Július 31., szerda

Kiv 34,29–35 – Mózes arca

Imádság a szentekkel

 29Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. 30Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. 31Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, 32odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott. 33Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. 34Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. 35Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt.

Mózes az imént jött le a hegyről, ahol újra megkapta a törvénytáblákat, azt a szót, amelynek irányítania kell népe életét. Miután a nép elhagyta, újra megkapta Isten nevének kinyilatkoztatását: „irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben”. Hogyne ragyogott volna Mózes arca, miután az Úrral beszélgetett? Háromszor hangzik el, hogy „arcának bőre ragyogott”. Amikor az ember meghallgatja Istent, sőt beszélget vele – hiszen ez történik, amikor hallgatjuk a szavát és elmélkedünk fölötte –, akkor az arcunk nem lehet más, mint ragyogó, mert átsugározza Isten szépségét, irgalmas jelenlétét. A mindig szomorú, haragos arcok nem Isten jelenlétének jelei! A lepel, amit az izraelitákkal folytatott beszélgetés közben arca elé tett, talán azért kellett, hogy megakadályozza, hogy az Istennel való találkozást kifejező ragyogó fény elvakítsa őket. Gondoljunk arra, hogyan telnek a napjaink, gondoljunk a találkozásainkra, és tegyük fel magunknak a kérdést: aki találkozik velünk, látja az arcunkon Isten fényét, Istenét, aki beszélt hozzánk? És gondoljunk arra, milyen nagy szükségük lenne másoknak is arra, hogy találkozzanak rajtunk keresztül Isten fényével, hogy meg tudják hallgatni őt, és emberségük is átalakulhasson.

Imádság a szentekkel

Július 30., kedd

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban elhunyt szellemi fogyatékos asszonyra; és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el

Kiv 33,7–11;34,5–9.28 – A találkozás sátra

Imádság az Úr anyjával, Máriával

7Mózes pedig fogta a sátrat, és messze a táboron kívül verte azt fel, s elnevezte szövetség sátrának. Így a népből mindenkinek, akinek valami kérdezni valója volt, ki kellett mennie a szövetség sátrához, a táboron kívülre.8Valahányszor Mózes kiment a sátorhoz, fölkelt az egész nép, mindenki kiállt sátra ajtajába, és nézett Mózes után, amíg ő be nem ment a sátorba. 9Amikor aztán belépett a szövetség sátrába, leszállt a felhőoszlop, megállt az ajtónál, és az Úr beszélt Mózessel. 10Amikor az izraeliták látták, hogy a felhőoszlop ott áll a sátor ajtajánál, mindannyian felálltak, és leborultak sátruk ajtajában. 11Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől szembe, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni. Aztán Mózes visszatért a táborba, de szolgája, az ifjú Józsue, Nún fia nem távozott a sátortól. 

5Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. 6Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: »Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, 7te irgalmasságot gyakorolsz ezer nemzedéken át, megbocsátasz gonoszságot, vétket és bűnt. Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!« 8Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, 9és így szólt: »Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!«

28Ő tehát ott volt az Úrnál, negyven nap és negyven éjen át. Kenyeret nem evett, vizet nem ivott, és felírta a táblákra a szövetség tíz igéjét. 

A sivatag nehéz körülményei között is lehet találkozni az Úrral. Ahhoz azonban, hogy az egész nép találkozhasson Vele, szükség volt a hit emberére, amilyen Mózes volt. Ő különleges közösségben élt az Úrral. A sátorra ereszkedő felhő Isten jelenlétének a jele volt, aki beszélt prófétájával. De Isten nem csak a prófétája miatt szállt alá, Mózesen keresztül egész Izraelhez beszélt. Mózesben olyan erő volt, ami vonzotta az embereket: rá tekintettek, Isten embere volt, szemtől szemben beszélt az Úrral, közvetíthette tehát Isten gondolatait mindenkinek. Azzal, hogy meghallgatta, az egész nép részt vett az Istennel való párbeszédben, amely a találkozás sátrában folyt. Ehhez viszont mindenkinek ki kellett lépnie a kis sátrából, szokásos keretei közül, szűk horizontjából, és meg kellett hallgatnia Mózest. Nem véletlenül írja a szent szerző, hogy Mózes visszatért a táborba. Isten szava leszáll az emberek mindennapi életébe, hogy megtermékenyítse szeretettel. Minden emberben benne van a vágy, hogy lássa Istent, az ő szépségét. Mózesben ég ez a vágy, és imádságban fejezi ki. De ki láthatja Isten arcát? Isten nem rejti el arcát Mózes elől, nem utasítja el kívánságát, amely kifejezi hitét és szeretetét. Mózes megláthatja Isten dicsőségét, örömét lelheti jelenléte szépségének. Felviszi őt az Úr a sziklára, irgalmas kezével ő maga vigyáz rá, hogy megláthassa, és életben maradhasson. A Tábor-hegyén Jézus is megmutatta dicsőségét a tanítványoknak. Látták színében elváltozott arcát. Mi is szemlélhetjük benne Isten arcának szépségét, azt az arcot, amely mindig ott van a Sant’Egidio közösség imádságainak központi helyén. A zsoltárossal együtt mondjuk: „Ragyogtasd ránk arcod, és megmenekülünk”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 29., hétfő

