JÚLIUS 31., HÉTFŐ

 

Kiv 32,15–24.30–34. Mózes haragra gerjed a nép bálványimádása miatt

 

Isten haragja Izrael bűne miatt átragadt Mózesre. Ebben az értelemben a próféta részese volt Isten érzéseinek. Hogyan adhatná oda a népnek az élet törvényét, melyet a Sínai-hegyen kapott? Az Úr szólt, de az emberek nem hallgattak rá, a biztonság kedvéért kerestek maguknak egy bálványt. A kőtáblák a szavakkal, melyeknek az emberek szívébe kellett volna bevésődniük, darabokra törtek az izraeliták szívének hitetlensége és keménysége miatt. Mózes nem fogadta el övéinek hitetlenségét. Áron, aki maga sem volt ártatlan Izrael árulásában, közbenjáróként lépett fel, megtalálta a megfelelő szavakat, hogy elismerje bűnét (az alattomos kísértést a félelem növelésére, a biztonság bármi áron való keresését, a hitetlenséget). Létezik egyfajta szolidaritás a rosszban, mely gyakran még a hívő embereket is magával ragadja, néha pedig egyenesen egész népeket is, mint Izraelt a pusztában. Ez annyira meggyőzőnek mutatkozik, hogy az emberek még arannyal is készek fizetni a bálványért, amelytől biztonságban érzik magukat. A bálványok elrabolják az emberek szívét, és a bizalmukba férkőznek. Ezért van mindig szükségünk egy olyan emberre, mint Mózes, és Isten szavára ahhoz, hogy megértsük, mikor miként válunk a gonosz cinkosává. A közbenjárásban és az imádságban is megszületik a szolidaritás, ahogy Mózes és Áron példája mutatja. Jézus maga buzdít arra, hogy hangolódjunk egymásra az imádságban, s biztosít bennünket, hogy megkapjuk, amit kérünk: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

Imádság a szegényekért

 

 

JÚLIUS 30., ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP

 

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban 1991-ben elhunyt szellemi fogyatékos asszonyra, és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.

 

1Kir 3,5.7–12; Zsolt 119 (118); Róm 8,28–30; Mt 13,44–52

 

Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.
⁴⁵Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. ⁴⁶Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.
⁴⁷Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. ⁴⁸Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. ⁴⁹Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól ⁵⁰és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás.
⁵¹Megértettétek mindezeket?« Azt felelték neki: »Igen.« ⁵²Ő pedig azt mondta nekik: »Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.«

 

Jézus Isten országáról beszél. Az emberek szívében ösztönösen él a vágy, hogy higgyenek a boldog jövőben, az örökkévalóságban. Lehetetlen, hogy minden jó, amit tettünk, minden szép, amit megéltünk, minden, ami a szeretetünkből fakadt, semmivé váljon. Jézus arra hív, hogy kövessük, és vele együtt érjük el közös célunkat, Isten országát. Fennhangon mondja hát: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ezek voltak az első szavak, melyekkel megkezdte igehirdetését. Bőkezűen osztotta mindenfelé, hogy termést hozzon szívünk és a világ mezején. Az első két példabeszéd, jóllehet a bölcsességi hagyományt idézi, nem annyira a kincs felfedezését és az értékes gyöngy utáni kutatást hangsúlyozza, mint inkább a földműves és a kereskedő döntését, akik mindenüket eladják, csakhogy arra tudják feltenni, amit találtak. Az első esetben egy szántóvetőről van szó, aki véletlenül akad rá a kincsre abban a földben, amelyet éppen művel. Mivel a föld nem a saját tulajdona, meg kell vásárolnia, ha magáénak akarja tudni a kincset. A második példabeszéd főszereplője felfedez egy különleges értékű gyöngyöt, és úgy dönt, hogy mindent föláldoz azért az egyetlen gyöngyért, eladja érte az összes többit. Ezekkel a felfedezésekkel szembesülve világos és határozott döntést kell hozniuk, mely „áldozatot” követel, ahogyan azt a gazdag ifjú evangéliumi történetében is olvashatjuk, de az érte járó jutalom összehasonlíthatatlanul nagyobb.

