Október 31., csütörtök

 

Lk 13,31–35. Jeruzsálem siratása

31Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: »Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.« 32Ő azt mondta nekik: »Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. 33De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.
34Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok. 35Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, amikor majd ezt mondjátok: ‘Áldott, aki az Úr nevében jön’«.

Miközben Jézus a Heródes ellenőrzése alatt álló Transzjordániában tartózkodik, néhány farizeus figyelmezteti őt, hogy a király meg akarja ölni. Ez nem ugyanaz a Heródes, mint aki Jézus gyermekkorában uralkodott, de ugyanabból a családból származik. És valószínű, hogy Jézus maga is megértette már, hogy egyre veszélyesebb folytatni az utat Jeruzsálembe. Erre még a farizeusok is rájöttek, és figyelmeztetik Jézust. Ő azonban nem hátrál meg, nem árulhatja el az evangéliumot, nem hagyhatja abba az igehirdetést. Tudja, hogy evangéliuma erősebb Heródes hatalmánál. Sőt azt is tudja, hogy szükséges, hogy országának örömhírét Galilea és Júdea útjain egészen Jeruzsálem falaiig hirdessék. Jézus ezért nem menekül el Heródes elől, sem a veszélyek előtt nem hátrál meg. A farizeusoknak így válaszol: „nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. És rögtön ezután következik szomorú panasza a szent városról, amely annyira elfordult Istentől, hogy már nem tudja befogadni a próféták szavát. Sajnos ez a süketség nem marad következmények nélkül. Az Isten szavának figyelmen kívül hagyása Jeruzsálemet a pusztulás felé vezeti. Mennyi keserűség van Jézus e szavaiban: „Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad!” Ezek az Úr szívből jövő szavai, amiket talán ma is el kell ismételnünk sok városunkban, amelyeket egyre inkább megsebez az erőszak. Csak ha befogadjuk Isten próféciáját, csak ha polgárjogot nyernek a szeretet szavai az emberek szívében, akkor lesznek képesek városaink és országaink megtalálni az utat a békésebb és nyugodtabb együttélés felé.

Imádság az Egyházért

 

Október 30., szerda

 

Lk 13,22–30. Utolsókból lesznek az elsők

22Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. 23Közben valaki megkérdezte tőle: »Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?« Ő ezt felelte nekik: 24»Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. 25Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: ‘Uram! Nyisd ki nekünk!’ Ő ezt feleli majd nektek: ‘Nem tudom, honnan valók vagytok.’ 26Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: ‘Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.’ 27Ő erre azt feleli nektek: ‘Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!’ (Zsolt 6,9}<fs) 28Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. 29Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. 30Mert íme, vannak utolsók, akikből elsők lesznek, és vannak elsők, akikből utolsók lesznek.«

Jézus úgy jár az emberek között, hogy ráemeli a tekintetét arra, akivel találkozik, meghallgatja azt, aki megszólítja, vigasztal, gyógyít, buzdít, és hirdeti, hogy közel az Isten országa. Útjának végcélja Jeruzsálem. Ebben az összefüggésben van jelentősége annak a kérdésnek, amit valaki föltesz neki az üdvözülők számáról. Abban az időben ugyanis kétségessé vált, hogy Izrael egész népe üdvözülhet-e. Egy héber apokrif iratban például a következőket olvashatjuk: „A Magasságbeli ezt az évszázadot a sokaságnak szánta, a következőt azonban keveseknek tartogatja.” (Ezdrás IV. könyve) De Jézus egészen más perspektívát nyit meg. Azt mondja, nem az Izrael népéhez vagy valamilyen más nemzethez, népcsoporthoz, kultúrához való tartozás határozza meg, ki juthat be Isten országába. Egyedül a hit üdvözít. Az üdvösség pedig azokat illeti meg, akik úgy döntenek, hogy csatlakoznak Isten országához. Ennek alapján születik majd meg az ítélet. Az ítélet napján semmit nem ér majd az etnikai vagy vallási hovatartozás hangoztatása. Az üdvösség azon áll vagy bukik, hogy csatlakoztunk-e a szeretet evangéliumához. Jézus világossá teszi: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.” Csak az számít, hogy rögtön döntsünk az Úr követése mellett, mielőtt még túl késő volna. Ez a szűk kapu képének az értelme: nem utasíthatjuk el az evangélium figyelmes meghallgatását, nem odázhatjuk el a választást. Ha az evangéliumot elutasítjuk, olyan helyzetbe kerülünk, amiről az evangéliumi szakasz beszél: akkor érünk a házhoz, amikor a házigazda már bezárta az ajtót. Aki tehát kívül marad az evangéliumon, aki nem hallgatja meg, az a gonoszság fejedelmének karmai közé kerül, és a lelkét mardosni fogja a magány hidege, keserűsége és szomorúsága. Jézus kijelentése azokról az „utolsókról”, akik elsők lesznek majd – a szöveg itt a pogányokra utal –, hangsúlyozza a meghallgatás „elsőségét”: aki befogadja szívébe az evangéliumot, és gyakorlatban is megéli, az lesz az első a mennyek országában.

