JANUÁR 31., KEDD

 

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni: nem segítettek rajta, mert piszkos volt. Vele együtt emlékezzünk mindenkire, aki az utcán hal meg, akinek nincs otthona, akinek nem sietnek a segítségére.

 

Zsid 12,1–4. Tanúk sokasága vesz körül

 

Miután bemutatta a hit tanúságtevőinek hosszú történetét, a Zsidóknak írt levél szerzője egyenesen a közösséghez fordul, és arra biztatja őket, hogy ne érezzék elhagyatottnak magukat, hiszen ők is a hit és az üdvösség e hoszszú történetének részesei. Sőt, a híveknek ezt a közösségét a „tanúk- nak (...) felhője” övezi, akik támogatják és biztatják, hogy továbbra is jár- janak a hit útján, Jézus tanítványainak útján. A szerző a futóverseny Szent Pál számára is oly kedves képét idézi fel, hogy a keresztényeket arra biz- tassa, továbbra is nagylelkűen folytassák a hitért vívott harcot. S ahogyan ez minden versenyen történik, elengedhetetlen, hogy a versenyzők meg- szabaduljanak minden felesleges súlytól, a bűn minden béklyójától, és te- kintetüket egyenesen a célra, Jézusra, a „hit szerzőjére és bevégzőjére” szegezzék. A keresztény ember Krisztus utánzására kapott meghívást. Ebben az értelemben mindig tanítvány marad, vagyis hívő, aki életének minden szakaszában hallgatja és követi a mestert. A tanítvány ezért hallgat az idő sürgetésére, nem késlekedik, nem habozik, nem halogat. Tudja, hogy minden életszakasznak megvan a maga feladata, amit nem akar el- vesztegetni. Ezért kitartóan siet előre. A levél örömről és keresztről beszél. Ellentmondásosnak tűnik: valójában a keresztény ember igaz öröme csakis a fájdalom és a szenvedés sebein keresztül valósulhat meg, nem kerülheti el, hogy megérintse Jézus sebeit. A levél írója világossá teszi, hogy Jézus kö- vetésével együtt jár a kereszt is, vagyis el kell fogadni az ellenségeskedést és a fenyegetéseket is ahhoz, hogy végül elérjünk a mennyei hazába. A hívők- nek ezért soha nem szabad levenni tekintetüket Jézusról: „Gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankad- jatok, és bensőleg el ne csüggedjetek.”

Imádság az Úr anyjával, Máriával

JANUÁR 30., HÉTFŐ

 

Gandhi halálának évfordulója: 1948-ban, Újdelhiben ölték meg. Vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a békéért munkálkodnak!

 

Zsid 11,32–40. Az ígéret földje felé

 

A Zsidóknak írt levél szerzője Izsák feláldozásának történetével folytatja az istenhívők példáinak sorát. Megmutatja Ábrahám Isten iránti engedelmességét, ami annak ellenére élt benne, hogy nem értette a mély értelmét annak, amit Isten kért tőle. Hívő ember az, aki rábízza magát Istenre, ha nem is érti, mégis tudja, hogy Isten nem fogja őt elhagyni. Ábrahám hiszi, hogy ha Isten Izsák föláldozását kéri tőle, képes lesz majd visszaadni őt neki. Hiszen – ahogy a szerző meg is jegyzi – „Isten képes a halottakat is feltámasztani”. (Zsid 11,19) Ez az erős hit vezérelte Izsák, Jákob és József pátriárkákat is. Ők halálos ágyukon megáldották fiaikat, biztosítva őket Isten ígéretéről. Mózes életének menetét is a hit szabta meg. Ezért szállt szembe a fáraóval, és félelem nélkül kivezette a népet Egyiptomból. Mózesnek ebben a történetében a keresztények a saját történetüket fedezhet- ték föl. A birodalmi törvények őket is súlyos büntetéssel fenyegették, sok igazságtalanságot és megaláztatást kellett elszenvedniük. A hit segítségével azonban leküzdhetők a nehézségek. A szerző pontos kronológiai vagy lo- gikai rend nélkül egy összegző felsorolást ad a hit által szerzett „sikerekről”: hősies cselekedeteknek, katonai győzelmeknek, politikai sikereknek és hol- tak feltámadásának történeteit idézi fel. Meghívás ez a hívő emberek szá- mára, hogy ne feledjék, mekkora ereje van a hitnek, mely a történelemben is megnyilvánul. Jézus is megmondta, hogy a hit, legyen bár olyan ki- csinyke, mint egy mustármag, „képes hegyeket megmozgatni”. (Mk 11,23) Ezért tehát a keresztényeknek nem szabad csüggedniük a gonosz erőszakkal szembesülve: a hit erősebb. A hit akkor is megmenti őket, amikor az erő- szak lesújt rájuk. A levél írója megemlékezik az üldözött hívőkről, mintha egy martirológiumot írna. Ők elfogadták a halált hitükért, az Úrral való kapcsolatukért. És így zárja a szerző a gondolatot: „Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten ne- künk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvös- ségre.” Az ószövetség hívői ígéretet kaptak az örök hazára, de közülük senki nem tudott elérni oda. Csak Jézus, a főpap és Isten Fia nyitotta meg az utat mindenki számára.