Gyakran előfordul velünk, hogy amint Salamon mondja, nem tudjuk megkülönböztetni „a jót meg a rosszat”. Az ifjú király tudatában van ennek, éppen ezért kéri az ítélőképesség ajándékát. A paraszt és a kereskedő fölismerik, hogy az a kincs az ő kincsük. Az igazi bölcsesség abban áll, hogy mindent eladnak érte. Hiszen mi másra lenne szükségük? A paraszt öröme kimondhatatlan. Megtalálta azt, amit keresett, és nem akarja elveszíteni. A mennyek országa nem lemondás, hanem teljesség. Ezt a kincset nem szabad felhalmoznunk és elraktároznunk a többi között. A megtalálásával járó öröm el tudja sodorni a közönyt, a félelmet, a számítást, szívünk kicsiny, de ellenálló „készleteit”. Ez a gyógyult betegek öröme, a bűnösöké, akik bocsánatot nyertek, a latoré, akiről megemlékeztek, és aki előtt kitárult a mennyország kapuja. Hozzunk elő kincsünkből régit és újat! A kincs, amelyet ránk  bíztak, az evangélium, a mennyek országának magja, mely gyümölcsöt teremhet. A bölcsesség, az emberség és a boldogság kincse. Régi és mégis mindig új. Régebbi a történelmünknél, melyet magában foglal és megőriz, aztán váratlanul mégis új, hiszen mindig kitárja számunkra a jövőt, és újjászüli, ami elöregedett. Nem lehet egyszer s mindenkorra megérteni, folyamatosan hallgatnunk kell. Minél inkább tanítvánnyá válunk, annál inkább képesek leszünk cserépedényünkből előhozni Isten szeretetének régi és új kincseit az emberek számára, hogy minden és mindenki megtalálja a teljességet az ő országában.

Imádság az Úr napján

 

JÚLIUS 29., SZOMBAT

 

A betániai Mártára, Máriára és Lázárra emlékezünk, akik Jézus barátai voltak.

Az AIDS-betegek emléknapján imádkozzunk minden súlyos betegségben szenvedőért és a haldoklókért!

 

Jn 11,19–27. Márta, Mária és Lázár

 

¹⁹Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. ²⁰Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, eléje ment, Mária pedig otthon maradt. ²¹Márta akkor így szólt Jézushoz: »Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. ²²De most is tudom, hogy bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.« ²³Jézus azt felelte neki: »Testvéred fel fog támadni.« ²⁴Márta így szólt hozzá: »Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.« ²⁵Jézus azt mondta neki: »Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, ²⁶és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?« ²⁷Márta azt felelte neki: »Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.«

 

Az Egyház ma Mártára, Máriára és testvérükre, Lázárra emlékezik. Jézus barátai ők, a nevükkel többször találkozhatunk az evangéliumokban. Azt is mondhatnánk, hogy mivel befogadták Jézust a házukba, példát adnak számunkra is. János evangéliuma egy drámai pillanatban mutatja meg ezt a családot: Lázár, aki súlyos beteg volt, meghalt. Jézus elmegy hozzájuk tanítványaival együtt. Márta elé sietett, fogadta őt, Mária viszont otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Szemrehányásnak tűnhetnek ezek a szavak, pedig a hitről tanúskodnak. Márta ugyanis tudja, hogy Jézus jelenléte az életet jelenti. Lázár nővérének ezek a szavai elvezetnek minket sok beteghez, időshöz, magányos emberhez, akik gyakran elszigetelődve élnek, és nem jutnak orvosi ellátáshoz. Éppen Mártának ezek a szavai emlékeztetnek minket arra, hogy Jézus soha nincs távol a szenvedő ember életétől. Ő, ahogy Lázár esetében is tette, közel lép a beteghez, és minket is hív, hogy kövessük őt. Minden tanítványnak emberi érzéseket kell táplálnia a szívében, melyek hozzásegítenek ahhoz, hogy szolidáris, testvéri, emberi társadalmat építsünk fel. Ehhez szükség van a szív megtérésére, vagyis arra, hogy ugyanolyan érzéseket tápláljunk magunkban, mint Jézus Lázár iránt. Barátja halála láttán Jézus megrendül, és könnyekre fakad, s kéri, hogy vezessék el a sírjához. Mártának azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Jézus kérdése mindanynyiunkhoz szól, és meggyújtja a remény fényét. Márta pedig azt válaszolja: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” Tegyük mi is magunkévá Márta hitvallását.

