Szeptember 30., szerda

Szent Jeromos (†Betlehem, 420) egyháztanító emléknapja, aki latinra fordította a Bibliát; imádkozunk, hogy a Szentírás szavát minden nyelven meghallják

Jób, 9,1–12. 14–16 – Isten igazságossága a jog fölött áll

Micsoda az ember a teremtő Isten előtt, aki fenntartja a világot, és bölcs teremtő rendje szerint rendez el benne mindent? Jób úgy érzi, mintha Isten mindenhatósága agyonnyomná őt: „Kifürkészhetetlen s nagy, amit teremtett, csodálatra méltó és tömérdek.” Így igazsága is kifürkészhetetlen. Vele szemben az ember semmit nem tehet: „Ha igazam volna sem tudnék mit felelni, bírám előtt inkább kegyelmet kell kérnem.” Barátja, Bildád szavai nem segítenek Jóbnak. Szavai nem győzik meg Jóbot bűnösségéről, és nem segítik az Istennel folytatott nehéz párbeszédét sem. Jób nagysága abban áll, hogy nem hagy föl e beszéddel, nem hagy fel azzal, hogy kérdéseket intézzen az Úrhoz, és folytonosan Isten jelenlétét fürkéssze a történelemben és a teremtett világban. Barátainak sem sikerül egyebet tenniük, mint rövidlátó teológiájukat a végkimerülésig ismételgetve Jóbot győzködni, hogy az embert bűnei miatt sújtja szenvedéssel az Úr. Jób erre a merev tanításra azzal válaszol, hogy mit sem számít, ártatlan vagy bűnös-e az ember, hiszen az Úr nem mutat aggodalmat a szenvedő fájdalmai iránt. „Ha megmosdanék is tiszta fehér hóban, ha kezem lúgban mosnám, tisztítanám, akkor is csak szennybe mártogatnál, úgyhogy még a ruhám is megutálna.” Ám Jób végső szavaiból egy pillanatra felragyog Istenhez fűződő különleges kapcsolata: „Nincs bíró, ki köztünk igazságot tenne, ki kezét mindkettőnknek fejére tehetné.” Jób, barátaival ellentétben, nem tartja bírónak Istent, nem olyannak látja, aki kimondhatná az ártatlanság vagy a bűnösség ítéletét; számára Isten barát, akihez fordulhat. És ez még inkább elmélyíti Jób drámáját, aki tovább beszél Urához: hite nagyobb az elszenvedett fájdalomnál.

Imádság a szentekkel

Szeptember 29., kedd

 

Szent Mihály arkangyal ünnepe: az etióp egyház, mely az elsők között alakult meg Afrikában, védőszentjeként tiszteli Mihályt

Jób 3,1–3.11–17.20–23 – Jób elátkozza születése napját

A barátok csöndjébe (és hányszor előfordul, mint tapasztalatból tudjuk, hogy nem tudunk mit mondani a fájdalom láttán!) Jób kiáltása hasít, aki, mint a zsoltárok szegényei és betegei, Istenhez fordul imádságával, ezzel a panaszáradattal, mely a szenvedő ember életének értelmébe próbál behatolni. Így veszi kezdetét Jób nagy lázadása, aki az isteni igazságosságot firtatja, ám anélkül, hogy szembefordulna Istennel. Vissza-visszatérő kérdés ez, amivel gyakran találkozunk az emberi történelem során: miért van, hogy az igaz ember szenved, a gonosz pedig gyarapszik? Jób nem beszél Isten ellen, és nem átkozza. Tudja jól, hogy az ő Istene az élet Ura. De mi értelme van a haláltól és betegségtől gyötört életnek, amilyen az övé is? Jób az egész életét megvizsgálja, születésétől haláláig. Nyelvezete éles és kemény. Először születését átkozza: miért nem halt meg azelőtt, hogy a napvilágra jött volna, mely számára csak sötétség? Szavaiban ott lüktet megannyi szenvedő drámája, akiknek élete szalmaszálon függ, akiket megfellebbezhetetlenül halálra szántak: a gyermekeké, akik meg sem születnek, vagy a betegek, rabok, halálraítéltek, haldoklók, magukra hagyott idős emberek drámája. Ám Jób szavai telve vannak bölcsességgel is: segítenek elgondolkozni az élet és az elkerülhetetlen halál értelmén. Senki nem menekül előle; nem tesz különbséget gazdag és szegény, hatalmasok és jelentéktelenek, a rabok és rabtartók, kicsik és nagyok, urak és szolgák között. Miért aggódunk hát annyit önmagunkért? – sugallja a kérdést Jób. Ezzel csak a félelem férkőzik az ember életébe, „mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Szeptember 28., hétfő

