Augusztus 31., szombat

Arimateai Szent József emléknapja – az Úr tanítványa volt, aki „várta Isten országát”

Mt 27,57–61 – A temetés

Előesti imádság

57Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. 58Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki.59József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, 60és betette sziklába vágott, saját, új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített és elment. 61Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.

A mai napon az Egyház Arimateai Józsefre emlékezik, aki tehetős ember volt, földbirtokos, „előkelő tanácsos (…) aki maga is várta az Isten országát” (Mk 15,43). Mind a négy evangélista megemlékezik róla a szenvedéstörténetben. Megjegyzik, hogy Jézus tanítványa lett, de titokban, mert félt a zsidóktól. Most azonban eljön a pillanat, hogy nyilvánosan előálljon. Ez Jézus halálának pillanata, amikor tanítványai elhagyták mesterüket. Ekkor, bár úgy tűnt, már mindennek vége, József Pilátus elé állj, és elkérje Jézus testét. Föltehetjük a kérdést, vajon honnan van Józsefnek erre bátorsága. Hasonlóan bátran cselekszik Nikodémus is – aki ugyancsak Jézus tanítványa, de ő is titokban –, és kimutatja a Mester iránti szeretetét. A nap már lemenőben, és Jeruzsálemre hamarosan sötétbe borul. A nappal együtt a Mester szavainak fénye is kezd kihunyni. Úgy tűnik, e szégyenteljes halállal most már mindennek vége. De íme, Arimateai Józsefnek van bátorsága a nyilvánosság elé lépni: a Mester halála miatt érzett felháborodás arra ösztönzi, hogy jelét adja szeretetének. A gonosz ez idáig mintha akadálytalanul vihette volna keresztül tervét; most azonban egyszerre valaki váratlanul szembefordult hatalmával. Az irgalmasság szembeszegült a menekülés ösztönével, a közönnyel és a magára hagyatottsággal. Jézus halála nem volt hiábavaló. Egy jó ember ellene mondott a gonosznak, és irgalmasságot cselekedett. József rátalál Nikodémusra, aki szintén titokban volt Jézus tanítványa, és ők ketten most nyilvánosan is tanúságot tesznek a Mester iránti szeretetükről. Márk evangélista megjegyzi, hogy József „gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és sziklába vájt sírboltba helyezte” (Mk 15,45). Azon a péntek estén, miközben az éjszaka mindent beborít, ez a két tanítvány olyan fényt hordoz, amely legyőzi a félelmet és megmutatja a szeretet erejét.

Előesti imádság

Augusztus 30., péntek

1Tessz 4,1–8 – Ajánlások: életszentség és szeretet

A Szent Kereszt imádsága

1Egyébként, testvérek, az Úr Jézusban kérünk és intünk titeket arra, amit tőlünk tanultatok, hogy hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok – amint teszitek is. Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen.

Intelmek a keresztények számára: 4,1-5,22

2Hiszen ismeritek a parancsokat, amelyeket az Úr Jézus által adtunk nektek. 3Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól; 4hogy mindegyiktek meg tudja őrizni a testét szentségben és tisztességben, 5nem a vágyódás szenvedélyében, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent. (Jer 10,25) 6És senki se károsítsa meg, s ne csalja meg semmilyen ügyletben a testvérét, mert az Úr bosszút áll mindezért, mint ahogy már régebben megmondtuk nektek és bebizonyítottuk. 7Isten ugyanis nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre. 8Azért, aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is nektek ajándékozta. (Ez 36,27)

