Április 30., szombat

 

ApCsel 6,1–7. A hét diakónus kiválasztása

 

Még a keresztény közösség születésének kezdeteinél vagyunk, és az első felmerülő kérdés nem a hitbéli tanításról szólt, hanem a felebaráti szeretetről, a szegények szolgálatáról, ami a jeruzsálemi keresztény közösség életének egyik központi jelentőségű kérdése volt. A máshonnan jött, vagyis idegen özvegyek nem kaptak segítséget, míg a városban születettek igen. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az özvegyek voltak a legszegényebbek: nők voltak, ráadásul nélkülözték egy férj, egy család támogatását. Az apostolok gyűlést hívtak össze, hogy megbeszéljék a problémát, és arról határoztak, hogy újjászervezik a közösség életét, a szegényekről való gondoskodás tekintetében is. Az evangélium hirdetésének elsődleges feladata mellé bevezették a szegények szolgálatának ugyanolyan fontos feladatát. Nem volt lehetséges, hogy az igehirdetés ne táplálja a szegények szeretetét: ez utóbbi mintegy megerősítése volt az igehirdetésnek. Választottak ezért hét diakónust, szerpapot a feladatra, hogy megszervezzék a szegények, az özvegyek és mindenki szolgálatát, akinek erre szüksége volt. Minden tanítvány arra hivatott, hogy hirdesse az evangéliumot és szolgálja a szegényeket. A diakónusok feladata lett segíteni az apostolokat abban, hogy a szegények iránti nagylelkűségre buzdítsanak minden keresztényt, és gondoskodjanak arról, hogy minden a lehető legjobb módon történjen, vagyis szeretettel és buzgósággal. Az irgalmas szeretet minden hívő elsődleges kötelessége, mindenkinek meg kell találnia a módot, ahogyan gyakorolja. Ez alapján esünk ítélet alá, ahogy Máté evangélista mondja evangéliuma 25. fejezetében.

Előesti imádság

 

Április 29., péntek

Sienai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.

 

ApCsel 5,34–42. Gamáliel közbelépése

 

A mindenki által tisztelt, jóérzésű farizeus, Gamáliel megértette, hogy igazságtalanul járnak el az apostolokkal szemben. Bölcsen beszélt, szavai hitbéli bölcsességről tanúskodtak: felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy Isten a történelem ura, és nem tanácsos szembehelyezkedni vele. Gamálielt nem ravaszság vagy számítás vezérelte, még kevésbé irigység. Hívő volt, aki felelősségének érezte, hogy segítsen munkatársainak Isten igazságosságának tekintetével látni a valóságot, és segítsen megmenteni Jézus követőinek csoportját. A főtanácsot megérintette Gamáliel szavainak bölcsessége, megfogadták tanácsát, és szabadon engedték az apostolokat. Előtte azonban még megvesszőztették őket, és megparancsolták nekik, hogy ne beszéljenek többé Jézusról. Az apostolok boldogan távoztak, mivel egy kicsit részt vállalhattak Jézus szenvedéséből. Talán emlékeztek a boldogmondás szavaira: „Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben!” (Lk 6,22–23) Az apostolok egyáltalán nem törődtek a tilalommal, a templomban és a házaknál továbbra is mindennap hirdették Jézust, a Megváltót.

A Szent Kereszt imádsága

Április 28., csütörtök

 

Izraelben ez a nap a jom hasoá (a soá, a holokauszt emléknapja), amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a második világháború idején a zsidók ellen népirtást követtek el.

 

ApCsel 5,27–33. Az apostolokat ismét perbe fogják

 

Az apostolokat ismét a nagytanács, a nép vezetői elé viszik. Ez alkalommal nemcsak Pétert és Jánost hurcolják ide, hanem az összes apostolt. Az egész Egyházat vádolják és fogják perbe. Azzal vádolták őket, hogy nem engedelmeskedtek a nép vezetői által kiadott parancsnak, miszerint ne hirdessék többet az evangéliumot. A válasz, amelyet az apostolok adnak a nagytanácsnak, egyhangú és határozott. Lukács hangsúlyozza: „Péter és az apostolok” együtt válaszolnak. A keresztény közösségben a Szentlélek a vezető, ő teszi lehetővé, hogy az egész város előtt hirdessék az evangéliumot. Az igehirdetés nem egyes emberek műve, akik hírnévre törekszenek. A küldetés célja, hogy felépítsék a közösséget és evangéliumi tanúságot tegyenek egy újfajta egységről. A szavak, amelyeket Péter – és vele együtt a többi apostol – kimond, összefoglalják az üdvösség misztériumát, melyet Jézus az embereknek hozott. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a nép vezetőinek lehetetlen megállítaniuk Isten szavát és azt a változást hozó erőt, amellyel ez a szó hat mindazokra, akikhez elér. Lukács gyakran hangsúlyozza, hogy „az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben” (ApCsel6,7). Isten szava növekedésének hatására a keresztény közösség is növekszik. Vagyis a közösség Isten szavának teremtménye, „creatura verbi”.

