Április 30., csütörtök

ApCsel 13,13–25. Pál a pizídiai Antiochiában hirdeti az igét

13Azután Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és eljutottak a pamfíliai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. 14Ők pedig továbbmentek Pergéből, és megérkeztek a piszidiai Antiókhiába. Itt szombaton elmentek a zsinagógába és leültek. 15A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: Testvéreink, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok! 16Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: Izráelita férfiak és ti, istenfélők, halljátok! 17Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. 18Azután közel negyven esztendeig hordozta őket a pusztában. 19És miután eltörölt hét népet Kánaán földjén, örökségül adta nekik azoknak a földjét. 20Mindez mintegy négyszázötven évig tartott. Ezután bírákat adott nekik egészen Sámuel prófétáig. 21Ekkor királyt kértek maguknak, Isten pedig Sault, Kís fiát, a Benjámin törzséből való férfit adta nekik negyven esztendőre. 22Amikor őt elvetette, Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.1Sám 13,14;Zsolt 89,2123Az ő utódai közül tette Isten Izráel üdvözítőjévé Jézust, ígéret szerint, 24miután János előre meghirdette, még az ő eljövetele előtt, Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. 25Küldetése végén János így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani.Mt 3,11;Jn 1,20 

A tanítványok, vagyis inkább Isten igéjének útja folytatódik a nagy térségben, amelyet Kis-Ázsiának neveztek, ma pedig Törökországnak. Pál elhatározza, hogy ezen a távoli vidéken is hirdeti az evangéliumot, még ha ez némi feszültséget is okoz, olyannyira, hogy János Márk („a Márknak nevezett János” – ApCsel 12,12; vagyis Márk evangélista) elválik tőlük, hogy visszatérjen Jeruzsálembe. Pál később a kolosszeieknek írja, hogy Márk újra csatlakozott hozzá, és fogságában segít neki (Kol 4,10). Pál, miután Antiochiába érkezik, felkeresi a zsidó közösséget, ahol felkérik, hogy beszéljen a zsinagógában. Itt az apostol elmondja első nagy beszédét a zsidóknak. Lukács már beszámolt arról, amit Péter tett, és amit később István mondott. Most Pál hirdeti az evangéliumot a zsidó világnak. Ezt úgy teszi, hogy jól tudja, milyen magasztos Izrael népének vallási hivatása, ezért mindig felkeresi a zsidó közösségeket azokban a városokban, ahová az evangélium hirdetőjeként utazik. Ám saját személyes tapasztalatából tudja azt is, milyen erős a hovatartozás miatt érzett büszkeség kísértése, és milyen könnyen engedünk neki. Pál hallgatja a törvény és a próféták olvasmányait, ahogyan fiatalkorában oly sokszor tette. De ezúttal keresztényként hallgatja őket, miután mély belső változáson ment keresztül. Érzi a felelősséget, hogy magyarázza az Isten és a népe közötti kapcsolat teljes történetét az új, keresztény nézőpontból, amely mélyen megváltoztatta őt. Tisztelettel fordul hallgatóihoz: „Izraelita férfiak és ti istenfélők”. Az apostol tisztában van a pillanat súlyával, és felolvassa Isten és népe történetét. A meghallgatott szakasz Keresztelő János tanúságtételével zárul, aki Izrael népe elé tárja ennek a hosszú történetnek a csúcspontját: „már a nyomomban van, akinek arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam”. Talán kevesen ismerték a Keresztelőt a hallgatóság körében, de mindenesetre ő volt az utolsó próféta: ő már a Messiás, a názáreti Jézus jelenlétét hirdette.

Imádság az Egyházért 

Április 29., szerda

 

Sienai Szent Katalin (†1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.

 

ApCsel 12,24–13,5. Pál és Barnabás missziós útja

24Az Úr igéje pedig egyre szélesebb körben terjedt. 25Barnabás és Saul, miután elvégezték szolgálatukat, visszatértek Jeruzsálemből, és magukkal vitték Jánost, akit Márknak is hívtak.1Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lúciusz és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. 2Egyszer, amikor az Úrnak szolgáltak, és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket. 3Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.

