MÁRCIUS 31., PÉNTEK

 

Jer 20,10–13. A láncokban sínylődő próféta imádsága

10Mert hallottam sokak rágalmát,
rettenetet mindenfelől:
»Jelentsétek! Jelentsük fel őt!«
Akik barátságban voltak velem,
mind bukásomat lesik:
»Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük,
és bosszút állhatunk rajta!«

11De az Úr velem van, mint hatalmas hős,
ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek;
nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel,
örök gyalázatuk nem megy feledésbe.

12Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat,
aki látod a veséket és a szívet,
hadd lássam bosszúdat rajtuk,
mert eléd tártam ügyemet!

13Énekeljetek az Úrnak,
dicsérjétek az Urat,
mert megmentette a szegény lelkét
a gonosztevők kezéből!

 

Ez a szakasz Jeremiás vallomásainak legutolsó, legdrámaibb részéből való. A szövegben olvassuk az imádságot, amit azután mond a próféta, hogy megverték, és egy éjszakára kalodába zárták. Jeremiás arról a konfliktusról beszél, amit prófétai küldetése és az azzal való szembenállás okoz. Úgy érzi, nem értik őt, teljesen magára hagyták, körös-körül csak ellenségeket lát, és már egykori barátai is csak az elbukását várják, mintha ezen akarnának örvendeni. Az őt körülvevő szembenállás ellenére Jeremiás nem engedi, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, és még erősebben az Úrba veti bizalmát: „De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallanak, és elbuknak.” A nehézségek hatására sem zárkózik magába, nem forral bosszút, nem táplál magában dühöt. Ugyan megmarad benne a felháborodás Izrael keményszívűsége miatt, de ez megerősíti őt a prófétai küldetésben. Tudja, hogy az Úr mellette áll, vezeti őt, soha nem hagyja el. Imádságának nézőpontja még ószövetségi: bosszút kér ellenségeire. Ám evangéliumi perspektívában ez már a megbocsátás imádsága lesz, hogy érje el őket is Isten irgalma, és térjenek meg Isten akarata szerint.

A Szent Kereszt imádsága

 

MÁRCIUS 30., CSÜTÖRTÖK

 

Ter 17,3–9. Ábrahám a népek sokaságának atyja

 3Ábrám arcra borult. 4Isten így folytatta: »Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. 5Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! 6Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. 7És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. 8Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.«

A számkivetés és az idegen uralom – az az időszak, amikor a most olvasott bibliai szakaszt lejegyezték – Izraelt kicsiny maradékká zsugorította, amely úgy látta, kemény próbatételt áll ki Isten ígérete, miszerint nagy és népes nemzetté válnak majd, termékeny földön fognak lakni. A szolgasors, a nélkülözések, a szenvedés idején Izrael visszaemlékezik „az örök szövetségre”, amit Isten Ábrahámmal kötött, amely szerint „népek sokaságának lesz atyja”, és Kánaán földjén fog lakni. Amikor fölidézi ezt a szövetséget, Izrael népe nem pusztán egy régi emléket hoz elő, hogy a dicső múltba merengjen, hanem jelenvalóvá teszi ezt az ígéretet. Ez történik velünk, Jézus tanítványaival is minden alkalommal, amikor a Szentírást hallgatjuk. Amikor kinyitjuk, főként a közös imádságok alkalmával, az Úr az, aki ismét leszáll népe körébe, és szól hozzánk. Újjáalkot minket, olyan néppé, amely hallgatja a szavát, megerősít Szentlelkével. Megajándékoz álmával, azzal a hivatással, hogy tanúi lehetünk a világban az ő szeretetének, és a jövő ígéretét nyújtja számunkra. A szövetséghez természetesen az is hozzátartozik, hogy mi is elkötelezetten feladatot vállaljunk benne egyénileg és népként is. Ez a szeretet, az ingyenes szeretet szövetsége. Isten, aki felajánlja nekünk ezt a szövetséget, amelyet mi még elképzelni sem tudunk, kéri Ábrahámtól és tőlünk is: „Tartsd meg szövetségemet te és utánad utódaid minden nem- zedéken át.”