Imádság a szegényekért

JANUÁR 29., ÉVKÖZI 4. VASÁRNAP

 

Szof 2,3;3,12–13; Zsolt 146 (145); 1Kor 1,26–31; Mt 5,1–12a

 

Máté megjegyzi, hogy amikor Jézus meglátja a tömeget, felmegy a hegyre, és beszélni kezd hozzájuk. Elmagyarázza, ki az igazán boldog, vagyis el- mondja az ő elképzelését a boldogságról. Már a zsoltárok megtanították Izrael lakóinak, hogy mi az értelme az igazi boldogságnak: boldog az az ember, aki reményét az Úrba veti; boldog, aki gondol a szűkölködőre; bol- dog, aki az Úrban bízik. Az ilyen ember boldognak mondhatja magát. Ebben az értelemben mondja, hogy boldogok a lélekben szegények (ami nem azt jelenti, hogy igazából gazdagok, de a lelkükben szegények). És folytatja, boldognak nevezi az irgalmasokat, a szomorúakat, a szelídeket, az igazságra éhezőket, a tiszta szívűeket, azokat, akik üldözést szenvednek az igazságért, és akiket gyaláznak és üldöznek őmiatta. Soha senki nem hallott korábban hasonló szavakat. És számunkra is, akik ma hallgatjuk, a szokásos gondolkodásmódtól távoli szavaknak tűnnek. Igazán irreális szavaknak. Azt elismerjük, hogy szép szavak, de lehetetlenek az emberek számára. Pedig Jézus nem így gondolja. Ő igazi, teljes boldogságot akar nekünk, amely ellenáll kedélyállapotunk változásainak, és amely nem a divat és a fogyasztási igé- nyek változékonyságának foglya. Valójában leginkább azt szeretnénk, hogy jobban, nyugodtabban éljünk. Semmi többet. Vagyis egy kis egyéni jólétet szeretnénk. Nincs kedvünk valóban „boldognak” lenni. Ezért a boldogság idegenül hangzó szóvá vált számunkra, túl mély jelentést hordoz, túlzó. Erős és jelentőségteljes szó, és ezért túlságosan különbözik a mi gyakran jelentéktelen kis örömeinktől. A nyolc boldogság evangéliuma kiszakít ba- nális életünkből, hogy egy teljesebb élet, egy sokkal mélyebb öröm felé ve- zessen. A nyolc boldogság nem áll túlságosan felettünk, mint ahogy nem állt a tömeg fölött sem, amely elsőként hallgatta. Igazán emberi arca van: Jézus arca. Ő a boldogságok embere, a szegény, szelíd, igazságra éhező, szen- vedő és irgalmas ember, üldözött és halálra vetett ember. Nézzük ezt az embert, és kövessük: akkor boldogok leszünk.

Imádság az Úr napján