4Ők így a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusra. 5Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt mint segítőtárs. 

 

A Szentlélek által vezetett keresztény közösség megnyílik a világ hatalmas távlatai előtt. Lukács ezt a fejleményt fontos kijelentéssel írja le: „Az Isten szava egyre szélesebb körben terjedt.” Nem a tanítványok számának növekedéséről és földrajzi elterjedéséről beszél, hanem Isten igéjéről. Az ige növekszik és sokasodik. Lukács ezzel hangsúlyozza, hogy a keresztényekben az evangélium vett lakóhelyet, és akkor növekednek és sokasodnak, ha az evangélium növekszik és terjed. Barnabás és Saul két tanítvány, akik Antiochiából indulnak el, és megkezdik első missziós útjukat mint Isten igéjének hordozói – vagy inkább hordozottjai. A misszió kezdeményezése nem az ő döntésükből fakad. A Szentlélektől származik. Ez világosan kiderül Lukács elbeszéléséből. Megjegyzi, hogy miközben a közösség imádkozni gyűlik össze, hallják az Úr hangját, aki így szól: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” Az evangélium missziója elsősorban Isten műve, nem pedig emberek döntése. Az imádság pedig továbbra is az a hely, ahonnan minden közösség életének forrása ered: minden jó és igaz dolog Istentől származik, minden misszió Istentől indul. Pálra és Barnabásra nem egyszerűen képességeik miatt esett a választás, hanem a Szentlélek utasítására, ahogyan az apostolokra is, akiket Jézus közvetlenül és saját belátása szerint választott ki és hívott el. Két kiválasztott, akiket az Úr jelölt ki és a közösség küldött el, annak képviselői és hírnökei. Hatalmuk az Istennel való kapcsolatban rejlik, amely a közösséggel való kapcsolaton keresztül fejeződik ki. És nem szabad elfelejtenünk, hogy minden tanítványt Isten hív el arra, hogy naponta hallgassa az evangéliumot, megérezve a késztetést és az erőt, hogy azt mindenhová elvigye a világban.

Imádság a szentekkel

 

Április 27., hétfő

 

ApCsel 11,1–18. Péter igazolja misszióját a pogányok körében

¹Az apostolok és a júdeai testvérek megtudták, hogy a pogányok is elfogadták az Isten szavát. ²Amikor Péter visszatért Jeruzsálembe, a zsidók közül némelyek szemrehányást tettek neki: ³„Körülmetéletlen emberek házában jártál, és ettél velük.” ⁴Péter hozzáfogott, és sorjában elbeszélte nekik a történteket: ⁵„Joppe városában voltam és imádkoztam, közben látomásom volt. Valami lepedőféle ereszkedett le egészen elém az égből, a négy csücskénél fogva. ⁶Amikor jól szemügyre vettem, szárazföldi négylábúakat, vadakat, csúszómászókat és égi madarakat láttam benne. ⁷És hangot is hallottam. Így szólított meg: Nos, Péter, öld meg és edd meg! ⁸Én szabadkoztam: Szó sem lehet róla, Uram, hisz nekem soha semmi közönséges és tisztátalan nem volt még a számban. ⁹Másodszor is megszólított az égi hang: Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd közönségesnek. ¹⁰Ez háromszor megismétlődött, aztán az egész fölemelkedett újra az égbe. ¹¹Ebben a pillanatban három ember ért a házhoz, ahol laktam. Cezáreából küldték őket hozzám. ¹²A Lélek felszólított, hogy habozás nélkül menjek el velük. Velem tartott ez a hat testvér is, és az illető férfi házába értünk. ¹³Elmondta, hogy angyal jelent meg házában és felszólította: Küldj Joppéba, hívasd el Simont, más néven Pétert! ¹⁴Ő majd elmondja, ami neked és egész házad népének üdvösséget szerez. ¹⁵Alighogy beszélni kezdtem, leszállt rájuk a Szentlélek, éppen úgy, ahogy miránk a kezdet kezdetén. ¹⁶Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: János csak vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni. ¹⁷Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek az Isten útjába?” ¹⁸Miután ezeket hallották, elhallgattak, és dicsőítették az Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta az Isten az életre vezető bűnbánatot.”  

