Szeptember 30., évközi 26. vasárnap

Szent Jeromos egyháztanító emléknapja, aki 420-ban Jeruzsálemben halt meg. Ő fordította le a Bibliát latin nyelvre. Isten Igéjének vasárnapja. Azért imádkozunk, hogy a Szentírást minden nyelven lehessen hallgatni.

Szám 11,25–29; Zsolt 18; Jak 5,1–6; Mk 9,38–43.45.4748

Imádság az Úr napján

Ma az Isten Igéjének ünnepét üljük, és a Bibliának valóban szüksége van egy vasárnapra, amelyet neki szentelünk, hogy megízleljük, mekkora értéket és szépséget jelent az életünk számára. A Szentírás áll a vasárnapi liturgia középpontjában, és amikor az evangéliumot hirdetik, ahogy a II. vatikáni zsinat fogalmaz, „maga Krisztus szól”. Igen. Jézus ma is szól az evangélium szava által és nem szűnik egybegyűjteni bennünket, ahogyan egykor Jézus tette a tanítványokkal. Az e vasárnapi evangéliumi részben János előáll és biztos hangon beszámol: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.” Szegény János, nem értett meg semmit! És Jézus ismét egybegyűjt mindenkit és türelemmel tanítja és inti őket, megmutatva a számukra, mit jelent evangéliumi módon megérteni és megítélni az életet. A Számok könyvében egy hasonló epizód szerepel, Izrael népe útjának elejéről. Józsuénak jelentik, hogy két ember, akik nem tagjai Izrael hetven vezetőjének, elkezdett jövendőt mondani. Józsué azonnal reagál a helyzetre. Elszalad Mózeshez és azt kéri tőle, tiltsa meg nekik a jövendölést. Mózes így felel a fiatal és lelkes vezérnek: „Tűzbe jössz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné!” (Szám 11, 29).

Igen, bárcsak mindenki prófétává lenne! Éppen ezért kaptuk Isten Igéjét, hogy mindenkinek hirdessük, hogy mindenütt az evangélium prófétái születnének belőle! Gyakran azonban nem így gondolkodunk, hanem Józsué és János módjára aggodalmaskodunk, hogy biztosítsuk kicsiny csoportunk számára a hatalmat és a nyugalmat.  Jézus nem így gondolkozik. Ezért határozottan így válaszol Jánosnak és a többieknek:  „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A jó, bárhol is található, bárki cselekszi, mindig Istentől jön. Aki segít a szűkölködőknek, aki támogatja a gyengéket, aki vigasztalja a kétségbeesetteket, aki gyakorolja a befogadás erényét, aki elősegíti a barátságot, aki fáradozik a békéért és aki kész megbocsátani, az mindig Istentől való. Isten átlép minden formán, és mindenütt jelen van, ahol ott a szeretet, a jóság, a béke és az irgalmasság. Az egyház őrzi ezt az evangéliumi igazságot, és bár nem egyedül birtokolja, kell, hogy mindig gyakorolja és hirdesse is, mivel megkapta a tisztánlátás kegyelmét. Széles látókörre van szükségünk, hogy megértsük a Szentlélek működését a világban. Nem szabad elkeserednünk, ha azt látjuk, hogy mások is képesek ördögöt űzni és jót tenni. Jézus örült neki, amikor látta, hogy sokan meggyógyulnak és ismét egészségesek lesznek. Istennek nagy öröme telt a teremtésben, amikor Igéje létrehozta a dolgokat, és a Biblia szerzője lejegyezte: „Isten látta, hogy ez jó.”

A jó mindig Istentől jön, mert ő „minden jó forrása”, ahogyan a liturgia énekli. A probléma a rossz, és mindaz, ami „botrány”, vagyis akadály a jó dolgok útjában. És ezzel kapcsolatban Jézus igen keményen fogalmaz, és kijelöli, hogy mi a tanítványok által követendő helyes út: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre.” A „botrány” a botlás, az elesés, mások segítésének elmulasztása. Mi azt gondoljuk, hogy az a boldogság, ha megőrizzük saját magunkat, ha sértetlenül tudunk járni-kelni a világban, ha nem veszítünk el soha semmit. Jézus viszont azt mondja, éppen ellenkezőleg: a boldogság abban áll, ha odaadjuk magunkat, egész életünket az evangéliumért. Általában csak magunkra figyelünk, kezeink a magunk érdekében serénykednek, lábaink a magunk ügyeiben járnak. Az Isten Igéje, a mai evangéliumi rész éppen erre szólít fel bennünket: „vágjuk le” mindazt, ami eltávolít bennünket a jótól. Legalább egyik szemünkkel figyeljünk másokra, egyik kezünkkel segítsünk azon, aki szenved és akkor megtapasztaljuk Jézus örömét. Lépteinkkel járjuk az evangélium útját és akkor tanúi leszünk Isten szeretetének. Akkor meg fogjuk érteni, amit Jézus mond: „Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt; ám aki értem és az evangéliumért elveszti életét, megmenti azt.”

Imádság az Úr napján

Szeptember 29., szombat

Mihály, Gábor és Ráfael arkangyal ünnepe. Az etióp egyház, Afrika egyik első egyháza Szent Mihályt tiszteli védőszentjéül.

Lk 9,43b–45. Nem merték megkérdezni

Előesti imádság

Mivel mindannyian csodálkoztak azon, amit tett, ő így szólt tanítványaihoz: 44»Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfiát az emberek kezébe adják.« 45Ők azonban nem értették ezt a beszédet. El volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják, de nem merték őt kérdezni e beszéd felől.

