November 27., szombat

Lk 21,34–36 – Virrasszatok szüntelenül

Az ezen a napon hallott szakasszal lezárulnak a végső időkkel kapcsolatos beszédek Lukács evangéliuma szerint, és egyben véget ér az egyházi év. Jeruzsálembe érkezése óta Jézus mindennap a templomban tanított, este pedig egy olajligetbe húzódott vissza imádkozni. Most is azt mondja a tanítványoknak: „Virrasszatok hát és imádkozzatok.” Nemcsak szavakkal mondja, hanem egész életével. Ezekben az utolsó napokban nemcsak szavakkal tanít, hanem tetteivel is. Jól tudja, hogy a sorsdöntő és nehéz pillanatok előtt szükség van a figyelemre és az éberségre. Minden napunkat Isten jelenlétében kell élnünk, annak biztos tudatában, hogy csakis őbenne van az üdvösség. Mondhatnánk azt is, minden napunkat úgy kell élni, mintha az volna az utolsó. És bizonyos értelemben ez így is van. Minden napunk egyetlen, nincs hozzá hasonló. Ha egyszer elmúlik, soha többé nem tér vissza. Nem tékozolhatjuk el napjainkat értelmetlenül. Ezért Jézus azt kéri a tanítványoktól: „Vigyázzatok…” és „Virrasszatok … szüntelenül.” Nem szabad, hogy szívünk úgy elnehezedjék, mint a gyomor egy kiadós eszem-iszom után – tanácsolja az evangélista. Az éberségnek része kell hogy legyen az imádság is, amit Lukács evangélista úgy mutat be, mint a tanítvány valódi tevékenységét. A tanítványét, aki készen áll rá, hogy befogadja a szíve ajtaján kopogtató Urat. Az imádság megszabadít attól, hogy mindig csak magunkra figyeljünk, és segít fölemelni a tekintetünket az érkező Úrhoz. Épp ezért Jézus arra buzdít, hogy szüntelenül imádkozzunk. Számunkra, szegény, korlátok között élő emberek számára a szüntelen imádság egyet jelent a mindennapi hűséges imádsággal. A mindennapi imádságban megjelenik az a hűség, amit az evangélium elvár tőlünk. Mindennap „meg kell állnunk az Emberfiának színe előtt”, és vele együtt kell kérnünk a mennyei Atyát azért, hogy belekóstolhassunk a vele való végső találkozás örömébe. Az Egyház átkísér minket az új liturgikus évbe, miután liturgiája az elmúlt év során mindennap fölkínálta nekünk az evangéliumot. Úgy élhettük végig ezt a hosszú évet, hogy közben végig előttünk volt Isten szeretetének misztériuma, mely Jézusban nyilvánult meg. A legutóbbi napokban az üdvösség teljességéről elmélkedhettünk. Holnaptól új idő kezdődik, melyben tovább növekedhetünk Jézus megismerésében és szeretetében. Ő a mi időnk, a mi életünk, a mi végső célunk.

Előesti imádság

November 26., péntek

Lk 21,29–33 – A rügyező fügefa

Jézus azért jött, hogy megmentsen bennünket mindenféle szolgaságtól, a rosszba való beletörődéstől is. Jelenlétével új időszak vette kezdetét, a gonosztól való megszabadulás és az üdvösség korszaka. Ő az új világ hajnala: az ő élete, az ő szeretete, az ő csodái, feltámadása azok a rügyek, amik az új tavasz beköszöntét jelzik az emberi történelemben. Ezért buzdítja a tanítványokat: „Gondoljatok a fügefára és a többi fára. Amikor már kihajtanak, tudjátok, hogy nemsokára itt a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok, hogy közel van az Isten országa.” Ha az evangéliumot olvassuk, és Jézus művén elmélkedünk, megértjük, hogy kezdetét vette az új világ, Jézus világa. Ha a szeretet számtalan jelére tekintünk – legyenek ugyan kicsinyek, mint a rügyek –, észrevesszük, hogy bennük már jelen van az új jövő, az a jövő, amit az evangélium fémjelez. Jézus szakadatlanul ennek az új jövőnek az érlelésén és növelésén munkálkodik. Mondhatjuk, elhozta a világba Isten jövőjét. Ahol kihajt a szeretet, ahol megmutatkozik a megbocsátás, ahol felnövekszik az irgalmasság, ahol gyakorolják a párbeszédet, és ahol kezdetét veszi a béke, ott már kibomlottak Isten országának rügyei. Mindenki arra kapott meghívást, hogy szívében és életében nyíljanak ki a szeretet rügyei. Így siettethetjük Isten országának beteljesülését. Jézus garantálja, hogy az ő szavai szilárdak, szilárdabbak, mint az ég és a föld. A szeretet evangéliuma ugyanis az igazi kőszikla, az igazi alap, amire saját életünk és az egész világ élete épülhet.