Imádság az Egyházért

MÁRCIUS 29., SZERDA

 

Dán 3,14–20.46–50.91–92.95. Az imádság megszabadít a haláltól

Azt mondta ekkor Nebukadnezár nekik: »Igaz-e, Sidrák, Misák és Abdenágó, hogy nem tisztelitek isteneimet és nem imádjátok az aranyszobrot, amit állíttattam? 15Nos tehát vagy készen vagytok arra, hogy mihelyt meghalljátok a harsona, a fuvola, a citera, a lant, a hárfa, a koboz és a többi hangszer szavát, leborultok és imádjátok a szobrot, amelyet készíttettem, vagy pedig, ha nem imádjátok, tüstént az égő tüzes kemencébe vettetlek titeket; és ki az az isten, aki kezemből megszabadíthatna titeket?«
16Így felelt erre Sidrák, Misák és Abdenágó Nebukadnezár királynak: »Nem szükséges, hogy feleljünk erre neked, 17mert íme, a mi Istenünk, akit tisztelünk, ki tud ragadni minket az égő tüzes kemencéből és ki tud szabadítani minket, ó király, a kezedből. 18De ha ezt nem akarná is, tudd meg, király, hogy isteneidet akkor sem tiszteljük, és az aranyszobrot, amit állíttattál, nem imádjuk.«
19Erre Nebukadnezár eltelt haraggal, és arcának színe elváltozott Sidrák, Misák és Abdenágó miatt, és megparancsolta, hogy hétszerte jobban fűtsék be a kemencét, mint ahogy befűteni szokták. 20Megparancsolta továbbá serege legerősebb férfiainak, hogy kötözzék meg Sidrák, Misák és Abdenágó lábát, és vessék őket az égő tüzes kemencébe.

46A király szolgái pedig, akik bedobták őket, nem szűntek meg a kemencét fűteni kőolajjal, kóccal, szurokkal és venyigével, 47úgyhogy a láng negyvenkilenc könyöknyire kicsapott a kemencéből; 48de amikor kitört, elégette mindazokat, akiket a káldeaiak közül a kemence közelében talált. 49Azarjával és társaival azonban leszállt az Úr angyala a kemencébe, és kiverte a tűz lángját a kemencéből. 50Olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne, s a tűz egyáltalán nem érintette őket, sem fájdalmat, sem bármiféle bántódást nem okozott nekik.

91Megdöbbent ekkor Nebukadnezár király, sietve felkelt és így szólt főembereihez: »Nem három megkötözött férfit dobattunk a tűz közepébe?« Azok ezt felelték a királynak: »Úgy van, király!« 92Ő pedig így szólt : »Íme, én négy férfit látok, és azok szabadok, s a tűz közepén járnak-kelnek és semmi bántódásuk nincsen; a negyediknek olyan alakja van, mint egynek Isten fiai közül.«

Megszólalt ekkor Nebukadnezár, és azt mondta: »Áldott legyen az ő Istenük, azaz Sidráké, Misáké és Abdenágóé, aki elküldte angyalát és megszabadította szolgáit, akik benne bíztak és nem hallgattak a király szavára, és kockára tették testüket, hogy ne kelljen Istenükön kívül más istent szolgálniuk és imádniuk! 

 

Dániel könyvének 3. fejezete egy aranyszoborról szól, amelyet Nebukadnezár király készíttetett, hogy birodalmának minden alattvalója azt imádja. Néhány zsidó azonban, Sadrak, Mesak és Abednegó, akik Júdeából jöttek Jeruzsálem elpusztítása után, megtagadták, hogy imádják a szobrot, amit bálványnak tartottak. Nebukadnezár feldühödött ezen, és elrendelte, hogy vessék őket tüzes kemencébe, ahonnan előbb Azarja, majd a három ifjú az Úrhoz fordult imádságával – ezt a két éneket olvashatjuk Dániel könyvének harmadik fejezetében. Szavaik a zsoltárokat idézik fel, példaként állnak előttünk arra, hogyan imádkozzunk a megpróbáltatások idején. A hívő ember tekintetét az égre emeli, és Urához fordul annak biztos tudatában, hogy meghallgatásra talál. Az imádság megszabadít a haláltól, és erőt ad, hogy Isten dicsőségéről énekeljünk. Látva a világot, ahol annyi ember él a szakadék mélyére taszítva, szabadságától megfosztva, kitéve az erőszak uralmának, mi is forduljunk imádsággal az Úrhoz, és biztosak lehetünk benne, hogy ő meghallgatja gyermekeit, és a segítségükre siet. Minden nehéz helyzetben az Úrhoz fordulhatunk, dicsérhetjük az általa alkotott csodálatos dolgokért, és ezáltal megízlelhetjük már most a szabadságot és az üdvösséget. „Áldjátok” – ismétli el a himnusz minden sor kezdetén. Az imádság elsősorban áldás, amelynek révén részesei leszünk az isteni életnek, mely megőriz bennünket a kárhozattól, az Úrtól távol leélt élettől. „Áldjátok”: ez a felszólítás arra szól, hogy Istenből kiindulva tekintsünk a világ tágas látóhatárára. Az Istent dicsőítő imádság mindenkit kiszabadít saját kis feladatainak szűkös világából, és közösségbe von minden élőlénnyel. Ezáltal az imádságban végigjárjuk Isten teremtő művét, hogy minden teremtményével együtt dicsérhessük irgalmát. Az ő kegyelme ugyanis örökké megmarad. Ezt fedezi fel az imádkozó ember, aki a szakadék mélyén és a fenyegetően közelgő veszély láttán is töretlenül énekli Isten dicséretét.

