November 30., péntek

Szent András apostol ünnepe

Mt 4,18–22. Az első négy tanítvány meghívása

Imádság az apostolokkal

18Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. 19Azt mondta nekik: »Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!« 20Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt.
21Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. 22Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.

Az egyház ma András apostolra emlékezik, akit Jézus elsőként hívott meg. Ez az ünnep arra emlékeztet minket, hogy a keresztény ember elsősorban tanítvány, vagyis olyan ember, aki hallgatja és követi az Urat. András, Jónás fia és Simon Péter testvére Betszaidából származott, és testvérével együtt halász volt. Jézus akkor hívta meg, amikor épp hálót vetett a tengerbe. Ő pedig azonnal otthagyta hálóját, és követte a mestert. A hagyomány szerint András Szíriában, Kis-Ázsiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, Patrasz városában halt meg keresztre feszítve, mint mestere. A keleti egyházak a konstantinápolyi egyház első püspökeként tisztelik. Márk evangéliuma az első négy meghívott tanítvány közé sorolja. A Jézussal való találkozás után ők mindannyian a követésére szegődtek. Az egyház, minden keresztény közösség, minden vallási tapasztalat mindig egy találkozással kezdődik. Itt azonban nem valami sietős köszönésről van szó, nem is szalontársalgásról. Milyen gyakran töltjük mi az időnket csevegéssel, pazaroljuk el hiábavaló fecsegéssel! Jézus egyszerű, világos meghívást intéz a tanítványokhoz: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket.” András és testvére, Simon, másik nevén Péter, hallgatnak a hívásra, elhagyják hálóikat, és követik őt. Pedig miért kellene követni? Nehéz az Isten által kínált jövőről beszélni olyan embereknek, akik hozzánk hasonlóan Isten szavának és szeretetének analfabétái. A mester megtalálja azt az egyetlen módot, ahogyan érthetően elmagyarázhatja ezeknek a halászoknak az Isten szerinti jövőt, amellyel fellelkesítheti őket: „halászok maradtok, de emberhalászok”. Ezért a halászatért ott kell hagyni a megszokott bárkájukat; a víz helyett az emberek földjén kell járniuk, amely talán még a tó vizénél is ingatagabb és bizonytalanabb. Ez a tenger már nem vízből áll, hanem férfiakból és nőkből, emberek tömegéből, akik a tengerhez hasonlóan elnyelik és magukkal sodorják őket. András, másik három társával együtt, elfogadja Jézus meghívását. Nem te választasz, hanem valaki más, aki figyel, szeret és hív téged. Valójában Jézus az első emberhalász, ő hívja ezeket a szegény halászokat. Nem a mi dolgunk megítélni, méltók vagyunk-e a meghívásra, vagy sem, illetve valaki más méltó-e rá. Az effajta ítélkezés a világ logikáján alapul. Az evangéliumi terv szerint a mi dolgunk csak az, hogy meghalljuk a meghívást, elfogadjuk, és válaszoljunk rá, ahogyan ez a négy férfi tette. Jézus követése nem a hősök és a kiválasztott lelkek választása. Az első négy tanítvány egyszerű halászember volt, aki meghallgatta Jézust, bíztak benne, és követték. Ebben rejlik a hit és az egész egyház titka.

Imádság az apostolokkal

November 29., csütörtök

Lk 21,20–28. Jeruzsálem ostroma és égi jelek

Imádság az Egyházért

20Amikor pedig látjátok, hogy seregek veszik körül Jeruzsálemet, tudjátok meg, hogy elközelgett a pusztulása.21Akkor akik Júdeában vannak, fussanak a hegyekbe. Az ottlévők költözzenek ki, és akik vidéken vannak, ne menjenek oda. 22Mert a bosszúállás napjai ezek, hogy beteljesedjen mindaz, ami meg van írva. (MTörv 32,35) 23Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Mert nagy szorongatás lesz a földön és harag ezen a népen. 24Kard élén hullanak el, és fogságba hurcolják őket minden néphez, Jeruzsálemet pedig legázolják a pogányok, míg be nem telik a nemzetek ideje.
(Zak 12,3)

Az Emberfia eljövetele

25Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. 26Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. 27Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. (Dán 7,13) 28Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.«

Ez az evangéliumi szakasz Jeruzsálem sorsáról beszél. Máté és Márk evangélisták csak a templom pusztulását adták hírül, Lukács ehhez hozzáteszi a szent város lerombolását is. Az egyház azáltal, hogy ezt a részt kínálja olvasmányul számunkra most a liturgikus év végén, segít abban, hogy elgondolkodhassunk az idők végezetéről. Nem a semmiben sétálgatunk, nem az értelmetlenség sodor bennünket. Isten Szava felfedi előttünk életünk végcélját, a mennyei Jeruzsálemet. Igen, úgy járjuk életünk útját, hogy közben tekintetünket a mennyei városra szegezzük, ahol az Úr vár bennünket, hogy magához öleljen minden szentekkel együtt. A mennyei Jeruzsálem képe – amelyet a Jelenések könyve tár elénk – hangsúlyozza, hogy a keresztény üdvösség nem az egyének szintjén következik be, hanem közösségi szinten. Igen, az Úr nem egyenként, külön-külön üdvözít bennünket, hanem mint közösséget, népet, mint egy várost. A keresztények számára az üdvösség a saját társadalmukért, városukért vállalt elköteleződésükön keresztül valósul meg. A megostromlott, földbe tiport Jeruzsálem evangéliumi képe a mai Jeruzsálem helyzetét is eszünkbe juttatja. Jeruzsálem három vallásnak is fontos városa: a zsidó vallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak. Nem feledkezhetünk meg róla, a zsoltár szavai ránk is vonatkoznak: „Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömem fölé!” (Zsolt 137,6) Nehézségei a mi nehézségeink is, és nem szűnhetünk meg azért imádkozni, hogy újra a „béke városa” lehessen, amint azt a neve is mondja. Benne megláthatjuk a mennyei Jeruzsálemet, ahol minden nép összegyűlik az egyetlen Isten körül. A mai világ zűrzavarát az evangélista apokaliptikus kifejezésekkel írja le, de jó megfogalmazás rá a „népek kétségbeesett rettegése” is. Mindez arra késztet bennünket, hívő embereket, hogy „nézzünk fel, és emeljük fel a fejünket”, mert az Emberfia elközelgett, sőt már ide is költözött az emberek közé, hogy a világ ne nyögjön tovább a gonoszság és az erőszak igájában. Ő azért jött, hogy mindenkinek megmutassa a béke útját. Ránk, hívő emberekre különösképpen rábízta az Úr azt a felelősséget, hogy mutassuk meg a világnak a szeretet és a béke evangéliumának szépségét és erejét.