Imádság a szentekkel

 

 

Október 29., kedd

 

Lk 13,18–21. A mustármag és a kovász

18Akkor így szólt: »Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? 19Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek«.
(Dán 4,8k.18) 20Aztán így folytatta: »Mihez hasonlítsam Isten országát? 21Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.«

Ez a két rövid evangéliumi példázat érthetőbbé válik, ha abban a közegben próbáljuk értelmezni őket, amiben elhangzottak, az első keresztény közösségek idejében, amikor azon töprengtek, hogy vajon lehetséges-e pusztán szelídséggel és szavakkal megvalósítani Isten országát egy olyan világban, amely annyira ellenséges az evangéliummal szemben. Igazság szerint mi magunk is föltehetnénk a kérdést: vajon nem túl gyönge az evangélium ahhoz, hogy legyőzze a sokkal erősebbnek látszó világot? Jézus ezekre a régen és ma egyaránt fölvetődő kérdésekre két rövid példázattal, a mustármag és a kovász példázatával felel. Mint mindannyian tudjuk, Jézus igehirdetésének középpontjában Isten országa áll. Egyrészt itt van a sátánnak alávetett világ, másrészt az új ország, Isten országa, és Jézus azért jött, hogy ez utóbbit elhozza a földre. A két példázat értelme a következő: Isten országa nem látványosan, hatalmas csinnadratta közepette vette kezdetét, hanem mint egy kis magocska vagy egy maréknyi kovász. Persze mindenképpen fontos, hogy a mag bekerüljön a földbe és a kovász elkeveredjék a tésztával. Lukács a példázat elbeszélésében hangsúlyozza a fejlődés, a folyamatos növekedés eszméjét. A magból – az evangélium hirdetése és a szeretet gyakorlása révén – hatalmas fa fejlődik, a kovász pedig összetartja a társadalom és a világ egészét. Sokan pihenhetnek majd a szeretet fájának árnyékában, és sokan csillapíthatják éhségüket az irgalmasság kenyerével.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Október 28., hétfő

 

A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol emléknapja

 

Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása

 

Az Egyház ezen a napon Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó, Róma-ellenes csoportnak, mely az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint később Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit nem tudunk. Ám ettől nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az evangélium nem különbözőségüket hangsúlyozza, hanem azt, hogy valamennyien Jézus mellett voltak. Teljesen lényegtelen, hogy kit illet meg közülük az első hely. Sajnos a keresztény közösségekben is gyakran előfordul ilyen versengés: némelyek nem azon igyekeznek, hogy elsők legyenek a szolgálatban, hanem mindenáron ki akarnak tűnni a többiek közül, ők akarnak lenni a főszereplők. Pedig aminek valóban elsőbbséget kellene élveznie, az a szeretet és a nagylelkű, önzetlen szolgálat. Az evangélista nagy fontosságot tulajdonít a nevek fölsorolásának. Jézus mindenkit nevén szólít, Simont és Júdást is. Az ő személyes, név szerinti meghívása teszi ezeket az embereket tanítvánnyá, majd apostollá, az evangélium küldöttévé. A közös elhívásban gyökerezik a köztük lévő testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy tanítványait az egymás iránt tanúsított szeretetükről lehet fölismerni. A név a bibliai gondolkodásban nem csupán hasznos eszköz, hogy meg lehessen valakit szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről.