Mártára emlékezünk, aki vendégül látta az Úr Jézust otthonában

Lk 10,38–42 – Márta és Mária

Imádság a szegényekért

38Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. 39Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, 40Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: »Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!« 41Az Úr ezt válaszolta neki: »Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, 42pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.«

Az Egyház ma Mártára, Mária és Lázár nővérére emlékezik. Ez az emlékezés segít bennünket abban, hogy megértsük az evangélium erejét, amely képes megváltoztatni az ember szívét és életét. Márta, aki vendégül látja Jézust házában, „sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket”, mindazt, amit ő nagyon fontosnak tartott. Ez a „szolgálat”, amelynek a szükségességéről meg van győződve, annyira leköti, hogy nem törődik a Mester jelenlétével. Annyira el van foglalva önmagával és tüsténkedésével, hogy nemcsak hogy eltávolodik tőle, és nem figyel arra, amit Jézus mond, de egyenesen szemére veti, hogy nem értékeli a munkáját. Azt akarja, hogy a vendég őrá figyeljen, és nem fordítva, megmutatva ezzel, kit helyez igazán középpontba: nem Jézust, hanem saját magát. Valójában szolgához illik ez a viselkedés: követelődző, mint aki úgy érzi, hogy nem veszik számításba. Elég banális módon magát akarja megtenni főszereplőnek: nem szeretné, hogy közben Mária pedig az Úr barátja lehessen. Valószínűleg azt gondolja, nem jó, ha valaki nem szolgálja ki a vendéget, és hogy Jézus olyan, mint a világi férfiak, akik magukat helyezik előtérbe, és azt akarják, hogy kiszolgálják őket. Túlságosan el volt merülve a tevékenykedésben, akkor is, ha minden szándéka arra irányult, hogy jól lássa vendégül Jézust. Valójában épp a lényeget nem vette észre. Valahányszor önmagunkkal és a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, elmulasztjuk, hogy az Urat hallgassuk (hányszor előfordul, hogy teendőink miatt nem találunk időt Isten szavának meghallgatására vagy olvasására!), s nem is értjük már, miért is dolgozunk és élünk. Egyszóval szemünk elől tévesztjük, melyek az elsődleges dolgok: minden fontos, és semmi sem. A jobbik rész az, amit senki nem vehet el tőlünk: a Jézussal való kapcsolat. Mária viszont megértette, mi számít igazán az életben. A Mester lábához ült, és figyelmesen hallgatta szavait. Az evangélium hallgatása kell hogy egész életünk, gondolataink és cselekedeteink forrása legyen. Márta végül megtanulta a Jézustól kapott leckét, és ahogy többször fogadta otthonában, megnyitotta előtte a szívét is. Amikor Jézus eljött hozzájuk, hogy a halott Lázár sírjához menjen, ő volt az, aki elsőként észrevette a Mestert, és eléje futott. Megtanulta, hogy futnia kell a Mesterhez, aki őt, a nővérét és Lázárt úgy szereti, mint senki más. Ma tőlünk is azt kéri, ne hagyjuk, hogy elborítson bennünket a saját feladataink nehézsége, hanem lépjünk ki a házból, és fussunk a Mesterhez, aki meg tud bennünket szabadítani a haláltól.

