Október 31., szombat

 

Fil 1,18–26 – Az evangélium mindenekelőtt

Az imént olvasott szakasz előtt az apostol azt írja a filippi keresztényeknek, hogy rabsága alkalom az evangélium hirdetésére. Nem arról beszél, milyen nehézségekkel jár számára a börtönlét. Az evangélium szenvedélyes szeretete az evangélium hirdetésének különleges alkalmává tette a rabságot. Az apostol az egész életét Jézus evangéliuma szolgálatának szentelte. Egyéni sorsát, életét és halálát a háttérbe szorítja: az evangélium hirdetése számít. Nagy lecke ez számunkra, akiket gyakran elnyom a lustaság, leragadunk szűk látóhatáraink között. Az apostol szeretné megértetni a filippi keresztényekkel, mi Jézus tanítványainak feladata: az evangéliumot hirdetni, mindig. Ez alapvető, visszautasíthatatlan feladatuk, melyről ezt írja: „Ha Krisztust hirdetik bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök, és a jövőben is örülni fogok neki.” Az evangélium hirdetése ugyanis azt jelenti, hogy szavainkon és életünkön keresztül mutatjuk meg Isten szeretetét, mely az Úr Jézusban mutatkozott meg végérvényesen. Pál szenvedélye ennek az új évszázadnak a kezdetén súlyos kérdések elé állítja a keresztényeket. Nem hárítottuk-e túl gyakran másokra ezt a feladatot, amit pedig Isten minden tanítványára rábízott, kivétel nélkül? A Filippieknek írt levelet olvasva mindannyiunknak el kellene tudni mondani: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Az Úrtól az élet ajándékát kapjuk, az Úrért és az evangéliumért kell hogy éljünk, mert csak így válhatunk támasszá a világ és a többi ember számára.

Előesti imádság

Október 30., péntek

 

Fil 1,1–11 – Hálaadás

Pál a börtönből írja ezt a levelet a filippieknek. A köszöntésben Timóteust is említi – akit hamarosan elküld hozzájuk –, úgy mutatja be magukat, mint „Krisztus Jézus szolgáit”. Lelkipásztori szolgálatuk azt jelenti, hogy teljesen az evangélium szolgálatában állnak. Meglepő, hogy a levél elején az apostol nem beszél nehézségeiről. Ehelyett köszönetet mond az Úrnak a filippiek tanúságtételéért és azért, hogy „részt vállalnak az evangélium hirdetésében”. Azt írja, a közösség élete, az evangélium hirdetése olyan tevékenység, amit az Úr kezdett el, és be is teljesít. Tisztában van vele, hogy a közösségnek központi szerepe van Filippi városának evangelizálásában. Bizonyos értelemben büszke is erre, el is mondja, mennyire szereti őket: „Méltányos is, hogy így gondolkodjam rólatok, mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, hiszen ti osztoztok kegyelmemben, akár bilincsekben vagyok, akár az evangéliumot védelmezem és bizonyítom.” Vigaszt nyújtanak nekik a filippi közösségből érkező jó hírek. Egyszerre öröm és vigasz ez számára. Az evangélium iránti szenvedélyes szeretetben való közösség erős és szoros kapcsolatokat hoz létre, amiket sem a távolság, sem a nehézségek nem gyengíthetnek, még kevésbé semmisíthetik meg. A közösség növekedése mindig vigasztaló. Pál arról tesz tanúságot a börtönből, milyen nagy erőt ad a hit megéléséhez a Jézus tanítványai közötti testvériesség. Ennek az erőnek a titka az imádságban rejlik. Az apostol előbb hálaadó imát mondott, most pedig azt írja a filippieknek, hogy értük imádkozik. Közbenjáró imádság ez: „Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes tapasztalatban.” A másokért, ebben az esetben a távoli filippi közösségért mondott ima a hitbeli közösség fontosságát mutatja. A másokért mondott imádságban szövődik és erősödik meg a világ keresztényei közötti testvéri kapcsolat.

A Szent Kereszt imádsága

 

Október 29., csütörtök

 