Imádság a szentekkel

MÁRCIUS 28., KEDD

 

Szám 21,4–9. A rézkígyó

4Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot 5és Isten és Mózes ellen lázadt: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.«
6Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokakat halálra martak közülük. Erre 7elmentek Mózeshez, és azt mondták: »Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!« Könyörgött is Mózes a népért, 8mire az Úr így szólt hozzá: »Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.« 9Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

 

A Számok könyvének ezen a napon olvasott szakasza Izrael sivatagi vándorlásának egyik legkritikusabb pillanatát beszéli el. A fáradtságtól elcsigázott izraeliták Isten és Mózes tudomására hozzák elégedetlenségüket. Már odáig jutnak, hogy visszasírják az egyiptomi rabszolgaság idejét. Jól tudjuk, hogy akkor sírjuk vissza a múltat, amikor elhalványodik az álmunk, amikor lemondunk arról a látomásról, tervről, melyre Isten hív bennünket, hogy vegyünk részt benne. Ilyenkor minden más ellenében elhatalmasodik a múlt iránti nosztalgia és a panasz. És ekkor előtűnnek a mérges kígyók, melyek mindenkit megmarnak, és megölik az embereket. Nem Isten küldi a kígyókat: mi magunk vagyunk azok, akik mérget szórunk szét életünk mezején keserűségünkkel, haragunkkal, követeléseinkkel. Amikor az izraeliták rádöbbennek bűnükre, az arra ösztönzi őket, hogy Mózeshez forduljanak, járjon közben értük az Úrnál. És az Úr ismét közbelép. Készíttet egy rézkígyót, amit a földbe szúrt póznára erősítenek, és aki ránéz, miután meg- marta a kígyó, meggyógyul. A pusztaság, amely a halál helyévé változott az ember által szétszórt méreg miatt, az üdvösség helyévé alakul át annak a jelképnek köszönhetően. Ennek a bibliai szakasznak az utolsó szavai hallatán a keresztfára gondolunk, amit néhány nap múlva fölállítanak a Golgotán: arra hív mindannyiunkat, hogy szemléljük és a szívünkbe fogadjuk. Ebben a nagyböjti időszakban a bibliai részek, melyek napról napra kísérnek minket, segítséget jelentenek számunkra, hogy megtisztítsák a tekintetünket, és rápillanthassunk arra, „akit általdöftek” a mi üdvösségünkért.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

MÁRCIUS 27., HÉTFŐ

Ferenc pápa imádságának emlékezete, mely a világjárvány idején, 2020-ban hangzott el a Szent Péter téren. Imádkozzunk a koronavírus és minden más járvány áldozataiért!

 Dán 13,1.9.15–17.19–30.33–62. Zsuzsanna megtapasztalja Isten segítségét

1Lakott Babilonban egy férfi, akit Joakimnak hívtak. 8A vének naponként látták őt, amint bement és sétált, és kívánságra gerjedtek iránta; 9értelmüket elfordították és szemüket lesütötték, hogy ne lássák az eget és meg ne emlékezzenek az igazságos ítéletekről. 

