Január 31., kedd

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini-pályaudvaron hagytak meghalni. Nem segítettek rajta, mert piszkos volt. Vele együtt emlékezzünk minden elhunyt hajléktalanra.

22. (21) zsoltár – Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik

Imádság Máriával, Urunk édesanyjával

²⁶ A tied dicséretem a nagy közösségben,
azok előtt, akik félnek téged, beváltom fogadalmam.

²⁷ A szegények esznek és jóllaknak.
Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik:
szívük élni fog mindörökké!

²⁸ A föld határai erről emlékeznek
és az Úrhoz térnek mind.
Leborul előtte
a pogányok minden törzse,

²⁹ hiszen az Úré a királyság,
ő uralkodik a népeken.

³⁰ Csak őelőtte borul le
a földnek minden hatalmassága,
előtte hajolnak meg mind,
akik a porba visszatérnek,
és lelkem neki fog élni.

³¹Nemzetségem neki fog szolgálni.
Az Úrról beszélnek majd az eljövendő nemzedéknek,

³²igazságosságát hirdetik
a jövő népének:
ő vitte ezt végbe.

A zsoltárversek, amelyeket az olvasmány után éneklünk, a jól ismert 22. zsoltárból valók, amely azokkal a szavakkal kezdődik, melyet Jézus a kereszten mondott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (1).  Ez az aggodalommal teli nyitó kérdés magába foglalja az egész zsoltárt, ahogy magába foglalta Jézus szenvedését, és benne a föld minden reményvesztettjének kiáltását. A szenvedő ember magyarázatot kér Istentől arra, amit nem ért. Ez a zsoltár Istenhez, az én Istenemhez, a mi Istenünkhöz szóló könyörgés. Ő a mi Istenünk és mi az övéi vagyunk; és mégis elhagyni látszik minket, nem törődve szenvedésünkkel. Olyan kiáltás ez, melyben egyszerre van jelen az odatartozás és az elhagyatottság; az ember kérdése és az Isten csendje. A megannyi elhagyatott szegény, halálra ítélt, magányos beteg, elnyomás alatt élő nép, az emberi erőszak vagy a természeti csapások áldozatainak kérdése ez. Miért? A szenvedőkben sok az aggodalom, mindazonáltal megmarad a remény; a gyötrő elhagyatottság mellett ott a bizakodás: ez a hit csodája. A zsoltáros segítségül hívja Istent, hogy ne maradjon tőle távol. És meghallgatásra talál. A panasz – a 23. versnél vagyunk – hálaimába csap át: „Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt, és a közösségben dicsőítlek téged” (23). A zsoltár második felénél vagyunk, a szenvedő már gyógyulást nyert Isten szeretetéből, mindenkinek hirdeti az Úr hatalmát és jóságát, mely nem hagyja el akkor sem, amikor már minden jel erre utal. A gyötrő kérdéssel kezdődő zsoltár derűvel teli bizonyossággal végződik. A ma ajkunkra adott szavakat áthatja a dicsőítés a megmenekülés új távlata miatt. A zsoltáros áttekinti az Úr jóságos tetteit, kezdve a szegények gondozásával: „A szegények esznek és jóllaknak” (27). Az üdvösség, ahogy a zsoltáros sugallja, a szegényeknél – Ferenc pápa kifejezésével élve: a periférián – kezdődik: „A szegények majd esznek és jól laknak. Dicsőítsék az Urat mind, akik keresik” (27). A szegények iránti szeretetet az teszi vonzóvá, hogy az Úr ingyenes szeretete mutatkozik meg benne: „A föld határai erről emlékeznek és az Úrhoz térnek mind. Leborul előtte a pogányok minden törzse” (28). Ezt az útmutatást jobban meg kell becsülnünk. A szegények iránti szeretet a legbiztosabb út arra, hogy „meglássuk” Isten szeretetét. Ezt az utat mindenki megláthatja és járhat rajta. Ez a legfontosabb, amit átadhatunk a következő generációknak. A megsegített szegényeket látva ezt mondják majd: „ő vitte ezt végbe” (32).

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 30., hétfő

Gandhi halálának emléknapja. Vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai.

 

30 (31) zsoltár. Legyetek erősek és bátor lelkűek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek! 

