JANUÁR 31., SZERDA

 

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni 1983-ban. Azért nem segített rajta senki, mert piszkos volt. Vele együtt emlékezzünk minden elhunyt, fedél és segítség nélkül hagyott hajléktalanra.

 

Mk 6,1–6. Jézus Názáretben

 

¹Innen eltávozva saját városába ment. Tanítványai elkísérték. ²A következő szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! ³Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta. ⁴Jézus erre megjegyezte: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” ⁵S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. ⁶Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

 

Jézus visszatért „hazájába”. Híre már jóval túljutott Galileán. Amikor visszatért a zsinagógába, ahol sok éven át hallgathatta a Szentírást, és imádkozott az Úristenhez, a városlakók közül sokan odasiettek, hogy meghallgassák. Minden jelenlévő csodálkozott szavain, hiszen azt hitték, jól ismerik. Olyan – egyébként jogos – kérdést tettek föl neki, amelynek a hitre kellett volna vezetnie: „Honnét vette ezt?” A názáretiek azonban sajnos leragadtak a kicsinyes kérdésnél: „Nem az ács ez?”, kérdezgették egymástól. Az ácsokat nem tartották különösebben nagy becsben. Felismerték ugyan Jézus figyelemre méltó bölcsességét és kiemelkedő gyógyító képességeit, de azt nem fogadták el, hogy véleményt nyilvánít az életükről és a viselkedésükről. Pedig Jézus nem azért beszélt hozzájuk, hogy megdöbbentse őket. Azt akarta, hogy térjen meg a szívük, változtassák meg az életüket, és állítsák az igazságosság és az irgalmasság szolgálatába. Csakhogy ez összeütközésbe került azoknak az embereknek az önérzetével és gőgjével, akik azt gondolták, hogy nincs mit változtatni az életükön. Pedig éppen ez a hit logikája: elfogadni az evangélium hatalmát saját életünk fölött. A hitetlenség ennek épp az ellenkezője. Ám e nélkül a hit nélkül az Úr nem tud csodákat tenni. Márk leírja, hogy Názáretben Jézus nem tett csodákat, de nem azért, mert nem akart, hanem mert „nem tudott”. A csoda Isten válasza annak az embernek, aki kinyújtja felé a kezét, és segítséget kér, de a názáretiek közül ezt senki se tette, legfeljebb követelőztek. Az Úrral azonban csak úgy találkozhatunk, ha hagyjuk, hogy ránk találjon és szeressen. Az a néhány ember, aki kérte, meggyógyult.

Imádság a szentekkel

 

 

JANUÁR 30., KEDD

 

Gandhi halálának évfordulója: 1948-ban, Újdelhiben ölték meg. Vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a békéért munkálkodnak.

 

Mk 5,21–43. Kislány, parancsolom, kelj föl!

²¹Amikor Jézus a bárkával ismét átért a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köré. ²²Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult, ²³és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.” ²⁴El is ment vele. Nagy tömeg kísérte, ott tolongtak körülötte. ²⁵Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, ²⁶és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota. ²⁷Hallott Jézusról, azért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. ²⁸Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” ²⁹Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult. ³⁰Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?” ³¹Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” ³²De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az. ³³Az asszony félve, remegve – mert hisz tudta, hogy mi történt vele – előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent. ³⁴Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!” ³⁵Még beszélt, amikor a zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lányod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” ³⁶A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” ³⁷Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek nem engedte meg, hogy vele menjen. ³⁸Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy sírást-rívást, sok siratót, jajgatót találtak ott. ³⁹Bement, s így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.” ⁴⁰Erre kinevették. Ő azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement abba a helyiségbe, ahol a kislány feküdt. ⁴¹Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: „Talita kum”, ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom, kelj föl!” ⁴²A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett. A nagy csodálkozástól azt se tudták, hová legyenek. ⁴³De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette őket, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni.