 

A Csehországban mártírként tisztelt Szent Vencel (911–935) emléknapja; William Quijano emléknapja – a salvadori Sant’Egidio közösség fiatal tagja volt, akit 2009-ben a maras (fiatalkorúak bandáinak elnevezése) gyilkolt meg

Jób 1,6–22 – Jób a hívő ember példaképe

Ezzel a szakasszal Jób könyvét kezdjük olvasni. Az első két fejezet példaképként állítja elénk Jóbot: „Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat.” A szerző bemutatja egy olyan ember életének tisztességét és boldogságát, akinek cselekedetei Isten félelmén nyugszanak. Mindennek maga Isten is örül, és már-már büszkén szól Jóbról „Isten fiainak” – azaz hírvivőinek, az angyaloknak, akik szavait közvetítik az emberek felé –, de mindenekelőtt a sátánnak, vagyis az ellenségnek. Az Úr örül Jób boldogságának. Nem így a sátán, őt zavarja ez az igaz ember, akinek – úgy látszik– minden csak a javára válik. Lehet, hogy Jób jóléte magyarázza becsületességét és az Úrhoz való feltétlen hűségét? A sátán mintha befurakodna Isten és az emberek közé, hogy kételkedést hintsen az igaz és istenfélő Jób szeretete, öröme és boldogsága iránt. A gonosz irigysége ez, az ember jólétével, Istennek a történelemben való jóságos jelenlétével szemben. Úgy tűnik, a sátán műve abban áll, hogy szerte a földön kételkedés tárgyává tegye azokat, akik jót cselekszenek. Péter apostol írja első levelében: „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben.” (1Pt 5,8–9) Jób vajon képes lesz-e ellenállni a gonosznak? Ezt kérdi a sátán az Úrtól. Így aztán a sátán lesújt Jóbra, egyre fokozódó szenvedésekkel verve: előbb javait, majd fiait és lányait veszi el. Ám Jób nem átkozza Istent, nem az Úrban keresi az őt ért bajok okát, sőt, válasza mindmáig ámulatba ejtő: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”

Imádság a szegényekért

Szeptember 27., évközi 26. vasárnap

 

Ez 18,25–28; Zs 24 (23); Fil 2,1–11; Mt 21,28–32

„A vámosok és a cédák megelőznek benneteket Isten országában” – mondta Jézus a farizeusoknak, akik a templomban hallgatták. Mivel vádolja Jézus a farizeusokat? Először is kiemeli a szavaik és a tetteik közötti eltérést, amit rövid példabeszéddel meg is magyaráz. Egy embernek van két fia. Mindkettőt megkéri, hogy menjen ki dolgozni a szőlőbe. Az első nem akar menni, végül mégis kimegy. A második viszont először igent mond, aztán mégis meggondolja magát. Ekkor Jézus kérdést intéz a farizeusokhoz: „Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” Nem tudnak mást felelni, mint hogy az első. Az evangéliumban többször is elhangzik a buzdítás, hogy nem elegendők a szavak, a lényeg, hogy „megcselekedjük Isten akaratát”. A szavak önmagukban nem üdvözítenek, életre is kell váltanunk őket. Az első fiú példája egyértelmű: nem szavakkal teljesíti atyja akaratát – sőt szavaival ellentmond neki –, hanem a tetteivel. Az első a fiának tartja magát, és belátja hibáját, mert a magáénak is tekinti azt a szőlőt, a második viszont úrnak nevezi az apát és kívülállónak tekinti magát. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21) – mondta Jézus is.

Jézus tudja, hogy a bűnös bármikor megváltozhat, de aki igaznak hiszi magát, nehezen hallja meg a megtérésre szóló hívást. Példaként hozza Jézus, hogy az ember meghallgatja Keresztelő János igehirdetését, vagy nem. A farizeusok nem fogadták be a tanítását, míg a bűnösök megtértek. Azok ugyanis nem érték be vele, hogy csak meghallgatták szavait, hanem megkérdezték tőle: „Mit tegyünk hát?” (Lk 3,10), majd tettekre váltották, amit a prédikátor mondott nekik. Assisi Szent Ferenc példája, akinek ünnepét október 4-én tartjuk, szöges ellentétben áll a farizeusok vallásosságával. Ő a szó legszorosabb értelmében vett tanítvány volt. Meghallgatta az evangéliumot, és szó szerint tettekre váltotta. Nem, nem volt hős. Olyan ember volt, aki hagyta, hogy az Úr szeretete egészen átjárja, és ezért ellenállás nélkül követte őt. Mindent elhagyott, mert rátalált valakire, aki jobban szerette őt, mint ő saját magát. Így van ez velünk is, legalábbis az Úr részéről. Jézus jobban szeretett bennünket, mint mi önmagunkat. Assisi Szent Ferenc ezt ismerte föl. Nekünk ez nehezünkre esik, mert szemünk előtt saját magunk vagyunk, a saját problémáink. Emeljük tekintetünket az Úrra, és hagyjuk, hogy szeressen bennünket.