Imádság az apostolokkal

 

 

Október 27., évközi 30. vasárnap

 

Megemlékezünk arról a történelmi jelentőségű találkozóról, amikor II. János Pál pápa 1986-ban Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak a békéért.

Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete: 2004-ben kivégezték.

Imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért.

 

Jer 31,7–9; Zsolt 126 (125); Zsid 5,1–6; Mk 10,46–52

 

A hittel mondott imádság nyitottá teszi a szívet egy másfajta életmódra. Megértette ezt Bartimeus is, aki Jerikó kapujában koldult. Mint minden vak, ő is gyönge és kiszolgáltatott volt. Az evangéliumokban ők a szegénység és a másoktól való teljes függés megtestesítői. Bartimeus – ahogy Lázár és az a sok szegény, aki a közelünkben vagy tőlünk távol él – az élet kapuja előtt ül, és vigasztalásra vár. Mégis ez a vak ember példa lesz mindannyiunk számára, a hívő ember példája, aki kér és imádkozik. Körülötte minden sötét. Nem látja, ki megy el mellette, nem ismeri fel, ki van a közelében, nem különbözteti meg sem az arcokat, sem a különböző viselkedéseket. De azon a napon valami más történt. Meghallotta a közeledő tömeg zaját, és életének és érzékelésének sötétségében megérezte valaki jelenlétét. „Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik” – írja az evangélista, kiáltozni kezd: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Ez a szegények imája, amelyet mindannyiunknak meg kell tanulnunk és magunkévá kell tennünk. A kiabálás az egyetlen lehetősége arra, hogy legyőzze a sötétséget és a távolságot, amit még fölmérni sem képes. Ahogy az ókori Izraelben az imádkozó nép kiáltása ledöntötte Jerikó városának kapuit (vö. Józs 6,16–27), úgy Bartimeus is áttörte annak a városnak a közönyös falait. Kiáltozása azonban nem tetszett a tömegnek. Olyannyira nem, hogy el akarták hallgattatni. Többen attól tartottak, hogy kellemetlen ordibálása megzavarja a város népének örömteli találkozását Jézussal. Bár észszerűnek gondolták, ez a logika könyörtelen volt.

Jézus jelenléte azonban minden félelmet legyőzött Bartimeusban, mert érezte, hogy élete megváltozhat ettől a találkozástól, ezért még hangosabban kiáltozta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” A kicsinyek, a szegények imádsága ez, akik éjjel-nappal, szüntelenül az Úrhoz fordulnak, mert állandóan szükségük van valamire. Bartimeus, alighogy meghallotta, hogy Jézus látni akarja, ledobta köpenyét, és futni kezdett felé. Isten Szavának hallgatása nem az ürességbe vezet, nem olyan lelki kikötőbe visz, ahol a cél inkább a megnyugvás, mintsem a változás. Szavának hallgatása az Úrral való személyes találkozáshoz és ahhoz vezet, hogy ennek következtében megváltozik az életünk. Jézus szólal meg először, érdeklődik róla és az állapotáról, majd megkérdezi tőle: „Mit tegyek veled?” Bartimeus azzal az egyszerűséggel, ahogy korábban is kérte őt, most azt mondja: „Mester, hogy lássak!” A vak ember felismerte a fényt, anélkül hogy látta volna, és azonnal visszatért a látása. „Menj, a hited meggyógyított” – mondja neki Jézus.

Imádság az Úr napján

 

Október 26., szombat

 

Lk 13,1–9. A terméketlen fügefa

1Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. 2Ő ezt felelte nekik: »Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? 3Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. 4Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? 5Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.«
6Aztán ezt a példabeszédet mondta: »Egy embernek volt egy fügefa a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. 7Ezért így szólt az intézőjéhez: ‘Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?’ 8De az így felelt neki: ‘Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, 9hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.’«