Ef 6,10–20 – A hitbeli élet mint harc és imádság

Pál a levél végén ismét minden hívő előtt kijelenti, hogy a keresztény élet harccal teli élet. Ez a harc nehéz és kemény, mert az ellenséges hatalmak fenyegetők és alattomosak: a gonosznak sok arca lehet, számos alakban, eseményben, történelmi helyzetben megmutatkozhat. Pál „ennek a sötét világnak kormányzóiról” és az „égi magasságoknak gonosz szellemeiről” beszél, akik alattomosan, de annál erősebben uralkodnak az emberek fölött. Éppen ezért van szükség „Isten fegyverzetére”, vagyis arra, hogy úgy harcoljunk, ahogyan ő, olyan eszközökkel, melyek tőle származnak. Az apostol arra buzdít, hogy övezzük fel magunkat az igazsággal – vagyis ismerjük alaposan az evangéliumot –, és öltsük magunkra „a megigazulás páncélját”, vagyis fogadjuk el Istentől a megigazulást. A leírás a harci sarukkal folytatódik, amiket felöltve készen állunk az indulásra: arra, hogy mindenkinek hirdessük a béke evangéliumát, amit Jézus a keresztfán megszerzett. A pajzs, mely a katona egész testét védi, az Úrba vetett hit, ahogyan írva van: „Az Úr az én erőm és védőpajzsom, szívem benne bízott” (Zsolt 28,7). A sisak az üdvösség bizonyosságára utal. Végezetül a keresztény megkapja Istentől a Lélek kardját, vagyis Isten szavát. Ez a kard az ítélet erejével bír, mindenhová behatol, teremtő ereje van, de rombolni is képes. A hívő ember igazi fegyvere. Gondoljunk „az igazságról szóló tanításra, üdvösségünk evangéliumára”, ami hathatós segítséget nyújt nekünk a harcban, az ellenség legyőzésében, de ott van akkor is, amikor Isten országát kell fölépíteni az emberek között a szeretet erejével. A gonosz elleni harc másik fontos eszköze az imádság, mindenekelőtt a kitartó imádság. Ez a megállapítás az egész Szentíráson végighúzódik, Ábrahámtól kezdve – aki közbenjár Szodoma megmeneküléséért –az ellenség fölötti győzelmet kérő imákig. Számunkra és minden keresztény közösség számára halaszthatatlan elismerni az imádság megmentő, történelmi erejét, és visszahelyezni jogaiba. A bizalommal végzett imádság mindig hatékony; erre Jézus is számos alkalommal emlékeztetett. Pál így fogalmaz: „könyörögve és imákat mondva”, hogy ezzel is hangsúlyozza az állhatatosság fontosságát. A „szentekért” mondott ima megóvja és megtartja a közösséget, éberré teszi őket, és erőt ad nekik az evangélium folytonos továbbadásához. Pál arra kéri az efezusiakat, hogy érte is imádkozzanak: „hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát”, vagyis Isten irántunk való szeretetének nagyságát. A levél áldással zárul: „Békesség és hitből jövő szeretet az Atyaistentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól!” A végső üdvözlet hosszú és ünnepélyes: a békésséget összekapcsolja a szeretettel; egyik sem létezhet a másik nélkül. A keresztények ma is ebből a kettőből meríthetnek erőt.

Imádság az Egyházért

Október 28., szerda

 

A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol ünnepe

Lk 6,12–16 – A tizenkettő kiválasztása

Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amelyik az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány szerint ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Sajnos a közösségen belül is gyakran előfordul, ami az apostolokkal is megesett, hogy arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az Egyházban egyetlen dolog élvez valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk: a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza föl méltósággal az apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri szeretet, aminek uralkodnia kell a tanítványok között, az a testvéri szeretet, ami miatt mások fölismerik, hogy Jézus tanítványai és a szeretet evangéliumának tanúi vagyunk. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről. Ha az Úr elhív valakit, annak megváltozik a neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve. Így például Simonból Péter lesz, vagyis „kőszikla, alap”. Amikor nevet kapunk, az mindenekelőtt jelképezi, hogy Isten szeret, és nevünkön szólít bennünket. Azt is jelzi, hogy új feladatot kapunk tőle. Ha valakit név szerint ismernek, az egyike a legdrágább kincseknek az életben. Egészen egyszerűen így van az emberi életben is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismerjük és néven szólítjuk egymást, az olyan szeretet jele, mely magán viseli Isten pecsétjét. Ebben a távlatban még világosabban kirajzolódik annak a családiasságnak a mértéke, aminek a tanítványok életét kellene jellemeznie, s aminek mindenkire ki kellene terjednie, kezdve a szegényekkel. Meglehetősen felkavaró dolog az életben, amikor megtanuljuk nevükön szólítani a szegényeket is. Nem könnyű ezt megvalósítani. Pedig van egyfajta kötelék a tanítványok és a szegények neve között: az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei lehetünk mindannyian, név szerint.

Imádság az apostolokkal

Október 27., kedd

 

Emlékezzünk az 1986-os, történelmi jelentőségű találkozóra, amikor II. János Pál pápa Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy imádkozzanak a békéért; Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete, akit 2004-ben kivégeztek; imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért

Ef 5,21–33 – A házastársak kapcsolata

Az apostol nem mulasztja el, hogy a családon belüli kapcsolatokat is az evangélium fényében tekintse át. Jól tudja, hogy egy keresztény család tagjainak újfajta módon kell viselkedniük egymással, másként, mint korábban. A legfontosabb, hogy elsősorban Krisztusnak alávetett emberként gondoljanak magukra. Ebből az alávetettségből új kapcsolatok fakadhatnak a házasságon és a családon belül is. Mindenkit arra hív, hogy kölcsönösen legyenek egymás alávetettjei, Krisztus iránti tiszteletből. Minden egyéb társadalmi szerepet megelőzően a férj és a feleség mindketten Krisztushoz tartoznak. Ezzel a kijelentéssel elmetszi minden olyan kísértés gyökerét, amely az önkényeskedést vagy a másikkal szembeni felsőbbrendűség érzését táplálná valakiben. Pál tiszteli azokat a családi struktúrákat, melyek korában érvényben voltak, de kijelenti, hogy a férj és a feleség egyaránt testvérek Krisztusban. A házastársi kapcsolatot ugyanannak a testvéri érzésnek kell átjárnia és éltetnie, ami az Egyházban is jelen van. Kölcsönös szeretetettel viseltessenek egymás iránt a házastársak, hasonlóan ahhoz a szeretethez, ami Krisztus és az Egyház között fennáll. Olyan szeretet ez, mely akár az életét is kész odaadni. A házastársak küldetése, hogy nyíljanak meg együtt az élet felé és afelé, hogy hirdessék az evangéliumot a föld végső határáig. Krisztus és az Egyház szeretetének nagy titka megvilágítja a házastársi szeretetet, és erőt ad a házastársaknak, hogy mindig tovább tudjanak lépni. Túllépünk ezzel minden bezártságon. Ezért jön el a pillanat, amikor „a férfi elhagyja apját és anyját”. A szerelemnek, mely összeköti a házastársakat, teremtő ereje van, és segít, hogy kiterjesszük a szeretetet egészen a föld határáig.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 26., hétfő