Imádság a szegényekért

²⁰Mily nagy a te jóságod, Uram,
amit azoknak tartogatsz, akik félnek téged!
Ki is nyilvánítod az emberek szeme láttára,
azokon, akik hozzád menekülnek.

²¹Tekinteted pajzsával befödöd őket
az emberek támadása elől.
Sátradban megvéded őket
a nyelvek rágalma elől.

²²Áldott legyen az Úr (az erős városban)!
Csodálatosan megmutatta nekem irgalmát.

²³Ijedtemben így beszéltem:
„Elutasítottál szemed elől.”
De te meghallottad könyörgő szavam,
amikor hozzád kiáltottam.

²⁴Szeressétek az Urat mind, ti övéi!
Akik hűek hozzá, azokat az Úr oltalmazza,
de bőven megfizet azoknak,
akik elbizakodva cselekszenek.

A szentmise ma a 31. zsoltár második részét adja segítségül az imádsághoz. A zsoltáros már hosszú ideje beteg, ereje egyre inkább fogytán van. Ezért az Úrhoz fordul és imádkozik hozzá: „Könyörülj rajtam, Uram, tele vagyok félelemmel, tekintetem komor a gondtól… Gondokban múlik életem… csontjaim mind megroppantak (10–11). És aztán ez a beteg ember, minden logikai rend nélkül azt is őszintén, szégyenkezés nélkül elmondja az Úrnak, hogy milyen rossz érzések gyűltek fel a szívében, hogyan hánykódik mélypontok és jó pillanatok, elkeseredés és bátorság között. Ez történik egy kicsit mindannyiunk életében, akik oly gyakran kifulladunk, a fent és a lent váltakozásának foglyai vagyunk. Ez az ember azonban nem csak a betegségtől szenved: ellenségei folyamatosan szövetkeznek ellene, barátai egyedül hagyják, szégyenkezve kitérnek előle. A testi szenvedéshez társul a lelki szenvedés, amely még fájdalmasabb: „Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük. Akik az utcán látnak, kitérnek előlem” (12). A szenvedés, az elhagyatottság, a tehetetlenség miatt a zsoltáros úgy érzi, mindenki megfeledkezett róla: a magány keserűsége miatt még az élet értelmében, sőt, az Úr közelségében is kételkedni kezd: „Ijedtemben így beszéltem: »Elutasítottál szemed elől.«” (23) A zsoltáros azonban a fájdalom közepette is imádkozik, megtalálja az erőt ahhoz, hogy Istenhez forduljon, elmondja neki fájdalmát, feltárja előtte szenvedését. Az imádságban a remény nem veszik el, a bizalom kioldozza a hívő embert a félelem láncaiból. Ebben áll a hívő ember titka: elfordítani tekintetét saját nyomorúságáról és felemelni azt az Úrhoz. És akkor észreveszi, hogy nincs egyedül, Isten nem hagyta el, hanem meghallgatja: „De te meghallottad könyörgő szavam, amikor hozzád kiáltottam” (23b). Amikor újra rátalál az Úrra, az imádsága már nem panaszkodás, hanem dicséret és hála: „Áldott legyen az Úr! Csodálatosan megmutatta nekem irgalmát” (22). Nem azért, mintha megérdemelnénk. Sőt, a zsoltárossal együtt be kell ismernünk, hogy a bűnünk elgyengített, sebezhetővé tett a gonosszal szemben: „erőm megtört a nyomorúságban” (11). A bizalom segítségével egész életünket ismét az Úr kezébe tehetjük, biztos tudatában annak, hogy ő megment minket. Nem véletlen, hogy Lukács evangélista éppen ennek a zsoltárnak a 6. versét adja Jézus szájába a kereszten: „Kezedbe ajánlom lelkemet”. A rabbik ezt ajánlották esti imádságnak. Jézus azonban a zsoltárhoz képest egy kicsit változtatott rajta, hozzátette az Atya szót: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Ezzel a kis kiegészítéssel végtelenül elmélyítette az Istennel való kapcsolatunkat.