Alighogy Jézus befejezte a néphez intézett beszédét, valaki odajött hozzá, és beszámolt neki arról, hogy Pilátus megöletett néhány zsidót, akik valószínűleg felkelést szerveztek. Ez az esemény alkalmat ad Jézusnak, hogy elmagyarázza, a minket sújtó baj és szerencsétlenség nem bűneink közvetlen következménye. Jézus elmond egy rövid példázatot is, amely a közbenjáró ima fontosságára hívja fel a figyelmünket. Számtalanszor találkozunk nehezen megoldhatónak tűnő helyzetekkel vagy olyanokkal, amelyek minden erőfeszítésünk ellenére is alig-alig változnak. Arra a terméketlen fügefára hasonlítanak, amelyikről az evangélium beszél. A fügefa gazdája három éven át próbálkozott, hogy begyűjtse a termést, de soha sem talált semmit. Türelmét vesztve elment a vincellérhez, hogy vágja ki a fát, ne használja fel tovább fölöslegesen a földet. A vincellér, aki a növény közelében élt, és megszerette, arra kéri a gazdát, hadd ássa föl és trágyázza meg a földet, akkor biztos, hogy a fa termést fog hozni. Jézus türelemre biztat minket, vagyis arra, hogy maradjunk a fügefa mellett, vegyük körbe gondoskodással, hogy amikor eljön az ideje, megteremje gyümölcseit. El kell tanulnunk Istentől a türelmét, mely mindannyiunk iránt reménységet táplál; mely nem oltja el a pislákoló lámpabelet, hanem kíséri és óvja azt, aki gyönge, hogy megerősödjék, és képes legyen maga is szeretetet adni.

Előesti imádság

 

 

Október 25., péntek

 

Lk 12,54–59. Az idők jelei

 

54Ezután a tömeghez is szólt: »Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: ‘Jön az eső’, és úgy is lesz; 55amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: ‘Forróság lesz’, és meglesz. 56Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? 57Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazságos?
58Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig tömlöcbe vessen. 59Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért is meg nem fizeted.«

Jézus figyelmeztet: föl kell emelnünk tekintetünket, hogy felismerjük a megváltás idejét. Az első fontos jel az evangélium: ez a jelek jele. A hívő ember első feladata meghallgatni és tettekre váltani az evangélium szavát. Van még egy sokatmondó jel: a szegények és mindazok, akik arra várnak, hogy e világ rabszolgaságából szabadulást nyerjenek. Ha figyelmen kívül hagyjuk állapotukat, akkor nem értjük Isten szívét, nem értjük az üdvösség útját. „Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” – korhol Jézus az evangéliumban. Sürgősen meg kell értenünk a világot, amelyben élünk, és annak a kornak a kultúráját, amely, ahogyan Ferenc pápa emlékeztetett rá, nem „a változások kora, hanem korszakváltás”. Ha rendszeresen olvassuk a Szentírást, és hallgatjuk Isten Szavát, azzal objektív ítélőképességre, a történelem valódi, reményre nyitott ismeretére tehetünk szert. Jézus példája, amely arról szól, hogy a peres felek jobban tennék, ha megegyeznének, még mielőtt a bíróságra érnek – mert akkor már késő lesz –, nemcsak azt sugallja, hogy életünket az evangéliumhoz kellene igazítanunk, mert csak így üdvözülhetünk, hanem azt is, hogy a találkozást és a párbeszédet előnyben kell részesíteni a konfrontáció és az ellentét logikájával szemben. Isten Szava segít bennünket, hogy felfogjuk Isten jelenlétének jeleit, hogy meglássuk, mennyire nagy szüksége van nemzedékünknek a szeretet evangéliumára, s hogy azzal a szenvedéllyel tudjunk válaszolni rá, amelyet az Úr kér tanítványaitól, akiket a világról alkotott álma részeseivé tett.

A Szent Kereszt imádsága

 

 

Október 24., csütörtök

 

Lk 12,49–53. Nem békét hoztam a földre, hanem meghasonlást

49Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! 50Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! 51Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. 52Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. 53Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával«.