Imádság a szegényekért

Július 28., évközi 17. vasárnap

Ter 18,20–32; Zsolt 137; Kol 2,12–14; Lk 11,1–13

Imádság az Úr napján

Az evangéliumok gyakran írják Jézusról, hogy magányos helyekre vonul vissza imádkozni. Valószínűleg mindennapos szokása volt, és fontos pillanatok voltak ezek számra. Az apostolok sokszor látták így, és ez csodálattal töltötte el őket. Gondoljunk csak a Tábor-hegyen történt színeváltozásra, ami éppen imádság közben történt. Lukács írja, hogy egyik nap az imádság után valamelyik tanítvány odament Jézushoz, és megkérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait!” Kétségtelen, hogy Jézus imája megdöbbentette a tanítványokat. Ezért a kérés, „taníts meg minket imádkozni”, nem arra vonatkozik, hogy a szokásos imát tanítsa meg, hanem azt, ahogyan ő imádkozott: „taníts meg minket úgy imádkozni, ahogyan te imádkozol”, azzal a családias bizalommal az Atya iránt, aminek láttán a tanítványok annyira elámultak. És Jézus nekünk is ezt mondja: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk!” Tudjuk, milyen ellenérzést keltett ez a vallásos zsidó környezetben, ahol tilos volt Istent a nevén szólítani. De Jézus egy azelőtt teljesen elképzelhetetlen lelki forradalmat hajt végre; arra buzdít minket, hogy Istent apának hívjuk. Ez a szó legyőz minden távolságot köztünk és Isten között: nem elég, hogy nincs távol tőlünk, ráadásul mindenki apjának tartjuk, és mindannyian közvetlenül, közvetítők nélkül fordulhatunk hozzá. Jézus segít nekünk, hogy az imádságban bizalomteli, családias kapcsolatba kerüljünk Istennel. Nem számít, hol vagyunk, sem az, milyen szavakat mondunk. Az számít, ami a szívünkben van, az Istennel való barátság számít. Így volt ez Ábrahámmal is. Példaértékű és nagy hatású az a párbeszéd, amit akkor kezd Istennel, mikor közbenjár nála a romlásba és káoszba süllyedt Szodoma megmentéséért. A hívőknek, akik az emberek és Isten barátai, feladatuk a közbenjárás. Az imádság megmentheti a világot. Az Úr meghallgatja az imát, mert ő az emberek barátja. Ha kitartók vagyunk a barátságban, az imádságban, azzal megérintjük Isten szívét.

Jézus a hétköznapi életből vett két példával támasztja alá mondanivalóját. A barát, aki éjfélkor kopogtat és az apa, aki soha nem ad kígyót a gyermeknek, amikor az halat kér. És így zárja: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle”. Kifejezi ezzel, hogy Isten készségesen meghallgatja az imádságunkat, nem szab határokat. Nem fontosak a szavak, a szív számít, a bizalom, vagyis az imádságban való kitartás, hűség. Ha az imádságunk hatástalan, az nem Isten miatt van, hanem azért, mert kevéssé bízunk benne. Kérjünk, és adatik nekünk, keressünk, és találunk, kopogtassunk Isten szívének ajtaján, ahogyan Ábrahám tette, és az Úr ránk fordítja tekintetét.

Imádság az Úr napján

Július 27., szombat

Kiv 24,3–8 – A szövetség megkötése

Előesti imádság

3Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: »Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!« 4Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. 5Aztán odaküldte Izrael fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. 6Mózes pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. 7Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: »Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!« 8Ő pedig fogta a vért, és meghintette vele a népet, és így szólt: »Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek e szavak alapján!«

Azoknak a 19.-től kezdődő fejezeteknek a végén járunk, amelyek az Istennek a népével kötött szövetségéről szólnak. A szövetség Isten szeretetének ajándéka Izrael számára, és a nép részéről azzal jár, hogy hallgatnia kell és gyakorlattá kell tennie Isten szavát. A leírásokban sokszor esik szó arról, hogy Izrael kötelezettséget vállal Istennel és parancsolataival szemben. Amit parancsol, azt követjük, mondják kétszer is. Érdekes, ahogy a 7. versben olvasható: „Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk”. Az olasz fordításban az áll: végrehajtjuk és meghallgatjuk. Isten parancsainak végrehajtása előbb történik, mint a meghallgatás, mintha azt mondaná ezzel, hogy az Istennek való engedelmesség valamiképpen megelőzi még a meghallgatást is. Mint amikor Jézus azt mondja Péternek, nem kell mindent értenie azelőtt, hogy megmosná a lábát: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted” (Jn 13,7). Amikor szól az Úr, nem kell mindent azonnal megérteni, vagy egyetérteni azzal, amit hallunk. Engedjük, hogy az Isten szava és parancsolatai vezessenek bennünket, mert amikor végrehajtjuk őket, megértjük, hogy bennük van az új élet és az üdvösség eredete. Gyakran jogosan arra vágyunk, hogy megértsünk mindent, és e vágy mögött elbizakodottság rejtőzik, még az Úrral is vitába akarunk szállni, ahelyett hogy engednénk, hogy vezessen és megvilágítson. A szövetségben, amit úgy ír le ez a szakasz, mint egy oltár felállítását, áldozat bemutatását, a vérnek, az élet jelének a szertartását, és ezzel együtt a szövetség könyvének olvasását, újra fölfedezzük sajt hitéletünk értelmét is, amelyben az Isten szavának hallgatása és az eucharisztikus liturgián való részvétel lehetővé teszi számunkra, hogy megújítsuk ezt a szeretetszövetséget az Úrral.