A jeruzsálemi anyaegyházhoz eljutott a hír, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét. A Péter közreműködésével Kornéliusz és családja házában történtek nagyon megbotránkoztathatták a jeruzsálemi keresztényeket, olyannyira, hogy amint visszatért a városba, a zsidók szemrehányást tettek neki: „Körülmetéletlen emberek házában jártál, és ettél velük.” Eszünkbe jutnak a farizeusok Jézusnak címzett vádjai, amiért bűnösök házába járt, és velük evett. De ezúttal nem a farizeusok vádolják Pétert, hanem Jézus tanítványai. Ők még mindig a törvény keretein belül gondolkodnak, és nem értik meg azt a határtalan szeretetet, amelyet Jézus jött hirdetni és tanítani. Elméjük és szívük etnikai hovatartozáshoz kötődött, és nem értették meg Isten irgalmának Jézussal minden határon túllépő tágasságát. Ugyanez történik, bár különböző síkokon ma is, amikor keresztények vagy közösségek között etnikai, törzsi, nemzeti vagy akár kulturális korlátok emelkednek. Vagy amikor engedünk annak a mentalitásnak, amelyik nem ismeri az irgalmat, talán azzal az indokkal, hogy az igazságot védjük – mintha a kettő szemben állna egymással. Jézus azért jött, hogy minden megosztottságot és elkülönülést, minden bezárkózást és minden jogászkodó formalitást lebontson. Péter a jeruzsálemi közösséghez szól, és elmondja, hogy amit tett, az közvetlenül Isten sugallatából fakadt. Valójában a Szentlélek, és nem a szabályok vagy a szokások szabályozzák az Egyház életét. Nem szabad elfelejtenünk, amit Jézus az apostoloknak mondott, mielőtt búcsút vett tőlük: „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) A jeruzsálemi hívek, miután meghallgatták Pétert, „elhallgattak, és dicsőítették az Istent: »Tehát a pogányoknak is megadta az Isten az életre vezető bűnbánatot.«” Egy határt sikerült meghaladni: az apostolok előtt most megnyílt az egész világ.

Imádság a szegényekért

Április 26., húsvét 4. vasárnapja

 

ApCsel 2,14a.36–41; Zsolt 23 (22); 1Pt 2,20b–25; Jn 10,1–10

¹„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló. ²Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. ³Az őr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. ⁴Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. ⁵Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.” ⁶Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de nem értették, mit akart vele mondani. ✴⁷Jézus folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu. ⁸Azok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. ⁹Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál. ¹⁰A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen. 

A jeruzsálemi tömeg, amely Péter első igehirdetését hallgatta, mindazokat a népeket képviseli, melyek az evangélium szavainak hatására elgondolkodnak saját életük értelmén és történelmi küldetésükön. Az Apostolok cselekedetei szerint „ezek a szavak szíven találták őket”. Szemük előtt megjelent az a hatalmas szakadék, amely saját közönyük – amely lehetővé tette, hogy az Igaz meghaljon a kereszten – és az Atya szenvedélyes beavatkozása között tátongott, amellyel megmentette őt a haláltól. Az evangélium mindig „szíven talál”, amikor hallgatjuk: leleplezi érzéketlenségünket, ridegségünket, lustaságunkat, bűnünket, és érezzük távolságunkat Istentől, az egyetlen jótól, az egyetlentől, aki egész életét feláldozta a mi és mindenki üdvösségéért. Egy olyan világban, ahol megszoktuk, hogy jó véleménnyel legyünk önmagunkról, az evangélium megmutatja nekünk valódi arcunkat. Tudatára ébredünk saját gyengeségünknek, bűnünknek. Innen a kérdés, amelyet a tömeg Péterhez intéz: „Mit tegyünk?” Péter pedig egyértelműen azt mondja nekik: „Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára.” Felhívás ez arra, hogy változtassuk meg a szívünket, emeljük fel tekintetünket önmagunkról, és szegezzük szemünket arra a Jézusra, akit keresztre feszítettek, és aki feltámadva arra hív minket, hogy kövessük őt, ahogy a juhok követik a pásztort. A most hallott evangélium Jézus beszédének egy részletét tárja elénk a jó pásztorról és juhairól. Jézus a juhaival van. Az evangélium a kapu, amely megnyitja számunkra a hitet. És Jézus, mint jó pásztor, nem szűnik meg beszélni, sőt „Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. (…) elindul előttük, s a juhok követik…” Aki továbbra is hallgatja az evangélium hangját – ez Isten igéjének mindennapi hallgatása –, az nem tér le az útról, ahogy Jézus biztosít felőle: „idegen után nem mennek”. A feltámadott Úr napról napra továbbra is szól hozzánk, és a nevünkön szólít, ahogy Máriát, Tamást, Pétert. Ebben a nehéz időben azért a számtalan emberért hív minket, akiket a háború és sok más baj sújt. Kivezet bennünket. Az Úr kicsiny nyájával továbbra is munkálkodik, és arra kér minket, hogy növekedjünk a szeretetben, hogy – amint az evangéliumban írva van – „életünk legyen, és bőségben legyen”.

