Március 31., csütörtök

Kiv 32,7–14. Mózes közbenjárása

 

A sivatagban, ahogy az élet nehéz pillanataiban, az ember könnyen gondolja, hogy Isten távol van tőle. Ösztönösen úgy reagálunk, ahogy Izrael népe: saját istent készítünk magunknak, aki vezet minket, és kielégíti szükségleteinket. Döbbenetes, amit a nép mond az aranyborjú előtt: „Izrael, ezek a te isteneid, akik kihoztak téged Egyiptomból.” Ha az ember nem emlékszik arra, amit az Úr tett az életében, akkor minden a saját maga művének látszik. Csak akkor találhatjuk meg az igazi választ az élet nehézségeire, ha emlékszünk arra, mit tett Isten az életünkben. Sajnos ha csak önmagunkra koncentrálunk, könnyen keményfejűvé válhatunk. Szükség van ilyenkor egy testvér közbenjárására, amilyen Mózes volt, hogy ő forduljon értünk az Úrhoz. Ez a szeretetszolgálat valósul meg az Egyházban, amikor egymásért imádkozunk. Az egész Egyházért, az egész közösségért mondott imádsággal igazi papi szolgálatot teljesítünk. A közös imádság fölszáll az Úrhoz, elér a szívéhez, s ő visszavonja ítéletét, ahogyan ebben az esetben is történt: „…visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” Az imádság különleges erő a hívő ember kezében, ahogy Jézus is többször emlékeztette erre tanítványait: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

            Imádság az Egyházért

 

Március 30., szerda

 

Iz 49,8–15. A visszatérés öröme

 

Az egész emberiség, az ég, a föld, a hegyek mind meghívást kapnak arra, hogy együtt örvendjenek, mert az Úr nem hagyta el népét, nem feledkezett meg róla, még akkor sem, amikor az eltávolodott tőle. Ismét az Úr az, aki közeledik a népéhez, és emlékezetébe idézi: „A kegyelem idején meghallgatlak”. Úgy is fogalmazhatunk, hogy „a kegyelem ideje” Izrael egész történelmét felöleli. A nép hűtlensége ellenére az Úr „nem feledkezik meg róla”. A megtisztulás és száműzetés ideje után az Úr készen áll arra, hogy helyreállítsa az országot, összegyűjtse Izrael szétszéledt fiait, és olyan jövőt tár eléjük, melyet béke és a jólét jellemez. Nem úgy közelít népéhez, mint hatalmas és kérlelhetetlen bíró, hanem mint „aki megkönyörült rajtuk”, mint gyengéd édesanya, aki gondoskodik gyermekeiről, és megesik a szíve rajtuk. Olyan magasztos és rendkívüli ez a szeretet, hogy felfogni is nehéz: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” Isten „anyai” szeretete nyilvánul meg itt, mely Fia megtestesülésében teljesedett be. Pál apostol így ír erről: „noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,7–8)

            Imádság a szentekkel

Március 29., kedd

Ez 47,1–9.12. A templom, az igaz élet forrása

 

Ezekiel próféta látomásán keresztül Isten szava megmutatja nekünk a célt, ami felé tartunk. Szemünk előtt megjelenik Jeruzsálem és a templom. A víz, mely bőségesen buzog elő a templomból, és életre kelt mindent, amit elér. A bibliai nyelvben a folyóvíz, mely a száraz földet megöntözi, és bőven termő kertté teszi, Isten hatalmának szimbóluma, mely átalakítja a terméketlen emberi szíveket. János evangéliumában maga Jézus az, aki az igazi templomként mutatkozik meg, amelyből a Szentlélek élő vízforrása buzog elő. „Jézus a templomban volt, és fennhangon hirdette: »Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.«” (Jn 7,37–38) Később pedig, amikor a keresztfán függött, az evangélista így ír róla: „…az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle.” (Jn 19,34) Miközben közeledünk a húsvéthoz, a próféta arra buzdít minket, hogy különösen ezekben a napokban ne szakadjunk el Isten szavának forrásától, hogy készségesebben értsük meg és fogadjuk be a szívünkbe a szeretetnek azt a misztériumát, amelyet ünnepelni készülünk a nagyhéten. Az élő víz folyója árad majd ki ránk és az egész világra ezekben a napokban. Engedjük, hogy magával sodorjon minket Jézus szeretete, aki annyira szeret, hogy egészen a keresztfáig megy értünk.

            Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Március 28., hétfő

Március 28., hétfő

Iz 65,17–21. Új eget és új földet teremtek

 

Az izraeliták már egy ideje visszatértek Jeruzsálembe, ám nehezükre esik a szívükben is visszatérni az Úrhoz. Izajás szeretné fölrázni a népet a csüggedésből, amelybe a száműzetésből való visszatérés után belesüppedt, mintha számára már nem volna remény egy új, szép jövőre. Isten szava ismét felhangzik, fölébreszt a tespedésből és a csüggedésből. Az Úr közbelép, új látomást, új álmot, új erőt ajándékoz népének. Megújítja nagy tervét, mely arra irányul, hogy a föld népei egyetlen nagy családban egyesüljenek, és Jeruzsálem legyen valamennyiük városa. Olyan város lesz, ahol „nem hallatszik többé sem sírás, sem jajkiáltás… Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít”. Ez az álom ma is prófétai erővel szól: a népeknek le kell győzniük a kísértést, hogy saját szűk horizontjuk mögé zárkóznak. Itt az ideje, hogy újraélesszük az egyetemes látomást minden nép üdvösségéről.

            Imádság a szegényekért

 

 

Március 27., nagyböjt negyedik vasárnapja

Ferenc pápa imádságának emlékezete, mely a világjárvány idején, 2020-ban hangzott el a Szent Péter téren. Imádkozzunk a koronavírus- és minden más járvány áldozataiért.

 

Ter 5,9–12; Zsolt 33 (32); 2Kor 5,17–21; Lk 15,1–3.11–32

 

„S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.” Ma arra a lakomára emlékezünk, melyet az irgalmas atya készített fia számára, aki hazatért a szülői házba. Az a fiú, aki „halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült”, ott él valamennyiünkben. S éppen ez a vasárnap, itt a nagyböjt közepén az öröm vasárnapja, amikor az Úr megízlelteti velünk a húsvét, a bűn és a halál fölött aratott győzelem örömét. Ezért kell ünnepelnünk, ezért kell legyőznünk a szomorúságunkat és az ellenállásunkat, és ezért kell nagyobb örömben élnünk. Miért öröm a szentmise? Mert aki befogad bennünket, önmagát ajánlja fel, az életét adja nekünk, mivel szeret bennünket, és nem akarja, hogy elvesszünk az élet szomorúságában és magányában. Jézus szívesen van együtt valamennyiünkkel. A mai evangéliumi részlet is éppen erre utal, hisz azzal kezdődik, hogy Jézus befogadta a bűnösöket, és velük evett. „S illett vigadnunk és örülnünk…” Igen, ünnepelnünk kell, hogy tudatosítsuk magunkban, mindannyian ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei, hogy egyetlen családba gyűjtött bennünket, s hogy meg kell tanulnunk együtt élni. Sokan gondolják azt, hogy csak akkor fogják igazán jól érezni magukat, ha egyedül élnek, a maguk urai lesznek. Erre az elhatározásra jutott a fiatalabbik fiú is, aki egyszer csak el akart menni otthonról. Ezt a fiút nem érdekelte a többiek jólléte, csak saját magáért akart élni. Ez a fiatal azonban éhezni kezdett, de senki nem adott neki semmit. Barátságra, szeretetre, szolidaritásra éhezett, ami gyakran előfordul az életben azzal, aki eltávolodik a többiektől, az Úrtól és az ő házától. S akkor, amikor a fiatalabb testvér eljutott odáig, hogy éhezett, végre „magába szállt”, vagyis a szívétől vezetve elindult hazafelé. Akkor száll magába, amikor megérti, hogy nem akkor leszünk igazán boldogok, ha csak magunkért élünk. Az apja örömmel fogadja, de a lakomáról hiányzik a másik fiú, az, amelyik otthon maradt. Ő ahelyett, hogy osztozna az apja örömében, irigykedik az öccsére. Ahogyan a farizeusok és az írástudók zúgolódtak Jézus ellen, úgy ő is rosszat gondol az apjáról, jóságát gyengeségnek ítéli. Az apának őérte is ki kell mennie, hisz nem akarja, hogy az ünnepről bárki hiányozzék. Mi pedig megtanulhatjuk, hogy ne csak saját magunk miatt örvendezzünk, hanem azok miatt a testvéreink miatt is, akik új életre kelnek. A magunkba szállás ideje, a nagyböjt nagy kegyelmeket rejt: tudatosíthatjuk magunkban a bűneinket, a gyengeségeinket, és kinyújthatjuk a kezünket Isten felé. Az Úr pedig beburkol bennünket a szeretetével.

            Imádság az Úr napján