Imádság az Úr napján

Szeptember 26., szombat

Szent Kozma és Damján szíriai mártírok (†303 körül) emlékezete: a hagyomány orvosként tartja számon őket, akik ingyen gyógyították a betegeket; emlékezzünk azokra is, akik a betegek gyógyításának és ápolásának szentelik életüket

Préd 11,9–12,8 – Az időskor szomorú napjai

A prédikátor a fiataloknak szánt kis könyvének végén az élet megszabott idejéről gondolkodik el. Az ifjúságot mint tavaszt, az időskort mint telet ábrázolja, amikor nappal nem ragyog a nap, éjjel a hold és a csillagok sem; az esőt nem követi a derült idő, mint a tavaszi záporok után, hanem újabb felhők jönnek. Az időskor tele után nem jön már több tavasz, az ég elmúlik. Házhoz hasonlítja a prédikátor az életet, amit korábban öröm (az ifjúság ideje) töltött meg, de később kihalt lett és hanyatlásnak indult. Az elhagyatottság és az elszigeteltség a gazdag ember otthonát is sújtja, „amikor megremegnek a ház őrzői és megrokkannak az erős férfiak az évek súlya alatt”. Képek sorával érzékelteti a szentíró a test hanyatlását. Az idős embert fokozatosan hagyja el testi ereje, és eljön a pillanat, amikor az ember „örök hajlékába tér”, és siratót énekelnek fölötte. A halállal „elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó”: a kihunyt lámpa és a kút, amiből nem merítenek többé, mind az élet szimbóluma. Ez az öregségről szóló szomorú és melankolikus ének mégsem a kudarc megtapasztalásáról szól, hanem arról, fenntartások nélkül elismerjük-e, hogy Isten teremtményei vagyunk. A halál gondolata arra tanít, hogy félelem nélkül éljünk saját véges és korlátok közé szorított életállapotunkban. A bölcs ember ismeri a maga korlátait, saját törékenységét, és ezáltal szabadon élvezi az életet mint Isten ajándékát. És életét Isten kezébe ajánlja halálakor, aki pedig magához veszi.

Előesti imádság

 

Szeptember 25., péntek

Préd 3,1–11 – Mindennek megvan a maga ideje

Az idő ismerete a bölcsesség jele. A prédikátor hét ellentétpárral át akarja fogni az emberi életet, annak különféle időszakait, eseményeit. De nem az ember szövi a maga életét. Nem mi döntünk arról, hogy megszületünk vagy meghalunk, és nem tudjuk kikerülni azokat az eseményeket sem, melyek az életünket ütemezik. Mindenben rend van: „mindennek megvan a maga órája”. A felsorolás azt akarja megértetni, hogy nem a zűrzavar uralja az életet. Csakhogy az embernek nem adatik meg, hogy ismerje az élet igazi értelmét, még kevésbé, hogy maga irányítsa azt. A prédikátor ezzel az emberi megismerés nyomorúságáról is beszél. Maga a létezés sokféle, különféle módokon való cselekvés, aminek azonban értelme nem látható. Az ember fáradozik, hogy eredményeket érjen el, célhoz érjen, fölépítse maga körül a világot, mégsem ura a világnak. Miért fáradozzon, ha nem tudja élvezni? A prédikátor elveti a gondolatot, hogy Isten tévedett volna, és arra emlékeztet, hogy Isten mindent jónak teremtett: jó a születés és a halál, jó szeretni és gyűlölni és így tovább. Az egész teremtésnek megvan a maga bensőséges harmóniája. A tapasztalat azt mutatja, hogy az életet nagyon nehéz megélni, és főleg megérteni nehéz, kétséges tehát, hogy „az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit Isten tesz”. De „amit Isten tesz, az minden időre szól”. Igaz, hogy az ember nem képes megérteni „az idők”, az egymást követő életszakaszok értelmét, de befogadhatja Isten idejét, az örökkévalóságot. Éppen korlátainak tudatában nyílik meg az ember előtt Isten misztériuma, Istené, aki előtt semmi nem marad rejtve.