Imádság az Úr napján

Április 25., szombat

 

Szent Márk emléknapja: Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben; ő az első írott evangélium szerzője.

 

1Pt 5,1–14. Fiam, Márk

¹Akik közületek elöljárók, azokat, mint magam is elöljáró és Krisztus szenvedéseinek tanúja, s egyszer majd kinyilvánuló dicsőségének is részese, kérem: ²Legeltessétek Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. ³Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei. ⁴Ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. ⁵Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.

Ellenállás a kísértésben.

✴⁶Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. ⁷Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. ⁸Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. ⁹Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések érik a világban. ¹⁰Minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. ¹¹Neki legyen dicsőség, és övé legyen az uralom örökkön-örökké! Ámen.

Befejezés.

¹²Szilvánusz által, akit hű testvérnek tartok, röviden írtam nektek, hogy buzdítsalak titeket és bizonyítsam, hogy ez az Isten kegyelme. Ebben tartsatok ki. ¹³Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt. ¹⁴Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség nektek, akik Krisztusban éltek!

 

Márk, Barnabás unokaöccse fiatalkorától fogva rendszeresen látogatta Jézus tanítványainak azt a közösségét, amely anyja házában szokott egybegyűlni, ahogy ezt az Apostolok cselekedetei is megemlíti (12,12). A hagyomány szerint ő volt az az ifjú, aki Jézus szenvedésének éjszakáján úgy menekült el a letartóztatás elől, hogy az őt takaró leplet is hátrahagyta, mintha ezzel is arra emlékeztetne, hogy Jézus követéséhez mindenünket le kell vetkőznünk. A felnőtt Márkot Pál és Barnabás kíséretében találjuk első missziós útjukon. Ezt követően Péterrel egészen Rómáig jut. Péter apostol első levelének utolsó fejezetét átjárja az aggodalom és a szeretet Márk iránt, akit a fiának nevez. Vele együtt intézi a keresztényekhez ezeket a zárószavakat is a hívők alázatáról, akiknek segíteniük kell elöljáróikat a közösség szolgálatában. Arra buzdít mindenkit, hogy alázattal forduljanak mindenekelőtt Isten, majd egymás felé is. Az alázat teszi hasonlóvá a keresztényeket Jézushoz, aki mindenkinek a szolgája lett. Szép az a kép, amelyet az apostol szemünk elé idéz: magunkra ölteni az alázatosságot, mint valami ruhát, egymás kölcsönös szolgálatára. Az apostol előtt talán felsejlett az utolsó vacsorán végzett lábmosás jelenete. Az alázat határozza meg a tanítványt, és ez menti meg a gőgtől, amely minden bűn gyökere. A gonosz (a sátán), aki ott volt már az édenkertben, a gőg révén továbbra is minden embert megkörnyékez és kísérti, hogy rabszolgájává tegye. Az apostol arra buzdít, hogy álljunk ellen neki, és hozzáteszi, hogy a hitben legyőzhetjük őt. Péter apostol annak a jövőnek a képével zárja sorait, amely a tanítványokra vár: „…rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.” Igen, a biztos alapon, azon a sziklán, amely nem más, mint Krisztus, a tanítványok már most megélhetik a feltámadottakra váró állapotot. Márk, aki evangéliuma révén Péter tanítását tolmácsolta, segít megmerítkeznünk annak az apostolnak a hitében, akit az Úr egyházának élére állított.

