresztény üdvösség nem az egyének szintjén következik be, hanem közösségi szinten. Igen, az Úr nem egyenként, külön-külön üdvözít bennünket, hanem mint közösséget, népet, mint egy várost. A keresztények számára az üdvösség a saját társadalmukért, városukért vállalt elköteleződésükön keresztül valósul meg. A megostromlott, földbe tiport Jeruzsálem evangéliumi képe a mai Jeruzsálem helyzetét is eszünkbe juttatja. Jeruzsálem három vallásnak is fontos városa: a zsidó vallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak. Nem feledkezhetünk meg róla, a zsoltár szavai ránk is vonatkoznak: „Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömem fölé!” (Zsolt 137,6) Nehézségei a mi nehézségeink is, és nem szűnhetünk meg azért imádkozni, hogy újra a „béke városa” lehessen, amint azt a neve is mondja. Benne megláthatjuk a mennyei Jeruzsálemet, ahol minden nép összegyűlik az egyetlen Isten körül. A mai világ zűrzavarát az evangélista apokaliptikus kifejezésekkel írja le, de jó megfogalmazás rá a „kétségbeesett rettegés a népek között” is. Mindez arra késztet bennünket, hívő embereket, hogy álljunk újra talpra, emeljük fel a fejünket, mert az Emberfia elközelgett, sőt már ide is költözött az emberek közé, hogy a világ ne nyögje tovább a gonoszság és az erőszak igáját. Ő azért jött, hogy mindenkinek megmutassa a béke útját. Ránk, hívő emberekre különösképpen rábízta az Úr azt a felelősséget, hogy mutassuk meg a világnak a szeretet és a béke evangéliumának szépségét és erejét.

Imádság az Egyházért

NOVEMBER 27., SZERDA

 

 

Lk 21,12–19. Kezet emelnek rátok, üldözni fognak benneteket

 

Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. ¹³Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. ¹⁴Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. ¹⁵Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. ¹⁶Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. ¹⁷Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, ¹⁸de egy hajszál sem vész el a fejetekről. ¹⁹Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

 

A mai evangéliumi szakasz olvasása közben eszünkbe jut, hogy még manapság, a 21. század elején is mennyi szörnyűség történik: háborúk, népirtások, hihetetlen erőszak, éhínség. Ma is vannak olyanok, akiket azért ölnek meg, mert tanúságot tesznek az evangéliumról. Úgy tűnik, mintha ezeket a szavakat épp a mi korunk számára írták volna! A vértanúk száma hihetetlenül magas volt a múlt században, minden keresztény felekezetnek és más vallásoknak is voltak mártírjai. Még ma, az új évezred kezdetén is vannak olyan keresztények, akiknek erőszakos halállal kell meghalniuk, mert bátran tanúságot tesznek hitük mellett. Becses tanúkként állnak előttünk, és értékes örökséget bíznak ránk, amit meg kell őriznünk és követnünk kell. A gonosz azt hitte, hogy kegyetlen erőszak révén legyőzte őket, de az áldozatuk, a kiontott vérük és a gonoszság erőivel szemben tanúsított ellenállásuk segítségünkre lesz abban, hogy a szeretet és az Istenhez való hűség által legyőzzük a gonoszt. Olyan üzenet ez, mely nem veszti erejét az idő múlásával: történetük egy hajszálnyival sem lesz értéktelenebb. Tanúságtételük arra sarkall, hogy velük együtt merüljünk bele ebbe az áradó szeretetbe, mely megment minket és a világot. Óscar Arnulfo Romero érsek egy kivégzőosztag által meggyilkolt pap ravatala fölött tartott szentbeszédében úgy fogalmazott, az Úr minden kereszténytől azt kéri, legyen mártír, azaz áldozza fel az életét. Egyesektől, mint attól a paptól, akinek a temetését celebrálták, az Úr azt kéri, hogy szó szerint a vérét ontsa, de azt mindenkitől kéri, hogy az evangéliumért és másokért adja életét. Nem azért kapjuk az életet, hogy magunknak őrizgessük, hanem hogy ajánljuk fel mások, különösképpen a szegények javára. Az Úr elkísér bennünket, ahogyan őket is elkísérte, és erejével megtart minket.