Előesti imádság

JÚLIUS 28., PÉNTEK

 

Kiv 20,1–17. A tízparancsolat, az Istennel kötött szövetség lényege

 

Isten jogot formál Izrael szeretetére, hiszen ő szabadította meg őket az egyiptomi rabszolgaságból, amikor senki se tett értük semmit, még maguk az izraeliták se. Ez a történelmi tapasztalat az alapja Izrael hitének, a bibliai hitnek. Nem filozófiai, elméleti kijelentésről van itt szó, hanem a rabszolgaságból való megszabadulás tapasztalatáról. A törvény minden rendelkezését ebben a történelmi perspektívában kell értelmezni. Isten nem egyszerűen engedelmességet vár el, hanem arra vágyik, hogy a nép szeresse őt, és egyenrangúként álljon vele szemben. A törvényt megtartani tehát azt jelenti, elismerni Istent, mint egyetlen Urat, egyetlen üdvözítőt. Isten ezért elrendeli a szombatot, a pihenés napját, melyet kizárólag vele kell eltölteni, amikor nem engedhetjük, hogy egyéb, akár fontos és szükséges tennivalók elvonják róla a figyelmünket. A törvény tehát nemcsak a cselekvésről szól, hanem elsősorban az ember szívéről, melynek Istenhez és csakis hozzá kell kötődnie. A tíz felállított parancsolat – bár nem elsősorban erkölcsi kódex ről van szó – segítséget nyújt ahhoz, hogy az emberek jó életet élhessenek. A törvény óva int az olyan viselkedésmódoktól, amelyek rombolóan hatnak a saját és mások életére. A tiltó forma felhívja a nép figyelmét, hogy kerülje a veszélyes viselkedést. Igaz, hogy a tízparancsolat Izraelhez szól, de létezik olyan ősi hagyomány, mely annak érvényét kiterjeszti az egész emberiségre. Egyetemes érvényű parancsokról van szó. A Babilóniai Talmud egyik rabbinikus passzusa a következőt mondja: „Minden szót, mely Isten szájából elhangzott a Sínai-hegyen, hetven nyelven adtak tovább”, ez a világ hetven népének nyelve, melyről a Teremtés könyve beszél (Ter 10). Ily módon hangsúlyozza Izrael népének egyetemes küldetését, akárcsak az Egyházét. Mindkettő arra kapott meghívást, hogy minden népnek hirdesse az üdvözítő Istent.

A Szent Kereszt imádsága

 

JÚLIUS 27., CSÜTÖRTÖK

 

Kiv 19,1–2.9–11.16–20. A szövetség hegyén, a Sínai-hegyen

 

Miközben a szentíró beszámol a törvényt tartalmazó kőtáblák átadásáról, kiemeli, mekkora félelmet váltott ki az izraelitákból Isten megjelenése: „Harmadnap virradatkor mennydörgés és villámlás tört ki (...) A táborban az egész nép remegett.” Az egész nép ott sorakozott a hegy lábánál, miközben Mózes fölment, „Mózes beszélt, és az Úr felelt neki”. A hit és a szövetség ebből a párbeszédből születik: Isten szól Mózeshez. Az Isten és az ő népe közti köteléket a szó erősíti meg. Isten szól, és a szavait Mózes tolmácsolja a nép felé, majd ugyancsak ő közvetíti a nép válaszát is. Mózes közvetítő tevékenysége alapvető fontosságú. A továbbadásban ugyanúgy szükség van arra, aki elmondja, mint arra, aki meghallgatja az üzenetet, különben az csak üres hang marad. A szavakon kívül fontos szerep jut a látásnak is, még ha akkor és ott ez furcsán is ment végbe: Izrael szeme előtt megkapó természeti jelenségek sora játszódott le, Istent azonban nem látták. Mindebből világosan kiderül, hogy Isten elérhetetlen. Ő szent, vagyis elkülönült. Jelenlétének, cselekedeteinek, erejének jelei azonban láthatók. Arca ugyan láthatatlan, de nincs messze tőlünk, nem idegen. Szavai által jelen van az emberek között, és eljön majd az idő, amikor személyesen is alászáll a földre szaván keresztül, mely Jézusban ölt testet.