A most meghallgatott evangéliumi részlet írja le Jézus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának második megjövendölését. Jézus kénytelen ismét elmondani ezt. A halála és a feltámadása az „ő órája”, amikor megdicsőül a kereszten. Ám a tanítványok számára valóban nehéz volt felfogni mindezt. Ők, mint a korban minden zsidó ember, nem voltak képesek elfogadni a Messiást mint szolgát és még kevésbé mint olyasvalakit, aki vereséget szenved. Olyan Messiást vártak, aki győzedelmes a világ felfogása szerint, vagyis legyőzi ellenfeleit és megszabadítja Izraelt ellenségeitől. Ezt a felfogást erősítette meg az ördögtől megszállott fiú meggyógyítása. A gyógyítás által keltett csodálat arra indította Jézust, hogy összegyűjtse tanítványait és ismét tisztázza velük, hogy milyen út vár rá. És ismét hangsúlyozza: „Véssétek jól emlékezetetekbe ezeket a szavakat: Az Emberfiát az emberek kezébe adják”.  Az, hogy valakit „az emberek kezére adnak”, a Biblia nyelvén egyet jelentett az Istentől elhagyott ember fájdalmas és kegyetlen sorsával, aki az emberek hatalmába és ítélete alá kerül. És valóban így is fog történni. És bármilyen világosan fogalmaz is Jézus, a tanítványai nem értik meg őt. Ezt a megfigyelést alkalmazhatjuk saját magunkra is, akik gyakran távol kerülünk Jézus gondolataitól, aggodalmaitól, és a saját magáról és küldetéséről vallott felfogásától, éppúgy, mint az akkori tanítványok. Nem mintha a tanítványok nem értenék a szavait, ám mintha küldetésének lényege állna messze tőlük, vagyis az, hogy az üdvösség az ő halála által lesz lehetséges. Különben is, hogyan lehet elfogadni egy legyőzött Messiást? Ez botrány a zsidóknak és bolondság a pogányoknak, ahogy majd Pál apostol fogalmaz. És az a mi számunkra is: ez az út a mi szemünkben is értelmetlen. Mégis a keresztből születik meg az üdvösség, a határt nem ismerő szeretet hozza el az emberek megváltását a bűn rabszolgaságából. Nem az emberi erő és hatalom valósítja meg az üdvösséget, csakis a mindenki felé nyitott szeretet, amely eljut a saját élet odaadásáig akár az ellenségek érdekében is. Az evangélista leírja, hogy a tanítványok továbbra sem értik Jézust és csendben maradnak, nem kérnek további magyarázatot. Ez kemény és bizalmatlan magatartást sejtet. Jézus mégsem hagyja el őket. Tovább tanítja őket abban a reményben, hogy lassanként meg fogják érteni az evangéliumot. Így van ez velünk is, napjainkban. Szükséges ehhez azonban, hogy engedjük magunkat vezetni és tanítani.

Előesti imádság

Szeptember 28., péntek

Szent Vencel (†929) csehországi vértanú emléknapja. William Quijano, salvadori fiatalember, a Sant’Egidio közösség tagjának emléknapja, aki 2009-ben a marák – fiatalokból szerveződött fegyveres bandák (a ford.) – erőszakának áldozata lett.

Lk 9,18–22. Az Isten Fölkentje vagy

A Szent Kereszt imádsága

18Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: »Kinek tart engem a tömeg?« 19Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig azt tartják, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.« 20Azután megkérdezte tőlük: »Hát ti kinek tartotok engem?« Simon Péter válaszolt: »Az Isten Krisztusának.« 21Ő pedig rájuk parancsolt, és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el, és így szólt: 22»Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.«

Péter hitvallása fordulópontot jelez az evangéliumi elbeszélésekben: előkészíti Jézus jeruzsálemi útját. Lukács nem nevezi meg pontosan a helyet, ahol a jelenet játszódik (Márk és Máté Fülöp Cezáreájába helyezi), de azt közli, hogy előzőleg Jézus magában imádkozott, mely jelenet gyakran ismétlődik a harmadik evangéliumban. Az evangélista mintha azt a pillanatot örökítené meg, amikor a keresztény közösség közös imára gyűlik össze. A közös imádság felülmúlhatatlan pillanat a Jézussal való bensőséges találkozás megélésére. Ez alkalommal – jegyzi meg a szöveg – Jézus megkérdezi tanítványaitól, kinek tartják őt az emberek. A tanítványok pedig elmondják neki azokat a véleményeket, amelyeket hallani lehet, és amelyek eljutottak Heródes Antipászhoz is. Jézus azonban mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy ők, akik már jó ideje mellette vannak, mit gondolnak róla. Ezt a kis csoportot saját családjának érezte ugyanis, azokat az embereket látta bennük, akik az ő tanítását konkrétan megvalósították. Ezért szerette volna látni, mi van a szívükben, vagyis mit gondolnak róla. Péter mindnyájuk nevében válaszol: „Az Isten Fölkentje vagy” – vallja meg ünnepélyesen hitét. Lukácsnál még egyértelműbb ez a kijelentés, mint Márk evangéliumának párhuzamos szakaszában, hiszen a „Fölkent” szóhoz azt is hozzáteszi, hogy „az Istené”. Valójában Péter az első, aki a többiek nevében megvallja az igazi hitet. Azért áll ő előttünk, hogy mindannyian ugyanezekkel a szavakkal válaszoljunk a kérdésre, amelyet Jézus újra és újra feltesz nekünk: „Hát te mit mondasz, ki vagyok én?” Nem elvont kérdés ez, amilyennel valamilyen katekizmus szövegében találkozhatunk. Jézus maga kéri az elménktől és a szívünktől, hogy úgy értsük meg és szeressük őt, mint Megváltónkat, vagyis azt, aki megszabadít bennünket bűneinktől és a haláltól. Jézus nem azért tiltja meg az apostoloknak, hogy beszéljenek erről, mert el akar rejtőzni. Éppen ellenkezőleg, nem akarja, hogy félreértsék a küldetését és földi, képek alapján értelmezzék. Nem szeretné, ha bárki félreértené küldetését. Épp ezért jobb, ha fokozatosan ismerteti meg velük. Rögtön kiderül, mennyire nehéz is igazán megérteni küldetését, amikor hozzáteszi, hogy milyen sors vár rá Jeruzsálemben. Jézus üzenete mindenesetre egyértelmű: a feltámadáshoz elengedhetetlenül szükséges a kereszt is. Ez Jézus, az egyház, és a mindenkori hívők életének titka. A jó győzelme a gonosz felett mindig a kereszt által valósul meg.