 

Ef 4,32–5,8 – Mint a világosság fiai, úgy követni Istent

Pál arra buzdítja az efezusiakat, hogy legyenek jóakaratúak egymással, és az irgalmat úgy éljék meg, hogy megbocsátanak egymásnak, ahogyan Isten nekünk is megbocsátott. Az Istennel való közösséghez szükség van a testvérekkel való közösségre. Nem lehet elválasztani egymástól Istent és gyermekeit. Be kell fogadnunk a szívünkbe az ő szeretetét. Az apostol arra buzdítja az efezusi keresztényeket, hogy mint Isten kedves gyermekei, legyenek az ő követői. És még egyszer megmutatja, miért kell így viselkednünk: „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket.” A hívő ember szeretetben él, mert Isten maga a szeretet. Pál ezután konkrét dolgokról beszél, egy olyan bűnnel szemben lép fel, amit előbb a zsidóság, később pedig a kereszténység is a pogányok szemére vetett: ez pedig a paráznaság és a belőle eredő tisztátalanság és kapzsiság. Az effajta viselkedést – mondja Pál – ki kell vetni a keresztény életből. Sőt, már puszta említésük káros, mert csorbát ejtenek a keresztény ember szentségén, vagyis az Istenhez tartozásán. Kerülni kell az obszcén, kétértelmű, szégyenletes beszédet is. Mindez tulajdonképpen rejtett bálványimádás. A hívő embernek őrizkednie kell attól, hogy hamis okoskodással félrevezessék „a hitetlenség fiai”, akik elutasították az Urat. A tanítvány „a világosság fia”, az evangélium gyermeke: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai.” Ez a kapocs a kapott ajándék és a belőle fakadó feladat között. Ezért nem élhetünk továbbra is a beletörődés és az énközpontúság sötétjében. „Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” – írja Pál. A keresztények arra kaptak meghívást, hogy elárassza őket a Feltámadott fénye, formálják át vele a világot, ne törődjenek bele a gonosz uralmába. Ezért nem szabad meggondolatlanul cselekedni, ahogyan azok teszik, akik elveszítették az evangélium bölcsességét, és megfeledkeztek a szeretet erejéről. Az intés, hogy ne részegeskedjenek, arra vonatkozik, hogy ne engedjék magukat elkábítani a világi divatoktól. Sokkal bölcsebb dolog eltelni a Szentlélekkel, aki arra sarkall bennünket, hogy örömünket zsoltárokban, himnuszokban és szent énekekben juttassuk kifejezésre.

Imádság a szegényekért

 

Október 25., évközi 30. vasárnap

 

Kiv 22,20–26; Zsolt 17 (16); 1Tesz 1,5–10; Mt 22,34–40

A törvénytudó kérdőre vonja Jézust, hogy próbára tegye. Gyakran tesz így az olyan ember, aki mindig meg van győződve a saját igazáról. Még Jézussal is vitába száll, ellentmondást keres a szavaiban, hogy bebizonyíthassa tévedését. Megszoktuk, hogy másokkal is így viselkedünk. Elég egy „bizonyítékot” találni, és már ítélkezünk, nem vagyunk többé barátok, közönyössé válunk a másik iránt, és ez ellentétben áll a szeretettel.
A törvénytudó alapvető kérdést intéz Jézushoz: „Mester, melyik a főparancs a törvényben?” Életünk zűrzavarában könnyen előfordul, hogy mindent relativizálunk, nem egyértelmű parancsolat szerint élünk, nincs fontossági sorrend, mindig az aktuális dolgok fontosak. A parancsolatot nem lehet a lelkiállapotunkhoz igazítani, hanem nekünk kell igazodnunk hozzá. Könnyen esünk abba a hibába, hogy saját érzéseink, jólétünk fontosabbak a parancsolatnál, vagyis ezek válnak törvénnyé, ezeknek engedelmeskedünk. Az Úr számára csak egy törvény létezik: a szeretet törvénye. Ez a parancs megmenti azt, aki szeret és jobbá teszi az életét annak, akit szeretnek. A szeretet sokkal jobban átalakítja az életünket annál, ahogy saját számítgatásaink, kétségeink, bizonyosságaink, beletörődésünk közepette elképzeljük. Az evangélium a hit és az élet lényegéhez terel minket. Azt mondja, hogy a hit lényege a két parancs egysége: a felebarát szeretete egyesül az Isten iránti teljes szeretettel.
Azonosul egymással ez a két szeretet, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármelyiknek csökken az értéke. Vitathatatlan, hogy Isten az első. Ezzel együtt nem lehet Istent anélkül szeretni, hogy szeretnénk felebarátainkat. Ez azt jelenti, hogy az Istenhez vezető út szükségszerűen keresztezi az emberekhez vezető utat, különösen azt az utat, ami a leggyengébbekhez vezet. Ha nekik segítünk, Istennek segítünk, ha őket megvédjük, Istent védjük meg. És nem is csak erről van szó. Isten az emberek iránti szeretetben nem akar versengeni. Nem ragaszkodik a kölcsönösséghez, ahogyan mi tesszük. Jézus nem azt mondja, hogy „szeressetek engem, ahogy én szerettelek benneteket”, hanem azt mondja: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket”. A Kivonulás könyvének rendelkezései még világosabbá teszik ezt. Azt kéri tőlünk, fogadjuk be az idegent (világos parancs, ami szemben áll azzal a fösvénységgel és önzéssel, amiből a vendégszeretet elutasítása és a bezárkózás fakad), az árvát és az özvegyet. Maga Isten az ő oldalukon áll, meghallgatja kiáltásukat, és igazságot szolgáltat. Ettől a két parancstól függ nem csak az egész Törvény és a Próféták, de maga az élet is a földön, ha azt akarjuk, hogy valóban mindenki emberhez méltó életet élhessen.
Imádság az Úr napján