Imádság az Egyházért

November 28., szerda

Lk 21,12–19. Kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket

Imádság a szentekkel

12Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. 13Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek.14Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. 15Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani.16Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. 17Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, 18de egy hajszál sem vész el a fejetekről.19Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Az evangéliumi szakasz, amelyben Jézus beszédét olvashatjuk az idők végezetéről, a Szentírás jellegzetes, apokaliptikus nyelvezetével írja le az idők végezetét. E szavak olvasásakor mégis azok az események jutnak eszünkbe, amelyek ma is megtörténnek: tragédiák, háborúk, népirtások, hihetetlen erőszak, éhezés. Ma is vannak olyanok, akiket azért ölnek meg, mert tanúságot tesznek az evangéliumról. A vértanúk száma hihetetlenül magas volt a múlt században, minden keresztény felekezetnek és más vallásoknak is voltak köztük mártírjai. Még ma, az új évezred kezdetén is vannak olyan keresztények, akiknek erőszakos halállal kell meghalniuk, amiért bátran tanúságot tesznek hitük mellett. Becses tanúként állnak a szemünk előtt, s értékes örökséget bíznak ránk, amit meg kell őriznünk, és követnünk kell. Miközben mi megsüketültünk és elpuhultunk az anyagiasság és a fogyasztás kultúrájában, és csak a személyes jólétünkkel vagyunk elfoglalva, ők az életükkel közvetítik, hogy a szeretet evangéliuma a legdrágább kincs, amit kaptunk. Ez a legerősebb és leghatásosabb tanúságtétel, amit ma embertársainknak nyújthatunk. A gonosz azt hitte, hogy kegyetlen erőszak útján legyőzte őket; de az áldozatuk, a kiontott vérük és a gonoszság erőivel szemben tanúsított ellenállásuk segítségünkre lesznek abban, hogy a szeretet és az Istenhez való hűség által legyőzzük a gonoszt. Olyan üzenet ez, amely nem veszti erejét az idő múlásával: történetük egy hajszálnyival sem lesz értéktelenebb. Tanúságtételük arra sarkall bennünket, hogy velük együtt merüljünk alá a szeretetnek ebbe az áradatába, amely megment bennünket és a világot. Oscar Arnulfo Romero érsek egy kivégzőosztag által meggyilkolt pap ravatala felett tartott szentbeszédében úgy fogalmazott, hogy az Úr minden kereszténytől azt kéri, legyen mártír, azaz áldozza fel az életét. Azért kapjuk az életet, hogy ne magunknak és a saját dolgainknak tartogassuk, hanem ajánljuk fel mások javára, különösképpen a szegények javára. Az Úr elkísér bennünket, ahogyan őket is, és erejével akkor is támogat, amikor a hozzánk legközelebb állók – Jézus szülőkről, testvérekről, rokonokról, barátokról beszél – elárulhatnak bennünket az evangélium miatt. A szeretetben való állhatatosság menti meg életünket.

Imádság a szentekkel

November 27., kedd

Lk 21,5–11. A vég előjelei

Imádság az Úr anyjával, Máriával

5Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: 6»Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.«

A csapások kezdete

7Erre megkérdezték őt: »Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?« 8Ő pedig így szólt: »Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ‘Én vagyok’, és: ‘Elérkezett az idő’; de ti ne menjetek utánuk. 9Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük; de ez még nem a vég.«
(Dán 2,28) 10Azután ezt mondta nekik: »Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. 11Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek.

