Július 31., kedd

Mt13,36-43. Jézus megmagyarázza a konkolyról szóló példabeszédet

Imádság az Úr anyjával, Máriával

36Akkor elbocsátotta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: »Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!« 37Ő azt felelte nekik: »Aki a jó magot veti, az az Emberfia. 38A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. 39Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. 40Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: 41az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik gonoszságot cselekszenek, 42és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. 43Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!

A tanítványok kérik Jézust, hogy magyarázza el a konkolyról szóló példabeszédet. A bensőséges együttlét perceiben a tanítványok könnyebben rászánják magukat, hogy kérdezzenek Jézustól és kiöntsék a lelküket. Ezek a pillanatok azokhoz hasonlítanak, melyeket minden közösség megél, amikor összegyűlik a közös imádságban. Jézus mindenütt ott van, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében. Isten szavának közös hallgatása nagy értékkel és különös kegyelemmel bír, amely éppen Jézus jelenlétéből adódik. Jézus összegyűjti a tanítványokat, és szinte szóról szóra, képről képre elmagyarázza nekik a példabeszédet, hogy az evangéliumból semmi se maradjon homályban. Ez a lényege ennek a baráti kapcsolatnak, amit különösképpen János hangsúlyoz ki, például akkor, amikor Jézus a következőket mondja a tanítványoknak: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, [...] mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek." (Jn 15,15) A Jézushoz fűződő barátság lehetővé teszi, hogy az evangélium értelmének mélyére hatoljunk. Jézus elmagyarázza a tanítványoknak, hogy a jó mag és a konkoly, amikről a példázat szólt, együtt nőnek. Nincsenek külön földek, mint a manicheista felosztásban, egyik oldalon a jók, a másikon a rosszak. A konkoly, vagyis a rossz jelen van a világban és minden hívő szívében, mint ahogy a tanítványok közösségében is. A jó és a rossz ott lakik minden népben, minden kultúrában, minden közösségben és minden szívben. Míg a történelem folyamán a türelem pillanatait éljük, az idők végezetén elérkezik az aratás, eljön az ítélet és a szétválasztás napja. Az Úr azonban szíve mélyén végig reménykedik, hogy a konkolyból búza lesz, ezért pedig mindannyian felelősek vagyunk. Fontos, hogy a hívők törődjenek a lelkükben növekvő konkoly búzává változtatásával, mint ahogyan azzal is, ami mások lelkében növekszik.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 30., hétfő

Az 1991-ben Nápolyban meghalt értelmi fogyatékos Nunzia emléknapja, és minden értelmi fogyatékosé, akik az Úrban találtak végső nyugalomra

Mt 13,31–35. A mustármag és a kovász

Imádság a szegényekért

31Egy másik példabeszédet is mondott nekik: »Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet egy ember megfogott, és elvetett a szántóföldjébe. 32Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz más veteményeknél. Fa lesz belőle, úgyhogy jönnek az ég madarai, és az ágai közt fészkelnek«.
(Dán 4,8k.18)

Példabeszéd a kovászról

33Azután egy másik példabeszédet mondott nekik: »Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész.«

A példabeszédek értelme

34Mindezeket Jézus példabeszédekben mondta el a tömegnek. Példabeszéd nélkül semmit sem mondott nekik,35hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
»Példabeszédekre nyitom ajkamat, 
kijelentem a világ alapítása óta
elrejtett dolgokat«.
(Zsolt 78,2)