Október 24., szombat

 

Ef 4,7–16 – Krisztus testének építése

Az Egyház egységének hangsúlyozása után az apostol az egyes hívőkre irányítja a figyelmét. Megmutatja, hogy az egység nem jelent beolvadást és egyformaságot. Mindegyikünk – írja Pál – személyre szóló ajándékot kap, amivel a közösséget szolgálhatja. Minden tanítványnak felelőssége van a másikért és az egész közösségéért. Ezt jelenti a nem „klerikális”, hanem népi Egyház, vagyis mindenki kapott ajándékainak megfelelően felelősséggel tartozik mindenért. Senki nem vonhatja ki magát az alól, hogy az Egyház egész testéért felelősséget vállaljon. Az apostol a zsoltár mondatát idézi: „s osztott az embereknek ajándékokat” (Zsolt 68), fölsorolja az ajándékokat, amiket az Úr ad a híveknek: ott vannak az apostolok mint az Egyház alapjai; a próféták mint a Lélektől áthatott emberek, akik élővé teszik Isten szavát; az evangélisták, akik hirdetik az evangéliumot; a lelkipásztorok és tanítók, akik a közösség felelősei. Mindezeket pedig azért adta az Úr, „hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét”. A karizmáknak tehát az a szerepük, hogy tökéletesebbé tegyék a keresztényeket, vagyis alkalmassá Krisztus testének, „Isten hajlékának” a felépítésére, a Lélek közreműködésével. Ebben a szolgálatban mindenki „tökéletes emberré” válhat. A tökéletesség mindazonáltal nem azonos az önmegvalósítással, hanem azt jelenti, hogy igyekszünk eljutni Krisztus mértékéhez. „Nem vagyunk már gyermekek” – mondja az apostol, azaz nem vagyunk éretlenek vagy eltévelyedettek, mintha egy hullámok között vergődő hajón lennénk, nem csapnak már be hamis tanítók. A hitbéli érettség abban rejlik, hogy „igazságban élünk, és szeretetben”, vagyis az evangélium tanítása szerint, együtt a tanítványok közösségével. Nem elég ismerni a tanítást, szeretni kell, vagyis életünket adni másokért. A szeretet fölragyogtatja az igazságot, és általa növekszik az Egyház.

Előesti imádság

Október 23., péntek

 

Ef 4,1–6 – Krisztus testének egysége és növekedése

Az Efezusiakhoz írt levél 4. fejezetével kezdődik a második, buzdító rész. Pál szenvedélyes szavakkal fordul az efezusiakhoz, összeveti Isten művét és az ő válaszukat: „Kérlek benneteket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok.” Tudja, hogy nem lehet egymástól elválasztani a meghívást és a belőle következő viselkedést. Az igehirdetés hitelességét életünk tanúsítja. Ez pedig rá, az apostolra ugyanúgy vonatkozik, mint minden hívő emberre. Pál arra kéri a keresztényeket, hogy szenteljék életüket a közösség építésének, valamint annak, hogy a közösség növekedjen a szeretetben és az egységben. Sokszor megismétli az „egy” számnevet, kiemelve ezzel a közösség egységének fontosságát. Arra buzdítja a keresztényeket, hogy „tartsák fenn a lelki egységet” „teljes alázatban, szelídségben és türelemben”. Miért van elsődleges értéke az ilyen viselkedésnek? Mert az apostol úgy gondolja, hogy ezen keresztül lehet megőrizni az egységet. Az alázat arra vezeti a hívő embert, hogy Isten elé álljon, mert mindent tőle vár. A szelídség arra vezeti, hogy ne erőszakkal válaszoljon a támadásokra, és türelmes legyen, mert ez a mindenkivel türelmes Istenhez teszi hasonlóvá. Jézus a példa, rá kell tekintenünk: ő „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), azért jött, hogy „szolgáljon, és életét adja” (Mk 10,45), „engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2,8). Az apostol azt kéri, hogy őrizzék meg az egységet, tartsák szem előtt, hogy az egység minden csorbulása Krisztus testét sebzi meg, és ezzel elárulja a meghívást, hogy egy test legyünk, egy legyen a hitünk, egy a keresztség, és ne ismerjünk, csak egyetlen Istent, aki mindenki Atyja. Az egység abból fakad, hogy a hívek a szívükbe fogadják az egyetlen Lelket. Ennek az egységnek akkor leszünk a részesei, ha az egyetlen Atya és az egyetlen anya, az Egyház gyermekeivé válunk.