A liturgikus év utolsó hetében járunk. A szent liturgia a mai evangéliumi olvasmánnyal bevezet minket Jézusnak a világ végéről szóló beszédébe (eszkatológikus beszédnek is nevezik). Valójában azonban Lukács evangélista, Mátéval és Márkkal egyetemben, inkább azt szeretnék tudomásunkra hozni, amiről egyébként meggyőződtek, hiszen szoros kapcsolatban álltak Jézussal, hogy az „utolsó napok” már a názáreti próféta eljövetelével elkezdődtek. Ezért nem lehet az idők végéig halogatni az evangéliumhoz való megtérés pillanatát, mondván, hogy a megfelelő alkalomra várunk, ami aztán sosem jön el. Már eljött a pillanat, amikor hinni kell az evangéliumban: ez pedig a most megélt pillanat. Nem lehet halogatni azt a döntést, hogy kövessük Jézust. Vagy most döntünk mellette, vagy azt kockáztatjuk, hogy örökre elveszítjük. A jövő és a megváltás biztosítéka nem a templom nagyszerű építményében van, nem az emberek által épített – akár vallásos célú – dolgokban, hanem csakis az belé vetett teljes bizalomban, a hitben, a döntésben, hogy követjük őt. A hit nem csupán annyit jelent, hogy bizonyos elméleti igazságokhoz ragaszkodunk. A hit az jelenti, hogy Jézusba szeretünk, hagyjuk, hogy szeretete magával ragadjon bennünket, hogy e világról alkotott szeretettervének részeseivé váljunk. Az ilyen szeretettel teli és egész létezésünket magába foglaló hit az igazi sarokkő, amelyre jelenünket és jövőnket építhetjük. Ezért vigyázni kell a hamis prófétákkal. A rajtunk kívül levőkkel (mint amilyenek a világi divatok és szokások), de azokkal is, amelyek ott rejtőznek valamennyiünk szívében (mint a megszokás, a gőg, az önszeretet). Életünk egyedüli mestere, az egyedüli Úr, aki megment minket, Jézus, és az evangélium az egyedüli próféciánk, amely megvilágítja napjainkat. Éppen az evangélium ereje az, ami megakadályozza, hogy beletörődjünk a rosszba, hogy elfogadjuk a jelen helyzetet anélkül, hogy emberibb jövőt remélnénk. Ma is vannak egymással harcban álló népek, egész népeket sújtó erőszakhullámok, amelyek folyamatosan szedik áldozataikat, vagy más rettenetes dolgok, amelyek rémületet és félelmet okoznak. Az Úr azonban arra kér bennünket ebben a békétlen világban, hogy vele együtt munkálkodjunk a békéért, és tegyünk tanúbizonyságot az üdvös jövőbe vetett reményről. A hit választás, döntés amellett, hogy Jézussal együtt járunk az úton, annak a biztos tudatában, hogy a feltámadás ereje legyőzi e világ fejedelmét, és a gonosz erejét megtöri majd az Úr szeretetének hatalma.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 26., hétfő

Lk 21,1–4. A szegény özvegyasszony adománya

Imádság a szegényekért

1Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom kincstárába.2Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. 3Akkor így szólt: »Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. 4Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.«

Jézus még mindig a templomban van, és éppen az imént hangzott el figyelmeztetése, amellyel óva intette hallgatóságát az írástudók magatartásától, akik imádságokkal büszkélkednek, de elnyomják az özvegyeket. Beszéd közben észrevesz néhány gazdag embert, akik tekintélyes adományukkal keltettek feltűnést. Egyszer csak egy szegény özvegyasszony érkezik, aki szinte lopva dobja be a templom perselyébe két aprópénzét. A szegény asszony tette és az összeg kicsinysége teljes mértékben eltörpül ahhoz képest, amit a gazdagok adtak. Mégis, ezt a tettet, amelyet e világ gondolkodása jelentéktelennek tart, az Úr örökérvényű érdemként ismeri el. Az asszony tettét valóban nem a számítás vezette, hanem egyedül az Isten iránt érzett szeretet. Ez az asszony tényleg szereti Istent, teljes szívéből, minden erejével, teljes valójával: annyira szereti, hogy mindent, egész megélhetését odaadja. A szeretet teszi elévülhetetlenné ezt a gesztust, ahogyan örök érvényt szerez minden szó és minden jócselekedet, amely a gyengék és a szegények felé irányul. Meg kell jegyezni, hogy az alamizsnára szánt adományokat, amelyeket a templom perselyébe tettek, a szertartások szervezésére használták fel, a papok megélhetésére és a szegények megsegítésére költötték. Ez a szegény özvegyasszony tehát felelősnek érezte magát azért is, hogy támogassa a szertartásokat és a szegényeket is. Ezt fontos hangsúlyozni azért, nehogy hamis képet alkossunk, helytelenül különbséget tegyünk a között, aki ad, és a között, aki kap. A szegény özvegyasszony felelősséget érez, hogy annak is segítséget nyújtson, aki még nála is szegényebb. Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna segíteni valaki máson, aki még nála is szegényebb. Egyfajta körkörös folytonosság van a segítségnyújtásban azok között, akiknek több van, és azok között, akiknek kevesebb van. A szeretet nem sorol minket kategóriákba, éppen ellenkezőleg, a szeretet kölcsönös szolidaritásban egyesít bennünket, amelyben nincs különbség a segítő és a segítséget kapó ember között. Ez egyértelműnek tűnik olyan helyeken, ahol a tehetősebb képes adni a szegényebbnek: itt mindenki kap és mindenki ad. Nagy igazság rejlik ebben az evangéliumi szakaszban: Jézus ezt a szegény özvegyasszonyt állítja példaként mindenki elé, és ezzel megerősíti, hogy a szegények evangelizálnak minket. Azt hisszük magunkról, hogy épek és egészségesek vagyunk, de ők megértetik velünk, hogy mégiscsak gyengék vagyunk és kevesek. Főleg abban segítenek, hogy megértsük, mik is vagyunk Isten előtt: szeretetért kolduló szegények. A szegények erre emlékeztetnek bennünket. És így éppen ők azok, akik kitárják számunkra a menny kapuját. Nagy Szent Gergely pápa, és vele együtt az egyház hagyománya arra emlékeztet bennünket, hogy a szegények, akiknek segítettünk, a legtekintélyesebb közbenjáróink Isten előtt.