A Szent Kereszt imádsága

Szeptember 27., csütörtök

Lk 9,7–9. Heródes Antipász azon töpreng, kicsoda is Jézus

Imádság az egyházért

7Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták:8»János támadt fel a halálból«, némelyek pedig, hogy »Illés jelent meg«, mások meg: »a régi próféták közül támadt fel valamelyik«. 9Ekkor Heródes azt mondta: »Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?« És látni akarta őt.

A Mester híre eljutott Heródes Antipász udvarába is. A Jézussal kapcsolatos hírek zűrzavaros sokfélesége nyugtalansággal és bizonytalansággal töltötte el a fejedelmet. Volt, aki azt mondta, hogy az ifjú rabbi a feltámadt Keresztelő János, mások szerint pedig Illés próféta, aki újra megjelent a földön. Heródes az aggodalom és félelem keltette pszichikai nyomás hatására úgy döntött, hogy megpróbál találkozni Jézussal. Nem egy olyan embernek a vágyakozásáról van szó, aki szeretné meghallgatni és megérteni az új tanítást, amely megérintette az emberek szívét. Akárhogy is, elérkezik majd a pillanat, amikor Heródes találkozik az ifjú prófétával. Ez azonban majd a per napján következik be, amikor Pilátus fogolyként küldi őt elébe. Heródes egészen más okból vágyik a Jézussal való találkozásra, mint Zakeus, aki felmászott a fára, vagy a két görög, akik ebbéli szándékukkal felkeresték Fülöpöt és Andrást. Ezek meg akarták érteni a fiatal próféta szavait és tetteit, ezért maguk indultak el hozzá, s keresték fel őt. Heródes viszont arra vár, hogy Jézus keresse fel őt. Az Úrral azonban csak akkor találkozhatunk, ha „kilépünk” saját magunkból, elhagyjuk gőgünket, és kiszabadulunk lelki útvesztőinkből. A Jézussal való találkozás, számos evangéliumi jelenet tanúsága szerint, sokkal közvetlenebb és egyszerűbb módon megy végbe. Elegendő, ha készséges szívvel közeledünk hozzá, s úgy szólítjuk meg, vagy segítségért kiáltunk hozzá, sőt már az is, ha csak megérintjük a köpenye szegélyét, hogy érezhessük jelenlétét. De elengedhetetlenül fontos, hogy ezt hittel és Őt befogadni kész szívvel tegyük. Heródes pusztán csak kíváncsi volt, fel sem merült benne a vágy, hogy megváltoztassa az életét. Ha a szívünk nem nyitott a szeretet és a segítség elfogadására, lehetetlen találkoznunk Jézussal.

Imádság az egyházért

Szeptember 26., szerda

Szent Kozma és Damján (†kb. 303) szíriai vértanúk emléknapja. A hagyomány úgy tartja őket számon, mint orvosokat, akik ingyen gyógyították a betegeket. Külön megemlékezünk azokról, akik betegekről gondoskodnak és gyógyítják őket.

Lk 9,1–6. A tizenkét tanítvány elküldése

Imádság a szentekkel

1Ezután összehívta a tizenkét apostolt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására. 2Majd elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. 3Azt mondta nekik: »Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két ingetek se legyen!4Amelyik házba betértek, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább! 5Ha pedig valahol nem fogadnak be titeket, a várost elhagyva, még a lábatok porát is rázzátok le bizonyságul ellenük!« 6Útra keltek tehát, bejárták a falvakat, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt.

Lukács evangélista leírja számunkra a tizenkét tanítvány elküldését az Isten országának hirdetésére és a betegek gyógyítására. Jézus már korábban kiválasztotta őket, hogy vele legyenek (Lk 6,12–16), és most elküldi őket, hogy teljesítsék az ő küldetését, megadva nekik a saját tekintélyét és erejét. Így ír erről az evangélista: „hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken és a betegségek meggyógyítására”. A mennyek országának, vagyis Isten új világának hirdetését jelek kísérték Jézus művével kezdődően, ezek igazolták valóságát. Ez elkíséri a tanítványok ténykedését minden korban, napjainkban is. Minden keresztény közösségnek, minden tanítványnak be kell illeszkednie Jézus követőinek hosszú sorába, hogy megküzdje ugyazokat a harcokat a gonosz hatalma ellen és továbbadja a szeretet evangéliumát mindenütt, a világ végső határáig. Ennek a küldetésnek a teljesítéséhez az kell, hogy ki-ki levetkőzze saját maga előtérbe helyezését és teljesen az evangélium szolgálatába tudjon állni, ugyanazzal a missziós lelkesedéssel, amely az első tizenkét tanítványt házról házra, faluról falura, városról városra vezette, hogy senki se maradjon az evangélium hirdetése nélkül. Az ő egyetlen gazdagságuk az evangélium volt. És egyedül az evangéliumot kellett hirdetniük annak tisztaságában, semmit nem téve hozzá. Jézus tanítványainak tudniuk kell, hogy az evangélium elég önmagában: ez a kovász és a világosság, amely átalakít. Ezért parancsolja Jézus a tizenkettőnek: „az útra ne vigyetek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt; sarut kössetek, de két ruhadarabot ne vegyetek magatokra”. Gazdagságuk és erejük egyedül az evangélium.