 

Jairus, egy kafarnaumi vallási vezető odament Jézushoz, hogy lánya gyógyulását kérje. Bizonyára látta és hallotta Jézust a zsinagógában, ismeri és becsüli őt. Úgy gondolja, ő az egyetlen, aki megmentheti a leányát. Ezért egyszerű és őszinte könyörgéssel fordul hozzá. Az Úr meghallgatja Jairust, és azonnal elindul vele a házába. Megérthetjük szavai igazságát: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7,7) Az Úr meghallgatja azt, aki hozzá fordul. Szembeszegül azokkal, akik érthető okokból ugyan, de reménytelenséget akarnak kelteni, mint ez esetben a szolgák, akik a kislány halálhírét hozzák, vagy a ház előtt síró-rívó, jajgató emberek, akik kinevetik Jézust. Jézus tudja, hogy erősebb a halálnál. A halál sem képes ellenállni az ő szeretetének. Gesztusai egyszerűek, emberségesek, tele vannak gyengédséggel, szó sincs varázslatról. Félrehúzódik a gyermek szüleivel, kézen fogja a kislányt, ahogy a feltámadás ikonján kézen fogja Ádámot, és visszaadja őt az életnek. Márk elbeszéli a vérfolyásos asszony gyógyulásának szép jelenetét is, amely a Jairus háza felé vezető úton történt meg. Egy szegény, alázatos szívű asszony egyszerű, sőt néma könyörgését írja le. Úgy tűnik, Jézusba vetett bizalma még ellenállhatatlanabb, mint Jairusé, aki ismert, híres ember volt Kafarnaumban. Ez a szegény, ismeretlen asszony meg sem meri szólítani Jézust, de Jairushoz hasonlóan ő is hiszi, hogy Jézus meg tudja gyógyítani. Azt gondolja, elég, ha csak megérinti ennek a jóságos embernek a ruháját. És így is történik. Senki nem vesz észre semmit. Csak Jézus és persze az asszony tudja, mi történt. Jézus észrevesz minden kérést, mert tudja, mire van szüksége annak az asszonynak, és minden egyes embernek. Mennyire nehezen értik meg viszont a tanítványok Jézusnak ezt a figyelmességét! Vissza is kérdeznek: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” A tömegben, a zűrzavarban is úgy megy végbe minden gyógyulás, hogy az ember közvetlen kapcsolatba kerül Jézussal. Talán épp csak ruhája szegélyét érinti meg. Szükség van azonban arra, hogy az asszony Jézus szemébe nézzen, és a mester azt mondja neki: „Menj békével, és maradj egészséges!”

Imádság az Úr anyjával, Máriával

JANUÁR 29., HÉTFŐ

 

Mk 5,1–20. Jézus meggyógyítja a gadarai megszállottat

 

¹Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. ²Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt ³és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. ⁴Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. ⁵Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. ⁶Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, ⁷és nagy hangon kiáltotta: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!« ⁸Ő ugyanis azt mondta neki: »Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!« ⁹Ekkor megkérdezte tőle: »Mi a neved?« Az így válaszolt neki: »Légió a nevem, mert sokan vagyunk.« ¹⁰És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről.
¹¹Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. ¹²Az ördögök azt kérték tőle: »Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.« ¹³Jézus megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. ¹⁴Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. ¹⁵Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. ¹⁶A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. ¹⁷Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. ¹⁸Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. ¹⁹De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: »Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!« ²⁰Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott.

 

Jézus és tanítványai most pogány vidéken, Gadara környékén járnak. Először fordul elő, hogy Jézus átlépi annak a területnek a határait, ahol addig működött. Míg napjainkban annak vagyunk tanúi, hogy sok helyütt újjáalakulnak a nemzeti és etnikai határok, addig az evangélium az egyetemességről beszél. Valójában a határok, mielőtt a valóságban meghúznák, és a térképen bejelölnék őket, a fejünkben rögzülnek. Mi magunk döntjük el, hogy hol emelünk falakat két ország vagy két nép között.

Gadara környékén sziklába vájt sírboltok voltak. Ezek egyikéből előjött egy tisztátalan lelkektől megszállt ember, aki ott lakott. Ahogy meglátta a kis csoportot, közelebb ment. Ennek az embernek a magánya, akit arra kényszerítenek, hogy egy barlangban éljen, jelképezi az emberek között mesterségesen kreált távolságot. Városaink perifériáin számtalan fiatalt megszállva tartanak az erőszak démonai. Őket a megszállott emberhez hasonlóan egy légiónyi démon tartja rabságban. Arra kényszerülnek, hogy sírok között éljenek, vagyis meghaltak az élet számára, mielőtt még igazán élhettek volna. Az az erőszak, amellyel mások felé fordulnak, már jóval korábban önmaguk ellen fordította őket. A magány olyan, mint egy barlang, mely elnyel, és nem engedi, hogy túllássunk önmagunkon. Jézus kiszáll a bárkából, ugyanúgy, ahogy nagyvárosaink perifériáin is teszi. Magához hívja azt az embert, és megszabadítja a tisztátalan lelkektől, akik a rabságukban tartják. A gonosz lelkeket elűzi a szeretet, és belevesznek a tengerbe. Végül a megszabadított ember, bár nem lesz a Jézust követő tanítványok csoportjának tagja, csodálatos feladatot kap: hirdetnie kell az evangéliumot és Isten irgalmasságát.