Előesti imádság

Július 26., péntek

Szent Joachimnak és Annának, az Úr nagyszüleinek ünnepnapja; emlékezünk minden olyan idős emberre, akik szeretettel nyilvánítják ki hitüket a fiatalabbak felé; a Rómában 1992-ben pszichés betegségben elhunyt Maria emléknapja; vele együtt az összes pszichés betegre emlékezünk

Kiv 20,1–17 – A tízparancsolat, az Istennek kötött szövetség lényege

A Szent Kereszt imádsága

1Akkor Isten elmondta mindezeket a szavakat:
2»Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.3Rajtam kívül más istened ne legyen! 4Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben! 5Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem! 6De irgalmasságot gyakorlok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat.
7Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!
8Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! 9Hat napon dolgozzál, és végezd minden munkádat! 10A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van!11Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg.
12Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!
13Ne ölj!
14Ne paráználkodj!
15Ne lopj!
16Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen!
17Ne kívánd meg felebarátod házát!
Ne kívánd meg feleségét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát: semmijét se, ami az övé!«

A tízparancsolat a Sínai-hegyen kötött szövetség középpontja. Két variánsa van: amit most olvastunk, és a másik, amit a Második törvénykönyv ír le (5,6–21). Utóbbi főként a szombatra vonatkozóan tér el. Mindkettő egy megállapítással kezdődik, amely elmondja, ki az Úr, és ezzel megveti a törvény alapját: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről…” A törvény minden rendelkezése az Istenbe vetett hiten és annak emlékezetén alapul, hogy Isten megszabadított. A törvényt megtartani azt jelenti, elismerni Istent mint egyetlen Urat, nem imádni hiábavaló bálványokat, megpihenni az Úrral szombat napján, tisztelni Isten jelenlétét másokban, tisztelni minden formában. A törvény semmiképpen sem csak a cselekvésről szól, hanem főleg az ember szívéről. A tíz felállított parancsolat segítséget jelent ahhoz, hogy jó életet éljenek, távol minden gonoszságtól. A törvény óva int olyan viselkedésmódoktól, amelyek rombolóan hatnak saját életünkre és mások életére. A tízparancsolat ezért fejeződik ki tiltások formájában: el kell kerülni azokat az utakat, amelyek nagyon veszélyesek lehetnek. Azt is parancsolja: „ne kívánd”. Föltehetnénk a kérdést, hogy lehet parancsolni a vágyaknak? De éppen ez Izrael ősi törvényének titka: a bűn minden formája, az Istenről való megfeledkezés, a bálványimádás, a másik megvetése, az erőszak, minden a szívben kezdődik, a vággyal. A törvény azért megy el odáig, hogy a vágyaknak is parancsoljon, hogy megtisztítsa a szívet, megváltoztassa érzéseit. Ügyeljünk tehát a vágyakra, a szív érzéseire, hogy megegyezzenek Jézus Krisztuséival, ahogyan Pál írja a filippieknek (2,5).

A Szent Kereszt imádsága

Július 25., csütörtök

Szent Jakab apostolnak, Zebedeus fiának emléknapja – az apostolok közül ő szenvedett először mártírhalált, sírját Santiago de Compostelában tisztelik.