Imádság a szentekkel

 

NOVEMBER 26., KEDD

 

Lk 21,5–11. A vég előjelei

Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: ⁶»Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.«
⁷Erre megkérdezték őt: »Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?« ⁸Ő pedig így szólt: »Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ‘Én vagyok’, és: ‘Elérkezett az idő’; de ti ne menjetek utánuk. ⁹Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük ; de ez még nem a vég.«
^{(Dán 2,28) 10}Azután ezt mondta nekik: »Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. ¹¹Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek

 

 

 

A liturgikus év utolsó hetében járunk. A szent liturgia a mai evangéliumi olvasmánnyal bevezet minket Jézusnak a világ végéről szóló beszédébe (eszkatologikus beszédnek is nevezik). Valójában azonban Lukács evangélista, Mátéval és Márkkal egyetemben, inkább azt szeretnék tudomásunkra hozni, amiről egyébként meggyőződtek, hiszen szoros kapcsolatban álltak Jézussal, hogy az „utolsó napok” már a názáreti próféta eljövetelével elkezdődtek. Ezért nem lehet az idők végéig halogatni az evangéliumhoz való megtérés pillanatát, mondván, hogy a megfelelő alkalomra várunk, ami aztán sosem jön el. Már eljött a pillanat, amikor hinni kell az evangéliumban: ez pedig a most megélt pillanat. A hit az jelenti, hogy Jézusba szeretünk, hagyjuk, hogy szeretete magával ragadjon bennünket, hogy e világról alkotott szeretettervének részeseivé váljunk. Az ilyen szeretettel teli és egész létezésünket magába foglaló hit az igazi sarokkő, amelyre jelenünket és jövőnket építhetjük. Ezért vigyázni kell a hamis prófétákkal. A rajtunk kívül lévőkkel (mint amilyenek a világi divatok és szokások), de azokkal is, amelyek ott rejtőznek valamennyiünk szívében (mint a megszokás, a gőg, az önszeretet). Életünk egyedüli mestere, az egyedüli Úr, aki megment minket, Jézus, és egyedüli próféciánk az evangélium, amely beragyogja napjainkat. Éppen az evangélium ereje az, ami megakadályozza, hogy beletörődjünk a rosszba, hogy elfogadjuk a jelen helyzetet anélkül, hogy emberibb jövőt remélnénk. Az Úr azonban arra kér bennünket ebben a békétlen világban, hogy vele együtt munkálkodjunk a békéért, és tegyünk tanúbizonyságot az üdvös jövőbe vetett reményről. A hit választás, döntés amellett, hogy Jézussal együtt járunk az úton, annak a biztos tudatában, hogy a feltámadás ereje legyőzi e világ fejedelmét, és a gonosz erejét megtöri majd az Úr szeretetének hatalma.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

NOVEMBER 25., HÉTFŐ

 

Lk 21,1–4. A szegény özvegyasszony adománya

 

Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom kincstárába. 2Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. 3Akkor így szólt: »Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. 4Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.«

 

Jézus továbbra is a templomban van, és óva inti hallgatóságát az írástudók magatartásától, akik imádságokkal büszkélkednek, de elnyomják az özvegyeket. Beszéd közben észrevesz néhány gazdag embert, akik tekintélyes adományukkal keltenek feltűnést, meg egy szegény özvegyasszonyt, aki szinte lopva dobja be a templom perselyébe aprópénzét, két fillért. Ez az asszony mindenét odaadta Istennek, semmit nem tartott meg magának. Tettét valóban nem a számítás vezérelte, egyedül az Isten iránti szeretet. Ez az asszony tényleg szereti Istent, teljes szívéből, minden erejével, teljes valójával: annyira szereti, hogy mindent, egész megélhetését odaadja neki. A szeretet teszi elévülhetetlenné ezt a gesztust, ahogyan örök érvényt szerez minden szó és minden jó cselekedet, mely a gyöngék és a szegények felé irányul. Ami az emberek számára jelentéktelennek tűnik, azt Isten örökkévalóvá teszi. Meg kell jegyezni, hogy az alamizsnára szánt adományokat, amiket a templom perselyébe tettek, a szertartások szervezésére, a papok megélhetésére és a szegények megsegítésére költötték. Ez a szegény özvegyasszony tehát felelősnek érezte magát azért, hogy támogassa a szertartásokat és a szegényeket. Ezt fontos hangsúlyozni, nehogy hamis képet alkossunk, és élesen elkülönítsük azokat, akik adnak, azoktól, akik kapnak. A szegény özvegyasszony felelősséget érez, hogy annak is segítséget nyújtson, aki még nála is szegényebb. Úgy is mondhatnánk, hogy a szegényeket is nevelni kell, mint mindannyiunkat, hogy segítsenek azoknak, akik még náluk is szegényebbek. Egyszóval senki sem annyira szegény, hogy ne tudna segíteni valaki máson, aki még nála is szegényebb. Egyfajta körkörösség figyelhető meg a kölcsönös segítségnyújtásban: akinek több van, segít azon, akinek kevesebb jutott. A szeretet nem sorol kategóriákba minket, éppen ellenkezőleg, a kölcsönös szolidaritásban egyesít, ahol nincs különbség a segítő és a megsegített ember között. Jézus, amikor ezt a szegény özvegyasszonyt állítja példaként mindenki elé, azt mondja, hogy a szegények evangelizálnak minket. Azt hisszük magunkról, hogy egészségesek vagyunk, de ők megértetik velünk, hogy milyen gyengék vagyunk, milyen kevesek. Főleg abban segítenek, hogy megértsük, mik is vagyunk Isten előtt: szegény szeretetkoldusok. Nagy Szent Gergely pápa és vele együtt az Egyház hagyománya arra emlékeztet bennünket, hogy a szegények, akiknek segítettünk, a legtekintélyesebb közbenjáróink Isten előtt.