Imádság a szentekkel

Szeptember 25., kedd

Lk 8,19–21. Jézus családja

Imádság az Úr anyjával, Máriával

19Odajöttek hozzá az anyja és testvérei, de nem juthattak hozzá a sokaság miatt. 20Szóltak neki: »Anyád és testvéreid kinn állnak, látni akarnak téged.« 21Ő azonban ezt felelte nekik: »Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják és megcselekszik.«

Lukács evangélista rögtön a magvetőről és a gyertyáról szóló példázat után írja le ezt a jelenetet. Mégpedig nem véletlenül. Azt akarja kihangsúlyozni, hogy Isten Szava meghallgatásának központi szerepe van az egyház és minden keresztény közösség életében. Jézus családja azokból áll, akik meghallgatják, és tettekre váltják szavait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „alternatív” család az övé; nem abban az értelemben, mintha a vérrokonsággal szemben határozná meg önmagát, hanem mert a Jézushoz fűződő kapcsolatunk képezi alapját. Lukács elbeszélése szerint Jézus családtagjai felkeresik őt, talán azzal a szándékkal, hogy kiragadják abból az életből, amelyet elkezdett, s amely nem kevés kellemetlenséget okozott az egész rokonságnak. Elhatározzák, hogy megpróbálják eltántorítani küldetésétől, de legalábbis valamelyest visszafogják őt. Amint odaérnek a házhoz, ahol Jézus tartózkodik, olyan hatalmas sokaságot találnak, hogy meg sem tudják őt közelíteni. Miután Jézus értesült rokonai jelenlétéről, azt feleli, hogy az ő igazi családja azokból áll, akik ott vannak körülötte, és hallgatják. Aki „kívül” van, még ha vér szerint rokon is, nem tagja Jézus családjának. Az evangélium ugyanis új családot teremt, amely nem a természetes kötelékeken alapszik, hanem annál sokkal szilárdabbakon, amelyek a Szentlélek működésének gyümölcseként jönnek létre. Ahhoz, hogy ebbe a családba tartozhassunk, arra van szükség, hogy meghallgassuk az evangéliumot, és tettekre is váltsuk. Mária, Jézus édesanyja példát nyújt számunkra. Ő volt az első, aki befogadta Isten Szavát, amit az angyal közvetített neki, ahogyan Lukács emlékeztet rá: „legyen nekem a te igéd szerint”. Itt most mégsem a családi kapcsolatok lebecsüléséről van szó. Épp ellenkezőleg, Mária jelenléte jól mutatja, hogy a hit – ami benne élt fiával kapcsolatban – gazdagítja a vérségi kapcsolatokat, beleértve persze a családiakat is. Erzsébet pedig, aki ismerte Mária hitét, boldognak mondta őt, ami egyben az első „boldogság” az evangéliumban: „Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” (Lk 1, 45) Mária az első a hívők között, s az egyház édesanyja is, ahogy VI. Pál pápa nevezte őt a II. vatikáni zsinat végén. Ez az evangéliumi rész pedig a megváltás családi dimenziójára emlékeztet bennünket. Bizony, az Úr nem egyesével üdvözíti az embereket, hanem egyetlen családba gyűjtve az Ő szavát hallgató tanítványokat.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Szeptember 24., hétfő

Lk 8,16–18. A tartóra tett lámpás

Imádság a szegényekért

16Senki, aki lámpát gyújt, nem borítja azt le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. 17Mert semmi nincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék és napfényre ne kerülne. 18Figyeljetek tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amiről azt gondolja, hogy az övé.«