A Szent Kereszt imádsága

November 25., csütörtök

 

Lk 21,20–28 – Jeruzsálem ostroma és égi jelek

Isten szava fölfedi előttünk életünk végcélját, a föld minden népének, az egész teremtésnek a célját, a mennyei Jeruzsálemet az új éggel és az új földdel. A mennyei Jeruzsálem képe – amit a Jelenések könyve tár elénk – hangsúlyozza, hogy a keresztény üdvösség nem az egyének szintjén következik be, hanem közösségi szinten. Az Úr nem egyenként üdvözít minket, hanem mint közösséget, népet, mint egy város lakóit. A keresztények számára az üdvösség a saját társadalmukért, városukért vállalt elköteleződésükön keresztül valósul meg. A megostromlott, földbe tiport Jeruzsálem evangéliumi képe a mai Jeruzsálem helyzetét is eszünkbe juttatja. Jeruzsálem három vallásnak is fontos városa: a zsidó vallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak. Nem feledkezhetünk meg róla, a zsoltár szavai ránk is vonatkoznak: „Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömem fölé!” (Zsolt 137,6) Nehézségei a mi nehézségeink is, és nem szűnhetünk meg azért imádkozni, hogy újra „a béke városa” lehessen, amint azt neve is mondja. Benne megláthatjuk a mennyei Jeruzsálemet, ahol minden nép összegyűlik az egyetlen Isten körül. A mai világban uralkodó zűrzavar, amit az evangélista apokaliptikus kifejezésekkel ír le, de jó megfogalmazás rá „a népek kétségbeesett rettegése” is, arra késztet bennünket, hívő embereket, hogy „nézzünk fel, és emeljük fel a fejünket”, mert az Emberfia elközelgett, sőt, már ide is költözött az emberek közé, hogy a világ ne nyögjön tovább a gonoszság és az erőszak igájában. Ő azért jött, hogy mindenkinek megmutassa a béke útját. Ránk, hívő emberekre különösképpen rábízta az Úr azt a felelősséget, hogy mutassuk meg a világnak a szeretet és a béke evangéliumának szépségét és erejét.

Imádság az Egyházért

 

November 24., szerda

 

Lk 21,12–19 – Kezet emelnek rátok, üldözni fognak benneteket

E nap evangéliumi szakaszának olvasása közben eszünkbe jutnak korunk eseményei: tragédiák, háborúk, népirtások, hihetetlen erőszak, éhínség, világjárvány. Ma is vannak olyanok, akiket azért ölnek meg, mert tanúságot tesznek az evangéliumról. A vértanúk száma hihetetlenül magas volt a múlt században, minden keresztény felekezetnek és más vallásoknak is voltak mártírjai. Még ma, az új évezred kezdetén is vannak olyan keresztények, akiknek erőszakos halállal kell meghalniuk, mert bátran tanúságot tesznek hitük mellett. Az erőszaknak ezek az áldozatai becses tanúkként állnak előttünk, és értékes örökséget bíznak ránk, amit meg kell őriznünk és követnünk kell. Miközben mi megsüketültünk és elpuhultunk attól a kultúrától, mely az anyagiasság és a fogyasztás rabszolgájává tesz bennünket, és arra sarkall, hogy csak a személyes jólétünkkel foglalkozzunk, ők az életükkel közvetítik, hogy a szeretet evangéliuma a legdrágább kincs, amit kaptunk. Ez a legerősebb és leghatásosabb tanúságtétel, amit ma embertársainknak nyújthatunk. A gonosz azt hitte, hogy kegyetlen erőszak révén legyőzte őket, de az áldozatuk, a kiontott vérük és a gonoszság erőivel szemben tanúsított ellenállásuk segítségünkre lesz abban, hogy a szeretet és az Istenhez való hűség által legyőzzük a gonoszt. Olyan üzenet ez, mely nem veszti erejét az idő múlásával: történetük egy hajszálnyival sem lesz értéktelenebb. Tanúságtételük arra sarkall, hogy velük együtt merüljünk alá a szeretetnek ebbe az áradatába, mely megment minket és a világot. Óscar Arnulfo Romero érsek egy kivégzőosztag által meggyilkolt pap ravatala fölött tartott szentbeszédében úgy fogalmazott, az Úr minden kereszténytől azt kéri, legyen mártír, azaz áldozza fel az életét. Nem azért kapjuk az életet, hogy magunknak őrizgessük, hanem hogy ajánljuk fel mások, különösképpen a szegények javára. Az Úr elkísér bennünket, ahogyan őket is, és akkor is támogat, amikor a hozzánk legközelebb állók – Jézus szülőkről, testvérekről, rokonokról, barátokról beszél – elárulhatnak bennünket az evangélium miatt. A szeretetben való állhatatosság megmenti az életünket.