Imádság a szegényekért

November 25., vasárnap; Krisztus, a mindenség királya

Dán 7,13–14; Zsolt 92(93); Jel 1,5–8; Jn 18,33–37

Imádság az Úr napján

Ma van az Úrnak, a mindenség királyának ünnepe. Valójában az ő királysága nem is ebből a világból való! Az evangélium, ugyanis, egy végtelenül gyenge, minden ruhájától megfosztott, szegény emberről beszél, akinek élete teljes egészében másoktól függ. Hogy létezik, hogy egy ilyen helyzetben lévő ember valaminek is a királya legyen? A hatalomnak semmilyen vonását nem mutatja. Ebben a világban, ahol az számít, amit látunk, hogy bízhatjuk magunkat egy ilyen emberre, aki az erőnek pont az ellentétét mutatja? A mellette elhaladók egyenesen kinevetik, szemére vetik a kudarcát, ordítoznak vele, a halálraítélttel: „Ments meg magadat!” Mi az erőseket keressük, hajlandók vagyunk hízelegni nekik, megtudunk róluk könnyűszerrel mindent, (miközben a szomszédainkról talán semmit sem tudunk!), mert azt gondoljuk, hogy ők adnak nekünk védelmet, sikert, biztonságot, elismerést, jólétet. De egy olyan, mint Jézus, biztos, hogy nem tudná ezeket megadni! Sőt, elmenekülünk tőle, mert a saját gyönge emberségünkre emlékeztet. Hogy lehet hát ő király? Pilátusnak ezt mondja: „Te mondod, hogy király vagyok. Ezért születtem és ezért jöttem a világba!” Jézus király, mert szolgál és szeret. Király, mert csak a szeretet, ami parancsol, és a szeretet a valódi hatalom a világ felett, ami meg tudja azt érteni, ahelyett, hogy elrontaná azt. Király, mert fiú. Király nem mások felett, vagy mások ellen, hanem másokkal együtt. Király, mert semmi sem állhat ellen a szeretetnek. Ezért alfa és omega, az első és az utolsó betű, ahogy a Jelenések könyve írja.

Az ő hatalma, az egyetlen, ami számít és ami életben marad, a szeretet hatalma. Ezért ő a legerősebb a világ minden hatalmassága között; ezért ő a mindenség királya. Minket is arra hív, hogy bízzunk a szeretet hatalmában, ahelyett, hogy kizárnánk azt az érzelmeinkből, az értelmünkből és a gondolatainkból; hív, hogy ne futamodjunk meg a félelmek láttán, és hogy ne becsüljük le ezt a hatalmat. Jézus, aki gyenge, szelíd és alázatos szívű, király, mert mi mindannyian, akik gyengék, szükséget szenvedők és kicsik vagyunk, vele együtt legyőzhetjük a rosszat, az élet és a szeretet ellenségét. Mi is az övéi lehetünk. Az ő királysága belép ebbe a világba, a szívünkbe. Aki nem tartozik hozzá, a kardnak, a hatalom csábításának, és a királyok logikájának foglyává válik. Szép és édes hozzá tartozni, mert az ő szeretetének országában minden a miénk, határok nélkül. „Szeress, és tégy, amit akarsz.” Mert a szeretet hatalma, ahogy Dániel próféta mondja, mindörökké tart, soha sem ér véget. Ennek a világnak a királyai elmúlnak, elmennek, ahogy hatalmuk is; lelepleződnek aljasságaik, kudarcaik, közönségességük, rögeszméik. Az ő uralma azonban sohasem ér véget. Urunk, mindenség királya, jöjj, és szárítsd fel a könnyeinket, szabadíts meg a gonosztól, a gyűlölettől, az erőszaktól, a háborúktól. Jöjjön el hamar a te békédnek és igazságosságodnak az országa. Taníts minket hozzád tartozni, félelem nélkül élni, erősnek és szabadnak lenni a szeretetben, gyengének, amilyenek vagyunk, amilyen te is vagy, Urunk, aki gyenge királyként győzted le a rosszat. Tiéd legyen a dicsőség és a hatalom, örökkön örökké. Amen.

Imádság az Úr napján

November 24., szombat

Lk 20,27–40. Isten nem a holtaké, hanem az élőké

Előesti imádság

27Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt:28»Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. (MTörv 25,5-6; Ter 38,8) 29Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. 30Előbb a második, 31majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. 32Végül meghalt az asszony is. 33A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.« 34Jézus ezt felelte nekik: »E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. 35Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, 36hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai lesznek, mert a feltámadás fiai. 37Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ‘Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének’ mondta. (Kiv 3,6) 38Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.« 39Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: »Mester! Helyesen feleltél.« 40És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

Jézus, annak ellenére, hogy egyre erősebben támadják azok, akik saját hatalmukat féltik, még mindig a templomban van, és hirdeti az evangéliumot. Az Úr azonban nem visz véghez semmilyen csodát, mintha azt akarná kifejezni, hogy az Isten házában a szó, Isten szava az egyetlen igazi erő. Az ellene szegülők pontosan ezt akarják elhallgattatni. A farizeusok után a szadduceusok lépnek előtérbe. Az evangéliummal való szembeszegülésnek soha nincs vége, hullámai egymást követik. Ezúttal a szadduceusok következtek, akik tagadták a feltámadást. Éppen ezzel kapcsolatban tesznek fel kérdést Jézusnak. Az eset, amit felhoznak, tipikusan olyan emberekre vall, akik ahhoz vannak szokva, hogy inkább elméletben vitatják meg a dolgokat, semmint a való élet szintjén: „A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt." Ez az eljárás arra hív bennünket, hogy ne tartsuk abszolút érvényűnek a saját gondolkodásmódunkat, mintha az igazság a mi elménkbe lenne zárva, hozzánk, a mi logikánkhoz lenne láncolva. Van valami az érvelésen túl is, amire mindannyiunknak nagyon oda kell figyelni. Jézus ezt egyértelmű és hatásos módon mutatja meg nekünk. Szavaiból a jelen és az eljövendő életre vonatkozóan teljesen újfajta szemlélet kristályosodik ki. Ez azonban csak azok számára érthető, akik szívüket és elméjüket kitárják Isten titka felé. Jézus a mennyei világot tárja elénk. Egy olyan világot, ahol a vérségi kötelékek nem úgy számítanak, ahogyan a földön, mert a Szentlélek tölti meg őket élettel: megmaradnak ugyan, de átalakulnak, sokkal gazdagabbak lesznek. Ez a feltámadottak világa, amelyben – mondja Jézus – nem házasodnak és nem mennek férjhez, mert mindannyian gyermekek, Isten gyermekei. Ez a jövő Istennel, ahol a megkötött kötelékek örök időkre szólnak. Az Atya – mondja Jézus – az élők Ura, és nem a holtaké. Aki egyesül Jézussal, és már most Istenre bízza az életét, az a „feltámadás gyermeke" lesz: már a földi életben mennyei életet él, vagyis a hús szerinti élet helyett megtapasztalja a Szentlélek szerinti életet. Természetesen csak kezdetleges és tökéletlen módon, mégis valóságosan. Igen, a mennyek országa már a hívők közösségében elkezdődhet, ha abban a szeretetben tudunk élni, amelyet az Úr elültetett a szívünkbe.