A Szent Kereszt imádsága

 

Szeptember 24., csütörtök

 

Préd 1,2–11 – Minden olyan, mint egy fuvallat

A könyv szerzője a Kohelet álnevet használja, amit „igehirdetőnek” fordíthatunk. A név a közösségre utal (kahal), talán egy vallási közösségre, talán éppen tanítványok közösségére, vagy általánosabban értve az egész népre (Préd 12,9). A szakasz elején található ennek a bibliai könyvnek a legismertebb mondata: „Minden hiábavalóság!” A héber kifejezés „fuvallatot” jelent. Metafora, mely az egész életre, a teljes valóságra úgy tekint, mint fuvallatra. A szentíró megragadja ezzel azt az ideiglenességet, bizonytalanságot, kicsinységet, hiábavalóságot, ami fészket rak, és eluralkodik az egész emberi életben. Ugyanakkor az élet szépnek is látszik. Igaz, hogy a dolgok nyomasztó módon jönnek és mennek, és „semmi sem új a nap alatt”. A prédikátor szerint a teremtés mintha örökös céltalan mozgásra lenne ítélve, mint a szél, amely érkezik és továbbáll. A gyengeségnek ebben az örvényében elmerült ember sohasem tudja kimondani a végső szót: nem képes abbahagyni a vitatkozást, és nem jut el a megértésig. Eszmefuttatásai nem mások, mint folyamatos és véget nem érő keresés: „Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott.” Még a tudomány sem érti történelem igazi értelmét: nem érti meg a dolgok változékonyságát. Ha az, „ami volt”, vagyis a természeti jelenségek, és az, „ami történt”, vagyis az emberi történelem nem hoz létre lényeges újdonságot, akkor miben lehet megtalálni ennek a végtelen körforgásnak az értelmét, beteljesedését? Mindez igazolásul szolgálhatna arra, hogy az ember beletörődéssel fogadja a dolgokat. Gyakran halljuk: semmi sem változhat, mindig minden ugyanaz marad. De a prédikátor nem áll ki a dolgok örök visszatérésének nézete mellett, hanem azt sugallja, hogy van célja az ember létezésének, mivel Isten a teremtője. Egy dologban biztos a prédikátor: az embertől bizonyosan nem származhat semmi új. Ha a teljes Szentírás szövegének ismeretében olvassuk ezt a kis könyvet, megértjük, hogy az élet bizonyossága és értelme csakis Istentől ered. A próféták is emlékeztetnek erre: „Nézzétek, én valami újat viszek végbe” – mondja az Úr Izajás szavával (Iz 43,19).

Imádság az Egyházért

Szeptember 23., szerda

 

Péld 30,5–9 – Agur mondásai

A 30. fejezetben az Agur neve alatt összegyűjtött bölcs mondások sorakoznak. A szöveg Izrael történetének különböző korszakaiban született tanításokat gyűjti össze és ajánlja az olvasónak elmélkedésre. A fejezet első fele a bölcsesség keresésének két jellemzőjét mutatja meg. Mindenekelőtt arra világít rá, hogy fáradságos dolog a bölcsesség keresése. Nehéz megérteni Isten nagyságát és bölcsességét, mindannyian kevesek vagyunk hozzá, nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy megértsük akaratát: „Oktalanabb vagyok, mint bárki más, nekem még emberi okosságom sincsen. És nem is tanultam én a bölcsességet, hogy enyém lehetne a Szent ismerete.” Hiszen ki az, aki megismerheti? „Isten minden szava színtiszta (igazság), pajzs azoknak, akik hozzá menekülnek. A szavaihoz ne fűzz hozzá semmit.” Mi hozzászoktunk, hogy Isten szavához hozzátegyünk a miénkből is. Olykor saját elképzeléseinkhez, terveinkhez alacsonyítjuk le, és megfosztjuk ezzel átformáló erejétől. Meghívásunk arra szól, hogy inkább hallgassuk meg, mert így tudja megakadályozni, hogy a hamisság és a hazugság csapdájába essünk. A meghallgatásból fakad annak bölcsessége is, hogy az Úr útjain járjunk. Isten szava segít, hogy emberi szavainkat bölcsen használjuk. Ezért szólít föl arra, hogy ne rágalmazzunk másokat. Az utolsó versek pedig azt mutatják meg, milyen következményekkel jár, ha nem fogadjuk be Isten szavát. Vannak, akik átkozódnak, ahelyett, hogy áldást mondanának. Meglepően aktuálisak ezek a szavak korunkban, amikor terjed az agresszív nyelvezet. Mennyi erőszak születik a szegények kárára kiejtett szavakból: a megvetés, az ítélet szavaiból, melyek távol akarják tartani tőlünk őket. Ám az Úr őrzőjük és védelmezőjük. Mi pedig vele együtt hordozzuk szenvedéseiket, hogy igazságot szolgáltassunk nekik.

Imádság a szentekkel