Máté 20,20–28 – Jakab, Zebedeus fia

Imádság az apostolokkal

20Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit.21Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« 22Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« 23Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
24Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. 25Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. 26Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, 27és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. 28Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus a Galileai-tó partján találkozott Jakabbal, és meghívta őt, hogy testvérével, Jánossal együtt kövesse: Jakab – akit „idősebbnek” hívnak, hogy megkülönböztessék a másik Jakabtól – Jézus hívásának azonnali meghallásával a tanítványok életének útjára lépett. A többiekkel együtt ő sem értette mindig az Úr szeretetének a saját életére vonatkozó tervét, és őt is, mint a többieket, elfogta a kísértés, hogy valamiféle rendszert és abban a maga szerepét keresse. Valójában tanítványnak lenni olyan, ami mindenekelőtt figyelmet, a Mester meghallgatását igényli, nem pedig saját helyünk keresését. Sajnos tényleg könnyű engedni a kísértésnek, hogy a magunk urai legyünk. És olykor alattomos módon történik mindez, talán amikor próbáljuk – ahogy ma mondjuk – megvalósítani önmagunkat. A Máté által elbeszélt jelenet arra mutat rá, milyen nehézséget okoz mindannyiunknak az Úr követése. Az, hogy Jézus jobbján foglalhasson helyet, nem egy ártatlan kérés volt a két fiú anyjának részéről. És a többiek féltékeny válasza sem várat magára. Jézus türelmesen igazítja ki őket, és továbbra is mindenkihez szól. Jakab, aki talán nem értette meg teljes mélységében Jézus válaszát, nem szűnik meg követni, hallgatni őt, ki is igazítja a Mester, amikor túl nagy buzgalmában az ég tüzét akarja ráküldeni a szamariaiakra, akik nem akarták befogadni Jézust. A feltámadt Krisztussal való találkozása és a Szentléleknek a szívébe való befogadása az evangélium tanújává teszi Jakabot, egészen a mártíromságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki vértanúságot szenvedett. Azon a napon Jakab ugyanabból a kehelyből ivott, mint Jézus. Élete olyan lett, mint a Mesteré: másokért áldozta föl. És ez volt az, amit Ura kért tőle. A végsőkig engedelmeskedve Jakab véghez vitte a küldetést, amit Jézus bízott rá.

Imádság az apostolokkal

Július 24., szerda

Kiv 16,1–5.9–15 – Lázadás a sivatagban

Imádság a szentekkel

1Majd elindultak Elimből, és az Egyiptom földjéről való kivonulásuktól számítva a második hónap tizenötödik napján eljutott Izrael fiainak egész sokasága a Szín-pusztába, amely Elim és a Sínai között van.
2Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. 3Azt mondták nekik Izrael fiai: »Bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret! Miért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy éhen veszítsétek ezt az egész sokaságot?«
4Azt mondta erre az Úr Mózesnek: »Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót, hogy próbára tegyem, vajon törvényem szerint jár-e el, vagy sem. 5A hatodik napon is készítsék el azt, amit bevisznek, de az kétszerannyi legyen, mint amennyit naponta szedni szoktak.«

9Áronnak pedig azt mondta Mózes: »Mondd Izrael fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meghallotta zúgolódástokat!« 10Amikor aztán Áron Izrael fiai egész közösségének elmondta ezt, ők a puszta felé tekintettek, és íme, megjelent az Úr dicsősége a felhőben. 11Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: 12»Hallottam Izrael fiainak zúgolódását. Mondd nekik: Estére húst fogtok enni, reggel pedig jóllaktok kenyérrel, hogy megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek!«
13És történt este, hogy fürjek szálltak fel, és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt a tábor köré.
14Miután elborította a föld színét, apró, mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér. 15Amikor Izrael fiai meglátták, azt mondták egymásnak: »Man-hu?«, ami azt jelenti, hogy: »Mi ez?« Nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Mózes pedig azt mondta nekik: »Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek. 