Imádság a szegényekért

 

 

November 24., vasárnap, Krisztus, a mindenség királya ünnepe

Dán 7,13–14; Zsolt 93 (92); Jel 1,5–8; Jn 18,33–37

 

Krisztusnak, a mindenség királyának ünnepével zárul az egyházi év. A latin egyházban új keletű ez az ünnep. Akkor iktatták be, amikor a huszadik században megerősödtek a különféle totalitárius diktatúrák, és erőszakkal leigázták a történelmet Európában és a világ más részein. Ennek az ünnepnek a gyökerei azonban az evangélium mélyén vannak, mondhatnánk, Jézus életének legdrámaibb pillanatában. A mai vasárnapi evangéliumban a római helytartóval találkozunk, aki odafordul Jézushoz, és megkérdezi tőle: „Tehát király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok” – feleli Jézus.

Emberi szemmel nézve Jézus valóban különös király: trónusa a kereszt; koronája töviskoszorú; udvartartása két keresztre feszített tolvajból áll; csak néhány elkeseredett asszony és egy ifjú álldogál vesztőhelye körül. Mégis ez az a kép, ami örökre a keresztény közösségek jelképévé válik. A kereszt jelen van minden templomban, és különösen akkor tűnik fel, amikor a keresztényeket üldözik és halállal fenyegetik. Mára, úgy tűnik, ez a kereszt a világ számos országában erőteljesen gyökeret vert. Nem kevés olyan keresztény van, aki továbbra is megéli Jézus szenvedését. Ahhoz a kis csoportnyi asszonyhoz hasonlóan, akik Jézus keresztjébe kapaszkodtak, mi is bele akarunk kapaszkodni mindazokba, akiket ma is a keresztre feszítenek, mindazokba, akiket erőszak sújt. Ennyi tragédiával szemben, amikor elhatalmasodik az erőszak, arra kaptunk meghívást, hogy emeljük tekintetünket Jézus keresztjére, és elmélkedjünk királyi hatalmán.

Az evangélium azt mondja, hogy ez a kereszt legyőzi a gonoszság fejedelmét. Jézus a keresztről kiszabadítja az embert a bűn és a halál uralma alól. Pál apostol minden egyháznak továbbadja ezt a meggyőződését, bár tudatában van annak, hogy botrányt okoz: „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság” (1Kor 1,23). Mégis Krisztus a keresztről gyakorolja királyi hatalmát.

Amikor a keresztfára szögezték, mindenki ugyanarra biztatta: „Mentsd meg magadat!” Ebben a három egyszerű szóban benne van az egyik olyan dogma, amely az emberi lét legszilárdabb alapja, még ma is. Az önszeretet olyan tan, amelyet gyermekkorunktól fogva tanultunk, és olyan szilárdan gyökerezik a szívekben, hogy nehéz kiirtani. Ez a világ evangéliuma, Jézus evangéliumának alternatívája. És mindannyian jól tudjuk, milyen alattomos és mindent átható a világ evangéliuma.

Krisztus Király ünnepe elénk tárja a királyi szeretetet, mely átformálja az emberek szívét és a világ életét. Gyűljünk össze e körül a gyönge és szegény király körül. Belőle, a keresztre feszítettből fakad valamennyiünk üdvössége. Mondjuk a Jelenések könyvének szavaival: „Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! Ámen.”