Pál úgy kezdi levelének itt következő részét, hogy Jézus tekintélyére hivatkozik. Az ő nevében mutatja be, mi az, ami „Istennek tetsző” (4,1), és mi az ő akarata (4,3; 5,18). Ezt a buzdítást szinte mint imádságot fogalmazza meg, olyannyira döntő jelentőségűnek érzi. A tesszalonikiak tudják, hogyan viselkedjenek Istennek tetsző módon: maga az apostol mutatta meg nekik, amikor még velük volt példájával és tanításával is. Ki kell tartaniuk ezen az úton, sőt, ki kell tűnniük, miközben végigmennek rajta egészen az életszentségig. Isten akarata megszentelődésünk, vagyis az, hogy mindenben Istené legyünk, távol a világ mentalitásától, szabadon a világi kötelékektől. Pál arra buzdítja a tesszalonikiakat, hogy méltósággal éljenek, tiszteletben tartva saját testüket és a házasságot egyaránt. Döntő jelentősége van annak, hogy elhagyjuk a pogányokra jellemző életfelfogást, amely önmagunk és ösztöneink rabjaivá tesz. Pál ezek után óva int a nyereségvágytól és a kapzsiságtól, amelyek szinte megfojtják a többieket és megalázzák őket. Isten – írja az apostol – „nem bűnös életre hívott bennünket, hanem szentségre” (4,7). Ezért aki megveti ezeket a parancsokat, magát Istent veti meg, míg aki megmarad az életszentségben, az a szeretetben lakik. Ha a szeretet az Isten által a hívek szívébe kiárasztott Lélek, akkor a Lélek maga a belső mester, aki minden tanítványt vezet. A testvéri szeretet ugyanis nem emberi rendelet, hanem Jézus új parancsa, amit minden kor minden tanítványának adott úgy, mint a vele való kötelék csalhatatlan jelét. Adomány, amit egyre jobban meg kell élni. Senkinek sem szabad beletörődnie abba a szeretetbe, ami már megvan; maga ez a szeretet kéri, hogy növekedjen és szélesedjen. Az apostol végül arra buzdítja a tesszalonikiakat, hogy derűsek legyenek, azaz engedjék át magukat Isten akaratának, és tisztességes életükkel tűnjenek ki. Eszünkbe jutnak az Apostolok cselekedeteiben az első jeruzsálemi keresztények kapcsán írottak: „az egész nép szerette őket” (ApCsel 2,47).

A Szent Kereszt imádsága

Augusztus 29., csütörtök

Keresztelő Szent János vértanúságának emléknapja, aki az Úr előfutára volt

Mk 6,17–29 – Keresztelő János halála

Imádság az Egyházért

17Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. 18János ugyanis azt mondta Heródesnek: »Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.« 19Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem volt képes rá. 20Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta. 21Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, 22bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: »Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.« 23Meg is esküdött neki, hogy: »Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!« (Eszt 5,3) 24Az kiment és megkérdezte anyjától: »Mit kérjek?« Az így szólt: »Keresztelő János fejét.« 25Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: »Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.« 26A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. 27Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, 28elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. 29Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