Imádság az Egyházért

 

JÚLIUS 26., SZERDA

Szent Joachimnak és Annának, az Úr nagyszüleinek ünnepnapján emlékezzünk minden olyan idős emberre, akik szeretettel nyilvánítják ki hitüket a fiatalabbaknak.

A Rómában 1992-ben pszichés betegségben elhunyt Maria emléknapja. Vele együtt az összes pszichés betegre emlékezünk.

 

Sir 44,1.10–15. A nemzedékek dicsőítése

 

A „nagy hírű férfiak”, akikről Sirák fia könyvének ebben a részletében szó van, a „jótett férfiai” a zsidó hagyományban. Isten bizonyos értelemben mindig olyan embereken keresztül irányította a történelmet, akik a benne való hit és az ő szava nevében növelték a szeretetet és a könyörületességet a világban. Az emlékezet a vallásos élet kulcsa Izrael népe és az egész emberiség számára. Ahogy a holokauszttúlélő Primo Levi író mondja: „Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt.” Napjainkban, amikor a két világháborút átélt nemzedék lassan elhagy bennünket, a Szentírás fölhívja a figyelmünket arra, hogy az emlékezés az egyik legfontosabb örökségünk. A mai napot, amelyen Szent Joachimot és Annát, Mária szüleit ünnepeljük, Ferenc pápa a nagyszülők napjává tette, hogy ne feledkezzünk meg a hitről, amit tőlük kaptunk. Tiszteljük mi is „nagy hírű” emberekként az időseket, akiknek a generációja elszenvedte a háborúk borzalmait. Emlékük buzdítson bennünket arra, hogy a béke tanúi legyünk, s hogy a fiatalok és idősek közti szövetségben folytatódjék a hit átadása. A történelmi eseményekről való megemlékezés Isten dicsőítésévé válik, hiszen ő számtalan csodát vitt végbe a történelem folyamán. Isten minden generációt a szívében hordoz, s az atyáira emlékező Izrael eszünkbe vési, hogy mindenekelőtt Istenről kell megemlékeznünk.

Imádság a szentekkel

 

JÚLIUS 25., KEDD

 

Szent Jakab apostol, Zebedeus fiának emléknapja. Az apostolok közül ő szenvedett elsőként mártírhalált. Sírját Santiago de Compostelában tisztelik.

 

Mt 20,20–28. Jakab, Zebedeus fia

 

Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« ²²Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« ²³Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
²⁴Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. ²⁵Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. ²⁶Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, ²⁷és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. ²⁸Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

 

 