Isten Szavának titkát Jézus a lámpás példázatán keresztül magyarázza meg. Mint ahogyan a lámpásnak sem az a rendeltetése, hogy saját magát világítsa meg, hanem mindazt, ami körülötte van, úgy Isten Szavának is meg kell világítania minden ember életét. Senkinek nem kell a sötétben maradnia, mindenkinek joga van a világossághoz. A hívek pedig arra kaptak meghívást, hogy elvigyék ezt a fényt minden nemzedékhez. Ezért nem élhetnek a keresztények önmagukért, hanem úgy kell élniük, hogy minden embernek megmutassák a föld minden részén, minden történelmi korszakban az evangélium fényét. Jézus azt mondja: „Senki sem gyújt világot azért, hogy befödje valami edényfélével, vagy hogy az ágy alá tegye. Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak belép, lássa világát.” Az evangéliumot azért kaptuk, hogy megmutassuk a körülöttünk élő embereknek. Éppen ezért minden közösség és minden hívő hasonlít ahhoz a lámpáshoz, amiről Jézus beszél, amit a magasba emelnek, hogy felragyogtassa az evangélium fényét. A hívő ember arra hivatott, hogy az Úr Szavát jelentse ki, ne a sajátját. Ezért a tanítvány legfontosabb feladata – jegyzi meg Jézus –, hogy a szívébe fogadja Isten szavát: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok”. Aki ugyanis nem hallgatja figyelmesen, az nem tud mást közvetíteni, mint saját magát, s akkor olyan lesz, mint a kialudt lámpa, teljesen élettelen. Aki hagyja, hogy Isten szava tanítsa őt, annak szíve megtelik isteni bölcsességgel, és jó gyümölcsöket terem saját maga és mindenki számára. Ezt jelentik Jézus szavai: „akinek van, még kap hozzá”, vagyis aki szívébe fogadja az evangéliumot, bőségesen részesül a bölcsességből. Ezt jelenti a következő mondat, amely Nagy Szent Gergelytől származik: „a Szentírás azzal együtt növekszik, aki olvassa”, egyesítve így a tanítvány belső növekedését a Szentírás figyelmes tanulmányozásával. Nem így történik azonban azzal, aki bezárja a szívét Isten Szava előtt: az ilyen ember sötétségben marad, mert el van telve saját magával, a saját szomorúságával. „Akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amiről azt véli, hogy az övé.” Aki nem figyel az evangéliumi szóra, az úgy fogja érezni, hogy bezárul a szíve, s egyre inkább hiányzik a fény az életéből. Ha azonban hittel fogadjuk szívünkbe Isten szavát, átalakít majd, és képessé tesz rá, hogy fényt vigyünk a sötétségben élőknek.

Imádság a szegényekért

Szeptember 23., évközi 25. vasárnap

Bölcs 2,12.17–20; Zsolt 53(54); Jak 3,16–4,3; Mk 9,30–37

Imádság az Úr napján

Jézus és a tanítványok „útjukat folytatva átvándoroltak Galileán”. Márk evangéliumának ezek a szavai bevezetnek bennünket abba az utazásba, amelynek Jézus nekivág Galileából Jeruzsálem felé. Az Úr és tanítványai vándorlása az élet útjának szimbóluma, a lelki növekedés útjáé, valamint azé az úté is, amelyet minden liturgikus évben bejárunk az Úrral vasárnapról vasárnapra. Út közben Jézus beszélget tanítványaival. Most nem úgy áll előttük, mint mester, hanem mint barát, aki megnyitja a szívét legközelebbi barátai előtt. Jézus nem magányos hős, szükségét érzi, hogy megossza tanítványaival gondolatait, amelyek szívében feltorlódnak. Így szól hozzájuk: „az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután feltámad”.  Másodszor beszél nekik erről. Először akkor szólt róla, amikor Péter megpróbálta őt lebeszélni az útról, és ezért keserű szemrehányásban volt része. Jézus ismét szükségét érzi, hogy megbeszélje velük ezt, nyilvánvalóan nyomasztja az aggodalom. Ugyanezt a szorongást fogja átélni a Getszemáni kertben, amikor vérrel fog verítékezni. És a tanítványok közül ismét senki sem érti meg Jézus szívét és gondolatait.

Valóban, amikor hazaérnek, Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek az úton. Ám „ők hallgattak”, jegyzi meg az evangélista. A csend a szégyenkezés jele amiatt, amiről beszélgettek. Ez jót tesz. A szégyenkezés az első lépés a megtérés felé, hiszen abból a felismerésből fakad, hogy távol vagyunk Jézustól és az evangéliumtól. A bűn a Jézustól elválasztó távolság, nem önmagában a rossz cselekedet. És ha nem érzünk szégyent emiatt a távolság miatt, akkor van okunk aggodalomra. Ha nincsen bennünk szégyenkezés, és elszunnyad a rossz lelkiismeret, ténylegesen kizárjuk magunkat a megbocsátásból. Életünknek az a valódi drámája, ha senki sem kérdezi meg tőlünk azt, amit Jézus kérdezett az apostoloktól: „Miről beszélgettetek?” E nélkül a megszólítás nélkül magunkba és szánalmas biztonságérzetünkbe maradunk bezárva. A vasárnap a megbocsátás napja, hiszen újra odaléphetünk az Úrhoz, aki szól hozzánk, kérdést tesz fel nekünk és megengedi, hogy ráébredjünk szegénységünkre és bűneinkre.

Az evangélista így írja: „Leült, odahívta a tizenkettőt” és ismét elmagyarázta nekik az evangéliumot. A jelenet szimbólum értékű, mintegy a keresztény közösség ikonja. Mindegyikünknek, minden közösségnek szüksége van rá, hogy gyakorta összegyűljön az evangélium körül, hogy meghallgassuk az Úr tanítását, hagyjuk, hogy javítson minket, megtöltsük szívünket és értelmünket Jézus érzéseivel és gondolataival. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35). Jézus nem ellenzi, hogy a tanítványok az elsőségért versengjenek, de megfordítja az értelmét: az az első, aki szolgál, nem pedig az, aki parancsol. És hogy ezt még jobban megértsék, megölel egy gyermeket és odaállítja a tanítványok alkotta kör közepébe: nem csupán fizikai értelemben lesz középpont, hanem a figyelemé, a gondoskodásé, a szívé is. Ennek a gyermeknek kell a keresztény közösségek gondoskodásának középpontjában állnia. És megmagyarázza ennek okát is: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be.” A kicsinyekben, a védtelenekben, a gyengékben, a szegényekben, a betegekben, azokban, akiket elvet és kiszorít a társadalom, jelen van Jézus, sőt, maga a mennyei Atya.

Imádság az Úr napján.