Az Egyház kezdettől fogva megemlékezik Keresztelő Jánosnak nemcsak születéséről, hanem halálának napjáról is. Heródes ítélte őt halálra, aki inkább hallgatott egy gonosz szívű asszony szeszélyére, mint a próféta kemény, de igaz szavaira. Ő az utolsó és a legnagyobb a próféták között. Ő készíti elő a Messiás eljövetelét. Szigorú következetessége ellentétben áll a mindent saját érdekekhez igazítani akaró viselkedéssel. A lényeghez való ragaszkodás segít megszabadulnunk attól, ami fölösleges. A Keresztelő által hozott remény pedig arra emlékeztet, hogy nem ismerhetjük fel Jézust, ha nem készítjük elő a szívünket, ha nem küzdünk meg a szívünkben és a világban lévő megannyi sivataggal. Hallgassuk hát az ő hangját, hogy utat készítsünk az Úrnak, aki eljön. A Keresztelő az igazságról és a szív megtéréséről prédikált. Belelátott a király lelkébe, aki bizalmába fogadta. Heródiás viszont, akit a próféta igehirdetése egyre jobban bosszantott, ki nem állhatta őt. Sajnos Heródes sem hallgatott mindvégig a próféta szavára. Félelem szállta meg a kapott szemrehányás miatt, de ez nem vezette megtérésre. Az igehirdetés elutasításának keserű tapasztalata ez, amely elkerülhetetlenül keményszívűséghez vezet, majd gonoszsággá változik. Heródes – jobb meggyőződése ellenére – hagyja, hogy a sors szeszélyének látszó események magukkal sodorják, s végül gyilkossá lesz. Minden korábbi szempontot félresöpör: az adott szó fontosabb számára, mint a próféta élete. Heródes tehát úgy dönt, hogy lefejezteti a Keresztelőt. A király romlott szívéből született meg a gyilkosság gondolata, s a kísérlet, hogy a rosszat a jó fölötti győzelemhez segítse. Egészen máshogy viselkedtek azok, akik a Jordán folyóhoz siettek, hogy a Keresztelőt hallgassák: ők azért gyűltek oda, mert felismerték, hogy bűnösök, akiknek megbocsátásra, változásra és üdvösségre van szükségük. János tanúságtétele – s az evangélium hirdetése mindenkor annak számít – felkészíti a szíveket az Úr befogadására. Így történt ez tanítványainak némelyikével is, akik miután meghallgatták a Keresztelő Jézusról szóló beszédét, követőiül szegődtek. Ha nem hallgatunk a próféta szavára, ha nem vesszük figyelembe intését vagy feddését, azzal mintegy fejét vesszük az igének, hiszen hatástalanítjuk sürgető hívását az Úr befogadására. Ne menjünk a sivatagba szél által derékba tört nádszálat keresni, vagyis egyet a sok kép közül, amelyet értetlenül nézünk; ne keressünk kényelmes, szép ruhába öltözött férfit, hisz az ilyenek a királyi palotákban vannak, ahogy a jólét megannyi hamis biztosítéka is. Hagyjuk, hogy olyasvalaki szólítson meg, aki a világban jelenlévő Urat mutatja meg nekünk, mert ő lesz a várakozás embere. És csakis az ismeri fel a jelenlévő üdvösséget, aki képes várakozni, aki ezért hajlandó felkelni álmából.

Imádság az Egyházért

Augusztus 28., szerda

Szent Ágoston (†430), Hippó (Algéria) püspöke, egyháztanító emléknapja

1Tessz 2,9–13 – Atyai gondoskodás a közösségről

Imádság a szentekkel

9Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. 10Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. 11Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket 12úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket.

A közösség elfogadta az evangéliumot

13Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek. 

A tesszaloniki közösség kezdeteire emlékezve Pál megmutatja, hogy az első idők az építkezésről szóltak, köszönhetően a türelmes pásztori munkának, annak, hogy minden energiájukat és idejüket ennek szentelték. Az apostoli munkának általában késő este kellett kezdődnie, hiszen napközben kétkezi munkát végeztek: Pál keményen dolgozott, hogy „senkinek se legyen terhére”. Pál a kapzsiságnak és a személyes érdekeltségnek még a látszatát is el akarta kerülni (2,3.5), hogy hitelessé tegye igehirdetését. Azért „intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket” olyan hatásosan, hogy „éljetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott titeket dicsőséges országába”. Pál így inthet, buzdíthat és kérheti őket, hogy a tesszalonikiak legyenek méltók ahhoz az Istenhez, aki „meghívott titeket dicsőséges országába”. Pál az atyai szeretet hasonlatával él: „Azt is tudjátok, hogy mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan… Istenhez”. Az atyaságnak ez a tudata ráébreszti Pált arra, hogy maga is felelős azoknak a hitéért, akiket rábíztak. Ezért inti, buzdítja és kéri őket. Növekedésük az ő vigasztalása. Nem véletlen, hogy az apostol itt említi meg igehirdetése értelmét. Szoros összefüggés van az Isten szavának hirdetése és az atyaság között. Az Egyházban az igehirdetés nem arra szolgál, hogy meghökkentsen vagy elismerést váltson ki. A prédikációnak az az értelme, hogy hallgatójának a szíve küszöbéig vigye el az Isten szavát, hogy azután belépjen oda, és átformálja. Ebben áll az isteni és az emberi szó közötti különbség mély értelme: az igehirdetés nem retorikai gyakorlat, hanem az Isten szavának eljuttatása az ige hallgatóinak – köztük elsőként a prédikátornak – a szívébe. Az Isten szava pedig fáklya lábunk előtt és a szeretet ereje, amely képes átalakítani a világot.

Imádság a szentekkel

Augusztus 27., kedd

A szír egyház Zakeusra emlékezik, aki felmászott egy fára, hogy lássa az Urat, és elnyerte a szív megtérésének ajándékát

1Tessz 2,1–8 – Pál és a közösség kezdete

Imádság az Úr anyjával, Máriával

1Magatok is tudjátok, testvérek, hogy hozzátok való érkezésünk nem volt hiábavaló. 2Ellenkezőleg, noha előbb, mint tudjátok, szenvedések és bántalmak értek minket Filippiben, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát. 3Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésből fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, 4hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket. (Jer 11,20) 5Egyáltalán nem szokásunk a hízelgő beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése – Isten a tanúnk erre. 6Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. 7Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. 8Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket.

Pál megemlékezik arról, hogy Tesszalonikiban milyen szerencsésen alakult Isten műve. Különösen azok után, hogy Filippiből érkezett ide, ahol fájdalmas tapasztalatokat szerzett: Szilvánusszal együtt megkorbácsolták, börtönbe vetették, végül kiűzték a városból. Pál Tesszalonikiban is „fáradozások és kemény munka” (9) közepette hirdette Isten evangéliumát. Ez azonban nem szegi kedvét. Az ő ereje Istennel való egységében van, amely szabadságot és hitet ad neki az evangélium hirdetéséhez. Az apostol kijelenti, hogy igehirdetése igaz és őszinte, mentes minden személyes érdektől, mert a megbízást magától Istentől kapta, neki is kell számot adnia róla; Isten, és nem az emberek tetszését kell elnyernie. Ezért nem az emberek rokonszenvét keresi, hanem Isten igazságát hirdeti, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Pál tudja, hogy a becsvágyat és a kapzsiságot egyaránt távol kell tartania magától. Apostoli tekintélyére hivatkozva meg is követelhette volna magának a tiszteletet, megbecsülést. Ő azonban a szelídség útját választotta, hogy önzetlenül odaadja magát a többieknek. Úgy viselkedett, mint anya, aki nem csak tejet, hanem szeretetének teljességét kínálja gyermekének. Innen ered az apostol szenvedélyes lelkipásztori szeretete, amivel kijelenti: „nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni (8). Az evangélium hirdetése mindig túláradó szeretetre ösztönöz, hogy odaadjuk életünket; az apostol ezért szenteli magát teljesen Isten igéje hirdetésének a közösségben, nem csupán szavai, hanem egész életének példája által. A tettekre váltott, megélt evangélium igehirdetését erőteljessé és hatásossá teszi, ami megváltoztatja sokak szívét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Augusztus 26., hétfő

1Tessz 1,1–5.8b–10 – Küldők és címzettek

Imádság a szegényekért

1Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség!

Az apostol és a közösség: 1,2-3,13

A tesszalonikiek környezetük példaképei

2Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül 3gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. 4Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. 5Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben.

Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. 9Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, 10és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.

Ezt a levelet Pál, Szilvánusz és Timóteus együtt írta. Ezzel mintegy arra emlékeztetnek minket, amit az Úr tett az apostolokkal (Mk 6,7) és a tanítványokkal (Lk 10,1), amikor kettesével küldte őket. Pál egyébként sem volt magányos hős. Az Egyház mindenekelőtt közösség. Mindhárman közösen fordulnak a tesszaloniki közösséghez, amely ugyan létszámát tekintve kicsiny, de nagy a méltósága szerint, hiszen az „Atyaistenben és Urunkban, Jézus Krisztusban áll fenn”. Ez a méltóság a kis közösséget áldássá tette Tesszaloniki városa számára. Eklézsia, azaz gyülekezet, amit Isten hívott egybe ebben a városban. Minden keresztény közösség „Isten szent gyülekezete”. Pál hálát ad az Úrnak ezért a kicsiny közösségért, amely szilárd hittel, tevékeny szeretettel és állhatatos reménnyel él. Az Úr a tanítványai igehirdetése útján megváltoztatja azt meghallgatók szívét, és új életre teremti őket. Az apostol tudja, hogy az igehirdetés szolgálata a személyes közreműködését teszi szükségessé, mert csak így tudja az Urat közel hozni és megismertetni azokkal, akik hallgatják. A tesszalonikiak ezért tudták őt követni, és ennek során magához Krisztushoz közelebb kerülni. A közösség vezetői életének tükröznie kell az evangéliumot, amit hirdetnek; így lesz igehirdetésük hatékony. A tesszalonikiak az üldözések közepette is örömmel fogadták. Ezáltal maguk is példává váltak a többi hívő számára, akik Macedóniában és Achájában voltak. Az evangéliumi élet azért terjed, mert vonzó példa, mert jobb, mint amit a világ kínál. Ez az első, Európa földjén alapított közösség, amely kezdettől fogva lelkesedést váltott ki annak a vidéknek a fiatal közösségeiben. Az evangélium terjedése nem lelkipásztori technikákon vagy kifinomult szervezési eszközökön múlik, hanem a valóban evangéliumi életek vonzereje révén terjed. Pál örül a hit erejének, és beszámol arról az ámulatról, amit mindenkiből kiváltott megtérésüknek és annak a híre, hogy elhagyták a bálványokat, és immár egyedül az Úrnak szolgálnak.

Imádság a szegényekért

Augusztus 25., évközi 21. vasárnap

Iz 66,18–21; Zsolt 116; Zsid 12,5–7.11–13; Lk 13,22–30

Imádság az Úr napján

Lukács evangéliumában, amit e hét vasárnapján olvasunk, ezt a kérdést teszik fel Jézusnak: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” (Lk 13,23). Akkoriban az általános meggyőződés valójában az volt, hogy az üdvösséghez elég, ha valaki a választott néphez tartozik. A kérdés viszont azt sugallja, hogy az üdvösség elnyeréséhez ez nem elég.

Jézus egyetért ezzel, de ennél tovább megy. Nem közvetlenül a kérdezőnek válaszol, hanem mindenkihez fordulva így szól: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni” (Lk 13,24). Jézus hangsúlyozza, hogy a kapu szűk, de még nyitva áll; mindazonáltal az idő rövid, és hamarosan zárva lesz. Be kell menni tehát, mert „a ház ura feláll, és bezárja az ajtót”. És ha valaki azért marad kívül, mert talán túlságosan sok időt veszteget a saját dolgaira, nem elég újra és újra kopogtatnia, hovatartozását, szokásait vagy akár az érdemeit hangoztatva. A ház ura nem fogja kinyitni az ajtót.

A kapu képének segítségével Jézus rámutat a központi kérdésre: sürgősen csatlakozni kell az evangéliumhoz. Tapasztalatból tudjuk: az önzés kapuja széles, mindig nyitva áll, és sokan mennek be rajta. Igaza van tehát a Zsidókhoz írt levél szerzőjének, amikor a fenyítés szükségességére emlékeztet. Szívünkön és viselkedésünkön is javítanunk kell. A kapu pedig az evangélium. Igaz, hogy szűk, de attól függ, mihez. Szűk az önzésünkből szerteágazó, terebélyes vadhajtásokhoz. Ha át akarunk férni ezen a kapun, le kell vágnunk magunkról a büszkeség, a gyűlölködés, a fukarság hajtásait, ahogy a többiek becsmérlésének, a közönynek, az irigységnek az ágait és még sok egyebet. Ezek az ágak annyira kifejlődtek és meglombosodtak, hogy megnehezítik bejutásunkat a kapun. Aki szívvel fogadja be az evangéliumot, olyan, mint a fa, melyet megmetszettek. De éppen úgy van, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli” (11).

Imádság az Úr napján

Augusztus 24., szombat

Szent Bertalan apostol ünnepe, aki a galileai Kánából származott – földi maradványait a római San Bartolomeo all’Isola bazilikában őrzik, amely az új mártírok emlékhelye is; emlékezzünk a dél-afrikai Jerry Essan Masslóra, akit menekültként a Sant’Egidio közösség fogadott be – 1989-ben ezen a napon gyilkolták meg banditák

Jn 1,45–51 – Natánael meghívása

Imádság az apostolokkal

45Fülöp találkozott Natanaellel, és elmondta neki: »Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből.« 46Natanael erre megjegyezte: »Jöhet valami jó Názáretből?« Fülöp azt felelte neki: »Gyere és lásd!« 47Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, azt mondta róla: »Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.« 48Natanael megkérdezte: »Honnan ismersz engem?« Jézus azt felelte: »Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.« 49Natanael azt válaszolta: »Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!« 50Jézus erre így szólt: »Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.« 51Aztán hozzátette: »Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.«

Ma Bertalan apostolt ünnepeljük, akinek földi maradványait Rómában, a Tiberis-szigeten őrzik a róla elnevezett templomban. A templom, amelyet Szent II. János Pál pápa a Sant’Egidio közösségre bízott, nem csak az apostol, hanem a XX. és XXI. századi vértanúk emlékhelyéül is szolgál. A világ minden táján a hit számtalan tanúja adta és kész adni életét az evangéliumért. Bertalan a hagyomány szerint egészen Örményországig hirdette az evangéliumot, eközben áthaladt Szíria és a mai Irak területén is, amelyek napjainkban is oly sok keresztény szenvedéseinek helyszínei, akiket hitük miatt üldöznek. Így értjük meg Jézusnak Bertalanhoz intézett szavait (akit a hagyomány Natánaellel azonosít): „De nagyobb dolgokat is fogsz még látni”. Mindig van nagyobb szeretet, amit az Úr tanít és mutat nekünk, amikor elsőként adja oda életét értünk; mi pedig ennek a szeretetnek a tanúi vagyunk. Ez a tanúságtétel szívről szívre terjed. Natánaelnek Fülöp mondja el, hogy megtalálták, „akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát”. Natánael válaszából igen súlyos előítélet hallatszik: „Jöhet valami jó Názáretből?” Ez az előítélet mindennek szól, ami kívülről érkezik, ami nem rólam szól, ami nem a saját énemet helyezi a középpontba. Mi is gyakran előítéletekkel élünk. Inkább hajlunk rá, hogy saját életszemléletünkhöz, saját korábbi ismereteinkhez ragaszkodjunk, és nehezen nyílunk meg Isten nagyobb terveire. Amikor Jézus meglátja Natánaelt közeledni, így kiált föl: „Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság”. Natánael-Bertalan szívét megérinti ez a találkozás. Jézus szavaiból érzi, hogy megérti és szereti őt; felismeri Jézusban az élet és a történelem Urát. Ez a hitvallás arra vezeti majd Natánaelt, hogy egész életében kövesse őt. Amikor meghallgatjuk az igét, és rábízzuk magunkat, akkor egy nagyszerűbb élet tárul föl előttünk, és egy látomás tanúivá válunk: az ég megnyílik a föld felett, Isten angyalai le- és felszállnak, hogy kísérjék az embereket.

Imádság az apostolokkal

Augusztus 23., péntek

Rut 1,1.3–6.14b–16.22 – Rut és Noémi

A Szent Kereszt imádsága

1Az egyik bíró napjaiban, amikor a bírák kormányoztak, éhínség támadt az országban. Ekkor egy ember, aki Júda Betleheméből származott, elindult, hogy egy időre Moáb földjén telepedjen le feleségével és két fiával együtt. 