A Szent Kereszt imádsága

Október 22., csütörtök

 

Szent II. János Pál emlékezete, aki 2005-ben hunyt el; Mária Szaloméra, Jakab és János anyjára emlékezünk, aki az Urat egészen a kereszt tövéig követte, és sírba helyezte

Ef 3,14–21 – Pál imája

Pál Krisztus mérhetetlen gazdagsága láttán térdet hajt az Atya előtt, és imádkozik az efezusiakért. Kéri Istent: erősítse meg bennük a Szentlelket, hogy a belső ember kifejlődhessék bennünk. A Lélek Isten ereje, aki a szív mélyén munkálkodik, azon a helyen, ahol választásaink, döntéseink, gondolataink születnek. A szívben kezdődik a változás, és Krisztus is ide látogat el, szava és kegyelme által. Jelenléte megnyitja az ember szívét és elméjét a testvérekkel való közösségre. Isten titkát csak a szeretetben lehet megérteni, a tanítványi létben, a közösségben megélt tanúságtételben, „a szentekkel együtt”. A titok megismerésének (ideértve Isten szavának hallgatását) van egy elengedhetetlen egyházi dimenziója is: a jelenlevők ugyanazokban az igazságokban osztoznak, közösen tapasztalják meg őket. A kölcsönösen megélt szeretetben a testvérek Krisztus ismeretének közvetítői lesznek. A Lélek is ebben a testvériségben munkálkodik belső növekedésünk érdekében. Éppen ezért a testvérekkel való közös élet Krisztus megismerésének elengedhetetlen feltétele. Pálnak az efezusiakért mondott imája egy utolsó kérésben csúcsosodik ki: teljenek be Isten egész teljességével. Az apostol dicsőítéssel zárja a levélnek ezt a részét: az emberiség egysége Isten dicsősége, akinek túláradó szeretete meghalad minden értelmet és várakozást: „Legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban!”

Imádság az Egyházért

Október 21., szerda

 

Boldog Giuseppe Puglisi atyára emlékezünk, aki Palermóban volt plébános, és akit a maffia gyilkolt meg

Ef 3,2–12 – Pál, Krisztus titkának szolgája

Pál a küldetésében Isten nagy tervét tartja szem előtt, az emberiség egységének megteremtését, vagyis minden nép egyesülését és azt, hogy együtt jussanak el az Atyához: „Ezért vagyok én, Pál értetek, pogányokért Jézus Krisztus foglya.” Az apostol hangsúlyozza Krisztushoz fűződő kapcsolatát, aki kiválasztotta őt, és elküldte a pogányok közé, vagyis mindazokhoz, akik nem tartoznak Izrael népéhez. Pál úgy érzi magát, mint aki ennek a küldetésnek a foglya, abban az értelemben, hogy teljesen az Úrtól függ. Olyan apostol ő, mint bármelyik társa, mégis a többieknél inkább kiérdemelte a népek apostola címet. Pál tudatában van, milyen nagy jelentőségű munkát bíztak rá, tudja, hogy az evangélium szolgálatába állt. A küldetés azonban nem teszi fennhéjázóvá, pontosan tudja, milyen életet hagyott maga mögött, és milyen feladatra választották ki. Azért hangsúlyozza kicsinységét, hogy ezzel is rávilágítson a kapott hivatás jelentőségére, vagyis arra, hogy neki „Krisztus titkát” kell közvetítenie. Ez a titok, mely a kegyelem révén megnyilvánult előtte, hétköznapi módon nem tapasztalható meg. Csak Isten fedheti föl előttünk. Pál számára ez elsöprő erejű szellemi-lelki tapasztalat volt, fény, mely szíve mélyéig hatolt, és képessé tette arra, hogy más embereket is megvilágosítson (2Kor 4,6). Pál tapasztalatában fölfedezhetjük az Egyház ma is jelen lévő, mindig változó alakban és módon megnyilvánuló karizmatikus dimenzióját. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy egyesüljünk Krisztussal, és váljunk egyetlen „új emberré”, vagyis egyetlen családdá, melynek minden nép a tagja. Az Egyház az eszköz, aminek segítségével Krisztus el szeretné vinni a kiengesztelődést a világ népei közé. Az Egyházon belüli egység a népek egységének kovásza. Ezért imádkozott maga Krisztus is: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). A hívek közössége közvetítőszerepet vállalhat abban az újfajta kapcsolatban, amit Isten Jézuson keresztül létesített az egész emberiséggel. Merész és nehéz feladat! Pál éppen ezért arra biztat, hogy ne csüggedjünk. A feladattal járó gyötrelmek új születést, az új emberség világra jöttét jelzik.

Imádság a szentekkel

Október 20., kedd

Ef 2,12–22 – Jézus Krisztus az egység alapja

Az apostol el akarja magyarázni, milyen különleges dolgot tesz Jézus, amikor lerombolja az embereket megosztó falat, és milyen az az egység, ami ezután kialakul. Jó, ha a pogányok emlékeznek rá, milyen helyzetben voltak régen, amikor távol voltak Istentől, kívül voltak a kinyilatkoztatáson. Az apostol szavai ugyan kifejezetten a korra jellemző helyzetre vonatkoznak, mégis vonatkoztathatjuk magunkra is, arra, amikor távol voltunk (és továbbra is távol vagyunk) Istentől, kívül a vele való közösségen. Igazak ezek a szavak a mai Egyház számára is, amikor a megosztottság felülkerekedik a közösségen és az evangélium továbbadásának küldetésén. Milyen sok a megosztottság a keresztények között ma is! Tekintetünket kiterjeszthetjük az egész emberi családra: milyen sok konfliktus van a föld népei között! Hívő emberként nem törődhetünk bele a megosztottságba, mert akkor azt kockáztatjuk, hogy cinkosai leszünk. Meghívásunk arra szól, hogy munkálkodjunk a minden emberrel való testvériesség helyreállításán, amit Isten szeretne. Jézus a béke. Ezért az emberek közötti teljes egységért munkálkodik. A béke nem egy érzés, nem az egyéni jólét érzése, még kevésbé egyszerűen a háború hiánya. A béke az egység teljessége, a valódi testvériesség. Jézus, hogy lehetővé tegye ezt a békét, lement a konfliktus legmélyére, egészen a halálig. A kereszttel legyőzte az embereket megosztó önzés falát, és mindenkit összegyűjtött a szeretetben, megvalósítva „az új embert”, akinek szívében benne él az egész emberiség. A hívő ember szívében ugyanis megvalósul a minden megosztottság, minden korlát, minden határ fölött aratott győzelem. Jézus tanítványa számára nem léteznek legyőzendő ellenségek, hanem csak a szeretetére váró testvérek. A kereszten megszületett egy új testvériesség a földön: a hívők közössége. Az Úr rájuk bízta a feladatot, hogy békét teremtsenek mindenhol, ahol megosztottság és szétválasztás van.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Október 19., hétfő