Szeptember 22., szombat

Lk 8,4–15. A magvető példázata

Előesti imádság    

 4Mikor pedig nagy tömeg gyűlt egybe, és a városokból özönlöttek hozzá, a következő példabeszédet mondta:5»Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Ezt eltaposták, és az ég madarai felszedegették. 6A másik sziklára esett. Ez kikelt, de aztán elszáradt, mert nem volt nedvessége. 7A másik a tövisek közé esett. A tövisek is felnőttek vele, és elfojtották. 8De egy másik a jó földbe estek. Kikelt és százszoros termést hozott.« Amikor ezt elmondta, felkiáltott: »Akinek van füle a hallásra, hallja meg!«

9Tanítványai megkérdezték őt, hogy mit jelent ez a példabeszéd. 10Ő ezt mondta nekik: »Nektek adatott, hogy megismerjétek Isten országának titkait, másoknak csak példabeszédekben, hogy nézvén ne lássanak, és hallván ne értsenek.
(Iz 6,9)
11Ez tehát a példabeszéd: A mag Isten igéje. 12Az útfélre hullott magok azok, akik hallgatják, de azután eljön az ördög, és kiveszi az igét szívükből, nehogy higgyenek és üdvözüljenek. 13A kősziklára hullott magok azok, akik, amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük; egy ideig hisznek, a kísértés idején azonban elpártolnak. 14A tövisek közé hullott magok azok, akik hallgatják, de az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei később elfojtják bennük az igét, és gyümölcsöt nem teremnek. 15Amelyik pedig jó földbe esett, azokat jelenti, akik tiszta és jó szívvel hallgatják az igét, megtartják, és gyümölcsöt hoznak állhatatosan.

Jézus különleges jelentőséget tulajdonít ennek a példabeszédnek, mert arra mutat rá, hogyan kell a tanítványoknak hallgatniuk az evangéliumot. Az evangéliumot tulajdonképpen nem érthetjük meg, ha nincs, aki elmagyarázza. Még maguk a példabeszédek is magyarázatra szorulnak. Nem azért, mert nem érthetők, hanem mert ahhoz, hogy egészen mélyen leülepedjen bennünk az üzenetük és a szavakat az élethez köthessük, szükség van Jézus lelkületére. Ami azonban elsőként kitűnik a példabeszédből, az nem a hallgatóra, hanem a magvetőre vonatkozik, aki különösen bőkezűen hinti a magot (az Isten Igéjét). Mindenhová vet belőle, még az útra és a kövek közé is, és reméli, hogy a mag talál magának egy kis darabka földet, ahol gyökeret ereszthet és növekedhet. Jézus, az első magvető számára nincs olyan talaj, amely alkalmatlan lenne arra, hogy befogadja az evangéliumot. A talaj pedig az emberi élet, vagy még inkább az emberi szív, minden emberé, bármely kultúrához vagy csoporthoz tartozzék is az illető. Fogadják bár olyan kemény szívek, mint a kő, vagy minden vetésnek ellenálló földek, Jézus folytatja a magvetést abban a reményben, hogy előbb-utóbb lesz olyan rög, amely befogadja a jó magot és termést hoz. A példabeszéd mindazonáltal nem kívánja osztályozni az embereket aszerint, hogy az egyik rossz, a másik jó talaj lenne. Persze lehetséges ez is, az is, de az egyén választásától függően. Saját természetéből fakadóan senki sem jó vagy rossz. A szabadságnak van ebben szerepe, amelyet minden ember ajándékul kapott. Egyedül rajta múlik, hogyan éli meg. Gyakran mi magunk döntünk: egyszer jó föld leszünk, máskor pedig nem annyira jó föld, megint máskor pedig egyáltalán nem vagyunk fogékonyak. Életünket megvizsgálva felfedezhetjük, hogy időnként olyan a szívünk, mint a köves talaj, máskor tövisekkel teli, megint máskor hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk a gondjaink, és van, amikor jó talaj vagyunk. Az Úr ezzel a példabeszéddel arra hív bennünket, hogy nyissuk meg a szívünket Isten Igéje előtt és állhatatosan viseljük gondját. Ő ugyanis újra és újra kimegy kora reggel, hogy elvesse szívünkbe az evangélium magját, mint ahogyan azzal az emberrel történik, aki nap mint nap hallgatja a Szentírást. Azt kéri valamennyiünktől, hogy váljunk mi is az evangéliumi jóság magvetőivé, hogy sokfelé, a világ legtávolibb pontjain is befogadhassák, s megteremhesse a szeretet és a béke gyümölcseit.

Előesti imádság

Szeptember 21., péntek

Szent Máté apostol és evangélista ünnepe

Mt 9,9–13. Máté meghívása

Imádság az apostolokkal

9Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: »Kövess engem!« Az fölkelt és követte őt.
10Történt pedig, hogy amikor asztalhoz telepedett a házban, sok vámos és bűnös jött, és asztalhoz ült Jézussal és tanítványaival együtt. 11Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: »Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?« 12Ő meghallotta ezt és így szólt: »Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. 13Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: ‘Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot’. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.«
(Óz 6,6)