Előesti imádság

November 23., péntek

Lk 19,45–48. Jézus megtisztítja a templomot

A Szent Kereszt imádsága

45Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat. 46Ezt mondta nekik: »Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek«. (Iz 56,7; Jer 7,11) 47Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, 48de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép ajkain csüngve hallgatta.

Jézus, bár tudja, mi vár rá Jeruzsálemben, mégsem menekül el, hanem bemegy a szent városba, és a templom felé veszi útját. A templom falai között dobogott Jeruzsálem szíve, ez az a hely, ahol Isten jelen van. Sajnos a haszonlesés is elárasztotta az Istennek és az imádságnak szentelt helyet. Isten háza piactérré változott, mindenféle ügyes-bajos dolgok, adás-vevés színterévé. Minden bizonnyal nem volt már az a hely, ahol egyértelműen megnyilvánult Isten ingyenes szeretete a népe iránt. Inkább olyan helynek tűnt, ahol a piaci szellem beszennyezte az Istenhez fűződő kapcsolatot is. Mondhatni, a templom a világi állapotok jelképévé vált: olyan hellyé, amely maga is az anyagiasság rabszolgaságában sínylődik, ahol az élet olyan, mint a piac, ahol árucsere folyik. Az életben sokaknak ma is az eladás és a vétel, a szerzés és a fogyasztás számít. A piac törvénye lett az új vallás, a maga templomaival, szertartásaival, oltáraival, amelyeken minden feláldozásra kerül. Jézus felháborodott az előadás láttán, és kiáltozva elzavarja az árusokat: „házam az imádság háza". Az egyetlen igazi kapcsolat, az egyetlen, aminek létjogosultsága van az életben: az Isten és a testvérek iránti, viszonzást nem váró szeretet, amely Isten valódi jelenlétének színterévé tud válni minden városban. Isten számára a szívünkben kell kialakítani a megfelelő helyet, a saját szívünkben, ahol nagyobb teret kell adni az ingyenességnek, és kisebbet a saját érdekeknek. Jézus kiűzi az árusokat a templomból, és kiűzi a szívünkben jelen lévő anyagias szellemiséget is. Majd újra hirdeti számunkra az evangéliumot. Az evangélista azt írja, hogy attól kezdve Jézus ott marad a templomban, és minden nap hirdeti az evangéliumot. Az a hely – ezt kívánjuk mi is a saját szívünkkel kapcsolatban – újra az irgalmasság és a szeretet szentélyévé vált. És jóllehet ezután sem tűnik el a főpapokból és írástudókból álló ellenzék, az alázatosak és a szegények Jézus köré gyűlnek és „csüngenek a szavain", ahogyan az evangélista mondja. Ez az eset rávilágít arra a boldogságra, amiről Jézus igehirdetésének kezdetén beszélt: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa." (Lk 6,20)

A Szent Kereszt imádsága

November 22., csütörtök

Lk 19,41–44. Jézus siratja Jeruzsálemet

Imádság az egyházért

41Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: 42»Bárcsak te is felismernéd ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. 43Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. 44Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.«

Jézus Jeruzsálemet látja maga előtt. Amint meglátja a várost, melyet oly nagyon vágyott látni, sírva fakad. A görög szó: éklausen, jól kifejezi Jézus bánatának erejét. Szemei előtt feltűnik a szent város, minden izraelita áhított úticélja, a nép egységének szimbóluma. Jeruzsálem mindazonáltal arra készül, hogy elárulja a hivatást, melyet a neve is magában rejt: „a béke városa”. Igazságtalanság és erőszak költözött falai közé: a szegényekről megfeledkeznek, a gyengéket elnyomják, s mindenekelőtt arra készül, hogy elutasítsa a Béke Fejedelmét, aki oda látogat. Jeruzsálem lakói még holtában sem akarják őt a falakon belül látni: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – írja János evangéliumának prológusában. Jézus nem magát, hanem a városát siratja – ahogyan ma számtalan más várossal is teszi –, amiért az visszautasította a békét és az igazságot, amiért városaink lakóinak keményszívűsége mindenki életét megkeseríti, mert az erőszak és a konfliktusok felülkerekednek a szolidaritáson és a békés egyetértésen. Ez a sírás ma is aktuális, ha arra gondolunk, hogyan növekszik városainkban az erőszak és az igazságtalanság, amely mindenekelőtt a legszegényebbeket sújtja. Ennek az évszázadnak a kezdetén, a történelemben először a városi lakosság számban meghaladja világviszonylatban a vidéki lakosságét. Sajnos azonban éppen a városokban megnövekedett az embertelenség is, és úgy szerveződnek, mintha el akarnák különíteni a gazdagokat a szegényektől, és az egészségeseket a gyengéktől. Ez az evangéliumi szakasz segíti a hívő embereket abban, hogy még inkább felelősnek érezzék magukat városaikért, gondoskodjanak róla, viseljék jobban szívükön a gyengébbek életét, tegyenek azért, hogy emberségesebb, szebb és vendégszerető helyek legyenek mindenki számára. Nekünk hívő embereknek Jézus mellett kellene állnunk, amikor a mai városokat siratja, mert jól tudja, hogy milyen vég vár rájuk, ha nem fogadják be a szeretet evangéliumát: kő kövön nem marad bennük. Jézus szereti az emberek városait, és bár tudja, hogy a halál vár rá, mégis úgy dönt, hogy belép falaik közé, hogy életét adja az emberek üdvösségéért.