 A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak

Ef 2,1–10 – A Krisztusban való üdvösség ingyenessége

A megtérés előtt mindannyian „a világ szokása szerint” éltünk – emlékeztet Pál. Alá voltunk vetve a gonosz léleknek, vágyaink szerint éltünk, a test kívánságait, rossz gondolatokat követtünk, ahelyett hogy teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és teljes elménkkel Istent szerettük volna. Mivel pedig természetünkből adódóan „a harag gyermekei voltunk”, vagyis olyan módon éltünk, amit Isten nem tűrhetett, mert ellentétben állt az ő szeretettervével. Ő bűneink ellenére eljött, hogy megváltson minket – írja az apostol. „De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is – így kegyelemből kaptátok a megváltást; feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket.” Az Úr szíve megesik rajtunk, és szeretetét ajándékozza nekünk, határtalanul. Az egészben az a legkülönösebb, hogy a bűnös emberhez, tulajdonképpeni ellenségéhez fordul, nem pedig a bűneit már megbánt emberhez. Nem szorítkozik arra, hogy kiszabadítson bennünket egy kilátástalan helyzetből, hanem tovább is adja nekünk az igazi életet. Krisztusban az Atya kinyilatkoztatta nekünk irgalmas arcát. Mi, akik Krisztus, a szeretett Fiú testének tagjai vagyunk, már feltámadtunk vele, és ott vagyunk, ahol ő van: Isten mellett. Krisztussal és testével, az Egyházzal egyesülve szabadok vagyunk a gonoszság vak végzetétől, a magánytól és a haláltól. Mégpedig a kegyelem által szabadultunk meg, ismétli az apostol. Emlékeztet a kegyelem elsőbbségére, szemben azzal a hiú késztetéssel, hogy saját tetteink következményének tartsuk az üdvösséget. A hit annyit jelent, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szeretetét, és hagyjuk, hogy munkálkodjék bennünk ereje szerint.

Imádság a szegényekért

Október 18., évközi 29. vasárnap

Szent Lukács emlékezete: evangéliuma mellett az Apostolok cselekedeteinek is a szerzője, a hagyomány szerint orvos és festő volt

Iz 45,1–4.6–6; Zsolt 95 (94); 1Tesz 1,1–5; Mt 22,15–21„

Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?” – kérdezik a farizeusok Jézust, hogy csapdába ejtsék. Olyan kérdésnek tűnik, aminek semmi köze nincs a mi életünkhöz, korunkhoz. Az evangélium azonban mindig szól hozzánk, ma is. Nem egy régi könyv, amit időnként jó leporolni, vagy jó építő jellegű, régmúlt történetként meghallgatni. Az evangélium maga Isten, aki ma szól hozzám, hozzánk. Jézus úgy kerüli el az álnok csapdát, hogy ideológiai síkról (jogos-e adót fizetni) gyakorlati síkra teszi át a kérdést. Kéri, hogy mutassanak neki egy adópénzt, a római pénzverdéből származó érmét, amilyet az egész birodalomban használtak. Jézus megkérdezi, kinek az arcképe és a felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: a császáré. Erre Jézus azt mondja neki: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” A válasz zavarba hozza a hallgatókat. Mindenki számára világos, mi a császáré: az a pénz a római pénzverdéből, amelyre az ő képe is rá van nyomva. A pénzérmének tehát vissza kell kerülnie a tulajdonosához. Ezen a téren az evangélium nem is viszi tovább a gondolatot. Jézus számára valami más a kulcsfontosságú kérdés: mi Istené? A „kép” kifejezés, amit Jézus a pénzérmével kapcsolatban használt, bizonyára a Szentírás elején található bibliai mondatot idézte: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27). Kitörölhetetlenül, mert ez a kép erősebb még a bűnünknél is: elcsúfíthatjuk, eltorzíthatjuk, de ki nem törölhetjük. Minden egyes ember Isten ikonja, az ő képére lett teremtve. Igaz, a kép sokszor egyáltalán nem adja vissza azt, milyen maga az Úr. A képet gyakran bántják, megalázzák – pedig ha elcsúfítjuk magunkat vagy másokat, akkor magának Istennek a képét csúfítjuk el. Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy adják vissza Istennek, ami hozzá tartozik: vagyis minden embert. Mi tehát Istené? Istené minden emberi teremtmény, sőt az egész teremtett világ. Istené maga az élet lehelete, amit megkapunk tőle, amit neki adunk minden alkalommal, amikor szeretünk, és amit az utolsó napon visszaadunk neki. Istené a szeretet, ami széppé teszi mindenki arcát, és amiben tovább él a teremtő erő; Istené a barátság, ami egyesíti az embereket; az irgalmas szeretet, amit ránk bíz, hogy legyőzze a gonoszt. Istené a szív, ami igazán a miénk, igazán emberi.