Az egyház ma Máté apostolt és evangélistát ünnepli. Lévinek is nevezték, vámos volt, a tisztes polgárok között rosszhírű, mert az idegen, elnyomó hatalom nevében szedte az adót. Általában fösvények voltak és megtévesztették az embereket, hogy beszedjék az adót. Jézus, miközben Kafarnaumban sétál, amely határváros, és az adófizetés helyszíne, útközben meglátja őt, és ahelyett, hogy elmenne mellette, másokhoz hasonlóan megvetően elfordítaná a fejét, megáll, és magával hívja: „Kövess engem!” Elég ez a hívás, és Máté „felállt és követte”. Jézus számára nem létezik olyan ember, akit ne tekintene alkalmasnak a meghívásra életkörülményeitől függetlenül, még akkor is, ha olyan rossz híre van, mint Máténak. Nem számít az élethelyzet, csak az, hogy készségesen befogadja-e szívébe az evangéliumot. Máté, a vámszedő éppen ezt tette. És élete egy pillanat alatt megváltozott. Addig a pillanatig csak azzal törődött, hogy önmaga számára gyűjtögessen, de amikor meghallotta ezt a mestert, már csak őt követte. Nem áldozat volt ez számára, éppen ellenkezőleg: ünnep. Máté annyira boldog volt, hogy azonnal lakomát rendezett Jézusnak, amelyre meghívta barátait is, vámosokat és bűnösöket. Különös vendégsereg volt ez, a keresztények és a szegények közötti későbbi szövetség előképe, amelyet Jézus maga is megélt és tanított. A világ nem érti, ami itt történik, de az evangélium újdonsága éppen ez: mindenkinek képes megérinteni a szívét és megváltoztatni az életét, különösen a bűnösökét. Jézus jobban megvilágítja ezt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.” Írva van: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” A nevét viselő evangéliumban Máté folyamatosan Isten szava központi jelentőségét hangsúlyozza: elég egy szó, és megváltozik az élet. Ez történt vele is. Hallgassuk mi is Isten szavát, ahogyan Máté tette, és induljunk mi is Jézus nyomában.

Imádság az apostolokkal

Szeptember 20., csütörtök

Lk 7,36–50. A bűnbocsánatot nyerő bűnös asszony

Imádság az egyházért

36Egy farizeus meghívta, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába és asztalhoz telepedett. 37És íme, egy bűnös asszony a városból, amint megtudta, hogy a farizeus házában étkezik, kenetet hozott egy alabástrom edényben. 38Megállt hátul a lábainál, sírva fakadt, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta a lábait, és megkente a kenettel.
39Amikor a farizeus, aki meghívta, látta ezt, így szólt magában: »Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös.« 40Jézus ezt válaszolta neki: »Simon! Mondanék neked valamit.« Az így szólt: »Mester, szólj!« 41»Két adósa volt egy hitelezőnek. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. 42Nem lévén nekik miből megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni?« 43Simon ezt felelte: »Úgy vélem, az, akinek többet engedett el.« Ő pedig ezt mondta neki: »Helyesen ítéltél.« 44Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: »Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. 45Csókot nem adtál nekem; ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. 46Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. 47Azért mondom neked: Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.« 48Aztán így szólt az asszonyhoz: »Bocsánatot nyertek bűneid.« 49Erre az asztaltársak ezt kezdték mondogatni magukban: »Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?« 50Ő pedig így szólt az asszonyhoz: »A hited megmentett téged; menj békével.«

Jézus vendégségben van, és Simon, a farizeus asztalánál ül, mikor egy prostituált odamegy hozzá, mellé telepedik, sírdogálva bekeni a lábát illatos olajjal. Kétségtelen, hogy ez a jelenet minden szempontból különleges. Épp ezért könnyű megérteni, ahogy a jelenlévők reagálnak, főleg a kor szokásainak tükrében. A nő minden szempontból alárendelt személynek számított. Nem szólalhatott meg a zsinagógában, és nem vehetett részt a közéletben, továbbá perben tanúként sem szerepelhetett. Így aztán jól érthető a jelenlévők ingerült reakciója, látván, milyen barátságosan foglalkozik Jézus ezzel a – ráadásul bűnös – nővel. A méltatlankodás ennek a nőnek a megjelenése láttán, aki megzavarja az ebédet, tulajdonképpen Jézusnak szól, mivel mintha nem venné észre, ki is ez az asszony, de legalábbis hagyja, hogy folytassa, amiért jött. Végső soron Jézus legjobb esetben is naivnak tűnik, mint aki nem ismeri a való életet. Pedig éppen ők, a jelenlévők nem értik, mekkora szeretet lakozik ebben a nőben, és milyen elszántság, amellyel bűnei bocsánatát kérte, sem pedig, hogy milyen hatalmas Jézus szeretete. Jézus, aki olvas a szív titkaiban, felfogta ennek a nőnek a szeretetét, szeretettel fogadta őt és megbocsátott neki. Hogy megértesse velük érzéseit, elmesél egy rövid példabeszédet két adósról: az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Egyikük sem tudta visszafizetni a tartozását. De mindkettőjüknek elengedik. Jézus azt kérdi tehát Simontól, a farizeustól, hogy a kettő közül melyik szereti jobban a hitelezőt. A válasz világos: az, akinek többet engedett el! A példabeszéd feltételezi, hogy mind a farizeus, mind a bűnös nő valamiféle kegyben részesültek Jézus által. A farizeus válasza az, hogy meghívja őt a házába. A bűnös nő pedig odamegy hozzá, és könnyeivel mossa meg lábát, majd illatos olajjal keni be. Amennyire az asszony tudatában volt saját bűnösségének, legalább annyira szüksége volt a megbocsátásra. Jézus arra hív bennünket, hogy ne engedjük a vakságot eluralkodni magunkon, hogy így igaznak, vagy csak kevéssé bűnösnek tartsuk magunkat. Épp ellenkezőleg: arra buzdít, hogy nyissuk ki a szemünket, s lássuk meg saját bűnösségünket, ahogy az a bűnös asszony is tette, s lássuk be, hogy szükségünk van a megbocsátásra. Igen, nekünk is szükségünk van rá, hogy e szavakat hallhassuk: „Bűneid bocsánatot nyertek.” S akkor még jobban megértjük majd, amit Jézus akkor mondott: „sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett”. A szeretet eltörli a bűnöket és megváltoztatja az életet.