Közvetlenül azután játszódik, hogy a nép kijött Egyiptomból, az Úr véghez vitte nagy művét népe szabadulásáért. A történet kezdetén azt látjuk, hogy nehéz helyzetben vannak, és a problémák láttán Izrael népe „zúgolódik”. Jelentősége van annak, hogy ezt az igét használja a szerző. Az Ószövetségben ez az ige szinte kizárólag akkor jelenik meg, amikor Izrael reakcióját írja le az ígéret földje felé haladva. Az eredeti ige azt jelenti, panaszkodni, elvárni valamit. Izrael viselkedése nem önmagában nézve negatív, hanem azért, mert ítélkezés van benne a megtett úttal szemben: nem úgy tekintik a kivonulást, mint az élet, hanem mint a halál felé vezető utat: „ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen”. Izrael elveszíti szeme elől azt a helyet, amely felé tart; a sivatagot nem átmeneti helynek tekinti, hanem úgy éli meg, hogy ide érkezik és itt hal meg. Megszületik a népben a nosztalgia Egyiptom iránt: vissza akarnak fordulni, inkább választanák az egyiptomi szolgaságot, mint a fáradságos utat. Aggódnak az élelem és a víz miatt, fáradtak, és emiatt elfelejtik mindazt, amit Isten tett értük. A sivatagban Izrael nem tud emlékezni, úgy érzi, magára hagyták, még nagyobb szolgaságba került, mint korábban. Csak arra tud emlékezni, hogy szolgaságban volt. A nosztalgia elfeledteti vele, mit tett vele az Úr szeretete. A nosztalgia egészen más, mint az emlékezet, amely a múltra visszatekintve segít úgy élni a jelenben, hogy a jövő felé tekintünk. Amikor Izrael ítélkezik, félreértelmezi Isten szabadító művét, a halál felé vezető útnak tekinti. Hányszor fordul elő, hogy panaszkodunk, nosztalgiát érzünk a múlt iránt, mert kicsiny és feledékeny a hitünk? Hányszor tekintjük semminek Isten irántunk való szeretetét az erőfeszítések, a fáradtság, a csalódások, az aggodalmak, a magány miatt? Isten azonban nem engedi, hogy korlátok közé szorítsák Izrael zúgolódásai, mindig kész közbelépni annak érdekében, hogy ne romboljuk le, ami felépült.

Imádság a szentekkel

Július 23., kedd

Szent Antalra emlékezünk, aki a mai Kijev mellett, egy barlangban élt remeteként (†1073), Szent Teodózzal együtt az orosz szerzetesség atyja, a barlangmonostor alapítója

Kiv 14,21–31 – A tenger csodálatos módon megnyílik Mózes és népe előtt

Imádság az Úr anyjával, Máriával

21Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr erős és forró szél által, amely egész éjjel fújt, elhajtotta és szárazzá tette a tengert, s a víz kétfelé vált. 22Erre Izrael fiai bementek a kiszáradt tenger közepébe, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. 23Ekkor az egyiptomiak üldözni kezdték őket, és bementek utánuk: a fáraó minden lovassága, harci szekere és lovasa bement a tenger közepébe. 24Amikor aztán eljött a hajnali őrváltás ideje, íme, az Úr a tűz- és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak táborára. Szétzilálta hadseregüket, 25és kitörte harci szekereik kerekeit, úgyhogy megfeneklettek. Azt mondták ekkor az egyiptomiak: »Fussunk Izrael elől, mert az Úr harcol érettük ellenünk!«
26De az Úr ekkor azt mondta Mózesnek: »Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy térjenek vissza a vizek, rá az egyiptomiakra, harci szekereikre és lovasaikra!« 27Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az hajnalban visszatért előbbi helyére, a vizek nekizúdultak a menekülő egyiptomiaknak, és az Úr belesodorta őket a habok közepébe. 28Így a visszatérő vizek elborították a fáraó egész hadseregének harci szekereit és lovasait, akik utánuk nyomultak a tengerbe: egy sem maradt meg közülük. 29Izrael fiai azonban átkeltek a kiszáradt tenger közepén, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal.
30Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt az egyiptomiak kezéből. 31Amikor aztán látták a tenger partján a meghalt egyiptomiakat, s azt a hatalmas kezet, amellyel az Úr elbánt velük, félte a nép az Urat, és hittek az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.