Ez a példabeszéd talán Jézus első hallgatóinak kérdésére adott válasz volt: hogy van az, hogy Isten országa csak ennyire nehezen mutatkozhat meg? A mustármag egyike a legkisebb magoknak. Ám ha egyszer megnő, eléri a két-három méteres magasságot is, és ágain akár madarak is megpihenhetnek. Jézus azt mondja, ez történik majd az evangéliummal is: eleinte túl szerénynek, jelentéktelennek, gyengének tartják, mint a legkisebb magocskát. És ez igaz is. Hiszen mi lehet törékenyebb az evangéliumnál? Egy szó csupán, amely váratlanul ér, amelyet el lehet felejteni, el lehet hessegetni. Nem nyomja el akaratunkat – bár sokszor ezt szeretnék azért, hogy ne kelljen bíznunk benne. Ha befogadják és növesztik, az evangélium hamar megmutatkozik, és hatása túlmutat saját magunkon is. Gyakran lebecsüljük a szerény kezdeteket, rögtön az elején belefáradunk, azonnal akarjuk látni munkánk gyümölcseit, szeretnénk úrrá lenni a bajainkon, saját esendőségünkön is. Mégis a legkisebb, legjelentéktelenebb magból fakad a legnagyobb élő valóság! Ezt a tanulságot segít megvilágítani a következő példabeszéd is. Egy asszony kenyeret akar sütni. A liszthez kovászt kever, összegyúrja és a tésztát kendővel letakarva egész éjszaka kelni hagyja. Reggelre a tészta szépen megkel, pusztán a kevéske kovásztól. Az evangélista most is felhívja a figyelmet az aránybeli különbségre, amely a szerény kezdet és a vég nagysága között feszül. Ilyen az evangélium. Ezek a sorok arra tanítanak, hogy nem fontos, látszik-e a mennyiség, nem fontosak a nagy számok; Isten előtt csakis a kovász számít. A kovásznak el kell vegyülnie a lisztben, hogy a tészta kelni tudjon. A vetőmag is csak akkor ad termést, ha a földbe hullva elhal. A szeretet titka ez: csak akkor mutatja meg igazi erejét, akkor tud csak kibontakozni, ha odaadja magát. Aki meg akarja őrizni az életét, elveszíti azt. A hívek közösségére is vonatkozik ez az igazság: a közösség kicsi és gyenge, de ha engedi, hogy az Úr Lelke vezesse, növekedésnek indul és sokakat képes befogadni, mint a kovász, amely az emberek életét indítja növekedésnek.

Imádság a szegényekért

Július 29., évközi 17. vasárnap

Márta emléknapja. Az Úr Jézust fogadta házában.

2Kir 4,42–44; 145; Ef 4,1–6; Jn 6,1–15

Imádság az Úr napján

Jézus a hegyen van, tanítványai körében és – ahogy azt egy mester szokta – tanítja a körülötte lévőket. János így ír: „Amikor Jézus fölemelte szemét, látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá.” Jézus nem ragad le önmaga és önnön műveinek szemlélésénél. Leszállt a Földre, és mindenben hasonlóvá lett az emberekhez. Ám most mégis kissé magasabbra megy, a hegyre, ahol közelebb van Istenhez, ugyanakkor a hegytetőről jobban látja az embereket. Csak akkor lehet az emberekre új szemmel nézni, akkor lehet megérteni kérdéseiket és szükségleteiket, ha Istent és együttérzését befogadjuk szívünkbe (ezt jelenti a hegyre való felmenetel).

Az emberek szerettek Jézussal lenni. Olykor akkora érdeklődéssel hallgatták szavait, hogy még az éhségről is megfeledkeztek (micsoda különbség ez hozzánk képest, akiknek oly gyakran csak kevés időnk jut Istenre!). Akkor Jézus – nem a tanítványok –, észreveszi, hogy az embereknek kenyérre van szükségük. Jézus odahívja Fülöpöt, aki Betszaidából származott, és ezért jól ismerte a környéket. Megkérdezi tőle: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Fülöp rövid fejszámolás után válaszolja: lehetetlen annyi pénzt találni, amennyiből ennyi embernek elegendő kenyeret lehetne venni. Jézus kérdése csakugyan teljesen irreális. András, aki fültanúja e párbeszédnek, előlép és elmondja, hogy talált egy fiút, akinek van öt árpakenyere és két hala. És szomorú realizmussal hozzáteszi: „De mi ez ennyinek?” Úgy tűnik, a tanítványok számára a téma ezzel be van fejezve. Úgy látszik, hogy a tanítványok realizmusa és gyakorlatiassága győz.

Jézus tökéletesen bízik az Atyában, és pontosan tudja, hogy „Istennek minden lehetséges”. Jézus azt mondja, hogy ültessék le az embereket a fűre. „Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom. Zöldellő mezőkre terelget engem” – énekli a 23. zsoltár, amely szinte megelőlegezi ezt a csodálatos jelenetet. Amikor mindenki leült, Jézus fogja a kenyeret, hálát ad a mennyei Atyának és szétosztja mindenkinek. Másként, mint a szinoptikusoknál, ahol ez a tanítványok feladata: itt maga Jézus fogja és osztja szét a kenyeret.