Történt pedig egyszer, miközben ők az alkalmas napot várták, hogy ő megint lement, éppúgy, mint azelőtt, csupán két szolgálóleányával, és fürödni akart a gyümölcsös kertben, mert hőség volt. 16Nem volt ott senki sem, csak a két vén, akik elrejtőzve lesték őt. 17Azt mondta tehát szolgálóinak: »Hozzatok nekem olajat és kenőcsöket, és zárjátok be a gyümölcsöskert ajtóit, hogy megfürödhessem.«

19Amikor a szolgálók kimentek, a két vén felkelt, odafutott és így szólt: 20»Íme, a gyümölcsöskert ajtajai be vannak zárva, senki sem lát minket, mi pedig kívánunk téged. Engedj tehát nekünk és feküdj le velünk. 21Ha azonban nem akarod ezt, tanúskodni fogunk ellened, hogy egy ifjú volt veled, azért küldted el magadtól a szolgálókat.« 22Zsuzsanna ekkor felsóhajtott, és azt mondta: »Szorongatás vesz körül mindenfelől, mert ha ezt megteszem, a halálomat jelenti, ha pedig nem teszem meg, nem menekülök meg a kezetekből. 23De jobb nekem a ti kezetekbe esnem, anélkül, hogy valamit elkövetnék, mintsem vétkeznem az Úr színe előtt.« 24Erre Zsuzsanna hangosan kiáltozni kezdett, mire a vének is kiáltozni kezdtek ellene, 25sőt az egyik odafutott a gyümölcsöskert ajtajához és kinyitotta.
26Amikor a ház szolgái meghallották a kiáltozást a gyümölcsöskertben, berohantak a hátsó ajtón, hogy megnézzék, mi az? 27Miután a vének elmondták, a szolgák igen elszégyellték magukat, mert sohasem mondott még valaki ilyesmit Zsuzsannáról. Mikor aztán másnap 28a nép elment Joakimhoz, a férjéhez, odament a két vén is, telve gonosz szándékkal Zsuzsanna ellen, hogy kivégeztessék őt. 29Azt mondták a nép előtt: »Küldjetek el Zsuzsannáért, Helkija leányáért, Joakim feleségéért.« Erre rögtön érte küldtek, 30ő pedig eljött szüleivel, fiaival és egész rokonságával együtt.

Sírtak tehát az övéi és mindnyájan, akik ismerték őt. 34Aztán felkelt a két vén a nép között, és rátette kezét az asszony fejére. 35Erre az sírva az égre tekintett, mert szíve bizalommal volt az Úr iránt. 36A vének ezt mondták: »Mialatt mi egyedül sétáltunk a gyümölcsöskertben, ő bejött két szolgálóleánnyal, bezárta a gyümölcsöskert ajtóit, és elküldte magától a szolgálókat. 37Ekkor odament hozzá egy ifjú, aki el volt rejtőzve, és lefeküdt vele. 38Erre mi, akik a gyümölcsöskert szegletében voltunk, látva a gonoszságot, odarohantunk hozzájuk, és láttuk, amint együtt feküdtek. 39Azt ugyan nem tudtuk elfogni, mert erősebb volt mint mi, és kinyitotta az ajtót és elfutott; 40de őt megfogtuk. Meg is kérdeztük, hogy ki volt az az ifjú, de nem akarta nekünk megmondani. Ennek a dolognak tanúi vagyunk.« 41Hitt nekik a sokaság, mint a nép véneinek és bíráinak, és halálra ítélték Zsuzsannát.
42Ekkor Zsuzsanna hangosan felkiáltva így szólt: »Örök Isten, aki látod, ami titokban történik, és tudsz mindent, mielőtt megtörténne, 43te tudod, hogy hamis tanúságot tettek ellenem. Íme, meg kell halnom, noha semmit sem követtem el mindabból, amit ezek gonoszul rámfogtak.«
44Az Úr meghallgatta a szavát. 45Amikor ugyanis kivégzésre vitték, az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. 46Ez hangosan így kiáltott: »Én mentes vagyok ennek a vérétől.« 47Feléje fordult erre az egész nép, és így szólt: »Mi az, amit mondasz?« 48Ekkor ő megállt közöttük és azt mondta: »Izrael fiai, ti ilyen oktalanul, anélkül, hogy vizsgálatot tartanátok és az igazságot megállapítanátok, elítélitek Izraelnek egyik leányát? 49Térjetek vissza az ítélet helyére, mert hamis tanúságot mondtak ellene!« 50Erre a nép sietve visszatért, a vének pedig kérték: »Gyere, ülj közénk és oktass minket, mert Isten megadta neked az időskor dicsőségét.« 51Dániel azonban azt mondta nekik: »Válasszátok el őket egymástól jó messzire, hadd ítéljek felettük.« 52Mikor elválasztották őket egymástól, odahívta közülük az egyiket és azt mondta neki: »Te megátalkodott vén gonosztevő! Most jött el azoknak a bűneidnek a büntetése, amiket a múltban elkövettél, 53amikor igazságtalan ítéleteket hoztál, elnyomtad az ártatlanokat és szabadon eresztetted a bűnösöket, noha az Úr azt mondta: ‘Az ártatlant és az igazat meg ne öld!’ 54Nos tehát, ha láttad őt, mondd meg, milyen fa alatt láttad őket egymással beszélgetni?« Ő azt felelte: »Mézgafa alatt.« 55Dániel pedig azt mondta: »Lám, saját fejed ellen követted el a hazugságot, mert íme, Isten angyala az ő parancsára kettéhasít téged!« 56Aztán félreállította őt, és odahozatta a másikat és megkérdezte tőle: »Te Kánaánnak és nem Júdának ivadéka! A szépség elvette eszedet, és a vágy megrontotta szívedet. 57Így cselekedtetek Izrael leányaival, azok pedig félve szóba álltak veletek. Júda leánya azonban nem engedett gonoszságtoknak. 58Nos tehát, mondd meg nekem, milyen fa alatt kaptad rajta őket, amikor egymással beszélgettek?« Az ezt válaszolta: »Tölgyfa alatt.« 59Dániel erre azt mondta neki: »Valóban te is a saját fejedre hazudtál; itt van kardjával az Úr angyala, hogy kettévágjon téged és megöljön titeket!« 60Ekkor az egész gyülekezet nagy hangon felkiáltott. Áldották Istent, aki megmenti a benne bízókat. 61Aztán rárontottak a két vénre – mert Dániel a saját szájukból rájuk bizonyította, hogy hamis tanúságot mondtak –, és úgy cselekedtek velük, ahogy ők cselekedtek gonoszságukban felebarátjuk ellen, 62Mózes törvénye szerint járva el: megölték őket, s az ártatlan vér megszabadult azon a napon.