Imádság a szegényekért

Január 29., évközi 4. vasárnap

Szof 2,3;3,12–13; Zsolt 145; 1Kor 1,26–31; Mt 5,1–12

 Imádság az Úr napján

Az évközi idő negyedik vasárnapjának evangéliumával kezdődik az a nagyívű beszéd, amely Máté evangéliumának három fejezetét öleli át, az ötödiktől a hetedikig. Ez a hegyi beszéd, a tanítványok nagykönyve. Máté különleges hangsúlyt ad ennek az üzenetnek. Elbeszélésében Jézus felmegy egy hegyre, az isteni szózatok kiváltságos helyére, mintegy párhuzamot teremtve ezzel Istennek a népével kötött régi és új szövetsége között. Az első szövetség akkor köttetett, amikor Mózes megkapta a törvényeket a Sínai-hegyen. A második szövetségre most kerül pecsét, amikor a nyolc boldogság hegyén elhangzik az új törvény. A múlt vasárnapi evangéliumban láttuk az első tanítványokat és a Jézus köré gyülekező tömegeket. Ezeket a férfiakat és asszonyokat azok a szavak hódították meg, amelyek annyira különböztek a megszokott szavaktól. Mert Jézus nem úgy tanított, ahogyan a korabeli tanítók általában (mindenfelé voltak ilyenek): ő úgy beszélt, „mint akinek hatalma van” – jegyzi meg az evangélista a hegyi beszéd végén. Annak az embernek a hatalma ez, aki azért jött, hogy szolgálja a többieket, nem pedig azért, hogy őt szolgálják, annak a hatalma ez, aki kész volt az életénél is jobban szeretni az evangéliumot. Az emberek, akik meghallgatták, érzékelték mindezt, a szavak élettel és igazsággal voltak tele számukra. Sokan voltak közülük fáradtak, betegek, szegények, koldusok, voltak köztük erőszakosak, gőgösek és elkeseredettek is.

Jézus már napok óta köztük volt. El tudjuk képzelni, ahogyan nézi ezeket az embereket, akik sokszor áldozatok árán követik őt: kérdezgeti, meghallgatja őket, néhányuknak megjegyezte a nevét is, és legfőképpen pedig, ha az élettörténetüket nem is, de ismeri a kérdéseiket és tudja, mire van szükségük. Együtt érez velük. Ezt az evangéliumi jelenetet éppen ez az erős, bensőséges együttérzés magyarázza. Amikor látja ezeket a fáradt és elgyötört embereket, felmegy a hegyre, ahogyan az evangélium ma és minden vasárnap felmegy a szószékre, és beszél hozzánk. A boldogságról kezd beszélni. Ki boldog? Ki az, aki valóban boldog? A názáreti próféta elmondja nekik, milyen az ő elképzelése szerinti boldogság. Az izraeli hívek a zsoltárok által már hozzászoktak, hogy a boldogságról halljanak: „Boldog az az ember, aki az Úrban reménykedik, boldog, aki gondját viseli a gyengének, boldog, aki az Úrban bízik.” Az ilyen ember boldognak mondhatja magát.

Jézus ezt az irányt követi és azt mondja, azok az emberek boldogok, akik lélekben szegények (és ez nem azt jelenti, hogy a tettek emberei, de lelkileg szegények), és boldogok az irgalmasok, akiket üldöznek, a szelídek, akik szenvednek az igazságért, a tiszta szívűek és azok is, akiket miatta gyaláznak és üldöznek. A tanítványok még soha nem hallottak ehhez hasonló szavakat. Számunkra pedig, akik ma hallgatjuk, saját életünktől és világunktól igen távoli szavaknak tűnnek. Valóban irreális szavak ezek? Talán azt mondjuk, hogy igen, szép szavak, de lehetetlen dolgokról szólnak. Jézus számára azonban nem így van. Ő igazi, teljes, szilárd boldogságot akar nekünk, amely ellenáll kedélyállapotunk változásainak, és amely nem a divat és a fogyasztási igények változékonyságának foglya. Mi valójában leginkább azt szeretnénk, hogy valamivel jobban, nyugodtabban éljünk. Semmi többet. Nincs kedvünk valóban „boldognak” lenni. Az evangéliumi boldogság tehát idegenül hangzó szó számunkra, túl mély jelentést hordoz, túlzó. Erős és jelentőségteljes szó, és ezért túlságosan különbözik a mi gyakran jelentéktelen kis örömeinktől. A nyolc boldogság evangéliuma kiszakít banális életünkből, hogy egy teljesebb élet, egy sokkal mélyebb öröm felé vezessen. A nyolc boldogság nem áll túlságosan felettünk, mint ahogy nem állt a tömeg fölött sem, aki hallgatta. Igazán emberi arca van: Jézus arca. Ő a boldogságok embere, a szegény, szelíd, igazságra éhező, szenvedélyes és irgalmas ember, az üldözött és halálra adott ember. Nézzük ezt az embert és kövessük: akkor boldogok leszünk.