Megadni Istennek, ami Istené, azt jelenti tehát: beismerni, hogy nem vagyunk sem a magunk, sem mások urai. Mindig csakis adósok vagyunk: sokat kaptunk, mindent úgy kaptunk, és vissza kell adnunk, meg kell szaporítanunk. Csak akkor találunk rá a jövőre a magunk és mások számára, ha megsokszorozva az embereknek ajándékozzuk, Istennek ajánljuk azt, amit kaptunk. Egyedül a szeretet az, ami nem rabol el semmit, nem veszít el semmit, hanem megsokszorozódik, megőrződik és újjáteremt. Százszor annyit ad vissza, és az életet, ami nem ér véget soha.

Imádság az Úr napján

Október 17., szombat

Antiochiai Szent Ignác (†107) püspök emléknapja, akit halálra ítéltek, Rómába vittek, és ott vértanúhalált halt

Ef 1,15–23 – Krisztus győzelme és felsőbbsége

Pál köszönetet mond Istennek az efezusiak hitéért és azért a testvéri szeretetért, amiben élnek. Az efezusi közösség különösképpen kedves Pál szívének, és gyakran imádkozik értük. Kéri számukra a Lélek ajándékát, hogy Isten titkának mélyebb megismerésére vezesse őket. Csakis a Lélek segítségével juthat el a hívő ember Isten valódi ismeretére. A Lélek működése ugyanis abban áll, hogy „világosságot gyújt a hívek lelkében”, vagyis megosztja velük azt a bölcsességet, mely nem a természetes okoskodásból születik, hanem az Isten szavának való engedelmességből. A Szentírás tanulmányozása révén az efezusiak megérthetik, „milyen reményre hívta meg őket” az Úr, vagyis milyen magasztos a hívő ember célja. Az apostol tudatában van annak, „milyen gazdag az a felséges örökség”, mely a hívők szívébe kiárad. Mi sajnos olykor elfeledkezünk erről, pontosabban nem élünk vele. Így fékezzük az átalakulást, aminek révén a világ Krisztus képére formálódik. Pál a „szentekre”, az egyetemes, égi és földi Egyházra emeli a tekintetét: az angyalokra és azokra az elhunytakra, akik már osztoznak az isteni dicsőségben és azokra is, akik velünk együtt tartanak a cél felé. Mindnyájunkat fölvértez Isten hatalma, mely a legteljesebb módon Jézus feltámadásában nyilvánult meg: Isten legyőzte a halált, és új életre keltette a hívőket. Az apostol az Egyházról mint Krisztus testéről beszél: ez az egyetemes Egyház. Krisztust a mindenség és az Egyház fejének is hirdeti, de a kettő közül csak az Egyházat mondja egyben testének. Egyedül az Egyház van ilyen kiváltságos viszonyban az Úrral: csakis benne él és hat ennyire tisztán és valóságosan a Feltámadott uralma. Ennek a kapcsolatnak a meghatározására az apostol a „teljesség” kifejezést használja. Az Egyház, tagjainak minden korlátja ellenére, bőven részesedik a benne élő Krisztus teljességéből. Nem tagjai okán szent, hanem mert Krisztus lakik benne.

Előesti imádság

Október 16., péntek

 Emlékezzünk a római zsidóknak a II. világháború idején történt deportálására

Ef 1,11–14 – Isten dicséretére és dicsőségére szolgáljunk

Az apostol a levélnek ebben a szakaszában néhány sorban először a zsidóságból érkező efezusi keresztényekhez fordul, vagyis azokhoz, akik „már korábban is Krisztusba vetették reményüket”. Elmondja nekik, hogy Jézus által részei lettek a nagy üdvözítő tervnek. Majd a „ti” megszólítást használva szól a közösségnek más tagjaihoz, akik azután csatlakoztak a hithez, hogy hallották „az igazságról szóló tanítást, üdvösségük evangéliumát”. Az üdvösség mindenkire kiárad. Istenben valóban „nincs személyválogatás” (Ef 6,9) – írja a levél későbbi szakaszában. Ebben az első fejezetben az apostol megmutatja a kozmikus üdvtervet, amely vonatkozik a teremtett világra, vagyis a közös otthonra és a megváltottak kiengesztelődött közösségére is, mely lakja ezt az otthont. Krisztus szerez kiengesztelődést, a vele való közösségben egyesít és összhangba hoz. Ez a látomás különösen nagy erővel szól korunkban, amikor tanúi vagyunk a teremtett világ felelőtlen megrongálásának és az emberi család ugyanolyan felelőtlen széttöredezésének. A gonosz ugyanis úgy végzi pusztító munkáját, hogy szétmorzsolja mind a közös otthont, mind az emberi kapcsolatokat. A Krisztusban való hit mindannyiunkat az egyetlen üdvösség, Isten egyetlen tervének örököseivé tesz, ami nem más, mint az egész emberi család megváltása, az új ég és új föld eljövetele. Mostantól fogva a Szentlélek által van egy foglalónk erre az útra. Az apostol kétszer is hangsúlyozza, hogy ennek az egyetemes egységnek a célja, hogy „Isten fölségének dicsőségére” legyen.