Jézus a Galileai-tó partján találkozott Jakabbal, és meghívta, hogy testvérével, Jánossal együtt kövesse őt. Jakab azonnal meghallotta Jézus hívását, és követte őt. Ezzel vette kezdetét a „nagyobbik” Jakab (megkülönböztetendő a másik Jakabtól) tanítványi küldetése. A többiekhez hasonlóan ő sem értette meg mindig az Úr szeretetének az életére vonatkozó tervét, és akárcsak a többiek, ő is engedett a kísértésnek, hogy helyet és szerepet kérjen maga számára. Valójában tanítványnak lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Mestert hallgatjuk, nem pedig azt, hogy a saját helyünket keressük. A két fiú anyjának kérése, hogy gyermekei Jézus jobbján kapjanak helyet, nem volt ártatlan, de a többiek féltékeny reakciója sem váratott magára. Jézus türelmesen helyreigazította, és tovább tanította őket. Jakab pedig, aki talán nem is értette meg teljes egészében Jézus válaszát, nem hagyja el, hanem követi és hallgatja őt. Kész volt elfogadni a helyreigazítást is a Mestertől, amikor testvérével együtt túlzott buzgóságból az ég tüzét akarták lehívni, hogy elpusztítsák vele azokat a szamaritánusokat, akik nem akarták befogadni Jézust. A feltámadt Jézussal való találkozása és az, hogy a szívébe fogadta a Szentlelket, az evangélium tanújává tették egészen a vér tanúságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki mártírhalált halt. Azon a napon Jakab ugyanabból a kehelyből ivott, amelyből annak idején Jézus. Élete a Mester életéhez vált hasonlóvá: odaadta másokért. Jakab a végsőkig engedelmeskedett, és így beteljesítette a küldetést, amelyet Jézus rábízott.

Imádság az apostolokkal

 

JÚLIUS 23., ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP

 

Szent Antalra (†1073) és Szent Teodózra (†1076), a kijevi barlangmonostor alapítóira, az orosz és az ukrán szerzetesség atyáira emlékezünk. Az ukrán és az orosz keresztények emléknapja.

 

Bölcs 12,13.16–19; Zsolt 86 (85); Róm 8,26–27; Mt 13,24–43

 

Jézus tovább magyarázza a tömegnek az élet és a reménység titkát. Példázatokban beszél, hogy mindenki megérthesse, és segítségükkel eligazodhasson élete különböző szakaszaiban, helyzeteiben. Jézus meghatódik a tömeg fáradtsága és félelme láttán, mely összeszorítja a kemény világban hányódó emberek szívét, ellehetetleníti az életüket, megfosztja őket a reménytől, szétszórja, és magányba taszítja őket. Beszél, mert tudja, annyira gyöngék vagyunk, hogy az apostol szavaival szólva azt sem tudjuk, mit kellene kérnünk. Az Úr együttérzéssel tekint ránk, és meghallja halk kiáltásunkat, melyre a Szentlélek indít; csöndes sírásunkat, amikor fáj valami, vagy aggodalom tölt el a jövő bizonytalansága miatt, és félünk a gonosz ki- számíthatatlan, embertelen rombolásától.Jézus a földbe vetett maghoz, a kovászhoz és a mustármaghoz hasonlítja országát: mindegyiknek el kell tűnnie ahhoz, hogy később megmutatkozzék. Ebben rejlik a mennyek országának titka, de a szép, földi életé is: másokért hozott áldozatok nélkül, a csak önmagunkért való élet feladása nélkül nincs öröm, és nincs jövő sem. Isten országa rejtőzködik a földön, hogy aztán majd az égben megmutatkozzon; hozzákapcsolódik az emberségünkhöz, hogy reményt és értelmet adjon az életünknek és a halálnak is; titokzatos módon elvegyül emberi dolgaink közé, hogy mindenki befogad- hassa és növelhesse. Isten országa elkezdődik, de nem mutatkozik meg teljes valójában. Abban a magban, mely minden más magnál kisebb, az evangélium magjában benne rejlik a jövő. Engedjük, hogy gyökeret verjen a szívünkben! Azt a magot ránk bízták, földre van szüksége, növekednie kell, és velünk együtt akar növekedni. A konkolyról szóló példabeszéd, mely oly távol áll a mi logikánktól és viselkedésünktől, a béke kultúrájának alapja. Ma, amikor tanúi vagyunk a tragikus helyi konfliktusok elszaporodásának, fontos, hogy újra megfontoljuk ezeket az evangéliumi szavakat, és előnyben részesítsük, vagy legalábbis ne zárjuk ki a párbeszéd és a tárgyalás lehetőségét.A példabeszéd nem állítja, hogy nincsenek ellenségeink. Épp ellenkezőleg. De utat mutat számunkra, hogy ezentúl másképp bánjunk velük: az erő- szakos lekaszálás helyett, mellyel megkockáztatjuk, hogy a jó növényt is ki- irtjuk, inkább a türelmes válogatást és várakozást kell választanunk. Ez a nagy bölcsesség hihetetlen erőt hordoz. A gazda türelmes, és bízik az utolsó ítéletben, melynek a szeretet lesz a vezérlőelve. Fölszabadít bennünket az alól, hogy ítéletet mondjunk. Jézus mindig szereti a földünket, akkor is, ha tele van konkollyal, akkor is, ha nem tökéletes. Ne hagyjuk, hogy a csalódás befolyásoljon bennünket, vagy megbénítsanak a nehézségek. Egyetlen jó gyümölcs értelmet és öröklétet ad az egész mezőnek. Ezért Jézus megtanít szeretni akkor is, amikor magunkban vagy másban fölismerjük a rosszat, amikor észrevesszük a szálkát vagy a gerendát; amikor csalódtunk, mert nem olyanok vagyunk, amilyenek lenni szeretnénk. Isten azonban „édes reménységgel” tölti el gyermekeit, mert lehetőséget ad nekik arra, hogy megbánják bűneiket. Az Úr sose foszt meg bennünket a reménységtől. A pokol nem más, mint az önmagába forduló élet és a szeretettől való félelem, a barátság elutasítása. A menny, Isten országa a legkisebb mag, mely folyton növekszik, és az igazi szeretethez hasonlóan menedéket nyújt sokak számára. 