Mózes, aki erős, mert vele van az Úr, kinyújtja a kezét a még összezárt tenger fölé. És a tenger megnyílik. Izrael talmudi bölcsessége úgy kommentálja ezt, hogy a tenger csak akkor nyílt meg, amikor az első izraelita belelépett a vízbe. A hívő ember, mint Mózes, Istenre bízza magát, nem várja meg, hogy teljes bizonyossága legyen, nem akar mindent előre tudni. Az Úrra bízni magunkat azonban nem azt jelenti, hogy passzívak maradunk. Mózes szembenéz a tengerrel, meggyőzi a népét, küldi őket annak ellenére, hogy félnek és ellenállnak, mert amint ki is mondják, nosztalgiát éreznek a múlt iránt, és mert vannak rejtett félelmeik is, amelyek kioltják a reményt, „megszomorítják” a Lelket, ahogyan Pál apostol mondaná. A hívő ember az Úrra bízza magát, tudja, hogy ő nem hagyja egyedül, szeretete hűséges, és megszabadítja ellenségei kezéből. A hívő ember nem azért bízza magát az Úrra, mert mindent megkapott, hanem mert tudja, az Úr nem engedi, hogy hiányt szenvedjen valamiben. Ahogyan a húsvéti liturgia mondja, a Vörös-tengeren való átkelés a megkereszteltek jövendőbeli népének előképe, azoké, akiket Isten kiválaszt és magához vesz, elszakítja a gonosztól, és egy néppé gyűjti össze. Izrael fölismerte, hogy az Úr keze hatalmas, megszabadította az egyiptomi szolgaságból. Mózes ennek a szabadulásnak a látható jele. És általában a hívők közössége is ilyen jel, munkálkodásunk révén szabadít meg az Úr sokakat a világ sokféle szolgaságából. És az Úr ma is csodákat és csodajeleket művel az evangéliumot hallgató és követő népe által.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 22., hétfő

Szent Mária Magdolna emléknapja, aki hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt

Jn 20,1.11–18 – Az üresen talált sír

Imádság a szegényekért

1Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól.

11Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, behajolt a sírboltba. 12Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. 13Azok megkérdezték tőle: »Asszony, miért sírsz?« Ő azt felelte nekik: »Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!« 14Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. 15Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!« 16Ekkor Jézus megszólította őt: »Mária!« Erre ő megfordult, és héberül így szólt: »Rabbóní!«, ami azt jelenti: Mester. 17Jézus így szólt hozzá: »Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.« 18Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.

A mai liturgia Mária Magdolnára emlékezik. Magdalából származik, találkozott Jézussal, aki hét gonosz lélektől szabadította meg. Attól kezdve követte őt, és nem is hagyta el többé, sem életében, sem halálában. Az evangéliumban az üres sír mellett látjuk őt, zokogva. Valaki elvitte az Urát. Annak az embernek az elvesztése, aki az utóbbi években egyedüliként megértette őt, arra sarkallja, hogy fusson, és holtában is keresse őt. Mi milyen ritkán fakadunk sírva az Úr elvesztése miatt! Mária viszont vigasztalhatatlan. Mindenkitől, a két angyaltól és a „kertésztől” is azt kérdezi, hol van Jézus. Mindent a Mester keresésének rendel alá, semmi más nem érdekli. Ő az igazi hívő példája, aki keresi az Urat. Saját szemével látja Jézust, de nem ismeri fel, amíg az Úr nevén nem szólítja. Gyakran megesik ez velünk is az evangéliummal kapcsolatban. Nem a szemünkkel ismerjük föl Jézust, hanem a hangjáról. Az a hangszín, az a tónus, ahogyan a nevét gyengéden kiejti, ami már annyiszor megérintette a szívét, ledönti a gátat, és Mária fölismeri mesterét. Ha egyszer is hallottuk, nem felejtjük el soha többé. Krisztus hangját (az evangéliumot) nem lehet elfelejteni. Ha csak egy pillanatra is meghallottuk, nem mondunk le róla. Ha családias viszonyba kerülünk az evangéliummal, akkor az Úrral kerülünk családias viszonyba: ez az út, amelyen megláthatjuk őt, és találkozhatunk vele. Mária Jézus lába elé borul, és megindító szeretettel öleli át, mint aki újra rátalált arra az emberre, aki meghatározó szerepet játszott az életében. Jézus azonban így szól hozzá: „Engedj! Inkább menj el testvéreimhez!” Az evangéliumi szeretet olyan energia, amely arra ösztökél, hogy túlmenjünk minden határon. Nem véletlen tehát, hogy Mária még boldogabban ered futásnak újfent, ezúttal a tanítványokhoz. Jézus a feltámadásának első hírét egy gyenge nőre bízza, aki mögött nehéz élettörténet áll. Mária joggal félhetett volna attól, hogy nem hisznek neki, hogy megszólják, ahogy mi is gyakran gondoljuk, hogy hiábavalóság a halálnál is erősebb szeretetben hinni, vagy a fölszárított könnyekben, vagy a halált legyőző életben. Újra meghallotta a Mester hangját, és még nagyobb boldogság töltötte el, miközben a tanítványokhoz futott, hogy hírül adja mindenkinek: „Láttam az Urat!” A Jézussal való találkozás újra mindent mozgásba hoz. Amit kapunk, nem csak a mienk, hanem azért kapjuk, hogy mindenkihez eljuthasson. A hívő ember nem tartogathatja magának a boldogságot, hanem elviszi mindenkihez, méghozzá futva! Mária, a bűnös asszony lett az evangélium első hírnöke. Nincs benne félelem, mert erővel tölti el Jézus szava. Ilyen a hívő ember: saját életével tesz tanúságot egy olyan reménységről, amely nem hagy cserben. A bizánci hagyomány ezért úgy hívja őt: „az apostolok apostolasszonya”.