Imádság az Egyházért

Április 27., szerda

ApCsel 5,17–26. Az apostolok letartóztatása és csodálatos szabadulása

 

Az apostolok nagylelkűen és szenvedélyesen hirdették Isten szavát, és így igehirdetésük nyomán csodák történtek. És a keresztény közösség megbecsülése növekedett a nép között, de nem a papok és a szadduceusok körében. Jézus megmondta a tanítványainak: „Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Jn 15,20) Amikor fogságban voltak, éjjel egy angyal lépett be a börtönbe, és megszabadította őket láncaiktól. De nem azért, hogy a háttérbe vonuljanak. Azonnal megparancsolta, hogy menjenek el ismét a templomba, hogy hirdessék a népnek Jézus evangéliumát. Isten szavát már nem lehet béklyóba kötni. Korunkban is – és nem csupán a múlt század totalitárius rezsimjeinek idejében – itt vannak a gonosz erői, amelyek mindenáron el akarják hallgattatni az evangéliumot, úgy is, hogy börtönbe vetik és megölik a tanúságtevőket. A világ számos részén erősödni látszik a keresztényüldözés. Krisztus követőinek misztériuma, hogy sokszor pont olyankor törnek rájuk, amikor éppen imádkoznak. Talán a szelídségük az oka. A keresztények – akik szelídek és alázatosak, ahogyan az evangélium kéri tőlük, semmit nem követelnek, különösen nem imádság közben – valójában a gonosz erőszaknak való radikális ellentmondást jelképezik.

Imádság a szentekkel

 

Április 26., kedd

ApCsel 4,32–37. Az első keresztény közösség

 

Az Isten szava által megszületett közösség nem pusztán egyfajta lelki kötelék, hanem olyan mély osztozás, amely a tanítványok első közösségében láthatóan is megnyilvánult, egészen odáig, hogy „egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt”. A közösség effajta ábrázolása, mely utópisztikusnak tűnhet, minden korban megmutatja a tanítványoknak, milyen úton járjanak, milyen látóhatár felé tartsanak, milyen testvéri lelkületnek kell mozgatnia az életüket, megmutatja a közösség és az osztozás útját. Senki ne éljen önmagáért! A hívők közötti kapcsolatok átalakulása nem egyszerűen emberi döntés gyümölcse, nem egyszerűen emberi képességekből születik, inkább a Lélek működésének gyümölcse, aki arra hív, ne csak magunkat szeressük, és teremtsünk új testvériséget az emberek között. A keresztény közösség nem önmagába zárva él, hanem azért, hogy erőt adjon a változásra a világban az egyetemes testvériség horizontjára tekintve. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője hangsúlyozza, hogy „nem is volt köztük senki szűkölködő”, mert részesültek a jómódúak vagyonából. Az Apostolok cselekedeteinek ez a rövid szakasza megmutatja az utat, amelyet korunk Egyházának követnie kell, hogy evangéliumi legyen: szolgálnia kell leggyengébb, leginkább szükséget szenvedő tagjait. És mint akkor, ma is elő kell állniuk a Barnabásoknak, hogy élő példái legyenek annak: a szeretet egyesít és szilárddá teszi a tanítványok közti testvéri kapcsolatot.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Április 25., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

Szent Márk emléknapja: Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben; ő az első írott evangélium szerzője.

 

1Pt 5,1–14. Fiam, Márk

 

Márk, Barnabás unokatestvére a fiatalságától kezdve csatlakozott Jézus tanítványainak csoportjához, akik édesanyja házában gyűltek össze, mint ezt az Apostolok cselekedeteiből megtudhatjuk (ApCsel 12,12). Az ősi és kegyes hagyomány azonosítja őt a fiúval, aki Jézus keresztre feszítésekor elmenekült az őrök elől, és csak a rajta lévő leplet tudták megragadni – ez emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus követése érdekében mindent le kell vetkőznünk. Az irgalmasság köntöse kell hogy beborítson minket. Amikor felnövekedett, Márk elkísérte Pált és Barnabást első hittérítő útjára. Később Péterrel eljutott Rómába is. Itt pedig, engedve a keresztény közösség visszatérő kérésének, mely nagyra értékelte az apostol igehirdetésének mélységét és szépségét, leírta a nevét viselő evangéliumot. Ez az első könyv, amelyet evangéliumnak neveznek, amely összegyűjtötte Péternek a birodalom fővárosában, Rómában mondott igehirdetései tanúságtételét. Péter első levelének végén Márk együtt szerepel az apostollal Babilonban: ezzel a névvel jelölték akkor Rómát, utalva a keresztények ottani nehéz helyzetére, mely Izrael babiloni fogságára emlékeztetett. Péter telve van aggodalommal és szeretettel Márk iránt, akit fiának nevez. Vele együtt írja a keresztényeknek ezeket az utolsó szavakat is, emlékeztetve őket az alázatra, amivel az idősebbeket kell segíteniük a közösség szolgálatában. Mindenkit arra buzdít, hogy vesse alá önmagát elsősorban Istennek, azután pedig egymásnak. Az alázat a keresztényeket Jézushoz teszi hasonlatossá, aki mindenki szolgálatába áll. Péter apostol a levelének lezárásakor utal a jövőre, ami a tanítványokra vár: „Rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.” Igen, szilárdan azon a sziklán, amely maga Krisztus, a tanítványok már itt megélhetik „a feltámadottak állapotát”. Márk, „Péter tolmácsa” az evangéliuma révén segít nekünk, hogy belemerüljünk annak az apostolnak a hitébe, akit az Úr Egyháza élére helyezett.

Imádság az apostolokkal