Jézus mégsem a semmiből cselekszik. Szüksége van az öt árpakenyérre – az árpakenyér a szegények eledele volt, nem a legjobb, nem a legízletesebb vagy legtáplálóbb kenyér. Ezekkel a szegényes kenyerekkel lakat jól ötezer embert, hiszen ennyien telepedtek le a fűbe. Az a kevés, amink van – egy kis szeretet és együttérzés, a szegényes anyagi javak, némi odaadás, egy kevés idő – elég ahhoz, hogy legyőzze az éhséget, a lélekét éppúgy, mint a testét. Csak azon múlik, hogy azt a keveset, amink van, az Úr kezeibe tegyük, és ne a saját kicsinyes kezeinkben szorongatva tartsuk meg magunknak. Az evangélista elbeszéli, hogy az étkezés után mindannyian ámultak azon, amit Jézus tett, úgyhogy királlyá akarták őt tenni. Ám Jézus újra eltávozott onnan a hegyre. Nem akarta megcsúfolni a másik kenyér utáni múlhatatlan éhséget, az Atyával való szeretetteljes és tartós kapcsolat utáni vágyakozást. S mi a hegyen lévő Jézussal folytatjuk imánkat: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

Imádság az Úr napján

Július 28., szombat

Mt 13,24–30. A konkoly

Előesti imádság

24Más példabeszédet is mondott nekik: »Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. 25Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. 26Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. 27Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: ‘Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?’ 28Azt felelte nekik: ‘Ellenséges ember cselekedte ezt.’ A szolgák erre megkérdezték tőle: ‘Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?’ 29Ő azonban azt felelte: ‘Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is.30Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.’«

A példabeszédben szereplő aratás ura rendkívül különösen viselkedik. Észreveszi, hogy az ellenség konkolyt hintett el ott, ahol ő jó búzamagot szórt a földbe. Az őt figyelmeztető szolgáinak ennek ellenére elejétől fogva megtiltja, hogy levágják a gazt. Vajon miért szab a gazda határt azok buzgóságának, akik csak munkája eredményét akarják megvédeni? A kérdés elvezet Isten szeretetének misztériumához, amely túlnő a mi logikánkon. Azt mondhatjuk, hogy ebből a példabeszédből ered a keresztény türelem: kiszárítja a manicheizmus gonosz – valóban gonosz gyomnövényét, amely az embereket jókra rosszakra, igazakra és igaztalanokra osztja. Ez a példabeszéd nemcsak a fenntartások nélküli türelemre hív, hanem az ellenség tiszteletére is, még akkor is, ha nemcsak személyes ellenségről, hanem egy szentebb, igazabb ügy, Isten, az igazságosság, a nemzet vagy a szabadság ügyének ellenségéről is van szó. Megmarad azonban ennek az ellenségnek a titka: míg mindenki alszik, ő a vetés kellős közepén elveti a viszály magvait, a gazt, amely megfojtja a jó magokat. A gonosz misztériuma ez, amelyre nem másik rosszal, hanem a remény erejével, a búza őrzésével kell válaszolni. Kihívás az is, hogy nagyobb figyelemmel kell virrasztani, nem szabad elaludni, nehogy az ellenség még több konkolyt vessen a búzaszemek közé. A gazda döntése igen távol áll a mi logikánktól és beidegződéseinktől: a béke új kultúráját alapítja meg. Manapság, amikor egyre gyakoribbak a drámai konfliktusok, ez az evangéliumi szakasz a párbeszédre és a találkozásra hív. Ez a hozzáállás egyáltalán nem a gyengeség vagy a belenyugvás jele. Nem arról van szó, hogy eltűrjük a rosszat, hanem arról, hogy a bűnösöket ne pusztítsuk el. Az Úr minden embernek lehetőséget ad, hogy a szíve mélyén megtalálja Istennek és az ő igazságának lenyomatát, és így megváltoztassa az életét.

Előesti imádság

Július 27, péntek

Mt 13,18–23. A magvető

A Szent Kereszt imádság

18Halljátok hát, hogy mit jelent a magvető példabeszéde: 19Amikor valaki hallja az ország igéjét, s nem érti meg, akkor eljön a gonosz és elragadja, amit a szívébe vetettek: ez az, ami az útfélre esett. 20A köves helyre hullott mag pedig az, aki hallja az igét, s mindjárt be is fogadja örömmel, 21de nincs gyökere, és csak ideig-óráig tart. Amikor az ige miatt szorongatás és üldözés támad, hamar megbotránkozik. 22A tövisek közé hullott pedig az, aki hallja az igét, de a világ gondjai és a csalóka gazdagság elfojtja azt, és az gyümölcsöt nem hoz. 23A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti azt. Aztán gyümölcsöt hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.«