Imádság a betegekért

 

 

JANUÁR 28., ÉVKÖZI 4. VASÁRNAP

 

MTörv 18,15–20; Zsolt 95 (94); 1Kor 7,32–35; Mk 1,21–28

 

²¹Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. ²²Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. ²³Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: ²⁴»Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!« ²⁵Jézus megparancsolta neki: »Némulj el, és menj ki belőle.« ²⁶A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. ²⁷Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: »Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki.« ²⁸Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

 

Mátétól és Lukácstól eltérően, akik a boldogságokról szóló hosszú beszéd bemutatásával jelzik az igehirdetés kezdeteinek leírását, Márk nem idézi Jézus beszédeit, csupán azt hangsúlyozza, hogy úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Megjegyzi: „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” Vajon mi ez a hatalom, amiről az evangélista beszél? Biztosan nem azokról a különleges emberi tulajdonságokról van szó, amelyekkel Jézus feltehetően rendelkezett. Hatalma a Szentlélektől eredt, aki leszállt rá galamb képében a keresztelés napján. Mózes Törvénykönyve emlékezteti Izraelt Isten ígéretére: „Prófétát támasztok nekik… neki adom ajkára szavaimat”. Ám amikor a prófécia megritkul, a „tisztátalan lelkek” felülkerekednek. Ha nem ütköznek akadályba, birtokba veszik az emberek szívét, és irányításuk alá vonják a városok életét. Fontos, hogy az evangélium próféciája ismét bejárja városainkat azzal a hatalommal és erővel, mely képes megváltoztatni a szívet és az életet. Már Mózes Törvénykönyvének fentebb idézett szakasza is figyelmeztet: „Ha valaki nem hallgat szavaira, amelyeket az én nevemben hirdet, akkor magam leszek, aki számadást kérek attól az embertől.” Az evangélium hatalma Istentől ered, aki átruházza azt az Egyházra és a hívők közösségére, pontosan azért, hogy sikerrel hirdethessék. A Szentlélekben hirdetett evangéliumban pedig jelen van az Ő ereje. Amikor a kafarnaumi zsinagógában a tisztátalan lélek meghallotta, hogy Jézus a mennyek országának evangéliumáról beszél, kiáltozni kezdett: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél?” Megértette, hogy az evangélium az ő veszte. Az a kafarnaumi zsinagóga a világ perifériáit állítja elénk, ahová az evangélium hirdetése elhozhatja a gyógyulást és az üdvösséget. Ez a vasárnap arra buzdít bennünket, hogy ámuljunk el az evangélium hirdetése révén állandóan bekövetkező csodákon. Ez a tanítás, melyet olyasvalakitől kaptunk, „akinek hatalma van”, megerősít bennünket a hitünkben.

Imádság az Úr napján

JANUÁR 27., SZOMBAT

 

A soá nemzetközi emléknapja

 

Mk 4,35–41. A vihar lecsendesítése

³⁵Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: »Menjünk át a túlsó partra!« ³⁶Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. ³⁷Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. ³⁸Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették, s ezt mondták neki: »Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?« ³⁹Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: »Csendesedj és némulj el!« Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. ⁴⁰Azután hozzájuk fordult: »Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?« ⁴¹Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: »Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?«

 

Márk evangéliuma továbbra is azt mutatja meg nekünk, hogyan járja Jézus az emberek útjait. Azzal a sürgető szándékkal jár közöttük, hogy mindenkinek beszéljen az evangéliumról. Ezért nem marad ott a talán biztonságosabbnak látszó helyeken. Azt mondja tanítványainak: „Keljünk át a túlsó partra.” Márk evangéliumában a túlsó part a pogány világot jelképezi, azokat, akik az Izrael Istenébe vetett hittől távol élnek. A tanítványok maguktól nem mentek volna el oda. Mindannyiunkban ott a jól ismert kísértés, hogy megmaradjunk megszokott, otthonos, biztonságos kis világunkban. Jézus kezdettől fogva arra törekszik, hogy kitágítsa a szívünket és az elménket. Az egyetemesség iránti sürgető vágyról beszél a tanítványoknak, mely a későbbi századok során különböző erővel jelent meg. Mai, globalizált világunkban, amely ugyanakkor drámai módon törékeny is, ez a sürgetés még inkább egyértelmű. Igen, az emberiségnek ma, sokkal inkább, mint bármikor a történelem folyamán, arra lenne szüksége, hogy „átkeljen a túlsó partra”, méghozzá a népek közötti szolidaritás és testvériség partjára. A keresztények kulcsszerepet játszhatnak ebben. El kell fogadnunk Jézus meghívását éppúgy, ahogyan az első apostolok tették. Márk ezt írja: „Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.” Az átkelés során vihar tör ki. Könnyű ebben a viharban azt a sok-sok vihart látni, amely korunkban sújtja a népeket, és amely sokak életét felforgatja. Mi is gyakran megtorpanunk kisebb-nagyobb érzelmi viharaink hatására. Az apostolok kiáltásában annak a sok férfinak és nőnek a kiáltását halljuk viszont, akiket magukkal sodornak a gonosz ellenséges hullámai. Ebben a kiáltásban gyakran benne van a tehetetlenség és a lemondás is; annak az embernek a beletörődése, akit maga alá gyűrt az élet vihara, és azt hiszi, hogy az Úr távol van, alszik, nem őrködik felette. Legyen ez a kiáltás imádság, hogy a mai idők viharai, a háború és az erőszak üljenek el.

Előesti imádság

 

JANUÁR 26., PÉNTEK

 

Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja: Pál apostol munkatársai, Timóteus Efezusban, Titusz Krétán volt püspök.

 

2Tim 1,1–8. A hivatás kegyelme

 

Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, ahogy fölidézi ebben a levelében, amelynek az elejét olvastuk most el. Pál a halála küszöbén szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné ügyeteket.” (Fil 2,20) Pál a börtönben is tovább szolgálja az evangéliumot, és imádságában az általa alapított közösségekre és munkatársaira emlékezteti Istent: a rablánc nem szakítja el a testvéreivel való közösségtől. Ami már most vigasztalással tölti el, az Timóteusnak az evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem. Pál azonban emlékezteti Isten kegyelmére, amelyet kézrátételével kapott (1Tim 4,14). Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára.

Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „a közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi, aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét. Kettőjük emlékezete felhívja az Egyház figyelmét arra a felelősségére, hogy az evangéliumot tovább kell adni, nemcsak mindenütt a világban, hanem nemzedékről nemzedékre is.

Imádság az Egyházért

Január 22., hétfő

 

Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel a protestáns – evangélikus, református, metodista, baptista, pünkösdi és evangéliumi – egyházakra

Boldog Batthyány-Strattmann László, a szegények orvosa emléknapja

 

Mk 3,22–30. A sátán elpusztul

²²Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. ²³Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: »Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? ²⁴Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. ²⁵És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. ²⁶Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. ²⁷Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. ²⁸Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; ²⁹de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.« ³⁰Mert azt mondták: »Tisztátalan lélek van benne.«

Ezt az evangéliumi szakaszt két olyan vers előzi meg, amelyből kiderül, milyen lesújtó véleménnyel voltak Jézusról a rokonai. Szerintük Jézusnak elment az esze; az írástudók szerint megszállta a gonosz. A második vád természetesen sokkal súlyosabb az elsőnél, mert Jézust Isten ellenségeinek táborába sorolja. Van azonban egy dolog, amit sem a rokonai, sem az írástudók nem értenek: vajon miért követi olyan sok ember Jézust? Éppen ez az, ami zavarja az írástudókat, a farizeusokat és még magukat a rokonokat is. A jó mindig irigységet szül, felborítja a kétes eredetű egyensúlyt, vagy egyszerűen csak kérdőre von, nyugtalanít, szembenézésre késztet. Az épp szolgálatban lévő farizeusok és a rokonok nem viselik el, hogy Jézus, az evangélium felborítsa a felállított egyensúlyt, nem fogadják el, hogy az élet kikerül az irányításuk alól. Ezért igyekeznek mindenáron lejáratni Jézust az emberek előtt. Ő azonban az önmagával meghasonlott ház példájával vág vissza az írástudóknak. Arra hív, hogy ne a saját erőnkben bízzunk, ne legyünk mindig biztosak magunkban, mert fennáll a veszély, hogy alábecsüljük a gonosz erejét, és összeroskadunk alatta. Csak Jézus képes megkötözni az „erős embert” (a gonoszt), tehát egyedül ő az, akiből a sátán nem űzhet gúnyt. A szegények, a betegek, a bűnösök megértették ezt, ezért keresték őt, bíztak együttérzésében és erejében. Fontos lecke ez nekünk is, akiket oly gyakran megkísért az önelégültség, és képtelenek vagyunk Isten segítségét kérni.

Imádság a szegényekért

 

 

Január 21., évközi 3. vasárnap, Isten igéjének vasárnapja

 

Imádság az egyházak egységéért; emlékezzünk meg különösen az Anglikán Közösség egyházairól.

 

Jón 3,1–5.10; Zsolt 25 (24); 1Kor 7,29–31; Mk 1,14–20

 

Isten igéje, melyet ma ünneplünk, valóban a „mindennapi kenyerünk”, ahogyan az Úr imádságában imádkozzuk. Táplálja a gondolatainkat, megvilágítja a lépteinket, ahogy a zsoltárok mondják. A II. Vatikáni Zsinat azt szerette volna elérni, hogy a hívő emberek, minden hívő ember ismét vegye kezébe a Bibliát. A kis Sant’Egidio-templom két mellékoltára – az Isten szavának szentelt, melyen számtalan különböző nyelvű Biblia van elhelyezve, illetve a szegények oltára a keresztekkel – egymással szemben helyezkedik el. Emlékeztetnek minket arra, hogy ehhez a két egymástól elválaszthatatlan dologhoz – Isten szavához és a szegények iránti szeretethez – mindenkor hűnek kell maradnunk. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa Isten igéjének vasárnapja mellett bevezette a szegények világnapját is, melyet az egyházi év utolsó előtti vasárnapján, vagyis Krisztus király vasárnapja előtt kell megünnepelnünk. Míg Isten igéjének vasárnapja az évközi idő harmadik vasárnapjára esik, amikor a liturgia Jézus nyilvános működésének, igehirdetésének kezdeteit tárja elénk. Azáltal, hogy ez az ünnep a keresztények egységéért tartott imahét idejére esik, Ferenc pápa azt szeretné hangsúlyozni, hogy milyen fontos szerepe van Isten szavának a keresztény ember életében.

Jézus ugyanazokkal a szavakkal kezdi meg igehirdetését, amelyeket a bebörtönzött Keresztelő János is használt, s amelyek illeszkednek a prófétai hagyományba: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” A megtérés akkor veszi kezdetét, amikor az evangélium elér a szívünkhöz, és megváltoztatja. Ekkor új élet kezdődik számunkra. Valójában azoktól az eseményektől kezdve, amelyek ott történtek aznap a Galileai-tó partján, egészen mostanáig Isten szava folyamatosan azon munkálkodik, hogy a mennyek országának örömhírét eljuttassa mindenkihez, és mindenkit maga köré gyűjtsön kortól és kultúrától függetlenül, s új népet alkosson belőlük. Azon a múlt ködébe vesző napon a Galileai-tó partján két testvérpár, Simon és András, valamint Jakab és János elfogadta Jézus hívását. Azt mondhatjuk, hogy Isten szava máris megteremte első gyümölcseit, mert ahogy az evangélista írja: „Rögtön otthagyták hálójukat, és követték.” Fontos, hogy Isten szava eljusson a ma élő férfiak és nők szívéhez. Ezekben a nehéz időkben sokan várják a remény és a vigasztalás szavait. Ahogyan annak idején a négy halász tette, nekünk is ott kellene hagynunk hálóinkat, hátat kellene fordítanunk kicsinyes gondolatainknak, és engednünk kellene, hogy Jézus sokkal nagyobb szabású álmának részeseivé válhassunk, mely elvezet bennünket világunk tengerének partjára, hogy bedobhassuk a hálónkat.

Imádság az Úr napján

Január 20., szombat

 

Imádság az egyházak egységéért; emlékezzünk meg különösen az ősi keleti egyházakról (szír ortodox, kopt, örmény, etióp, szír-malabár és asszír egyház).