Imádság az apostolokkal

Április 24., péntek

 

Az örmény egyház ma emlékezik meg az első világháború idején történt népirtásról – örményül mec jeghern, a „nagy gonosztett” –, amelynek több mint egymillió örmény esett áldozatául.

 

ApCsel 9,1–20. Pál megtérése

¹Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, ²s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. ³Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül. ⁴Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ⁵Erre megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. ⁶De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” ⁷Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. ⁸Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. ⁹Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. ¹⁰Damaszkuszban volt egy Ananiás nevű tanítvány. Az Úr egy látomásban megszólította: „Ananiás!” „Itt vagyok, Uram!” – felelte. ¹¹S az Úr folytatta: „Kelj fel, és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik; ¹²és látomásban lát egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy visszanyerje látását.” ¹³Ananiás tiltakozott: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. ¹⁴Ide pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet.” ¹⁵Az Úr azonban ezt válaszolta neki: „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. ¹⁶Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie.” ¹⁷Ananiás elment, betért a házba, és e szavakkal tette rá kezét: „Saul testvér, Urunk Jézus küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy visszakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel.” ¹⁸Azon nyomban valami hályogféle vált le szeméről, és visszanyerte látását. Felállt, megkeresztelkedett, ¹⁹majd evett, és erőre kapott.

Saul első ténykedése.

Néhány napig ottmaradt Damaszkuszban a tanítványokkal, ✴²⁰és máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia.

 

Pál megtérése az Újszövetség egyik legismertebb epizódja. Lukács, mintha hangsúlyozni akarná ennek fontosságát, háromszor is elbeszéli, hogyan tért meg Pál, és hogyan tette őt maga Jézus az evangélium apostolává. Saul – így hívták eredetileg – „még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait”. A főpap ajánlóleveleivel a kezében Damaszkusz felé tart, hogy fellépjen a keresztények ellen. Ahogy a városhoz közeledik, hirtelen fényár ragyogja körül; megvakul, a földön találja magát. Hangot hall, amely kétszer szólítja a nevén: „Saul, Saul”. Nem lát senkit, csak a hangot hallja, amely szólítja. Ami Saullal történt, valójában minden hívőt érint: ha nem esünk földre a büszkeségünk, önelégültségünk magas lováról, és nem fedezzük fel gyengeségünket, akkor nehéz lesz megértenünk, mit jelent a keresztény hit. A leendő apostolt – aki a porba zuhan, és vakon még járni sem tud – kézen fogva kell Damaszkuszba vezetni. Aki ma Damaszkuszba érkezik a Tamás-kapun át, szinte azonnal a via recta (Egyenes utca), az óváros főutcájának elején találja magát. Ez az az utca, amelyről az Apostolok cselekedetei beszél; ősi hagyomány szerint éppen ezen a környéken volt Ananiás háza, ahová Pált vitték, miután megérkezett a városba. A szerző beszámol Ananiás kezdeti félelméről, majd megdöbbenéséről, amikor meghallja a hírt Pál érkezéséről, akit a fiatal keresztény közösség esküdt ellenségének tart. Ám a Szentlélek indítására amint meglátja Sault, ő megy oda hozzá, és így szólítja meg: „Saul testvér”. Ananiás számára a tarzuszi Saul már nem ellenség, hanem testvér. Ez a testvériség nevében történt találkozás ereje. Igen, ha másokat testvéreinkként fogadunk, a találkozás rendkívüli változást hozhat. Az ölelés utat talál az üldöző szívéhez, hozzájárul bűnbánatához, és végül látásának visszanyeréséhez. A damaszkuszi keresztények számára ő is testvérré lett.

A Szent Kereszt imádsága