Ez az evangéliumi rész a magvetőről szóló példabeszéd értelmezése, amit maga Jézus is elmagyaráz a tanítványainak. A magvető széles nyalábokban vetette a magot, ami „Isten országának hirdetése”, magyarázza Jézus. De csak a jó földbe hullott magok hoznak bő termést. Az útfélre esett magokat elragadja a Gonosz, mondja Jézus. Így van ez azzal, aki hallja az igét, de nem érti meg, megkapja az evangélium üzenetét, de az nem marad meg benne. Aztán ott van a köves helyre hullott mag. Ez az az ember, aki jó akarattal hallgat, de aztán elragadják a nehézségek, a szorongatás változékonyság. A tövisek közé hullott pedig az, aki hallgatja az igét, de a világ gondjai és a gazdagság győzedelmeskednek a mag ereje felett. Végül a jó föld, aki hallgatja az evangéliumot és gyümölcsöt is hoz. Jézus nem mondja, ki a magvető, de egyértelmű, hogy ő maga az. Ő szórja bőkezűen a magokat, nem más, nem is mi magunk. Nem választja ki előre a talajt, amire a magot szórja. Úgy tűnik, azokban a földekben is bízik, amelyek inkább utak, vagy kőkupacok, mint felszántott helyek, amelyek készek befogadni a magot. Az egész föld fontos a magvetőnek. A föld pedig az emberek szíve. Talán meg kell jegyeznünk, hogy a szívünk nem mindig ez vagy az a föld. Könnyen lehet, hogy olykor a szívünk olyan, mint egy köves út, vagy nem szilárd, tövissel teli talaj, máskor pedig jó föld. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy jó és befogadó föld legyünk. Azt is kéri tőlünk, hogy segítsünk neki a magvetésben, mindenhol. Ez az ima értelme, hogy az Atya munkásokat küldjön a szőlőjébe; ebben az esetben küldjön magvetőket a mi világunk számtalan földjére. És Jézus, ezt a nagylelkűséget kéri a magvetésben. A mag sehol sem a mienk, az Úrtól kapjuk: ez az evangélium.

A Szent Kereszt imádság

Július 26., csütörtök

Joachim és Anna, az Úr nagyszüleinek ünnepnapja. Emlékezünk minden olyan idős emberre, akik szeretettel nyilvánítják ki hitüket a fiatalabbak felé. A Rómában 1992-ben pszichés betegségben elhunyt Maria emléknapja. Vele együtt az összes pszichés betegre emlékezünk.

Mt 13,10–17. Miért beszél Jézus példabeszédekben

Imádság az Egyházért

10Odamentek hozzá a tanítványok és megkérdezték tőle: »Miért példabeszédekben szólsz hozzájuk?« 11Ő ezt válaszolta nekik: »Mert nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkait, nekik viszont nem adatik meg. 12Akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. 13Azért szólok hozzájuk példabeszédekben, mert néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek. 14Beteljesedik rajtuk Izajás jövendölése, aki azt mondta:
‘Hallván hallotok majd, de nem értetek, 
és nézvén néztek, de nem láttok.
15Mert elhízott a szíve e népnek, 
a fülükkel nehezen hallanak, 
a szemüket pedig behunyták, 
nehogy lássanak a szemükkel, 
halljanak a fülükkel, 
értsenek a szívükkel; 
nehogy megtérjenek, s meggyógyítsam őket’. (Iz 6,9-10) 16A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. 17Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

Jézus éppen a magvetőről szóló példabeszédet mondta el. Mintaszerű példabeszéd ez, olyan értelemben, hogy ha ezt nem értjük meg, nem lesz könnyű dolgunk a többivel. Valójában ezzel a példabeszéddel Jézus új módon hirdeti az evangéliumot, példabeszédeken keresztül. A példabeszédekben átfedés van a fogalmak a képek, a mindennapi élet eseményei közt, így jól érthetőkké válnak minden hallgató számára.  Az evangéliumnak mindenhová el kellett érni. Mindenki meghallgathatta és mindenkin segíthetett. Az apostolok, akiket megérintett Jézus e választása, ezt kérdezik tőle egyenesen: „Miért példabeszédekben szólsz hozzájuk?” Az Isten országát, amely az evangélium hirdetésének középpontjában áll, érthető módon kellett közvetíteni anélkül, hogy félreértsék. A zsidók szerint a Messiásnak politikai, olykor erőszakos eszközökkel kellett volna megalapítania a birodalmat. Jézus nem akarta, hogy félreértsék. Ezért használ olyan nyelvezetet amely a szívekig hatol. Aki szomjazik a szeretetre, az mindig bővelkedni fog benne. Aki nem szomjazza a szeretetet, az még jobban ki fog száradni. Így megérthetjük Jézus szavait: akinek van, annak még adnak, és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. A példabeszéd nyelvezete magával ragadja a hallgatóságot és fegyvertelenné teszi a farizeusokat. Isten egyébként a kicsiknek és a gyengéknek nyilatkoztatja ki „országa titkait”. Ők országának címzettjei. Ezért így szól a tanítványokhoz: „A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall.” Nekik, csakúgy, mint a gyengéknek, megadatott a kegyelem, hogy megérintsék, meghallgassák és szemükkel lássák Jézust. Ő Isten „példabeszéde” közöttünk.

Imádság az Egyházért

Július 25., szerda

Szent Jakab apostol, Zebedeus fiának emléknapja. Az apostolok közül ő szenvedett először mártírhalált. Sírját Compostelában tisztelik.

Mt 20,20–28. Jakab, Zebedeus fia

Imádság az apostolokkal

20Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit.21Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« 22Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« 23Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
24Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. 25Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. 26Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, 27és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. 28Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus a Galileai-tó partján találkozott Jakabbal és meghívta őt, hogy testvérével, Jánossal együtt kövesse: Jakab – akit „idősebbnek” hívnak, hogy megkülönböztessék a másik Jakabtól – Jézus hívásának azonnali meghallgatására a tanítványok életének útjára lépett. A többiekkel együtt ő sem értette mindig az Úr szeretetének saját életére vonatkozó tervét, és őt is, mint a többieket, elfogta a kísértés, hogy a rendszert és abban a maga szerepét keresse. Valójában tanítványnak lenni olyan valami, ami mindenekelőtt figyelmet, meghallgatást igényel, nem pedig saját helyünk keresését. Sajnos tényleg könnyű engedni a kísértésnek, hogy a magunk urai legyünk. És olykor alattomos módon történik mindez, talán amikor próbáljuk – ahogy ma mondjuk – megvalósítani önmagunkat. Hogy megvalósítsuk önmagunkat, ki kell lépnünk önmagunkból, nem szabad a középpontba vagy az első helyre helyeznünk magunkat. A tanítvány mindenekelőtt hallgatja mesterét, hogy hozzá hasonlóvá váljon, és hogy megkapja tőle a küldetését, amit be kell teljesítenie. A tanítványi lét az Úr szüntelen követését és Isten szavának folytonos hallgatását kéri. Ilyen értelemben nem lehet egyszer és mindenkorra tanítvánnyá lenni. Mindennap igent kell mondani az ige hallgatására és újra el kell határozni annak követését. Az epizód Máté elbeszélésében arra a nehézségre mutat rá, amellyel mindannyian találkozunk az Úr követése során. A két Zebedeus fiú anyjának kérése, hogy gyermekei Jézus mellett kapjanak helyet, nem volt ártatlan. És a többiek féltékeny reakciója nem is várat magára. Jézus viszont ismét türelmesen javítja ki és tovább tanítja őket. A feltámadt Jézussal való találkozása és a Szentléleknek a szívébe való befogadása az evangélium tanújává teszi Jakabot, egészen a vértanúságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki vértanúságot szenvedett. Azon a napon Jakab ugyanabból a kehelyből ivott, mint Jézus. Élete olyan lett, mint a Mesteré: másokért áldozta fel. És ez volt az, amit Ura kért tőle. És a végsőkig engedelmeskedve, Jakab véghezvitte a küldetést, amit Jézus bízott rá.

Imádság az apostolokkal

Július 24., kedd

Mt 12,46–50. Íme az én anyám és testvéreim

Imádság az Úr anyjával, Máriával

46Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele.47Valaki szólt neki: »Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.« 48Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« 49Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. 50Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám.«

A szinoptikusok mind írnak erről a történésről. Jézus a tömeghez beszél, amikor anyja és testvérei megérkeznek és szeretnének találkozni vele. Az őt körülvevő tömeg miatt viszont a rokonok nem tudják őt megközelíteni. Az evangélista megjegyzi, hogy a rokonok „kint” vannak, tehát nem azok között, akik őt hallgatják. Ez a megjegyzés nem annyira a térre értendő, hanem inkább a nyitottságra, hogy hallgassuk őt. Így megtörténhet, hogy olyannyira Jézus „rokonainak” érezzük magunkat, vagyis az intézmény tagjainak, hogy nem érezzük szükségét Isten szava hallgatásának, és a felénk irányuló segítségnek. Jézus azt válaszolja annak, aki azt mondja neki, hogy anyja és testvérei kint várnak rá: anyja és testvérei azok, akik hallgatják őt, akik „bent” vannak, hogy hallgassák az evangélium hirdetését. Egy olyan kultúrában, mint a zsidó, ahol a vérszerinti kapcsolatok meghatározók voltak a vallási hovatartozásban, a családtagok efféle el nem ismerése meglehetősen meghökkentő volt. Jézus valójában világosan rá akart mutatni új családjára, amely a tanítványaiból és azokból áll, akik követik őt és megbíznak benne. A vérségi kapcsolat, a klánhoz tartozás, a nemzeti hovatartozás, a kulturális vagy származásbeli kötelék egyáltalán nem meghatározó Isten országában. Sőt, olykor alkalmat adnak a másoktól való elzárkózásra. Ezeket a kapcsolatokat áthatja Isten szava, amely megtisztítja őket, hogy ne zárkózottságra és harcra adjon alkalmat, hanem a testvériségre. Az Isten szava a szívekbe kiáradt Lélek működésén keresztül tökélesíti és újjá teremti a „természetes” kapcsolatokat. Isten szavának hallgatásából új család születik, amely sokkal szélesebb és szilárdabb a természetesnél. A kapcsolatok nem ránk alapulnak, hanem Isten szavára. A keresztény közösség gyakran az egyetlen család az egyedülállók, a szegények, az elhagyatottak, a szomorkodók, az üldözöttek számára, amely befogadja és óvja őket, és arra hivatott, hogy mindenki számára a testvéri élet példája legyen.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 23., hétfő

Szent Antalra és Szent Teodózra, a kijevi a barlangmonostor alapítóira (†1073), és az orosz és az ukrán szerzetesség atyjaira emlékezünk. Az ukrán és az orosz keresztények emléknapja.

Mt 12, 38–42. Jónás próféta jele

Imádság a szegényekért

38Ekkor az írástudók és farizeusok közül egyesek azt mondták neki: »Mester, szeretnénk tőled egy jelet látni.«
39Ő azt válaszolta nekik: »A gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét.
40Mert amint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel, úgy lesz az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel.
(Jón 2,1) 41A ninivei férfiak föltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el fogják ítélni azt, mert ők megtértek Jónás igehirdetésére; és íme, nagyobb van itt, mint Jónás.
(Jón 3,5) 42Dél királynője föl fog támadni az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el fogja ítélni azt, mert ő eljött a föld határairól, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét; és íme, nagyobb van itt, mint Salamon.
(1 Kir 10,1-10)

Hányszor előfordul, hogy az írástudókhoz hasonlóan mi magunk is jelet kérünk, hogy megnyugodjunk és bizonyosságot nyerjünk! Észszerű kérésnek tűnik; tulajdonképpen jogos is. Fülöp is kérte: mutasd meg nekünk az Atyát és az elég nekünk. Alapjában véve teljesen természetesnek tűnhet, hogy hitünkhöz kielégítő bizonyítékokra, világos jelekre van szükség, amelyek segítenek a döntésben. A kérés kétértelmű és bizalmatlanságot tükröz. Merthogy hitünkhöz nem elég Jézus összes tettének és szavának tanúságtétele, hanem alapos bizonyítékokat keresünk, amelyek megszabadítanak a választás és a döntéshozatal nehézségeitől. Valójában nemcsak az evangéliumi embereknek, hanem nekünk is számtalan csodával mutatkozik meg az Úr, amelyből világosan láthatjuk jelenlétét – nem azért, hogy meggyőzzön minket, hanem hogy tudatában legyünk az ő és a mi szeretetünk hatalmának. Jézus nem tud más jelet mutatni, mint Jónás prófétáét, azaz a halálának és feltámadásának titkát. Ahogyan Jónást három napig tartotta az Úr a cethal gyomrában, onnan Ninivébe küldte tanítani, így az Emberfia is három napig nyugszik a földben, majd az Atya feltámasztja őt, hogy mindenki megváltója legyen. Ezért ábrázolták igen gyakran a katakombák sírkövein Jónást. Jézust az Isten jelként adta az embereknek, összehasonlíthatatlanul nagyobb jelként, mint ami Jónás volt Ninive számára. Nekünk pedig nehezünkre esik Jézusban hinni, hozzá megtérni, és a szavaira bízni magunkat. Sába királynője hosszú utat tett meg azért, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Nekünk még az is a nehezünkre esik, hogy kezünkbe vegyük és olvassuk az evangéliumot. Ma nem különleges, csodás, ezoterikus jelekre van szükség, hanem az evangélium erős és tiszta hangú hirdetésére, amelyhez a leggyengébbek iránti irgalmas cselekedetek egész sora társul. Jézus ilyen jeleket vitt végbe, és ezzel bízta meg mindenkori tanítványait is. Ez az evangéliumi szakasz minden egyes tanítványt és minden keresztény közösséget faggat: vajon valóban „jelei-e” a szeretetnek és az irgalmasságnak? Jézus folyamatosan egyházára bízza a feladatot, hogy legyen a világ világossága és sója.

Imádság a szegényekért

Július 22., évközi 16. vasárnap

Szent Mária Magdolna ünnepe. Hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt.

Jer 23,1–6; Zsolt 22; Ef 2,13–18; Mk 6,30–34

Imádság Úr napján

Jézus ezt mondja a tanítványoknak: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit!”. A vasárnapi találkozás az Úrral nem választ el bennünket az élet szokásos ütemétől, hanem épp összekapcsolja az elmúlt hetet a következő héttel; mint egy fénysugár, amely megvilágítja a tegnapot, hogy jobban megértsük, és a holnapot, hogy nyomon kövessük.

Ez történik az evangéliumban, amikor Jézus és a tanítványok hajóra szállnak, hogy átkeljenek a túlsó partra. A hajón való átkelés az egyik partról a másikra hasonlít a vasárnaphoz, amely összeköt minket a tenger partjaival, ahol mindig rászoruló emberek tömegei vannak. Az Úr és tanítványai küldetése elsősorban kétségkívül az akkori és a mai tömegek felé irányul. Jézus együtt érez velük. Az evangélium megjegyzi: „Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük.” A „magányos hely” nem menekülést jelentett, hanem sokkal inkább az együttérzés megerősítését és finomítását. Elsősorban azt jelenti, hogy meghallgatjuk az Urat és szívünkbe engedjük szavait, amelyek olyanok, mint egy nagyobb lélegzet, amelyben megpihen az értelem, vagy egy szippantás a tiszta levegőből, amire mindenkinek szüksége van, hogy jobban gondolkodjunk, nagylelkűbbek legyünk és visszanyerjük az erőnket. A következő hét kezdetén újuljon meg a szívünk és érezzük közelebb magunkhoz az Urat.

A túlsó partra érve újra ott várja a tömeg őket. Talán az emberek látták, merre megy a hajó és megsejtették, hol fog kikötni. Előre rohantak és előbb érkeztek meg. Amint Jézus kiszáll a hajóból, újra körbeveszi a tömeg. Márk így ír: ”Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Az utolsó evangéliumi szavakban ott visszhangzik a teljes ószövetségi hagyomány a vezetőkről, akik magukra hagyják népüket. Jeremiás próféta hangos szóval kiált: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm nyáját!” Maga az Úr veszi gondjába népét: „Magam gyűjtöm össze nyájam maradékát mindazokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre.” Mindennek a titka az Úr népe iránti együttérzésében van elrejtve. Ez az együttérzés hajtotta Jézust, amikor elküldte a tizenkettőt, hogy hirdessék az evangéliumot, és szolgálják a szegényeket. Ez sarkallja őt arra, hogy amint kiszállt a bárkából, rögtön újra kezdje „munkáját”. Ez az, amit mindenkori tanítványaitól is kér.

Imádság az Úr napján

Július 21., szombat

Mt 12,14–21. Jézus az Úr szolgája

Előesti imádság

14A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt.

15Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, 16de szigorúan meghagyta nekik, hogy ne fedjék fel kilétét, 17hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott:
18»Íme, a szolgám, akit választottam, 
a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. 
Ráadom a Lelkemet, 
és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek.
19Nem vitázik és nem kiált, 
senki sem hallja a tereken a hangját.
20A megroppant nádszálat nem töri össze, 
a pislákoló mécsbelet nem oltja el, 
míg győzelemre nem viszi az ítéletet.
21Az ő nevében reménykednek a nemzetek.«. (Iz 42,1-4)

Jézus éppen most gyógyított meg egy béna kezű embert – szombaton, a zsinagógában. A farizeusoknak immár semmi kétsége sincs; összegyűlnek és tervet készítenek Jézus meggyilkolására. Mindenáron el kell őt hallgattatniuk. A dolog Jézus tudomására jut, és egy félreeső helyre húzódik vissza. Nem azért, hogy békén hagyják, hanem hogy meggyógyítsa a betegeket, akiket elhoznak hozzá. Nem akar feltűnő lenni. Nem azért jött az emberek közé, hogy dicsérjék őt és csodálják, ahogy ez a farizeusi magatartás gyakran kísértette a tanítványokat. Hosszan idézve Izajás prófétát szolgaként mutatkozik meg nekik: jó és alázatos, szelíd szolgaként, nem pedig a kor hatalmasaihoz hasonló erős emberként. Jézus és ebből fakadóan a keresztény ember igazi identitása éppen olyan, amely elől az emberek menekülnek, mert kényelmetlennek és kudarcosnak gondolják. Pedig a legnagyobb teszi magát szolgává, mert csak így nyerhet értelmet az emberi élet és a jövő. Csak akkor találhatjuk meg önmagunkat, ha megtanulunk adni, másokkal törődni, és nem félünk többé attól, hogy szeressünk. Jézus nem politizál és nem fog gazdasági vállalkozásba, hogy a rossztól megmentse a világot. Feladata ennél jóval mélyebb: gyökerestül akarja kiirtani az emberek szívében fészkelő gonoszt. Ezért állapítja meg az evangélium: „nem vitatkozik, s nem kiabál… A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el.” Csak szolgává válva szerethetjük a másikat. Az alázat útja ez. A szolgálat útja hasznossá és jobbá tesz bennünket, megerősít gyengeségeinkben, segít felismerni azt a szépséget, amely a hozzánk közel állóban mindaddig rejtve maradt előttünk. A szolga útja ezért magának az Istennek az útja. A szeretet alázata vezet el a lábmosásig és a mások megváltásáért vállalt halálig. Jézus erről az útról ad példát minden idők tanítványainak. Ez az út vezet a szívhez, hogy megváltoztassa, ápolja és meggyógyítsa azt. A világ megváltoztatása a szívek megváltozásával kezdődik. Az egyház és a keresztények arra kaptak meghívást, hogy ennek tudatában munkálkodjanak.

Előesti imádság

Július 20, péntek

Éliás próféta emléknapja, akit az égbe ragadtak és otthagyta Elizeusnak a köpenyét.

Mt 12,1–8. Az Emberfia ura a szombatnak

A Szent Kereszt imádság

1Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. 2A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: »Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.« 3Ő azt felelte nekik: »Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? (1 Sám 21,2-7) 4Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? 5Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? 6Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. 7Ha megértettétek volna, mi jelent ez: ‘Irgalmat akarok és nem áldozatot’, nem ítéltétek volna el a vétleneket. (Óz 6,6) 8Mert az Emberfia ura a szombatnak.«

A farizeusok egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy rosszat gondoljanak Jézusról és a tanítványairól, és hogy vádolhassák őket. A farizeus gondolkodást leginkább az jellemzi, hogy fél a rossztól, de önmaga helyett másokban keresi azt. A farizeus azt gondolja, megmentheti magát mások megvádolása árán: meglátja a szálkát a másik szemében, de képtelen arra, hogy a magáéból kivegye a gerendát. Ítélkezik, de nem szeret; megfigyel, de nem segít. A farizeus nem véletlenül közömbös a bocsánatkérés és a szenvedők gyógyulása iránt. Szemére hányják Jézusnak, hogy miért engedi, hogy a tanítványok búzaszemekhez nyúljanak útjuk során, szombat idején. A Mester két példázatot mond válaszul, amely jól mutatja kicsinyességüket és szívük vakságát. Ozeás próféta szavaival erősíti meg, hogy milyen tágas is Isten szíve: „Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatot.” (Oz 6,6) Az Úr nem várja el a vallásos szabályok rideg és külsődleges betartását; ő csakis a hívő ember szívére vágyik. Nem az előírások lebecsüléséről van itt szó. Hanem arról, hogy minden előírás felett áll az együttérzés, az az adomány, amelyet Istentől kell kérni, hiszen nem tulajdonságainkból, és nem is jellemünkből fakad, hanem Istentől ered. Ez a dimenzió kezdettől fogva jelen van a bibliai kinyilatkoztatásban. Egyes héber kommentárokban például ezt olvassuk: „A szombat adatott nektek, nem ti a szombatnak.” Más magyarázók szerint a rabbik tudták, hogy a túlzásba vitt vallásosság veszélybe sodorhatja a törvény lényegének megértését: „Semmi sem fontosabb a Tóra szerint, mint megmenteni az emberi életet… Ha a legkisebb valószínűsége is van annak, hogy egy élet forog kockán, figyelmen kívül lehet hagyni a törvény tiltásait.” A szombat rámutat Isten szeretetteljes jelenlétére az emberiség történetében. Az Úr Jézus pedig Isten szerető arca. Ezért ismétli meg Jézus, hogy irgalmat és nem áldozatot akar. Jézus nem szegi meg a törvényt, hanem a szeretet által beteljesíti. Isten nem szabályzatot ad az embereknek, hanem a szeretet szavait, hogy teljessé tegye életüket.

A Szent Kereszt imádság