A Szent Kereszt imádsága

 

Október 15., csütörtök

 Ef 1,1–10 – Kiválasztott minket, a világ teremtése előtt

Ma az Efezusiakhoz írt levél elejét olvassuk. Pál „Jézus Krisztus apostolaként” mutatkozik be, vagyis olyan emberként, aki a Feltámadott követeként az evangélium szolgálatában áll. Különböző leveleiben – így ebben is – az apostol ismételten megjegyzi, hogy karizmáját nem érdemei vagy valamely különleges tulajdonsága miatt nyerte el. Ő „az összes szent közül a legkisebb”. Mintha azt mondaná, hogy éppen ez a biztosíték az üzenet hitelességére, mert Isten éppen az apostol „semmiségén” keresztül mutatja meg erejét. Az efezusi keresztényeket „szenteknek, Krisztus Jézusban hívőknek” nevezi, ahogyan a kolosszeieket is (Kol 1,2). A „szent” kifejezés nem az efezusi keresztények erkölcsi nagyságára utal, sokkal inkább arra, hogy ténylegesen el vannak választva a világtól, mert az Úrhoz tartoznak. Szentek, mert közösségben vannak az Úrral és a testvérekkel. Nem lehet egyszer és mindenkorra szentté válni. A szentség az Úr és a minden ember iránti szeretetben való növekedés útja. Az apostol áldja az Urat üdvözítő tervéért, mely az egész világegyetemre vonatkozik. Áldást mond az Úrra, aki „minden lelki áldással megáldott minket”. Általában mi kérjük Istentől az áldást, itt pedig az apostol áldja az Atyát a szeretetért, amivel szeretett minket, és szeret ma is. Szeretete áldás mindannyiunk számára. Az örökkévalóságtól kezdve kiválasztott minket Krisztusban, vagyis az Egyház tagjaivá választott. Isten soha nem gondolt Krisztusra az Egyház nélkül, vagyis ránk sem gondolt soha közösség nélkül. Hálásak vagyunk az Úrnak, mert tudjuk, azért létezünk, mert személyesen szeretett és arra szánt minket, hogy „szentek és feddhetetlenek legyünk”.

Imádság az Egyházért

Október 14., szerda

 Szent I. Kallixtusz pápa (†222) emléknapja: a szegények barátja volt, és megalapította azt a kápolnát, melyre a Santa Maria in Trastevere bazilika épült

Gal 5,13–26 – Szabadság és szeretet

A keresztények szabadságra hivatottak – írja Pál. Isten meghívása kiragadta őket a gonosz világból, új teremtménnyé tette őket. Ám a hamisan értelmezett szabadság ürügyet adhat a test szolgálatára. Ilyenkor jelenik meg a kísértés, hogy valaki mások fölé helyezi magát, azt akarja, hogy mindenki körülötte ugráljon. Pál azonban leszögezi, a szabadság azért adatott meg nekünk, hogy kölcsönösen szolgálhassuk egymást: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak.” A szabadság azért van, hogy szeressünk. Ez az egyetlen törvény. „Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” – teszi teljesen egyértelművé az apostol. Pál arra inti a galáciai keresztényeket, hogy „ne falják fel” egymást, hiszen a viták önmaguk és a közösség pusztulásához vezetnek. Az egyetlen mód, hogy szabadok maradhassanak: a szeretet. Ez pedig azt jelenti, hogy a Lélek szerint kell élniük, elutasítva a test kívánságait. Aki engedi, hogy az önszeretet vezérelje, szolgaságban végzi, vagyis olyan dolgokat is megtesz, amiket nem szeretne. Pál példaként tizenöt bűnt sorol fel, melyeket a test kívánsága idézhet elő: „Kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” Ezek a cselekedetek kizárnak Isten országából, mert ellentétesek a szeretettel. Ezzel szemben a Lélek gyümölcsei: „Szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” A hívő ember, aki szeretetből él, egy új világ kovásza lesz, Isten világáé, mely Jézussal vette kezdetét. A keresztények, akik a szeretethez szabják tetteiket, Jézust követik, mert „keresztre feszítik a testet”, és a Lélek szerint élnek.

Imádság a szentekkel

Október 13., kedd

 Gal 5,1–6 – A keresztények szabadsága

Pál, miután rámutatott a galaták előtt, hogy a megigazulást nem a Törvény szerinti tettek szerzik, hanem a hit, levonja a keresztények életére vonatkozó erkölcsi következtetéseket is. Krisztus – mondja az apostol – megszabadított bennünket a szolgaságból, hogy ezután szabadon élhessünk. Aki befogadja az evangéliumot, megszabadul minden bálványtól, minden szolgaságtól: csak Jézus az Úr. A létezés új állapota ez. Pál ezért buzdít arra, álljanak szilárdan a szabadságban, hogy ne essenek újra „a szolgaság igájába”. Arról a szolgaságról beszél itt, amit a körülmetélkedés jelent, mert a Törvénynek való alávetettséggel jár. Arra inti a galatákat, hogy tartózkodjanak a körülmetélkedéstől, különben a Törvény általi megigazulás útját választják. Így nem csak a Törvény átkát vonják magukra, de el is szakadnak Krisztustól, akiben pedig a keresztség révén ez idáig gyökereztek. A Krisztustól való „elszakadás” leírására használt páli kifejezés egyben romlást és megsemmisülést is jelent. Aki a Törvény általi megigazulást választja, saját romlását pecsételi meg, míg aki az evangéliumot követi, a Lélekből él. Sem a körülmetélkedés, sem pedig a körül nem metélkedés nem üdvözít, hanem csakis a Jézusban való hit. Az apostol szavai arra buzdítanak minket, Jézus tanítványait, hogy ne saját magunkban, ne műveinkben, ne szokásainkban bízzunk, vallásos szokásainkkal se kérkedjünk. Ami üdvözít, az nem más, mint ha hallgatjuk a Lelket, aki vezet minket. A Lélek az, aki munkálja bennünk az üdvösséget. Ezért mondhatja az apostol: „a hit a szeretetben teljesedik ki”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával