Március 31., nagyböjt negyedik vasárnapja

Ter 5,9–12; Zsolt 33; 2Kor 5,17–21; Lk 15,1–3.11–32

Imádság az Úr napján

Ez a laetare-vasárnap (az örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise bevezető szaváról kapta (Laetare Jerusalem, azaz vigadozzál, Jeruzsálem). Arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát, és örüljünk. A liturgia arra buzdít, hogy örvendjünk, mert közeledik az Úr húsvétja, amely véglegesen legyőzi a bűnt és a halált.

Az evangélium bevezető szavai tudtunkra adják, hogy „a vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. »Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük« – mondták.” Úgy tűnik, az evangélista elégedetten veszi tudomásul, milyen furcsa tömeg gyűlik Jézus köré. A farizeusok azonban megbotránkoznak rajta, mert a bűnösökkel egy asztalnál enni azt jelentette, hogy tisztátalanságuk őt is megfertőzi. Komoly vád volt, amivel Jézust illették.

Jézus elmondja a tékozló fiú példabeszédét, mert ezzel akarja megmutatni, amit tesz, vagyis azt, hogy befogadja a bűnösöket. Azzal kezdi a történetet, hogy a kisebbik fiú kikéri az örökrészét, majd miután megkapja, eltávozik a házból. Élete kezdetben csupa öröm, azután utoléri az éhínség, és barátai is elhagyják. Egyedül marad, és nem talál más munkát, elszegődik kondásnak. Élete romokban hever, keserűen emlékszik vissza arra az időre, amikor apja házában élt. Ám éppen az élet keserűsége ösztönzi arra, hogy magához térjen. „A visszatérés ideje” ez a fiú számára. És számunkra is az. Apja várt rá. És amikor még messze volt a fia, „eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta”. Még nem tudja, miért tér haza a fia, nem tudja, mit mond majd neki, de nem is érdekli. Az a fontos, hogy fia hazatér. Elébe megy. És amikor odaér hozzá, nem engedi, hogy bármit is mondjon, hanem átöleli. A fiú szíve meglágyul, és ezzel együtt nyelve is megoldódik. Nem sok szó hagyja el ajkát. Úgy tűnik azonban, mintha apja nem hallaná meg még ezt a keveset sem, új ruhákba öltözteti, sarut ad a lábára, gyűrűt az ujjára, és elrendeli, hogy azonnal rendezzenek nagy ünnepséget. A visszatérés ideje különleges ünnepben csúcsosodik ki.

Az idősebbik fiú azonban nem érti. Be sem akar lépni az ünnepi terembe. Sőt, szemrehányást tesz apjának: „Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki.” Az apa gyengéden válaszol megkeményedett szívű fiának: „te mindig itt vagy velem”, és határozottan teszi hozzá: „…illett vigadnunk és örülnünk”. Igen, az idősebbik fiú otthon volt, de szívében távol apjától. Szíve tele volt büszkeséggel feltételezett előjogai miatt. És most kívül marad, egyedül. Nem tud örülni mások miatt, még öccse hazatérése miatt sem, aki „halott volt, és életre kelt”.

„A visszatérés ideje” kegyelem, a nagyböjt kegyelme: újra tudatára ébredünk bűnünknek, gyengeségeinknek, és kitárjuk a kezünket Isten felé. És az Úr betakar minket szeretetével. A vasárnapi liturgiára is tekinthetünk úgy, mint ünnepre, amelyet az Úr készít nekünk, hogy megízlelhessük irgalmának és szeretetének nagyságát.

Imádság az Úr napján

Március 30., szombat

Óz 6,1–6 – Nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet

Előesti imádság

1Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek:
‘Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, 2Mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket,
megvert, de gondjába is vesz minket. 3Két nap múlva ismét életre kelt minket;
harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt.
Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat!
Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal,
eljön hozzánk, mint az őszi eső,
és mint a tavaszi eső a földre.’ 4Mit tegyek veled, Efraim?
Mit tegyek veled, Júda?
Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő,
és mint a reggel tovatűnő harmat. 5Ezért vertem őket a próféták által,
megöltem őket szám igéjével.
Ítéletem elérkezik, mint a világosság. 6Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.

Tegnap azt a részt olvastuk, amikor a próféta arra buzdította Izraelt, hogy térjen vissza az Úrhoz. A mai napon azt látjuk, Izrael elhatározta, hogy a visszatérés útjára lép: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket”. A megtérés és az Úrhoz történő visszatérés útja nem belőlünk fakad, nem a személyes tökéletességre való törekvés eredménye. Már abban a döntésben is, hogy visszatérünk hozzá, ott van a bizonyosság, hogy az Úr az, aki megment, meggyógyít, megtart minket. Ítélete megbocsátás, és nem kárhoztatás. Ez a bizonyosság társul szegődik ahhoz, aki megbánja bűneit. A próféta megmutatja, milyen utat kell járnunk. A megbocsátás és a gyógyulás nem automatikusan bekövetkező esemény; fejlődni kell hozzá, tudatosan járni az úton, önvizsgálatot végezve, döntéseket hozva, elhagyva szokásainkat. Azt is mondhatnánk, hogy ez a nagyböjt ideje. A szöveg kétnapi várakozásról szól, s arról, hogy a harmadik napon fölkerekedünk, és új útra lépünk. Az Egyház lelki hagyományában számos hasonló útmutatást találunk. A megtérés nem egy pillanat műve, hanem olyan út, amelyen napjaink hosszú során át haladunk. Természetesen jó, ha átérezzük, mennyire sürgető megváltoznunk, és az Úr útjára lépnünk. A próféta így fogalmaz: „Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat: biztosan eljön, mint a hajnal, megjön, mint a zápor, mint a tavaszi eső, amely öntözi a földet” (Óz 6,3). Ez azt jelenti, hogy nem habozhatunk, nem vesztegethetjük az időnket, és nem halogathatjuk a döntést. Ez a megfelelő idő. Ahogyan a hajnal sem késlekedik, és a tavasz sem vár. Sürgetően szükség van a szívünk változására, mivel az evangéliumot hirdetni kell, mert a szegények várnak ránk, mert a világnak szüksége van a remény szavaira. Ilyenkor nem az számít, hogy nem vagyunk tökéletesek, hanem az, hogy küldetésünk van, érezzük a változás sürgető voltát a magunk és a világ számára. Ebben az értelemben a személyes megtérésnek van egy elkerülhetetlen közösségi, társadalmi dimenziója. Nem csupán azért tér meg az ember, hogy biztosítsa a saját üdvösségét – azért térünk meg az Úrhoz, hogy vele együtt járjuk a világ útjait, hirdessük az evangéliumot, és gyógyítsunk minden betegséget. Ez az, amit az Úr kíván. És mindent megtesz, hogy megértsük. Innen fakad az Úr által föltett kérdés: „Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda?”

Előesti imádság

Március 29., péntek

Óz 14,2–10 – A visszatérés ideje

A Szent Kereszt imádsága

2Térj meg, Izrael, az Úrhoz, a te Istenedhez,
hisz bűnöd miatt buktál el! 3Vigyétek magatokkal e szavakat,
térjetek az Úrhoz,
és mondjátok neki:
»Végy el minden gonoszságot,
fogadd el a jót,
és mi majd ajkunk gyümölcsét áldozzuk néked. 4Asszúr ne segítsen nekünk,
lóra sem szállunk többé,
és kezünk alkotásainak
nem mondjuk többé: ‘Ó, Isteneink!’
Mert te megkönyörülsz az árván,
aki nálad talál irgalmat.« 5»Meggyógyítom hűtlenségüket,
és szívemből szeretni fogom őket,
mert haragom elfordult tőlük. 6Izraelhez olyan leszek, mint a harmat;
virul majd, mint a liliom,
és gyökeret hajt, mint a Libanon. 7Kiterjednek ágai,
és pompája olyan lesz, mint az olajfáé,
és illata, mint a Libanoné. 8Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak,
gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő;
hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora. 9Efraim, mi köze neki a bálványokhoz?
én hallgatom meg és gyámolítom őt;
olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus,
és tőlem való lesz a gyümölcs,
melyet rajtad találnak.«

10Aki bölcs, értse meg ezeket,
aki értelmes, lássa be ezt mind!
Bizony, egyenesek az Úr útjai,
s az igazak biztosan járnak azokon,
de a gonoszok elesnek rajtuk.

Ebben a nagyböjti időszakban a liturgia továbbra is arra buzdít minket, hogy térjünk vissza az Úrhoz. Igen, ez a visszatérés ideje. Ezt emeli ki Ózeás próféta könyvének jelen részlete is, amely így szól: „Izrael, térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez, hisz bűnöd miatt buktál el”. Ez valóban alkalmas időszak arra, hogy magunkba szálljunk, és ismét megértsük, mennyire hatalmas az Isten irgalma, és mennyire meghatározó szava az életünk számára. Amikor a Szentírást hallgatjuk, újra megértjük, hogy bűnösök vagyunk, és megtanuljuk, miképp fordulhatunk az Úrhoz. A próféta így buzdítja a népet: „Hozzatok szavakat magatokkal, és térjetek vissza az Úrhoz”. Úgy is fogalmazhatunk, megmutatja, miképpen térhetünk hozzá vissza: teret engedünk az értelmünkben és a szívünkben Isten szavának, amellyel ő maga fordul hozzánk. A bűn ugyanis onnan indul ki, amikor elhagyjuk Isten szavának hallgatását, hogy más szavakra, más iránymutatásokra hallgassunk. Ózeás ezt úgy hozza az izraeliták tudtára, hogy az ajkukra adja azokat a szavakat, amelyekkel Istenhez fordulhatnak: „Asszíria nem segít rajtunk, lóra sem szállunk többé. Nem mondjuk kezünk alkotásának ezután: Te vagy a mi Istenünk.” Az Istenhez való visszatérés, amit a próféta és ez az időszak is kér tőlünk, éppen azt jelenti, hogy az Úr mellett állunk, és hallgatjuk az ő szavát. Ő pedig elismétli a számunkra: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom”. Úgy tűnik, hogy az Úr megelégszik a mi szerető közelségünkkel. Kimondhatjuk, valóban igen kevés elég ahhoz, hogy az Úr megenyhüljön irányunkban, és elárasszon barátságával: „Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, gyökeret ereszt, mint a nyárfa. Hajtásai messze ágaznak, pompás lesz, mint az olajfa, s illatos, mint a Libanon.” Ezek a képek jól leírják, mennyire nagy és erős az Isten szeretete népe iránt. És szeretetének bősége magyarázza meg azt a féltékenységet is, amivel őrzi népét, amelyre minden barátságát árasztotta.

A Szent Kereszt imádsága

Március 28., csütörtök

Jer 7,23–28 – Istentisztelet hűség nélkül

Imádság az Egyházért

23hanem ezt a parancsot adtam nekik: Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen! 24De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket, hanem gonosz szívük megátalkodottságában annak tanácsai szerint jártak; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. 25Attól a naptól fogva, amelyen kijöttek atyáitok Egyiptom földjéről, mind a mai napig küldtem hozzátok valamennyi szolgámat, a prófétákat; nap mint nap, idejekorán küldtem. 26De nem hallgattak rám, és nem hajtották ide fülüket, hanem megkeményítették nyakukat, és még gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik. 27Ha elmondod nekik mindezeket az igéket, nem fognak rád hallgatni; ha szólítod őket, nem fognak válaszolni neked. 28Azért mondd nekik: Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Úrnak, az ő Istenének szavára, és nem fogadta meg az intelmet. Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból.

Jeremiás szó szerint idézi azt a buzdítást, amelyet Isten intézett Mózeshez: „Hallgassatok a szavamra!” Sajnos azonban, amint gyakran megtörtént Izrael népével, és amint velünk is megtörténik, könnyű nem hallgatni rá. Akkor nem hallgatunk rá, amikor a saját meggyőződésünkre, megszokásainkra hagyatkozunk. Ilyenkor nem az Úrra bízzuk magunkat, ám ő mégis egyre csak küldi prófétáit, hogy beleharsogjanak a süket fülekbe, és feloldják az izraeliták szívének keménységét. Ez történik Jeremiással is. Az Úr jól tudja, hogy nemigen fogják őt meghallgatni. „És ha ezt elmondod is nekik: nem fognak rád hallgatni; hívhatod őket, úgysem felelnek.” Isten ismeri gyengeségünket és konokságunkat. De nem törődik bele, továbbra is törekszik rá, hogy megváltoztassa a szívünket, kitágítsa az értelmünket, hogy részeseivé tegyen gondolatainak és művének. Megváltoztatásunk érdekében olykor keményen bánik velünk. Azt kéri ezért Jeremiástól, hogy beszéljen világosan a néphez, ne rejtsen el semmit sem. Az a kitartás, amellyel az Úr elküldi prófétáit, hasonlít az evangéliumi példabeszéd magvetőjére, aki folyton csak szórja a magokat mindenfelé, abban a reményben, hogy gyökeret vernek, és akár gazdag gyümölcsöt is teremnek. Ez a bibliai szakasz rólunk is szól. Figyeljünk tehát oda az Úr szavára, őrizzük meg azt a szívünkben, és ültessük át a gyakorlatba! Az Úr ezt a módját választotta annak, hogy fölépítse országát.

Imádság az Egyházért

Március 27., szerda

MTörv 4,1.5–9 – Gyakorlatra váltani az Úr törvényeit

Imádság a szentekkel

Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad.

5Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. 6Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: ‘Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.’ 7Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. 8Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok?9Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal. 

Mózes törvénykönyvének szerzője, miután felidézett néhány eseményt Izrael pusztai vándorlásának történetéből, azt szeretné elérni, hogy a nép a tudatára ébredjen, mi a hivatása a világban. Ezt azzal kezdi, hogy emlékezteti legfontosabb feladatára: az Úr hallgatására. „Halld, Izrael”, szól Mózes a zsidókhoz. Ez pedig nem általános vagy udvarias figyelmeztetés. Az izraelitáknak hallgatniuk kell Istent. Maga Isten döntött úgy, hogy hozzájuk intézi szavait, ezért maga Isten várja el tőlük, hogy meghallgassák e szavakat. Isten maga az, aki úgy döntött, hogy leszáll népe közé, és végigvezeti történelmén, győzelmet adva neki a többi nemzet fölött. A Tóra, a törvény pedig Izrael bölcsességének kincsestára, ezáltal lehet Isten tanúja az emberek között. Minden izraelitának vállalnia kell, hogy továbbadja a hitnek ezt a bölcsességét a következő nemzedékeknek, hogy az üdvösség története kovász lehessen a nemzedékek váltakozásában. Ennek az igerészletnek a középpontjában egy kijelentés áll, amelyet Mózes kérdés formájában fogalmaz meg, amely vezérfonalként kíséri végig Izrael útját. „Hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr?” Ám a törvény megtartása, akkor éppúgy, mint a mi korunkban, csak úgy lehetséges, ha szabad válaszként fogalmazódik meg Isten felé, aki szeretetében kiválasztott bennünket, és szeretné, ha hozzá kötődnénk az egész világra vonatkozó üdvözítő tervében. Ezért fontos, hogy a hívő hallgassa az Urat, és emlékezzen szavaira. Mindig fenyeget a kísértés, hogy csak magunkat hallgassuk, egyedül a saját dolgainkra emlékezzünk, és mindenek elé helyezzük saját aggodalmainkat. Ezért elsődleges fontosságú az Úr meghallgatása. A Szentírás szavainak hűséges hallgatása megszabadít attól, hogy önmagunk rabszolgái legyünk, eltávolít e világ divatjaitól, az Úrhoz és szeretettervéhez kapcsol bennünket.

Imádság a szentekkel

Március 26., kedd

Dán 3,25.34–43 – Azarja imája a tüzes kemencében

Imádság az Úr anyjával, Máriával

25Azarja pedig ott állt, és a tűz közepén imádságra nyitotta ajkát és így szólt: 

34Kérünk, ne szolgáltass ki minket végleg a te nevedért,
ne semmisítsd meg szövetségedet, 35ne vond meg tőlünk irgalmadat kedveltedért, Ábrahámért,
és szolgádért, Izsákért, és szentedért, Izraelért, 36akiknek azt mondtad és ígérted,
hogy megsokasítod ivadékukat mint az ég csillagait,
és mint a tengerpart fövenyét; 37mert kisebbek lettünk, Urunk, minden népnél,
és meg vagyunk ma alázva bűneinkért az egész földön. 38Nincs ez időben fejedelem, vezér vagy próféta,
sem égő-, sem étel-, sem hála-, sem illatáldozat,
sem hely a zsengeáldozatok számára előtted, 39hogy elnyerhessük irgalmadat;
de fogadd kegyesen megtört szívünket és alázatos lelkünket! 40Mint kosokból, bikákból
és ezernyi kövér bárányból álló égőáldozat,
olyan kedves legyen előtted ma a mi áldozatunk,
hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek. 41Most teljes szívvel követünk és félünk téged,
és keressük kedvedet. 42Ne engedd, hogy szégyent valljunk,
hanem tégy velünk kegyességed és nagy irgalmasságod szerint. 43Szabadíts meg minket csodáiddal,
és dicsőítsd meg, Urunk, nevedet! 

Ez a rész, amelyet most meghallgattunk, Azarja imádságát idézi fel, amikor „a lángok között” kéri az Urat, hogy lépjen közbe irgalmassága szerint. Felismeri az Istentől való elfordulás tragikus következményeit Izrael számára: „Minden népnél kisebbek lettünk, Urunk, megaláztatásban van részünk bűneinkért az egész földön. Most nincs fejedelmünk, sem prófétánk, sem vezérünk, nincs sem égő-, sem véres, sem étel-, sem illatáldozat, de még hely sem, ahová letegyük első termésünket.” Mondhatjuk, hogy ez történik a hívőkkel, amikor elhagyják Istent, amikor alábbhagy a prófécia, kialszanak a látomások, amikor az emberek világiasak lesznek, amikor a haszonszerzés logikáját, az egyéni érdekeiket kezdik követni. Valóban az történik ilyenkor, hogy mindenki csak saját feje után megy, és darabjaira hull minden szolidaritás. Éppen a nép történetének ebben a tragikus pillanatában szólal meg az igaz ember imádsága, a csekély maradéké, aki mindenkiért, az egész népért imádkozik. Ebben az imádságban megsemmisül az önzés, még a vallásos indíttatású is. Azarja nem önmagáért imádkozik, hanem az egész népért. Ez az értelme az imádságnak, melyet minden ember békéjéért, gyógyulásáért, üdvösségéért mondunk. A hívő ember tudja, hogy nem hiába imádkozik, hogy szavai nem az üres eget ostromolják csupán. Meghallgatja őt Isten, aki hűséges. Azarja tudja, hogy szavai meghallgatásra találnak; nem is annyira saját szavaiban bízik, mint inkább Isten hűségében: „ne taszíts el minket végleg, ne bontsd fel a szövetséged. Ne vondd meg tőlünk irgalmadat.” Ez az imádság a tűzben születik meg. Azarja szívében a szeretet tüze ég, és ezért meri az ég felé küldeni imáját mint teljesen elégő áldozatot: „Áldozatunk legyen ma… kedves színed előtt”. Azarja úgy áll előttünk, mint annak a hívőnek a példája, aki nem szűnik kérni az Urat a testvéreiért, Isten egész népéért és minden népért.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 25., hétfő

Urunk születésének hírüladása, Gyümölcsoltó Boldogasszony; Boldog Omeljan Kovcs görögkatolikus pap emlékezete, akit a majdaneki koncentrációs táborban gyilkoltak meg, amiért az üldözött zsidók védelmére kelt

Lk 1,26–38 – Az angyal üdvözli Máriát

Imádság az Úr anyjával, Máriával

26Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, 27egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. 28Bement hozzá az angyal, és így szólt: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.« 29Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. 30Az angyal pedig folytatta: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. 31Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. (Iz 7,14) 32Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, 33és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége«. (2 Sám 7,13; Iz 9,6) 34Mária erre így szólt az angyalhoz: »Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?« 35Az angyal ezt felelte neki: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. 36Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak,37mert Istennek semmi sem lehetetlen«. (Ter 18,14; Jób 42,2) 38Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.« És eltávozott tőle az angyal.

Az Egyház liturgiája arra a napra akar ma emlékeztetni minket, amelyen az Úr elküldte angyalát Názáretbe, hogy hírül adja Máriának: ő lesz Jézus édesanyja. Az evangélium nem a jeruzsálemi templomba visz el minket, mint amikor Keresztelő János születését adta hírül, hanem egy nyomorúságos kunyhóba, egy magányos fiatal lányhoz. A neve is igen szokványos: Mária. Az angyal belép, és üdvözli. Mária olyan, mint bármely más lány, faluja szokásos mindennapjait éli. Isten tekintete mégis őrajta pihent meg; fogantatásától fogva kiválasztatott arra, hogy ő legyen az Üdvözítő édesanyja. Isten a fogantatásától kezdve őrizte, oltalmazta, gondját viselte, mondhatnánk szépítgette, megtisztította minden szeplőtől, hogy befogadhassa az Úr Jézust. Ezért mondhatja az angyal: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” Igen, Máriát Isten szeretete tölti el. Ebben mindannyiunkat megelőz: ő az, aki úgy viszonozta ezt a szeretet, hogy teljesen átadta magát az Úrnak. Alighogy meghallja az angyal szavát, zavarba jön. Ám az angyal azonnal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” Ez a hír még mélyebben felkavarja. Hiszen még nem él együtt Józseffel, ezért ezt kérdezi az angyaltól: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” Az angyal folytatja: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával”. El tudjuk képzelni, milyen érzések kavarogtak ekkor Mária szívében! Nemet is mondhatna, és akkor nyugodtan folytathatná megszokott életét. De így kivonta volna magát Isten látóhatárából. Ha azonban igent mond, a legjobb esetben is leányanya lesz belőle. Csakhogy Mária nem saját erejében, hanem kizárólag az angyal szavában bízik, és így válaszol: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”. Ő – akit elsőként szeretett ilyen nagyon az Isten – lesz az, aki az angyal szavára úgy válaszol, hogy teljesen átadja magát. Ő, a hívők közül az első, példaként szolgál nekünk arra, hogyan legyünk Isten szavának hallgatói. Engedelmessége az üdvösség gyökere. Azon a napon, azzal az igennel megtört az ősszülők engedetlensége, és megkezdődött a megváltás ideje. Máriával együtt tanuljuk meg szívünkbe fogadni az evangéliumot, így veszünk részt a megváltás misztériumában.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 24., nagyböjt harmadik vasárnapja

Boldog Óscar Arnulfo Romero érsek, vértanú emléknapja –1980-ban az Eucharisztia bemutatása közben, az oltárnál ölték meg; a Fosse Ardeatine-i mészárlás emlékezete – 1944-ben e napon gyilkoltak meg a nácik 335 embert Rómában

Kiv 3,1–8.13–15; Zsolt 102; 1Kor 10,1–6.10–12; Lk 13,1–9

Imádság az Úr napján

A vasárnapi szentmise első olvasmánya leírja Mózes élményét Hóreb hegyén. Itt „megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban”: lángoló, de nem emésztő tűz volt. Ilyen Isten szava: égeti az életünket, de nem pusztítja el; nyugtalanságot kelt bennünk, de nem semmisít meg minket.

És az Úr azt mondja neki: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Mózes ott áll a szeretet csipkebokra előtt, egy olyan tűz előtt, amely lángol, hogy megszabadítsa népét. És az Úr, aki lángoló szeretettel szerette népét, azt kérte Mózestől, segítsen neki. A Hóreb hegyén úgy jelent meg Mózesnek, mint olyan Isten, aki közel van hozzá, vele jár az úton, soha nem hagyja el. Jézusban éri majd el csúcspontját az a meghatározás, amit Isten adott magáról a Hóreben: Jézus a végső égő csipkebokor. („Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” – Lk 12,49.) Ő azt mondta tanítványainak: „…én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).

Ez az evangéliumi szakasz úgy mutatja be Jézust, mint szőlőművest, aki közbenjár a szőlősgazdánál, hogy megmentsen egy fügefát. Ez a fa éveken keresztül nem hozott gyümölcsöt, és a dühös gazda ki akarja vágatni. A szőlőműves kitartóan kéri, hogy a gazda várjon még egy kicsit. Könyörgése eljut a gazdához, és meggyőzi őt. Ezzel a példabeszéddel Jézus a mi életünkről szól, amely gyakran nem terem gyümölcsöt. Jézus irgalmassága azonban megmenti, mert ő mindannyiunk védelmezője. Ám azt is kéri tőlünk, hagyjuk, hogy megérintse szívünket. – A nagyböjt alkalmas idő arra, hogy engedjük, az evangélium megérintse a szívünket.

Imádság az Úr napján

Március 23., szombat

Mik 7,14–15.18–20 – Isten csodatettei az ő szeretetében nyilvánulnak meg

Előesti imádság

14Legeltesd botoddal népedet,
örökséged nyáját,
mely magányosan lakik az erdőségben,
a kertek közepén.
Legeljék Básánt és Gileádot,
mint a hajdankor napjaiban. 15Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről,
csodálatos dolgokat mutatok majd neki. 

18Melyik isten hasonló hozzád,
aki megbocsátod a gonoszságot,
és elengeded örökrészed maradékainak bűnét?
Nem folytatja tovább haragját,
mert az irgalmasságot szereti. 19Ismét irgalmaz Ő majd nekünk;
leveszi rólunk gonoszságainkat,
s a tenger mélyére veti minden bűnünket. 

Ez a rész, amelyet elolvastunk Mikeás próféta könyvéből, a remény liturgiája, ahol különleges párbeszéd jön létre Izrael és Isten között. Az elején a próféta azért könyörög az Úrhoz, hogy lépjen föl népe körében, és ismételje meg az Egyiptomban végbevitt csodákat: „Mint azokban a napokban, amikor kivonultál Egyiptomból: mutass nekünk csodajeleket!” Igyekszik emlékezetébe idézni az okokat, amelyek miatt kéri közbelépését. Van egy alapvető ok: Isten irgalma. Mikeás itt egy rövid, de nagyon intenzív himnuszt sző mondandójába az irgalomról: „Melyik Isten olyan, mint te, aki elveszed a gonoszságot, és megbocsátod a vétkeket? Aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az irgalomban?” Azután mintegy a néphez fordulva a próféta egy rövid elmélkedést iktat be, aminek célja a remény felszítása: „Irgalmazz nekünk még ez egyszer” – kéri. Ezután két igen hatékony képpel mutatja meg, miképpen gyakorolhatja irgalmát az Isten: „tipord össze vétkeinket”, majd pedig, Istenhez fordulva: „vesd a tenger mélyére minden bűnünket”. Az Úr a tengerbe veszejti minden vétkünket és minden bűnünket. Hogyne hatódnánk meg – vonhatjuk le mindnyájan a következtetést – ezen a hatalmas szereteten, hogyne engednénk magunkat átölelni annak az Istennek, aki kész nem csupán arra, hogy elfelejtse, hanem arra is, hogy megsemmisítse bűneinket? Isten azért bocsátja meg Izrael vétkeit, mert ígéretet tett neki „ősidőktől fogva”, ezért mutatja meg ismét hűségét és jóindulatát. S mindez akkor tárul föl a maga teljességében, amikor elküldi Fiát a földre, hogy ő maga vegye a vállára minden bűnünk súlyát, és a kereszten elszenvedett halála révén véglegesen eltörölje bűneinket. Jézus arca az irgalom arca, ami megment.

Előesti imádság

Március 22., péntek

Ter 37,3–4.12–13.17b–28 – József és testvérei

A Szent Kereszt imádsága

3Izrael ráadásul minden fiánál jobban szerette Józsefet, mert öregségében nemzette, ezért készíttetett neki egy tarka köntöst. 4Amikor testvérei látták, hogy apjuk őt minden fiánál jobban szereti, meggyűlölték, és egy jó szót sem tudtak szólni hozzá. 

12Amikor testvérei egyszer apjuk nyájait legeltetve Szíchemben tartózkodtak,13Izrael azt mondta Józsefnek: »Testvéreid Szíchemben legeltetik a juhokat. Gyere, hadd küldjelek el hozzájuk!« Ő azt felelte:

József elment tehát a testvérei után, és Dótainban meg is találta őket. 18Amikor messziről meglátták, mielőtt még odaért volna hozzájuk, arra gondoltak, hogy megölik. 19Így szóltak ugyanis egymáshoz: »Itt jön az álomlátó! 20Gyertek, öljük meg, dobjuk egy régi vízverembe, és mondjuk azt, hogy fenevad tépte szét. Akkor majd meglátjuk, mit használnak neki az álmai!« 21Amikor azonban Rúben meghallotta ezt, azon volt, hogy kiszabadítsa a kezükből, ezért így szólt:22»Ne vegyétek el az életét! Ne ontsatok vért, inkább dobjátok ebbe a pusztai vízverembe, és őrizzétek meg tisztán a kezeteket!« Ezt csak azért mondta, mert ki akarta szabadítani a kezükből, és visszaadni atyjának. 23Így tehát, amikor odaért testvéreihez, azok tüstént lehúzták róla a tarka, bokáig érő köntöst, 24őt pedig beledobták a régi vízverembe, amelyben nem volt víz. 25Amikor aztán leültek enni, és föltekintve látták, hogy izmaelita vándorkereskedők jönnek arrafelé Gileádból, és fűszert, gyantát és mirhazsengét visznek tevéiken Egyiptomba.26Júda ekkor azt mondta a testvéreinek: »Mi hasznunk, ha megöljük testvérünket, és a vérét eltitkoljuk? 27Jobb lesz, ha eladjuk az izmaelitáknak, és nem szennyezzük be a kezünket. Hiszen testünk és vérünk ő!« Testvérei hallgattak szavára, 28és amikor odaértek a mádiánita kereskedők, kihúzták a vízveremből, és eladták az izmaelitáknak húsz ezüstért. Azok elvitték Egyiptomba.

A Teremtés könyvének ez a részlete Józsefnek, Jákob és legkedvesebb felesége, Ráchel fiának a történetét beszéli el, amikor a testvérek, akiket elfog az irigység Józsefnek a családban betöltött szerepe miatt, igyekeznek megszabadulni tőle. Ebben az emblematikus történetben megláthatjuk Józsefben, az irigységből elítélt igaz emberben Jézus alakját, akiről majd néhány hét múlva hallgatjuk meg, miképpen adták el és ítélték el irigységből, igaztalanul a papok, az írástudók és a farizeusok, a rómaiaknak és Jeruzsálem lakosainak cinkos segítségével. Ruben, József legidősebb fivére ráveszi testvéreit, hogy ne öljék meg őt, hanem adják el az arra járó kereskedőknek. Ezek pedig, miután megvásárolták Józsefet, elviszik Egyiptom földjére, ahol azonban kiváló szervezőképessége révén József az egyiptomi társadalom legfelső szintjére jut el, és a fáraó egyik legközelebbi tisztviselője lesz. Tudjuk, hogy József nem áll bosszút testvérein. Éppen ellenkezőleg, az éhínség idején ő lesz a megmentője testvéreinek és édesapjának, ám előbb újrateremti a testvéri kapcsolatot, amelyet fivérei tönkretettek. József története segít számunkra megérteni Jézusét, aki megment bennünket a bűntől és a haláltól. Ezt azzal kezdi, hogy megment minket az egyedülléttől, létrehoz egy új testvériséget, a kapcsolatok olyan új szövedékét, amely nem a vérségi köteléken alapszik, hanem azon a szerető lelkületen, amit ő maga ad nekünk. Így leszünk részesei az ő látásmódjának, az ő nagy álmának, hogy a föld minden népe egyetlen nagy családot alkosson, amelynek Isten az Atyja, és ahol ő maga az elsőszülött.

A Szent Kereszt imádsága

Március 21., csütörtök

Jer 17,5–10 – Az ember ne bízzon a másik emberben

Imádság az Egyházért

5Így szól az Úr:
»Átkozott az ember, aki emberben bízik
és testet tesz támaszává,
de az Úrtól eltávozik szíve! 6Olyan lesz, mint a tamariszk a pusztában:
nem látja, ha valami jó jön;
kiaszott vidéken lakik a sivatagban,
szikes és lakatlan földön. 7Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik,
és az Úr lesz bizodalma!

Jelképes cselekedet: a próféta nőtlensége

8Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa,
mely a folyóhoz ereszti gyökereit:
nem fél, ha jön a hőség,
lombja zöldellni fog;
száraz esztendőben sem aggódik,
és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.

Bölcs mondások

9Csalárdabb a szív mindennél, és gyógyíthatatlan;
ki ismeri azt? 10Én, az Úr, kikutatom a szívet,
megvizsgálom a veséket,
hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint,
cselekedeteinek gyümölcse szerint.

Ebben a részben Jeremiás próféta olyan témát elevenít föl, amely az Ószövetség több könyvében is szerepel. Ez a „két út” képe: az egyik út azé az emberé, aki önmagában és a saját erejében bízik, és ezért biztos összeomlás vár rá; a másik út azé, aki az Úrban bízik, és virágzik, mint a fa, amely a folyóig ereszti gyökerét. A próféta korábban azzal vádolta Izraelt, hogy elhagyta Urát, Egyiptomhoz és Asszíriához fordult segítségért, mert abban bízott, hogy tőlük támaszt és védelmet kaphat. A Nílus (Egyiptom) és az Eufrátesz (Asszíria) vizeinek bősége arra ösztökélte Izraelt, hogy a két nagyhatalomhoz forduljon, ám ez keserű csalódást okoz: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik… Olyan lesz, mint a cserje a pusztában… a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön.” Ezzel a képpel a próféta megmutatja, mennyire üres dolog az emberi hatalomba vetni bizalmunkat. Egyedül az Úr képes megvédeni ezt a kicsiny népet, ő képes arra, hogy naggyá tegye, miközben szabad marad a hatalmasok mohósága közepette. A próféta ezért így szól: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye”. Az ilyen ember – folytatja Jeremiás – valóban bőséget fog élvezni: „Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” A víz képével, amely a Közel-Kelet sivatagos vidékein a bőség és az élet jelképe, a próféta azt akarja hallgatósága tudtára adni, hogy feltétlenül meg kell maradniuk az Úr és a szövetség iránti hűségben. Jeremiás zárószavai a szívről szólnak, amely az érzelmek mélységét jelképezi, és azt a helyet, ahol meghozzuk a döntést, hogy örökre az Úrhoz kötjük magunkat.

Imádság az Egyházért