            Imádság az Úr napján

 

 

November 23., szombat

Lk 20,27–40. Isten nem a holtaké, hanem az élőké

 

²⁷Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: ²⁸»Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. ^{(MTörv 25,5-6; Ter 38,8) 29}Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. ³⁰Előbb a második, ³¹majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. ³²Végül meghalt az asszony is. ³³A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.« ³⁴Jézus ezt felelte nekik: »E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. ³⁵Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, ³⁶hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai lesznek, mert a feltámadás fiai. ³⁷Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ‘Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének’mondta. ^{(Kiv 3,6}<fs) 38}Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.« ³⁹Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: »Mester! Helyesen feleltél.« ⁴⁰És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

 

A szadduceusok nem hisznek a feltámadásban, „realista” és „materialista” emberek, akik igazán csak abban hisznek, amit látnak és amiről azt hiszik, hogy ellenőrizni tudják, törvénnyel foglalhatják keretbe. Ezért polemikusan felvetnek Jézusnak egy kérdést, egy hipotetikus „esetet”, egy asszonyét, aki megözvegyülve a törvény szerint újra férjhez megy: a halála után melyiküknek lesz a felesége? Ezek az emberek a törvény, a szabályok szemével olvassák az életet, tagadják a feltámadást, vagyis azt hiszik, hogy a halál mindennek a vége, és úgy vélik, hogy ez a törvényből és a bizonyosság szabályából könnyen bizonyítható. Ha nem hiszünk a feltámadásban, az azt jelenti, hogy nem hiszünk a reményben, beletörődünk, hogy semmi sem változhat: hányszor válik a mi törvényünkké is az a gondolat, hogy lehetetlen a változás? Ha nem hiszünk a feltámadásban, akkor a gonoszság és a halál törvénye látszólag mindig győzedelmeskedik. Jézus nem enged ennek a törvénynek, hanem a hit realizmusával válaszol. A szadduceusok hisznek a törvényben, de nem tudják, hogyan tekintsenek az életre. Ismerik az „eseteket”, de nem tudnak válaszokat adni. Jézus tehát a szadduceusoknak válaszolva az ellenkezőjét mondja nekünk: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek”, (azaz mindent szokásként, az érzelmeket pedig birtoklásként élik meg), „Akik pedig – folytatja Jézus – méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, (…) az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai.” Lehetséges egy másik világ, van egy másik világ azon túl, amelyikben mi élünk. A feltámadás olyan élet, amely nem ér véget, ablak az örökkévalóságra, ahol már nem az emberi törvények szabályozzák a férfi és nő közötti kapcsolatokat, hanem csak Isten szeretete, egy apa szeretete a gyermekei iránt. Túl gyakran fogadjuk el, hogy csak ennek a világnak a gyermekei vagyunk, és e világ abszurd törvényeinek gyermekei, amelyek elválasztanak, megkülönböztetnek, kirekesztenek. Ma Jézus arra kér bennünket, hogy kezdjünk el a feltámadás gyermekei lenni, és kezdjünk „angyalokként” élni, akiket azért küldtek a világba, hogy gondoskodjunk testvéreinkről, hogy felépítsünk egy „máshol”-t ahhoz a világhoz képest, amelyben élünk.

Előesti imádság

 

November 22., péntek

 

Lk 19,45–48. Jézus megtisztítja a templomot

 

Jézus, mikor megérkezik a szent városba, a templom felé veszi útját. A templom falai között dobog Jeruzsálem szíve; ez az a hely, ahol Isten jelen van, a hely, ahol Izrael hite és történelme beteljesedett. Ám a világi szemlélet, a haszonlesés és az anyagi javak kergetése elárasztotta az Istennek és az imádságnak szentelt helyet. Isten háza piactérré változott, mindenféle ügyes-bajos dolgok, adás-vevés színterévé. Mondhatni, a templom a világi állapotok jelképévé vált, olyan hellyé, mely maga is az anyagiasság rabszolgaságában sínylődik; ahol az élet olyan, mint a piac, ahol árucsere folyik. Az életben sokaknak ma is csak az eladás és a vétel, a szerzés és a fogyasztás számít. Semmi más. Úgy tűnik, hogy az életben az ingyenesség dimenziója eltűnt, sőt egyenesen száműzték, és ezt még jó dolognak is tartják. A piac törvénye lett az új vallás, a maga templomaival, szertartásaival, oltáraival, melyeken minden föláldozható. Jézust felháborította a látvány, és kiáltozva elzavarta az árusokat: „házam az imádság háza”. Az egyetlen igazi kapcsolat, az egyetlen, aminek létjogosultsága van az életben: az Isten és a testvérek iránti, viszonzást nem váró szeretet, mely Isten valódi jelenlétének színterévé tud válni minden városban. Isten számára a szívünkben kell helyet kialakítani. Jézus kiűzi az árusokat a templomból és kiűzi a szívünkben jelen lévő anyagias szellemiséget is. Ezután újra hirdeti nekünk az evangéliumot. Az evangélista azt írja, attól kezdve Jézus ott marad a templomban, és mindennap hirdeti az evangéliumot. Az a hely – és azt kívánjuk, hogy a mi szívünkkel is ez történjen – újra az irgalmasság és a szeretet szentélyévé vált.

A Szent Kereszt imádsága