Imádság az egyházért

Szeptember 19., szerda

Lk 7,31–35. Csodálatosak az Úr művei

Imádság a szentekkel

31Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? 32Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak:
‘Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok,
siratót énekeltünk, de nem sírtatok!’
33Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: ‘Ördöge van!’ 34Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: ‘Íme, a falánk és borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja!’35De a bölcsességet igazolja annak minden fia.«

Jézus azt kérdi: „Kihez hasonlítsam ennek a nemzedéknek a tagjait? Kihez hasonlók?” Az őt hallgatókhoz fordulva folytatja beszédét és azt mondja róluk, olyanok, mint a gyerekek, akik ott tanyáznak a piacon és egymásnak kiabálják: „Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem zokogtatok”. Ez az elkényeztetett gyerekek reagálása, akik ösztönösen és önzőn válaszolnak mindenre. Csak az „én” számít nekik, semmi más. Az evangéliumnak újra visszhangoznia kell mindenütt, hogy megszabadítsa a szíveket. Megértette ezt Péter apostol is, aki a Szentlélek kiáradását követően az utolsó vacsora terme alá összegyűlt tömeghez fordulva azt mondta: „Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!” (ApCsel 2,40) Ez nem azt jelenti, hogy Péter, vagy hogy még előtte Jézus pesszimistává lett, hanem azt, hogy az evangélium megszabadít bennünket önmagunk rabszolgaságából, és képessé tesz bennünket arra, hogy túllássunk önmagunkon. Segítségével felismerhetjük Isten világgal kapcsolatos tervét, fel tudjuk fedezni az „idők jeleit”, azokat a jeleket, amelyeket Isten írt bele az emberi történelembe, hogy általuk segítsen jó irányba terelnünk azt. Ehelyett azonban sajnos gyakran előfordul, hogy magunkba fordulunk és nem látunk túl saját korlátainkon, vagy énünk szobájának négy falán. Éppen emiatt látunk egyre több irritáló vagy siránkozó magatartásformát: mindenki magát védi. Isten egészen másfajta „tudást” hozott nekünk: hogy részt vegyünk az ő nagyszerű tervében, amelyet szeretettel készített e világról. Nincs vesztegetni való idő, nem panaszkodhatunk, nem bosszankodhatunk: arra kell használnunk időnket és erőnket, hogy építsük az országot, amelyet Jézus hozott el az emberiség minden nemzedéke számára.

Imádság a szentekkel

Szeptember 18., kedd

A zsidók a mai napon ünneplik a Yom Kippurt, vagyis az Engesztelés napját

Lk 7,11–17. A naimi ifjú feltámasztása         

Imádság az Úr anyjával, Máriával

11Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság.12Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. 13Amikor meglátta őt az Úr, megesett rajta a szíve, és ezt mondta neki: »Ne sírj!« 14Majd odament, és megérintette a hordágyat. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: »Ifjú! Mondom neked: kelj föl!« 15A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. (1 Kir 17,23) 16Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: »Nagy próféta támadt közöttünk!« És: »Isten meglátogatta az ő népét!«. 17Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.

Egy fiatalember, özvegy édesanyjának egyetlen gyermeke, meghal. Az édesanya élete ezzel kettétört. Úgy tűnik, minden remény végleg szertefoszlott. Nem lehet mást tenni e két emberért, mint eltemetni az egyiket, és hazakísérni a másikat, s vigasztalni fájdalmában. Jézus látja a Naim kapujától a temető felé tartó szomorú gyászmenetet, és megesik a szíve az özvegyen. Az evangélista megjegyzi, hogy az asszonyt látva Jézusnak „megesett rajta a szíve”. Amikor a gyászmenet résztvevői látták, hogy Jézus odalép az asszonyhoz, megtorpannak. Jézus rögtön azt mondja neki, hogy ne sírjon, azután pedig a halott ifjúhoz fordul, s így szól hozzá: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!”. Jézus úgy beszél hozzá, mintha élne. Az ifjú pedig, úgy tűnik, hallja Jézus hangját, mert felkel, és beszélni kezd. Az evangéliumi szó hatása sosem marad el. Sokan vannak ma azok a fiatalok, akiknek az élete hasonlít a halálhoz, vagyis semmi reményük sincs a jövőt illetően. Elvették tőlük a jobb világba vetett reményt. Számukra a társadalom igen gyakran inkább a mostohaanya szerepét tölti be. Magányosnak és hontalannak érzik magukat egy olyan világban, amelynek nincs már jövője. Arra várnak, hogy valaki megálljon mellettük, és egyenesen feléjük fordulva így szóljon: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” Az evangélium segít bennünket az értük való munkálkodásban és reménységben. A fiataloknak szükségük van valakire, aki megérinti őket, ahogyan Jézus tette, aki igaz, erős, tiszteletet parancsoló és reményteljes szavakkal fordul feléjük. Ha szavaink együttérző szívből fakadnak, ahogyan Jézus szavai is, akkor meghallgatásra fognak találni. Ebből az erős és merész együttérzésből kell fakadniuk a mi szavainknak is, amelyek visszaadják a reményt a gyerekeknek és a fiataloknak.

Imádság az Úr anyjával, Máriával