 

Jézus a tűz jelképét használja, azét a tűzét, amit ő maga hozott a földre. „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” A Jelenések könyve ismét előveszi ezt a képet az angyallal kapcsolatban, aki az idők végezetével parazsat dob a földre (Jel 8,5). Jézus azt akarja, hogy a tanítványok hagyjanak föl a lustasággal, a késlekedéssel, a rideg, bezárkózó viselkedéssel, hogy átérezhessék az ő aggodalmát. A tanítvány nem fukarkodó, nyugalmas életre hivatott. A tanítványnak meg kell merítkeznie az evangéliumban, mintha abban keresztelték – abban „merítkezett” – volna meg, az kell, hogy szüntelenül előrehajtsa, hogy ezt minden embernek továbbadja, hogy megmenekülhessenek a magánytól és a haláltól. Csak az evangélium tüze vezet el az üdvösségre, csak az változtathatja meg a világot, mégpedig az egyes emberek szívéből kiindulva. Pál a következőt mondja majd: Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14), és maga az Úr is azt mondta: „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9). Ebben a lelki kontextusban nincs ellentmondás a béke és a kard között. A béke, amit Jézus hoz el, nem azonos azzal a békével, amit a világ tud nyújtani (Jn 14,27). Nem szűkkeblű nyugalom vagy a megszokásainkban rejlő biztonság. Azért, hogy élvezhessük az evangéliumból fakadó békességet, szükség van a tűz általi megtisztulásra, a rossz és a jó elválasztására, arra, hogy megkülönböztessük a fényt, amit Jézus hozott el a világba, a gonosz árnyaitól. A béke ajándék és vívmány, az evangélium elfogadása és az énközpontúság elhagyása.

Imádság az Egyházért

 

 

Október 23., szerda

 

Lk 12,39–48. Példabeszéd a megbízható szolgáról

39Azt is fontoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. 40Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.«
41Péter ekkor megkérdezte: »Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?« 42Az Úr így válaszolt: »Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a háza népe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? 43Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. 44Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. 45De ha ez a szolga azt mondja magában: ‘Késik az én uram’, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, 46megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Elkergeti őt, és a hűtlenek sorsára juttatja. 47Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, és nem készült vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. 48Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.

Jézus ismét arra hív minket, hogy az életet egy új jövőre való várakozásként éljük: „Legyetek ti is készen” – mondja tanítványainak. Az evangélium annak a szolgának a példázatával világítja meg ezt a fajta hozzáállást, akit ura távollétében a ház élére állítottak. A szolga verni kezdi alárendeltjeit, iszik, részegeskedik, mivel azt gondolja, hogy a ház ura csak sokára tér vissza. A jelenet első látásra túlzásnak tűnik. Valójában azonban igen gyakori helyzetet mutat be. Alapjában véve ez az egyébként elterjedt hozzáállás számtalan olyan igazságtalanságot és ezernyi olyan mindennapi kis gonoszságot szül, amelyek megnehezítik az életet. Arról a viselkedésről van szó, amikor úgy teszünk, mintha uralkodhatnánk mások felett, s ez társul még azzal a meglehetősen rövidlátó gondolattal, hogy nem kell tekintettel lennünk senkire. Az ember azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának, akár az erőszakot, visszaélést, háborúskodást is. Ez az evangéliumi szakasz azt javasolja, hogy legyünk éberek: „Boldog az a szolga, ha megérkeztekor ura ilyen munkában találja.” Az tud éber maradni, aki valaki másra vár, aki számára az élet nem ér véget a saját érdekeinél, nem ér véget ott, hogy mit tud, illetve mit nem tud megtenni azokon a korlátokon belül, amiket saját gondolatai, saját teste, saját érzései jelentenek. Arra kaptunk meghívást, hogy a világban, ahol élünk, tanúbizonyságot tegyünk arról, hogy minden új nap a várakozásból és a reményből táplálkozik, hogy az élet mindenki számára ajándék, talentum, amivel el kell majd számolnunk. Írva van: „aki sokat kapott, attól sokat követelnek”.

Imádság a szentekkel

 

Október 22., kedd

 

Szent II. János Pál (†2005) emlékezete

Megemlékezünk Mária Szalóméról, Jakab és János anyjáról, aki az Urat egészen a kereszt tövéig követte, és sírba helyezte.

 

Lk 12,35–38. Az éberség

 35Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. 36Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. 37Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. 38S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák.

Jézus az esztelen gazdag példája után, akit váratlanul ért a halál, egy ellentétes példát hoz: az urát váró szolgáét. Az éberség a keresztény élet egyik alapvető lelki dimenziójává vált az idők folyamán. Aki csak önmagával foglalkozik, és belefeledkezik a saját dolgaiba, annak föl kell emelnie tekintetét, és éberen várnia az Úr visszatérésére. Jézus azt mondja: „Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok.” A „felövezett csípő” azt jelentette, hogy készen áll az azonnali cselekvésre. Az Egyiptomból való szabadulás éjszakájától kezdve volt használatos ez a kifejezés. Akkor ugyanis az izraelitáknak fel kellett övezniük magukat, hogy azonnal indulni tudjanak, ha kell (Kiv 12,11). A meggyújtott lámpásnak ugyanez volt a jelentése: készen állni az indulásra, akár éjszaka is. Valóban, Isten mindennap ott áll a szívünk ajtajában, és zörget, ahogy a Jelenések könyvében is olvassuk (Jel 3,20). Boldog az ember, aki ajtót nyit, mert hatalmas jutalomban lesz része: ura lesz szolgája, felövezi a ruháját, leülteti, és maga szolgálja ki. Felcserélődnek a szerepek. Hihetetlennek tűnik, de épp ebben áll a kapott kegyelem látszólagos ellentmondása: Jézus szolgaként jelenik meg. Nem csak akként jelenik meg, de úgy is viselkedik; az utolsó vacsorán lehajolt, hogy megmossa tanítványai lábát. Ez a kép az evangéliumi üzenet szerves része: Isten képe, kijelentése önmagáról, aki annyira szeret bennünket, hogy a lábunkig hajol. S ez történik velünk is, valahányszor befogadjuk az Urat a szívünkbe az imádságban, vagy a szegények szolgálatában, de legfőképp a szent liturgiában, amelyben ünnepi lakomát készít nekünk, hogy igéjével és saját testével tápláljon bennünket.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Október 21., hétfő

 

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

 

Megemlékezünk Boldog Giuseppe Puglisi atyáról: Palermóban volt plébános; a maffia gyilkolta meg 1993-ban.

 

Lk 12,13–21. Az esztelen gazdag

 

Jézus ismét arról beszél, hogyan viszonyuljanak a tanítványok a földi javakhoz. Az alkalmat egy férfi szolgáltatja, aki arra kéri Jézust, avatkozzon közbe, hogy testvére igazságosan ossza meg vele az örökséget. Ő azonban határozottan elutasítja ezt. Nem az osztozkodás mestere, hanem azoké a dolgoké, amelyek Istenre és az emberi lélekre tartoznak. Az örökség kapcsán nem, de a két testvér szívének érdekében közbelép. Valójában a szívükbe fészkelte be magát a fösvénység, a kapzsiság és az önérdek. A javak külsődleges dolgok, önmagukban nem okoznak rosszat. A két testvér szíve elnehezedett a pénz utáni sóvárgástól és a birtoklásvágytól – ahogyan ez gyakran velünk is megesik. Ilyen talajból nem fejlődhet más, csak megosztottság és háború, ahogy arra Pál is emlékezteti Timóteust: „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás.” (1Tim 6,10) Jézus ezt a fajta viselkedést az esztelen gazdag példájával magyarázza. Ez azt hitte, hogy a boldogságot úgy érheti el, ha nagy vagyont gyűjt. Az anyagiasság diktatúrájában élünk, ami nagy erővel késztet bennünket arra, hogy életünket az anyagi javak birtoklásának és fogyasztásának áldozzuk. Jézus elmeséli, hogy ennek a gazdag – de fösvény – embernek az életében nem jut mások számára hely. Mert a lényegről megfeledkezett: senki nem ura a saját életének. Birtokolhatunk nagy vagyont, de nem vagyunk urai az életnek. A boldogságot nem a javak birtoklásában leli meg az ember, hanem az Isten és a testvérek iránti szeretetben. Ebben mély és alapvető igazság rejtezik mindenki számára: nem arra lettünk teremtve, hogy vagyont gyűjtsünk, hanem hogy szeressünk és szeressenek minket. A szeretet az ember számára a legfőbb jó, amit mindenáron meg kell találnia, mert a szeretet az egyetlen, amely maradandó, és amely teljes mértékben oltani képes a szív szomját. Aki szeretetben él, valódi kincseket halmoz fel, melyek értékesek ma is, és azok lesznek a jövőben is. 

Imádság a békéért