Imádság az egyházért

November 21., szerda

A Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban – emléknap.

Ez a jeruzsálemi eredetű, és Keleten is megtartott ünnep egyszerre emlékezik a régi templomra és arra, hogy Mária felajánlotta életét az Úrnak.

Mt 12,46–50

Imádság a szentekkel

46Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele.47Valaki szólt neki: »Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.« 48Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« 49Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. 50Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám.«

Mária templomban való bemutatásának az ünnepe a jeruzsálemi új Mária templom 453-as felszenteléséhez kötődik, melyet a templomhegyen építettek. Mária, a Theotokosz (Isten anyja), igazi templom, amelyben az Istennek egyedül kedves áldozatot mutatják be. Ezzel az emléknappal a Jákob protoevangéliumából származó hagyományt kanonizáljuk, ami elbeszéli a fiatal Mária Istennek szentelését. Egy jámbor hagyomány, amely elgondolkodtathat bennünket, mennyire sürgető lenne a mai fiatalokat is Isten elé vinni, akiket gyakran az élet szépségétől, hacsak nem magától az élettől fosztanak meg. Minden erőfeszítésre szükség van, hogy a kicsiket védelmezzük, mert egy olyan társadalomban élnek, ahol az egoizmus és a hiúság iskolájában kényszerülnek felnőni. Azon kell dolgoznunk, hogy ehelyett az evangélium iskolájába járjanak. Máté evangélista egy olyan jelenetet fest elénk, ami arra ösztönöz minket, hogy Jézus iskolájába kezdjünk el járni. Egy olyan részlet ez, ami talán keménynek tűnhet Mária felé, valójában azonban ez az az út, amelyen Mária mindig is járt. Jézus egy házban van, ahol sokan tolonganak körülötte, hogy hallhassák őt. Egyszer csak megérkeznek a családtagjai, anyjával együtt, és hívatják őt. A családtagok „kívül maradnak”, írja az evangélista, de ez nem csak a puszta helyzetük megjelölése. Azok az ő igazi családja, akik „bent vannak” és hallgatják a szavait, mondja Jézus. A keresztény közösség mindig Isten szavának hallgatásából születik és él. Ügyelnünk kell rá, hogy ne váljunk Jézus „családtagjaivá”, azaz óvakodni attól, hogy azt gondoljuk, többé már nincs szükségünk összegyűlni körülötte és hallgatni őt, illetve hogy a hozzá való tartozást „természetesnek” tartsuk vagy biztosra vegyük. Nem elég, tehát, az üdvösséghez a keresztények csoportjának tagja lenni. Minden nap szükségünk van belépni a közösségbe, hogy hallgassuk az evangéliumot, amint azt az Egyház kommunikálja felénk. Nem válunk tanítványokká egyszer és mindenkorra! Mindennap meg kell hallgatnunk és a szívünkbe fogadnunk az evangéliumot. A templomban bemutatott Mária példája minden keresztény közösség számára értékes útmutató, a közösség és a szeretet iskolája. Ez a keresztény családok számára is mérvadó, hogy igyekezzenek a gyerekeket már kiskoruktól kezdve hitre nevelni, hogy mint Jézus is, „gyarapodjanak bölcsességben, korban és kedvességben”.

Imádság a szentekkel

November 20., kedd

Lukács 19,1–10. Zakeus megtérése

Imádság az Úr anyjával, Máriával

1Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. 2Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, 3szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt.4Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. 5Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: »Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.« 6Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. 7Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: »Bűnös embernél száll meg!« 8Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: »Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.« 9Jézus azt mondta neki: »Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. 10Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.«

Jézus megérkezik Jerikóba, ami „Jézus utazásának” fontos úti célja, az utolsó megállóhely Jeruzsálem előtt. Perea határában fekszik, Jerikó a római közigazgatás számára Palesztinának egy stratégiai pontja. Így Jézusnak nem volt nehéz császári tisztségviselőkkel, katonákkal és vámosokkal találkoznia ott. Nem szórakozottan megy be, ahogy az általában velünk történik, mikor városaink útjain, terein járunk. Jézus mindig odafigyel az emberekre. Tudja, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre és az üdvösségre. Senki sincs távol a szívétől. Mindenki pásztorának érzi magát. Lukács evangélista Zakeusról ír. Zakeus vámos, közismerten bűnös ember, aki mégis látni akarta Jézust. Alacsony termetű volt. Kicsit mindannyian „alacsonyak” vagyunk, túl közel vagyunk a földhöz, túlságosan aggódunk anyagi javaink miatt, és a mélyben járunk. Zakeusban azonban valamiféle lelki nyugtalanság van, az veszi rá arra, hogy egy kicsit magasabbra menjen fel. Csak így pillanthatja meg Jézust. Nem elég ágaskodni egy kicsit, esetleg lábujjhegyre állni, ha közben mindvégig a helyünkön maradunk. Ahhoz, hogy megpillantsuk Jézust, fel kell mászni egy kicsit magasabbra, vagyis ki kell lépni a tömeg zűrzavarából, túl kell lépni a saját szokásainkon. Zakeus felkapaszkodott egy fára, és ez elegendő volt. Jézus ugyanis meglátta őt. Ő akarta látni Jézust, s az ellenkezője történt: Jézus látta meg őt. Jézus az, aki felemeli a tekintetét és meglátja őt. Bárki is indul az Úr keresésére – mindegy hogyan, mindegy, hogy kivel teszi ezt – az Úr már előbb megtalálta őt. Nem keresnénk, ha már nem találtuk volna meg. Erről biztosít bennünket az egyház egész szellemi hagyománya. Jézus ugyanis elhaladván a vad fügefa alatt, felemelte a tekintetét, meglátta Zakeust és nevén szólította, kérte, hogy jöjjön le, és lássa őt vendégül a házában. A gazdag ember most nem távozott szomorúan; éppen ellenkezőleg, gyorsan lemászott, s befogadta Jézust otthonába. A Jézussal való találkozás után Zakeus már nem az, aki azelőtt volt: boldog ember, aki új, nagylelkűbb szívet kapott. Elhatározta ugyanis, hogy vagyonának felét a szegényeknek adja. Nem azt mondta: „mindent odaadok”, elég volt a fele is. Mindenkinek meg kell találni a saját mértékét. Egy dolog számít: az Úr követése. Zakeus története mindannyiunkat arra hív, hogy fogadjuk be az Urat, és találjuk meg szeretetünk mértékét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 19., hétfő