3Közben meghalt Elimelek, Noémi férje, és az asszony magára maradt fiaival. 4A fiúk moábi feleséget vettek: az egyiket Orfának hívták, a másikat pedig Rútnak. Miután tíz esztendeig ott laktak, 5meghalt mindkettő, vagyis Mahálon és Kelion, így az asszony, megfosztva két fiától és férjétől, magára maradt.

Orfa ezután megcsókolta anyósát és visszatért, Rút azonban ragaszkodott anyósához. 15Noémi ekkor így szólt hozzá: »Íme, sógornőd visszatért népéhez és isteneihez, menj vele!« 16Ő azonban ezt felelte: »Ne légy ellenemre azzal, hogy hagyjalak el és távozzam, mert ahova te mégy, oda megyek én is, s ahol te laksz, ott lakom én is. Néped az én népem, Istened az én Istenem. 

22Eljött tehát Noémi, a moábi Rúttal, a menyével együtt, arról a földről, ahol jövevényként tartózkodott, és visszatért Betlehembe, éppen akkor, amikor aratni kezdték az árpát.

Ha a Bírák könyvére az erőszak és a háború jellemző – már csak azért is, mert hiszen Izraelnek meg kellett hódítania az ígéret földjét –, akkor Rut könyvének fő motívuma a béke és a találkozás. Jelen szakasz elején Noémi visszatér Betlehembe, ahonnan annak idején útnak indult férjével és fiaival együtt, hogy a moabiták földjére vándoroljon; ők a bírák idejében (Bír 3) azok közé a népek közé tartoztak, amelyeket Izrael az elnyomói között tartott számon. Noéminek Moáb földjén végre van mit ennie, így élhet, de elveszíti férjét és két fiát. Úgy dönt, hazatér, hiszen bár vannak javai, egyedül maradt. A történet akkor vesz fordulatot, amikor egyik moabita menye, aki – bár maradhatna a saját népe körében –, úgy dönt, hogy Noémival tart, és követi, amikor Betlehembe akar visszatérni. Noémi másik menye nem tesz így: ő saját földjéhez kötődik inkább. Rut viszont – Noémi kedvéért –, lemond moabita identitásáról, saját családjának kultúrájáról és vallásáról, és azt választja, hogy Noémi népével, kultúrájával, vallásával és családjával éljen. Noémi nem mulasztja el, hogy ecsetelje neki a nehézségeket, amelyek döntésével együtt járnak majd, de Rutnak nincsenek kétségei: „Mert ahova te mész, megyek én is. Ahol te letelepszel, letelepszem én is. A te néped az én népem, a te Istened az én Istenem.” Noémi megérkezik Betlehembe, és bár nincs férje, gazdagabb lett egy új barátsággal. Betlehemi földijei Noémi és barátnője láttán inkább bizalmatlanok, mint befogadók, olyannyira, hogy Noémi meg akarja változtatni a nevét: „Ne hívjatok többé Noéminak (édes), nevezzetek Marának (keserű)… Csordultig telve mentem el, és üresen vezet vissza az Úr.” Valójában nem volt „üres”, mert Rut barátsága újfajta gazdagságot jelentett neki. Az elbeszélés, amely ennek a kis könyvnek a tárgya, megmutatja a barátság gazdagságát és gondviselésszerűségét. Rut egyre tudatosabban tart ki választásában. Tudja, hogy a barátság nem magától értetődő dimenziója életének, hanem kitartóan, állhatatosan kell építgetnie, és emellett egyre inkább tudatosul benne is, barátaiban is. Eleinte ugyanis még „idegen” (2,10), később „szolgáló” (2,13), majd „nagyszerű asszony” (3,11) a neve, legvégül pedig ő az „asszony, aki házadba került” (4,11). Ezzel Rut már Izrael „anyáihoz” válik hasonlóvá. Rut hűséges barátsága révén kap később új reményt Noémi révén, Boóz személyében.