Imádság a szentekkel

November 23., kedd

 

Lk 21,5–11 – A vég előjelei

Elérkezett a pillanat, amikor hinnünk kell az evangéliumban, késedelem nélkül, itt és most. Nem lehet halogatni a döntést, hogy kövessük Jézust. Vagy most döntünk mellette, vagy fennáll a veszély, hogy örökre elveszítjük a lehetőséget. A jövő és a megváltás biztosítéka nem a templom nagyszerű építményében van, nem az emberek által létrehozott dolgokban, legyenek akár vallásos célúak is, hanem csakis a Jézusba vetett teljes bizalomban, a döntésben, hogy követjük őt – ez maga a hit. Sajnos gyakran esünk félreértésbe, úgy gondoljuk, a hit abból áll, hogy absztrakt igazságokhoz ragaszkodunk. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb és magával ragadóbb: hinni annyit jelent, hogy beleszeretünk Jézusba.

Az ilyen szeretettel és személyes érintettséggel teli hit az igazi szegletkő, amire jelenünket és jövőnket építhetjük. És ezen alapszik a társadalom jelene, jövője is. Nem elszigetelt, különálló kődarab vagyunk, hanem olyan épület része, melyet az Úr már most elkezdett fölépíteni. Ezért vigyázni kell a hamis prófétákkal. A rajtunk kívül levőkkel (amilyenek a világi divatok és szokások) ugyanúgy, mint azokkal, melyek ott rejtőznek valamennyiünk szívében (mint a megszokás, a gőg, az önszeretet). Ezek a hamis próféták ugyanis csak rombolnak, de nem építenek. Az egyedüli prófécia, ami megszilárdítja napjainkat, az evangélium. Éppen az evangélium ereje az, ami megakadályozza, hogy beletörődjünk a rosszba, hogy elfogadjunk egy remény nélküli jelent. Sajnos ma is vannak egymással harcban álló népek, nemzeteket sújtó konfliktusok, melyek számtalan ártatlan áldozatot szednek; vagy más rettenetes dolgok, melyek rémületet és félelmet keltenek. De az Úr arra kér minket ebben a békétlen világban, hogy vele együtt munkálkodjunk a békéért, és tegyünk tanúbizonyságot az üdvös jövőbe vetett reményről. A hit választás, döntés amellett, hogy Jézussal együtt járunk az úton, abban a biztos tudatban, hogy a feltámadás ereje legyőzi e világ fejedelmét, és a gonosz erejét megtöri majd az Úr szeretetének hatalma.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 22., hétfő

Lk 21,1–4 – A szegény özvegyasszony adománya

Jézus továbbra is a templomban van, és épp óva inti hallgatóságát az írástudók magatartásától, akik imádságokkal büszkélkednek, de elnyomják az özvegyeket. Beszéd közben észrevesz néhány gazdag embert, akik tekintélyes adományukkal keltenek feltűnést. Egyszer csak szegény özvegyasszony érkezik, aki szinte lopva dobja be a templom perselyébe két aprópénzét. Tette és az összeg kicsinysége teljes mértékben eltörpül ahhoz képest, amit a gazdagok adtak. Mégis ezt a tettet, amit az evilági gondolkodás jelentéktelennek tart, az Úr örök érvényű érdemként ismeri el. Az asszony tettét valóban nem a számítás vezette, hanem egyedül az Isten iránti szeretet. Ez az asszony tényleg szereti Istent, teljes szívéből, minden erejével, teljes valójával: annyira szereti, hogy mindent, egész megélhetését odaadja. A szeretet teszi elévülhetetlenné ezt a gesztust, ahogyan örök érvényt szerez minden szó és minden jó cselekedet, mely a gyöngék és a szegények felé irányul. Meg kell jegyezni, hogy az alamizsnára szánt adományokat, amiket a templom perselyébe tettek, a szertartások szervezésére, a papok megélhetésére és a szegények megsegítésére költötték. Ez a szegény özvegyasszony tehát felelősnek érezte magát azért, hogy támogassa a szertartásokat és a szegényeket. Ezt fontos hangsúlyozni, nehogy hamis képet alkossunk, és élesen elkülönítsük azokat, akik adnak, azoktól, akik kapnak. A szegény özvegyasszony felelősséget érez azért, hogy segítséget nyújtson más szegényeknek. Senki nem annyira szegény, hogy ne tudna segíteni valaki máson, aki még nála is szegényebb. Egyfajta körkörösség figyelhető meg a kölcsönös segítségnyújtásban: akinek több van, segít azon, akinek kevesebb jutott. A szeretet nem sorol kategóriákba minket, éppen ellenkezőleg, a kölcsönös szolidaritásban egyesít, ahol nincs különbség a segítő és a megsegített ember között.