Imádság az Úr napján

Január 28., szombat

Lk 1, 68-75. Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét

Előesti imádság 

⁶⁸ Áldott az Úr, Izrael Istene,
mert meglátogatta és megváltotta népét.

⁶⁹ Erős szabadítót támasztott minékünk
szolgája, Dávid házában.

⁷⁰ Ahogy mondta
a szent próféták szájával ősidők óta:

⁷¹ megmentett minket ellenségeinktől
és gyűlölőink kezétől,

⁷² hogy irgalmazzon atyáinknak,
és megemlékezzék szent szövetségéről.

⁷³ Az esküről, amelyet atyánknak, Ábrahámnak esküdött,
hogy majd megadja nekünk,

⁷⁴ hogy az ellenség kezéből kiszabadítva,
félelmet nem ismerve szolgáljunk neki,

⁷⁵ szentségben és igazságban
színe előtt életünk minden napján.

A mai liturgia a Zsidókhoz írt levélből vett első olvasmányt követően válaszos énekként Zakariás öröménekét adja ajkunkra, aki fia születésének csodáját ismerhette fel, azét a gyermekét, akinek a János nevet adta. Máriához hasonlóan Zakariás sem tudja magában tartani fia születése fölött érzett boldogságát. E váratlan csoda láttán tör ki velőle az örömének. Dicsőítő imádságát szentírási idézetek szövik át. Már ezzel is értékes tanácsot sugall: használjuk imádságunkhoz a Szentírás szavait! Az Egyház egész hagyománya erre buzdít minket. És pontosan ezt kívánjuk tenni ebben az évben, amikor a zsoltárokból elmélkedünk. Dietrich Bonhoeffer nagy lelki bölcsességgel úgy fogalmazott, hogy a zsoltárokban maga Isten készítette nekünk azt az imádságot, amellyel hozzá fordulhatunk. Amikor az Úr az ismert szavakat hallja, azonnal megérti azokat, hiszen az övéi, és meghallgatja őket. Zakariás éppen ennek tudatában köszöni meg az Úrnak irgalmas jóságát népe iránt, amelyet minden ellenségtől megment: „Erős szabadítót támasztott nekünk... megmentett minket ellenségeinktől és gyűlölőink kezétől” (69–71). A fiúban a „Magasságbeli prófétáját" látja, aki „az Úr előtt jár majd, hogy előkészítse útját". A Benedictus arra emlékeztet minket, hogy az Úr azt akarta: valaki járjon majd előtte, hogy előkészítse útját. Ránk is érvényes, hogy szükségünk van egy testvérre, aki segít előkészíteni gyakran figyelmetlen és öntelt szívünket, hogy vezesse az Úr és az ő dolgai felé. Nem lehet magányosan hinni. Értsük ezt meg jól: ennek semmi köze saját énünk alábecsüléséhez vagy korlátozott autonómiánkhoz. Énünk fölmagasztalása veszélyes csapda. A függetlenség nemcsak hogy nem ment meg, de magányosabbá és elesettebbé tesz. Az üdvösség útja ennek éppen az ellenkezője: barátokra (angyalokra) van szükségünk körülöttünk, akik segítenek felismerni és végigjárni a szeretet evangéliumának útját. Ha engedjük, hogy segítsenek minket a szeretet angyalai, akiket az Úr szüntelenül küld hozzánk – és figyeljünk jól oda, nehogy elkergessük őket! –, akkor mi is új dolgokat látunk majd, és az öreg Zakariás örömével zenghetjük: az Úr újra meglátogatta népét.