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a békéért imádkoznak.

Lk 18,35–43. A jerikói vak

Imádság a békéért

35Történt pedig, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út szélén és kéregetett. 36Amikor hallotta az elvonuló tömeget, megkérdezte, hogy mi az. 37Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy arra. 38Erre felkiáltott: »Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!« 39Akik elöl mentek, ráparancsoltak, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozott: »Dávid fia! Könyörülj rajtam!« 40Erre Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék őt hozzá. Amikor odaért, megkérdezte tőle: 41»Mit akarsz, mit cselekedjem veled?« Az így szólt: »Uram! Hogy lássak!« 42Jézus azt mondta neki: »Láss! A hited megmentett téged.« 43Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Jézus útja végéhez közeledik. Már Jerikó közelében jár, ez az utolsó város Jeruzsálem előtt. Úgy tűnik, az evangélista siettetni akarja a jeruzsálemi bevonulást. A városkapu előtt egy vak ember kéreget alamizsnát. (Márk evangéliumából a nevét is ismerjük, Bartimeusnak hívják.) Mikor a nagy zajt meghallja, megkérdezi, mi történik. „Hírül adják” neki, hogy a Názáreti Jézus halad arra. Ennek az embernek szüksége van valakire, aki beszél neki Jézusról, mert ő maga nem lát. Valójában mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy valaki beszéljen nekünk Jézusról, mert önmagunkba, a saját kis világunkba bezárkózva olyanok vagyunk, mint a vakok. Nemcsak azért nem látunk, mert nehezen emeljük fel tekintetünket önmagunkról, hanem – a történet értelme szerint – anélkül, hogy az egyház beszélne nekünk Jézusról, nem tudnánk őt meglátni. Ezen a napon ez a vak megértette, hogy Jézus nem megy el mellette, és hogy meg tudja gyógyítani. Ezért aztán rögtön kérlelni kezdte, szinte kiabált. Imádsága egyszerű, szinte kiáltásszerű, de igazi imádság volt, mert abból a szükségből fakadt, hogy újra láthasson: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Sajnos, ahogy ma is gyakran megesik, a tömeg megpróbálja elhallgattatni, talán csak azért, hogy ne háborgassa a Mestert, akinek nem kellett volna időt vesztegetnie egy ilyen jelentéktelen emberre, mint ő. A vak ember azonban kiáltozni kezd, de legalábbis hangosabban ismétli ugyanazokat a kérő szavakat. „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megáll, és kéri, hogy vezessék hozzá a vakot. Immár ott állnak egymással szemben. Jézus átlát a fény elől elzárt szemeken, és pillantása a szívig hatol. Jézus faggatni kezdi. Párbeszéd indul meg közte és a vak ember szíve között. Igen, a Jézussal való személyes találkozás elengedhetetlen ahhoz, hogy a vak szemei felnyíljanak, hogy a mi szívünk meggyógyuljon a vakságból, hogy a tanítványok lelke megnyíljon az üdvösség felé. A Jézus és köztünk történő közvetlen találkozás meghozza a gyógyulást. Jézus, mintegy méltányolván a kezdeményezést, így szól a vakhoz: „Láss! Hited megmentett”. A vak ember újra látott, és a szívével is meglátta őt, és tényleg követni kezdte. Nem marad magában, magányosan, hogy élvezze a gyógyulást. Nem, megérti, hogy részt kell vennie a világ gyógyításában is, hogy az emberek meglássák Isten irgalmasságát és megtérjenek hozzá. Ez a vak ember a hívő ember képe. A hívőé, aki felismeri saját vakságát, hittel kéri az Urat, és hagyja, hogy az Úr meggyógyítsa, és egészen a Mester követésére hívja. Példaként szolgálhat mindannyiunk számára.

Imádság a békéért

November 18., évközi 33. vasárnap

A vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika felszentelésének emléknapja. A szegények világnapja

Dán 12,1–3; Zsolt 15(16); Zsid 10,11–14.18; Mk 13,24–32

Imádság az Úr napján

A liturgikus év vége felé közeledünk. Az evangéliumi részlet a „végső időkről” szóló, ún. eszkatológikus beszédből való, amely Márknál a teljes tizenharmadik fejezetet kitölti. Jézus éppen kijött a templomból, ahol dicsérő szavakkal szólt egy szegény özvegyről, aki minden megélhetését odaadta a templom kincstárának, és tanítványaival most indul el az Olajfák-hegye felé, ahonnan rálátni a csodálatos templomra. A tanítványokat megdöbbenti a hihetetlen épület látványa, de Jézus szinte belefojtja a tanítványba az ámulattal teli szót, és mindenki előtt kijelenti, hogy ebből az épületből kő kövön nem marad. Miután szólt Jeruzsálem irtózatos pusztulásáról, kozmikus változásokat jelent be, majd hozzáteszi: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel.”