Imádság a szegényekért

November 21., vasárnap, Krisztus, a mindenség királya

A Boldogságos Szűz Mária templomi bemutatásának emléknapja. Ez a jeruzsálemi eredetű és Keleten is megtartott ünnep egyszerre emlékezik meg a régi templomról és arról, hogy Mária felajánlotta életét az Úrnak.

Dán 7,13–14; Zsolt 93 (92); Jel 1,5–8; Jn 18,33–37

Krisztusnak, a mindenség királyának ünnepével zárul az egyházi év. Az evangéliumi szakaszban Pilátus odafordul Jézushoz, és megkérdezi: „Tehát király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondja Jézus, majd hozzáteszi: Arra születtem, s azért jöttem a világba…” Kijelentése egyszerre ünnepélyes és drámai. Pilátus éppen emiatt a kijelentés miatt szolgáltatja ki őt a főpapoknak, hogy feszítsék keresztre. A kormányzó azt akarja, hogy ez legyen felírva a keresztjén függő táblácskára is: „Názáreti Jézus, a zsidók királya.”

Emberi szemmel nézve Jézus valóban különös király: trónusa egy kereszt; koronája töviskoszorú; udvartartása két keresztre feszített tolvajból áll; csak néhány elkeseredett asszony és egy ifjú álldogál vesztőhelye körül. Mégis ez az a kép, ami örökre a keresztény közösségek jelképévé válik. A kereszt jelen van minden templomban, és különösen akkor tűnik fel, amikor a keresztényeket üldözik és halállal fenyegetik. Ebben a helyzetben, amikor látszólag a gonosz győzedelmeskedik, arra kaptunk meghívást, hogy emeljük föl tekintetünket Jézus keresztjére, és elmélkedjünk királyi hatalmán.

Az evangélium azt mondja, hogy ez a kereszt legyőzi a gonoszság fejedelmét. Jézus a keresztről kiszabadítja az embert a bűn és a halál uralma alól. Pál apostol minden egyháznak továbbadja ezt a meggyőződését, bár tudatában van, hogy botrányt okoz: „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság.” (1Kor 1,23) Mégis Krisztus a keresztről gyakorolja királyi hatalmát, és az által a szeretet által győzi le a gonoszt, mely szeretet arra indítja, hogy életét adja másokért. Ebből a szeretetből születik az új ország, a béke új országa. Jézus többször is beszélt erről a tanítványoknak az alatt a három év alatt, amit velük töltött. Kevéssel a halála előtt, miután csöndben végighallgatta, hogy arról vitatkoznak, ki közülük a nagyobb, leckét ad nekik az alázatról és a szolgálatról: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen.” (Lk 22,25–26) És nemcsak leckét ad, de példát is mutat: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). A kereszten megvalósul ez a váltság. Jézus keresztjéből azonnal új élet születik: egy tolvaj, aki a kereszten könyörög hozzá, elnyeri az üdvösséget; egy idős asszony és egy ifjú tanítvány élete új értelmet nyer a kereszten elhangzott szavaktól; két jólelkű, de aggodalommal teli, csüggedt ember, Arimateai József és Nikodémus a keresztből erőt merítenek ahhoz, hogy kilépjenek a nyilvánosság elé, és kimutassák könyörületüket az igazságtalanul megölt, igaz ember iránt. A Krisztus keresztjéből fakadó szeretet és az ott tapasztalt megindultság arra sarkallta ezeket a tanítványokat, hogy fogjanak össze, és kezdjenek el munkálkodni egy emberibb és igazabb világ létrehozásán.