 

Mk 3,20–21. Azt mondták róla, hogy megzavarodott

²⁰Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. ²¹Mikor hozzátartozói ezt meghallották, elmentek, hogy erővel hazavigyék őt, mert azt mondták: »Megháborodott.«

Jézus visszatér Kafarnaumba, Simon házába. Rögtön nagy tömeg gyűlik össze körülötte. Úgy tolakodnak, hogy még enni sem marad ideje. Jézus szíve megindul ezeknek az embereknek a láttán, és úgy látszik, nem nyugszik, míg nem segít rajtuk, és nem vigasztalja meg őket. Ez az evangéliumi jelenet fölráz bennünket a lustaságból, mely gyakran jellemzi az életünket. Hányszor előfordul, hogy a saját igényeink kielégítésére szőtt terveink magukkal ragadnak minket, és egyáltalán nem törődünk vele, hogy másoknak szükségük van-e segítségre! Az nem lehet, hogy mindig csak saját magunk szabjuk meg napjaink menetét, csak mi döntsük el, mivel törődünk. Az énközpontúság azt jelenti, hogy eláruljuk a küldetést, mellyel Jézus bízott meg bennünket. Ő bízta ránk a szegényeket, betegeket, magányosakat, akik iránt felelősséggel tartozunk. Rokonai azt mondták róla, hogy „megzavarodott”. Jézus jól ismerte ezeket a vádakat. Már gyermekkorában Mária és József is kérdőre vonta, amikor tizenkét évesen elment a templomba, hogy vitatkozzon a tudósokkal. Amikor a szülei aggódva keresték, és szemrehányást tettek neki azért, hogy olyasmit tett, ami a szemükben nem helyénvaló, azt felelte: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Rokonai, akik aznap Kafarnaumban gyűlnek össze, már odáig jutnak, hogy azt mondják róla, „megzavarodott”, megőrült, és igyekeznek visszatéríteni a normális élethez. Ám az evangélium olyan, mint a tűz, mely éget, és mozgásra késztet. A szeretet ereje az, ami kivezet önmagunkból, saját kicsinyes, szűk világunkból, hogy magunkévá tegyük Isten tervét.

Előesti imádság

 

Január 19., péntek

 

Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel az ortodox egyházakra

 

Mk 3,13–19. A tizenkét apostol kiválasztása

¹³Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. ¹⁴Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket igét hirdetni. ¹⁵Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. ¹⁶Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ¹⁷ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; ¹⁸és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, ¹⁹és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.

Miután a tóparton találkozott a tömeggel, Jézus fölment egy hegyre. A hegy inkább az imádság és az Istennel való találkozás helye, nem pedig az emberek között végzett küldetésé. Ahogyan Márk írja, Jézus „magához hívta azokat, akiket akart”. Ő az, aki kiválasztja és hívja az embert. Miután elfogadták meghívását, Jézus magával viszi őket a hegyre. Tizenketten vannak, ahány törzs van Izraelben. Végre Isten egész népe rátalált az egységre, egyetlen Pásztora körül. Ők tizenketten, akiket Jézus elhívott, ugyanannak a küldetésnek a részesei lesznek. Maga az Úr egyesíti őket testvérként, nem más. A keresztény testvériség értelme: Jézus, nem a nemzeti hovatartozás, a közös érdek, a kulturális vagy vérségi kötelék, és nem is az, hogy hasonlóak a körülményeik, vagy ugyanazokhoz a csoportokhoz tartoznak. Egyedül az egyesíti őket, hogy mindannyian az egyetlen Mester tanítványai. Ám Jézus mellett lenni nem azt jelenti, hogy bezárkózunk egy elit csoportba, mely csak a saját életével és boldogulásával törődik. Jézus nem azért gyűjti egybe tanítványait, hogy magukba zárkózzanak, hanem „hogy elküldje őket hirdetni az igét”, s „hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket”. Jézus maga is ugyanezt csinálja: hirdeti Isten országát, és kiűzi az ördögöket. Az Egyház, melynek alapját a tizenkét apostol jelentette, arra kapott meghívást, hogy évszázadokon át folytassa ezt a munkát. A keresztény közösség nem névtelen tömeg, amelynek tagjai nincsenek kapcsolatban egymással. Az Úr egyesével nevén szólította a tizenkettőt. Így született meg ez az első közösség, a tizenkét apostol közössége. Ugyanígy születik ma is minden keresztény közösség. Mindenkinek megvan a maga neve és története. És mindenki megkapta a küldetést, hogy hirdesse az evangéliumot és gyógyítsa a betegeket. A küldetés előfeltétele, hogy az apostol mindenekelőtt „vele (Jézussal) legyen”. Úgy is mondhatnánk, hogy az apostol elsősorban tanítvány, vagyis olyan ember, aki Jézussal van, hallgatja és követi őt.

A Szent Kereszt imádsága