 A fiatal Zsuzsanna történetét olvastuk, akit Izrael két vén bírája környékez meg a babiloni fogság idején. Dániel próféta mint fiatal látnok tűnik fel, akin keresztül az Úr megmutatja igazságosságát. A fiatal Zsuzsanna szimbólummá emelkedik, a népnek azt a részét jelképezi, amelyik hű maradt az Úrhoz, és ellenáll minden csábításnak, többek között a nép vezetőinek, akik olyannak tűnnek, mint a gonosztevők, akik a saját vágyaik kielégítésére rabolnak. A szentíró természetesen élesen elítéli a perverz és hazug vezetőket, akik távol vannak Istentől, és méltatlanok a rájuk bízott feladatra, a nép vezetésére. Ami azonban még erőteljesen kiemelkedik a történetből, az az Úr iránti szilárd bizalom, hiszen ő szereti a kicsinyeket, a gyengéket, az ártatlanokat, és soha nem hagyja egyedül azt, aki belé helyezi bizalmát. A fiatal Zsuzsanna sírva válaszol a két gonosz öregnek: „Szorongatás vesz körül mindenfelől. Ha ugyanis megteszem, meg kell halnom; ha meg ellenkezem, nem kerülhetem el a kezeteket. De mégis jobb nekem ártatlanul a kezetekbe esnem, mint az Úr ellen vétkeznem.” Nem áll mellette senki, amikor meg kell hoznia azt a nagyon nehéz döntést, hogy inkább a halált választja, semmint hogy megadja magát a gonosznak. Amikor halálra ítélik, bizalmát egyedül Istenbe helyezi, aki „ismeri a titkokat”. Ezért tapasztalhatja meg Isten beavatkozását. Ez pedig egy „fiatalember”, egy vele egykorú férfi hangján keresztül érkezik el. Igen, az Úr ereje a gyengéken keresztül mutatkozik meg. Egy fiatal ember megment egy másik fiatalt. Valójában senki sem olyan gyenge, hogy ne tudna megmenteni egy nála gyengébb embert– természetesen ez akkor történik meg, ha engedi, hogy Isten vezesse. Ez a történet mindnyájunkhoz kérdést intéz, a legfiatalabbakhoz is: miként védelmezzük a számtalan nőt, köztük nagyon fiatalokat is, akiket mind a mai napig számos módon elnyomnak, és miként védjük velük együtt a szegények egész népét.

Imádság a szegényekért