Krisztus Király ünnepe elénk tárja a királyi szeretetet, mely átformálja az emberek szívét és a világ életét. Gyűljünk össze e körül a gyönge és szegény király körül. Belőle, a keresztre feszítettből fakad valamennyiünk üdvössége. Mondjuk a Jelenések könyvének szavaival: „Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké! Ámen.”

Imádság az Úr napján            

November 20., szombat

Lk 20,27–40 – Isten nem a holtaké, hanem az élőké

Bár egyre erősebben támadják, akik saját hatalmukat féltik, Jézus még mindig a templomban van, és hirdeti az evangéliumot. Ám nem visz véghez semmilyen csodát, mintha azt akarná kifejezni, hogy az Isten házában a szó, Isten szava az egyetlen igazi erő. Az evangélium ellenlábasai viszont nem lankadnak, ezúttal a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást, tárnak Jézus elé egy „esetet”: „A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” Ez a történet arra hív minket, ne tartsuk abszolút érvényűnek saját gondolkodásmódunkat, mintha az igazság az elménkbe lenne zárva, a logikánkhoz lenne láncolva. Van valami az érvelésen túl is, amire mindannyiunknak nagyon oda kell figyelni. Jézus ezt egyértelmű és hatásos módon mutatja meg nekünk. Szavaiból teljesen újfajta szemlélet kristályosodik ki a jelen és az eljövendő életre vonatkozóan. De ez csak azok számára érthető, akik szívüket és elméjüket kitárják Isten titkára. Jézus a mennyei világot tárja elénk. Olyan világot, ahol a vérségi kötelékek nem számítanak többé úgy, ahogyan a földön, mert a Szentlélek tölti meg őket élettel: megmaradnak ugyan, de átalakulnak, sokkal gazdagabbak lesznek. Ez a feltámadottak világa, melyben – mondja Jézus – nem házasodnak és nem mennek férjhez, mert mindannyian gyermekek, Isten gyermekei. Ez a jövő Istennel, ahol a megkötött kötelékek örök időkre szólnak. Az Atya – mondja Jézus – az élők Ura, és nem a holtaké. Aki egyesül Jézussal, és már most Istenre bízza életét, az „a feltámadás gyermeke” lesz: már a földi életben mennyei életet él, vagyis a hús szerinti élet helyett megtapasztalja a Szentlélek szerinti életet.

Előesti imádság

November 19., péntek

Lk 19,45–48 – Jézus megtisztítja a templomot

Jézus, bár tudja, mi vár rá Jeruzsálemben, mégsem menekül el, hanem bemegy a szent városba, és a templom felé veszi útját. A templom falai között dobog Jeruzsálem szíve; ez az a hely, ahol Isten jelen van. Sajnos a haszonlesés elárasztotta az Istennek és az imádságnak szentelt helyet. Isten háza piactérré változott, mindenféle ügyes-bajos dolgok, adás-vevés színterévé. Bizonnyal nem volt már az a hely, ahol egyértelműen megnyilvánult Istennek az ő népe iránti, ingyenes szeretete. Inkább olyan helynek tűnt, ahol a piaci szellem beszennyezte az Istenhez fűződő kapcsolatot is. Mondhatni, a templom a világi állapotok jelképévé vált, olyan hellyé, mely maga is az anyagiasság rabszolgaságában sínylődik; ahol az élet olyan, mint a piac, árucsere folyik. Az életben sokaknak ma is csak az eladás és a vétel, a szerzés és a fogyasztás számít. A piac törvénye lett az új vallás, a maga templomaival, szertartásaival, oltáraival, melyeken minden föláldozható. Jézust felháborította a látvány, és kiáltozva elzavarta az árusokat: „házam az imádság háza.” Az egyetlen igazi kapcsolat, az egyetlen, aminek létjogosultsága van az életben: az Isten és a testvérek iránti, viszonzást nem váró szeretet, mely Isten valódi jelenlétének színterévé tud válni minden városban. Isten számára a szívünkben kell kialakítani a megfelelő helyet, saját szívünkben, ahol nagyobb teret kell adni az ingyenességnek, és kisebbet a saját érdekeinknek. Jézus kiűzi az árusokat a templomból és kiűzi a szívünkben jelen lévő, anyagias szellemiséget is. Majd újra hirdeti számunkra az evangéliumot. Mint az evangélista írja, attól kezdve Jézus ott marad a templomban, és mindennap hirdeti az evangéliumot. Az a hely – ezt kívánjuk mi is saját szívünkkel kapcsolatban – újra az irgalmasság és a szeretet szentélyévé vált.