Imádság az Úr napján

 

 

JÚLIUS 22., SZOMBAT

 

Szent Mária Magdolna emléknapja, aki hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt.

 Jn 20,1.11–18. Az üres sír

 

 1Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól.

11Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, behajolt a sírboltba. 12Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. 13Azok megkérdezték tőle: »Asszony, miért sírsz?« Ő azt felelte nekik: »Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!« 14Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. 15Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!« 16Ekkor Jézus megszólította őt: »Mária!« Erre ő megfordult, és héberül így szólt: »Rabbóní!«, ami azt jelenti: Mester. 17Jézus így szólt hozzá: »Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.« 18Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.

 

A mai liturgia Mária Magdolnára emlékezik. Jézus Galileában találkozott vele küldetésének elején, és hét gonosz lélektől szabadította meg. Az evangéliumban az üres sír mellett látjuk őt zokogva. Elvesztette az egyetlen embert, aki megértette őt, s ez arra sarkallja, hogy fusson, és keresse őt akkor is, ha meghalt. Mindenkitől, a két angyaltól és a „kertésztől” is Jézus felől érdeklődik. Ez az asszony az igazi hívő példája, aki keresi az Urat. A „kertészt” is megszólítja. Saját szemével látja Jézust, de nem ismeri fel. Arra van szüksége, hogy az Úr a nevén szólítsa. Nekünk is erre van szükségünk. Nem a szemünkkel ismerjük föl Jézust, hanem a szaváról, vagyis az evangéliumról. Jézus hangját, az evangéliumot nem lehet elfelejteni. Jézus elsőként Mária Magdolnára bízza a feltámadás hírét. Ő gyenge asszony, akinek nehéz élete volt, Jézus mégis őt teszi meg első tanúnak. Tarthatott attól, hogy nem fognak hinni neki, vagy kigúnyolják. Gyakran mi is képzelgésnek tartjuk, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Mária újból hallotta a Mester hangját, és még a korábbiaknál is boldogabban fut a tanítványokhoz, hogy hirdesse nekik:

„Láttam az Urat!” A feltámadt Jézussal való találkozás mindent újra mozgásba hoz. A húsvét, amit Jézus hirdetett számára, nemcsak neki szólt, nem- csak nekünk szól, hanem az egész világnak. Ő, a bűnös asszony lett az evangélium első hirdetője. A bizánci hagyomány ezért „az apostolok apostolának” nevezi őt.

Előesti imádság