Előesti imádság

Január 27., péntek

A shoá emléknapja

37 (36). zsoltár – Az igazaknak az Úr ad szabadulást

A Szent Kereszt imádsága

³ Remélj az Úrban és tedd a jót,
akkor megmaradsz a földeden és biztonságban élsz.

⁴ Az Úrban leld örömed,
s ő betölti szíved vágyait.
⁵ Ajánld utadat az Úrnak,
remélj benne, s ő irányít majd.

⁶ Becsületed felragyogtatja, mint a napot,
igazságodat, mint a fényes nappalt.

²³ Az Úr biztosítja az ember lépteit,

akinek útjában tetszését leli.

²⁴ Ha megbotlik is, de nem esik el,

mert az Úr megfogja a kezét.

³⁹ Az igazaknak az Úr ad szabadulást,

ő a védelmük a szükség idején.

⁴⁰ Segítőjük az Úr és szabadítójuk,

és fenntartja életüket,

mivel nála keresnek menedéket.

A liturgia a 36. zsoltár néhány sorát tárja elénk. Egy hívő ember gondolatai ezek, amelyek tanító jelleget öltenek, megmagyarázzák az „igazaknak” életük és törekvéseik értelmét. Egy bölcs ember – maga a zsoltáros – akarja talán csillapítani azok türelmetlenségét, akik a gonosztevők szerencséje láttán csalódottakká válnak. Makacsul tér vissza újra és újra az ellenvetés, amely végigvonul az egész Szentíráson: Ha Isten megbünteti a bűnöst, miért kell akkor az igaznak szenvednie? A szerző – aki szilárdan hisz abban, hogy Isten igazságosan fizet meg mindenkinek –, lelki emberként kijelenti, hogy az Isten színe előtt megélt élet már önmagában véve olyan hatalmas érték, amely felülmúl minden szorongattatást, amelyet az igaz a földön megtapasztal. Az Isten színe előtt megélt élet mindig sokkal előbbre való a bűnös múlandó, csalóka léténél: „Remélj az Úrban és tedd a jót, akkor megmaradsz a földeden és biztonságban élsz” (3). Arra buzdítja tehát, hogy ne irigyeljük a gonosztevőt, az általa folytatott életet, a sikert, amelyet elér, a javakat, amelyeket felhalmozott. Ha irigyeli, az annak a jele, hogy hozzá hasonlóan gondolkodik, azt tartja fontosnak, amit a gonosz, azaz a felhalmozott javakban látja az élet értelmét és az ember értékét. Meg kell változtatnia a szívét az embernek, ahogy Jézus maga mondja majd: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). Az igaz embernek radikálisan meg kell változtatnia azt a szemléletmódot, ahogy a világra és a dolgokra tekint: „Az Úrban leld örömed” (4), majd „Jobb a kevés, amit az igaz bír, mint a bűnös nagy gazdagsága” (16). A bűnöst irigyelni annyi, mint hozzá hasonló szívvel élni. Az igaznak egyébként sem kell még csak mérgelődnie sem miatta: „Nyugodj meg az Úrban és remélj benne! Ne haragudj arra, kinek siker kíséri útját, az emberre, aki gonoszságot művel. Hagyd el a haragot és ne méltatlankodj, föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél! Nézd, a gonoszok eltűnnek, de akik az Úrban bíznak, birtokolják a földet” (7–9). Nem kell irigykednünk, sem mérgelődnünk a gonosz szerencséje láttán. Csalóka az, és építményei maguktól összedőlnek. Az Úr ellenségei eltűnnek, mint a mezők ékessége, eltűnnek, mint a füst; kevés idő múlva a bűnös már nem lesz, a helyét sem találod, ha keresed” – énekli a zsoltáros Az Úr biztosan igazságot fog szerezni, de másképpen, mint ahogy gondolnánk. Mert aki az Urat akarja követni, annak hagynia kell, hogy Isten gondolatai és határtalan szeretete megtisztítsák a szívét. Az igaz ezért nem gered haragra és nem enged az irigységnek: „Ne haragudj azokra, akik rosszat tesznek, ne irigyeld a gonosztevőket” (1).

Szent Kereszt imádsága