Imádság a szegényekért

Július 21., évközi 16. vasárnap

Ter 18,1–10; Zsolt 14; Kol 1,24–28; Lk 10,38–42

Imádság az Úr napján

Múlt vasárnap a liturgia útmutatására az irgalmas szamaritánussal együtt megálltunk a félholtra vert ember előtt. A mai evangélium a sürgölődő Márta és Mária házába visz el, aki mestere lábánál ül. Lukács evangélista egymás után írja le ezt a két történetet. Egy kedves barátunk, Valdo Vinay szerint mindig együtt kellene őket olvasni. Azt mondta, ezekben a történetekben benne van az evangéliumi élet két dimenziója: a szegények iránti szeretet és Isten szavának hallgatása. Nincsenek külön szakértői a szolgáló szeretetnek, s külön az imádságnak. Nincs megosztottság a szemlélődő és a tevékeny élet között. Minden keresztény közösség, minden tanítvány Jézus lábainál él, hogy hallgassa szavát, mint Mária, és ugyanakkor lehajol a félholt emberhez, mint a szamaritánus. Nem lehet megosztottság az irgalmas szeretet és az imádság között. Az evangélium elítéli, ha különválasztjuk az imádságot és a szegények szeretetét, az oltár szentségét és a testvér szentségét.

Ott vagyunk a betániai házban, ahol a család élt, akik Jézus barátai voltak. Értékes útmutatás ez: nem ilyennek kellene lennie minden tanítvány otthonának? Különösen napjainkban. Betániában megismétlődött Ábrahám története, aki Mamréban, a nap legforróbb szakaszában befogadott három zarándokot, akik a sivatagon haladtak át.

Szükség van Ábrahám sátrára és a betániai házra. A Biblia megérteti velünk, hogy minden az Isten szavát meghallgatni képes szívből fakad, amely be tudja fogadni Jézus érzéseit. Ha nem így van, akkor fennáll a veszély, hogy Márta szétszórtságával reagálunk. Jézus szemrehányást tesz neki ezért. Nem azért, mert lekicsinyli konkrét gesztusait, hiszen ezek értékes gesztusok azok számára, akik a háború, az éhínség elől menekülnek. Jézus azt akarja hangsúlyozni, hogy a befogadáshoz szükség van arra a barátságra, ami meghallgatást, figyelmet, közelséget jelent. Mártát olyannyira lekötik a tennivalói – mondhatnánk úgy is, a határidőnaplója –, hogy elfeledkezik arról, a legfontosabb dolog a barátság, a meghallgatás, a szegények irányában is. Márta megfeledkezett arról, hogy először Jézust kell hallgatnia.

Megismétlődik az, ami az irgalmas szamaritánus példabeszédében történt, amikor a pap és a levita annyira el volt foglalva a szertartásaival, a szokásos teendőivel, hogy megfeledkezett a lényegről, vagyis Isten együttérzéséről, irgalmasságáról, a félholt emberrel való barátságról. Mondhatjuk, hogy Mártát is inkább saját aggodalmai kötötték le, nem pedig Jézus. Ezért méltatlankodva szólt: „Uram, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki?” Szegény Márta, befogadta Jézust, és ezt jól tette, de aztán engedte, hogy elragadják saját teendői. Jézus azonban nyugodtan, szeretettel igazítja ki: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges”. Egyetlenegy dologra van igazán szükség, mert abból fakad a tanítványok minden munkálkodása: és ez a Mester hallgatása. Az evangélium megmutatja a két emelvényt, amelyen állnunk kell, amelyről szól számunkra a tanítás: Isten szava és a szegények, mert mindkettőben jelen van az Úr. Ezekben visszhangzik, amit Jézus mondott Mártának: „Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha”. A szamaritánus és Mária előttünk járnak, és mutatják nekünk az evangélium útját.

Imádság az Úr napján