Az evangéliumi szöveg azt sugallja, hogy az „Emberfia” nem a mi megszokásaink fásultságában jön el, és nem is a dolgok természetes fejlődéséből következik eljövetele. Amikor elérkezik, radikális változást hoz mind az emberek életében, mind a teremtett világban. Azért, hogy Jézus jobban kifejezze ezt a felforgató erejű változást – a történelem ellenállhatatlan erejű megszakítását – az akkoriban elterjedt apokaliptikus hagyomány nyelvezetét használja, és a világmindenség összeomlásáról, a természet felbomlásáról beszél.

Jézus a „végső napokról” szólva azt is mondja, hogy ezek a nagy változások még annak a nemzedéknek az idejében bekövetkeznek, akik hallgatják őt. Az „Úr napja”, amit Dániel és más próféták előre jeleztek, nemzedékről nemzedékre, sőt minden nap elérkezik. Figyelemreméltó a kifejezés, amivel Jézus a végső napok közelségét írja le: „Tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban van.” Ugyanezt olvashatjuk a Szentírás más lapjain is, amikor arra akar buzdítani, hogy a hívők álljanak készen, mert az Úr közeleg. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Minden napunk ajtajánál ott áll az Úr és kopogtat, ott áll az „utolsó nap”, ami befogadásra vár, és a mai vasárnapon, amikor az Egyház a szegényekre gondolok, emlékezzünk, hogy Jézus mindig ott áll az ajtónk előtt az éhes, az idegen, a beteg és a börtönben lévő emberben. Ott van a sebekkel borított Lázárban, aki ma is arra vár, hogy befogadjuk, és pontosan ettől függ Isten ítélete, amely meg akarja változtatni azt az időt, amelyben élünk.

A „világ végének” minden nap be kell következnie. Minden nap véget kell vetnünk a rossz és gonosz világ egy-egy kisebb vagy nagyobb darabjának, amit nem Isten, hanem az emberek építenek. A Szentírás arra hív minket, hogy tartsuk szem előtt ezt a jövőt, amely felé tartunk: a világ vége nem katasztrófa, hanem a szent város megszületése, ami az égből száll alá. Olyan városról van szó, amely nem elvont, hanem valóságos, mert minden népet egybegyűjt az Úr körül: ez a történelem célja és bizonyos értelemben a vége is. De ennek a szent városnak az alapjait már most, a mi életünkben le kell raknunk, hogy növekedhessen és átalakíthassa az emberek életét a maga képmására. Ez nem megy automatikusan. A részletek nem kerülnek maguktól helyükre, hanem minden hívőtől napi erőfeszítést kívánnak, és azt, hogy emlékezzen arra, amit Jézus mondott: „Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el.”

Imádság az Úr napján

November 17., szombat

Lk 18,1–8. Az igazságtalan bíró és az özvegy

Előesti imádság

1Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.2Így szólt: »Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. 3Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ‘Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!’ 4Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ‘Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, 5mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.’« 6Azután így szólt az Úr: »Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? 7Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? 8Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?«

A mai evangélium Lukács számára nagyon kedves témát hoz elénk: az imádságot. Az evangélista akkor ír először Jézusnak az imádságról szóló tanításáról, amikor a „Miatyánkot” tanítja meg nekik (11,1–13). Ez most a második alkalom, hogy imádságról beszél a tanítványoknak, és hangsúlyozza: „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni”. Nem csak „mindig” kell imádkozniuk, hanem úgy kell imádkozniuk, hogy „nem szabad belefáradni”. Igen gyakori közös tapasztalatunk az a veszély, hogy elbátortalanodunk, vagy éppen kétségbeesünk, ha egy kérés látszólag nem nyer meghallgatást. Jézus nem akarja, hogy a tanítványok elveszítsék hitüket Istenben és azonnali irgalmasságában. Az Atya, ahogyan meghallgatja őt, meghallgatja a tanítványokat is. Mintha Jézus azt mondaná, az imádság mindig hatásos, nem lehet efelől kétségünk. És hogy állítását alátámassza, elmond egy példabeszédet az özvegyasszonyról, aki megkért egy bírót, hogy szolgáltasson neki igazságot. Ez az asszony a gyengék tehetetlenségének jelképe Jézus korának társadalmában. Állhatatosságával a tisztességtelen és keményszívű bíró előtt azonban végül meghallgatást nyer és igazságot szolgáltatnak neki. Megdöbbentő erejű jelenet ez. De főleg attól rendkívüli, ha jelentését a mennyei Atyához mondott imádságainkra alkalmazzuk. Ha ez a kemény bíró meghallgatta a szegény özvegyasszony kérését, Jézus mintha azt mondaná: „Mennyivel inkább meghallgat benneteket mennyei Atyátok, aki nemcsak igazságos, hanem nagylelkű és könyörületes is?” Az evangélium mindenáron meg akar győzni bennünket az imádság erejéről és hatalmáról: ha az ima eléggé állhatatos, mondhatni kötelezi Istent a cselekvésre. Az imádság az első feladat, amelyet a tanítványnak meg kell tennie. Azt mondhatjuk, hogy ez az első cselekedet, amit meg kell tennie, mert az imádság által valósul meg, hogy Isten belép az emberek életébe és a történelembe. Persze mint minden munka, az imádság is folyamatosságot és kitartást igényel. Igen, az imádság nem alkalmi munka, amelyet néha napján elvégzünk. Pontosan a folyamatossága biztosítja Isten jelenlétét. A keresztény ember legnagyobb ereje valóban az imádságban rejlik. Ezzel kapcsolatban Jézus súlyos szavakkal kérdezi: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” A kérdést igen komolyan szegezi az egyes tanítványoknak és a közösségeknek is. Az Emberfia újra és újra, ma is eljön a földre. És hol van ehhez képest a mi imádságunk? Boldogok vagyunk, ha az Úr ébren talál minket, állhatatos és kitartó imádságban!

Előesti imádság