A Szent Kereszt imádsága

Augusztus 22., csütörtök

Boldogságos Szűz Mária királynő emléknapja

Bír 11,29–39a – Jiftach esküje

Imádság az Egyházért

29Ekkor Jeftét megszállta az Úr lelke, mire ő bejárta Gileádot és Manasszét és elment Gileád-Micpába. Amikor aztán onnan átment Ammon fiai elé, 30fogadalmat tett az Úrnak, ezekkel a szavakkal: »Ha kezembe adod Ammon fiait: 31bárki lép ki elsőnek házam ajtaján, hogy elém jöjjön, amikor békességgel visszatérek Ammon fiaitól, bemutatom őt egészen elégő áldozatul az Úrnak.« 32Átment tehát Jefte Ammon fiai elé, hogy hadakozzon ellenük, s az Úr a kezébe is adta őket. 33Így ő igen súlyos vereséget mért rájuk és verte őket Ároertől kezdve egészen addig, ahol Mennítbe jutni, húsz városon keresztül és egészen a szőlőhegyeknél fekvő Ábelig. Így Izrael fiai megalázták Ammon fiait. 34Amikor aztán Jefte hazatért Micpába, elé jött egyetlen lánya, dobokkal és táncoló karokkal; más gyermeke nem is volt neki. 35Amint ő azt meglátta, megszaggatta ruháját és azt mondta: »Jaj nekem, lányom, csalódást szereztél nekem és csalódást szereztél magadnak is: szavamat adtam ugyanis az Úrnak, s azt meg nem másíthatom.« 36Az ezt felelte neki: »Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, hajtsd végre rajtam, amit fogadtál, hiszen megkaptad a bosszúállást s a győzelmet ellenségeid felett.« 37Majd azt mondta apjának: »Csak azt az egyet tedd meg nekem, amit kérek: engedj el engem, hadd menjek két hónapra a hegyekbe, s hadd sírjak szüzességemen barátnőimmel.« 38Az ezt felelte neki: »Menj!« – és elengedte őt két hónapra. Ő el is ment társ- és barátnőivel és sírt szüzességén a hegyekben. 39Amikor aztán eltelt a két hónap, visszatért apjához, s az úgy cselekedett vele, amint megfogadta, s ő nem ismert meg férfit.

Jiftach, hogy legyőzze az ammonitákat, fogadalmat tesz az Úrnak: aki elsőnek lép ki házának kapuján, hogy elé jöjjön, amikor megtér a csatából, égőáldozatul bemutatja az Úrnak. Jiftach győz, és hazatér. De az első, aki kilép háza kapuján, hogy elé jöjjön, nem más, mint a saját lánya, az egyetlen leánya. Jiftach kétségbeesik, de esküjéhez hű marad. Ezzel persze megmutatja, mennyire kezdetleges és elszomorító istenképe van. Hiszen Isten a Bibliában egyértelműen elveti az emberáldozatot. A Második törvénykönyvben elítéli azokat, akik „azt tették isteneik kedvéért, ami az Úr, a te Istened szemében utálat tárgya és gyűlöletes, hisz még fiaikat és lányaikat is elégették isteneiknek” (12,31). Jézus az utolsó áldozat, aki szeretetből önmagát ajándékozza oda. Isten nem áldozatot, hanem irgalmat akar. Ezért önmagát ajánlja föl, hogy mindenki üdvözüljön, megértve, milyen nagy az ő irgalma. Jézus győzelme nem olyan lesz, mint Jiftaché: az ő győzelme abban áll, hogy saját életét adja váltságul mindenkiért. Izrael akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt, és azt gondolta, Isten figyelmét csak úgy tudja magára vonni, ha embereket áldoz. Gyakran, amikor nincs elég hitünk, olyan gondolatokat tulajdonítunk Istennek, amelyek nem az övé; mintha valami nagyon súlyos dolgot kérne tőlünk, cserébe azért, hogy védelmez minket. Milyen sok áldozatot szed, ha kicsiny a hitünk és torzzá válik imádságunk!

Imádság az Egyházért