A Szent Kereszt imádsága

 

November 18., csütörtök

A vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika fölszentelésének emléknapja.

Lk 19,41–44 – Jézus siratja Jeruzsálemet

Jézus Jeruzsálem előtt áll. Amint meglátja a várost, melyet oly nagyon vágyott látni, sírva fakad. A görög szó: „eklauszen” jól kifejezi Jézus elkeseredését. Szemei előtt feltűnik a szent város, minden izraelita áhított úti célja, a nép egységének szimbóluma. Jeruzsálem mindazonáltal arra készül, hogy elárulja a hivatást, amit neve is magában rejt: „a béke városa.” Igazságtalanság és erőszak költözött falai közé, a szegényekről megfeledkeznek, a gyöngéket elnyomják, és a város arra készül, hogy elutasítsa A Béke Fejedelmét, aki odalátogat. Jeruzsálem lakói még holtában sem akarják őt a falakon belül látni: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – írja János az evangéliumának prológusában. Jézus a városát siratja – ahogyan ma számtalan más várossal is teszi –, amiért az visszautasította a békét és az igazságot; amiért városaink lakóinak keményszívűsége mindenki életét megkeseríti, mert az erőszak és a konfliktusok felülkerekednek a szolidaritáson és az egyetértésen. Ezek a könnyek ma sem apadnak el, hiszen városainkban növekszik az erőszak és az igazságtalanság, mindenekelőtt a legszegényebbeket sújtva. Ennek az évszázadnak a kezdetén, a történelemben először, a városi lakosság száma meghaladja a vidéki lakosságét. De sajnos ezzel együtt növekedett az embertelenség is, ami gyakran már a városok szerkezetében is tetten érhető: úgy tűnik fel, mintha el akarnák különíteni a gazdagokat a szegényektől, az egészségeseket a gyöngéktől. Ez az evangéliumi szakasz segíti a hívő embereket abban, hogy még inkább felelősnek érezzék magukat városaikért, gondoskodjanak róluk, tegyenek érte, hogy emberségesebb, szebb és vendégszerető helyek legyenek, mindenki számára. Nekünk, hívő embereknek Jézus mellett kellene állnunk, amikor a mai városokat siratja, mert jól tudja, milyen vég vár rájuk, ha nem fogadják be a szeretet evangéliumát: kő kövön nem marad bennük. Jézus szereti az emberek városait, és bár tudja, hogy a halál vár rá, mégis úgy dönt, hogy belép – még ha a falakat kell is ledöntenie ezért –, hogy életét adja az emberek üdvösségéért.

Imádság az Egyházért

November 17., szerda

Lk 19,11–28 – Példabeszéd az aranypénzekről

Jézus elmond egy példabeszédet arról, hogyan kell várni a mennyek országának eljövetelét. Egy nemesemberről beszél, aki messze földre indul, hogy királyi méltóságot szerezzen magának. Mielőtt elutazik, mind a tíz szolgájára rábíz egy-egy aranypénzt, hogy a távollétében kamatoztassák. A szolgák nyilvánvalóan nem tulajdonosai a pénznek, hanem a kezelői. Mint ilyeneknek, bölcsen és szorgalmasan kell forgatniuk, hogy kamatozzon. Az első kettő uruk visszatértekor be is mutatja munkájának gyümölcsét. Az első megtízszerezte, a második megötszörözte a rábízott pénzt. Az elsőnek azt mondta az úr: „Jól van, derék szolga! És így folytatta: Mivel a kicsiben hű voltál, hatalmad lesz tíz város felett.” A második hasonló jutalomban részesül. A harmadik viszont, attól való félelmében, hogy olyan kötelezettségeket kell magára vállalnia, melyek elvonnák saját javainak gondozásától, kendőbe rejtette a pénzt, nehogy elveszítse. Így természetesen megakadályozta, hogy kamatozzon. Úgy vélte, elég, ha egyszerűen megőrzi, és nem érezte magát felelősnek az aranypénzért. Kevéssé élte bele magát a ház urának helyzetébe, sőt, egyenesen idegenek voltak tőle azok a gondok, melyek urát foglalkoztatták. A példabeszédben szereplő urat magával Jézussal állíthatjuk párhuzamba, aki tanítványaira bízza a legértékesebb aranypénzt, az evangéliumát. Fölbecsülhetetlen értékű ajándék ez, amit nem tarthatunk meg magunknak, nem köthetjük sem kicsi, sem nagy kendőnkbe. Az evangéliumot azért bízta a tanítványokra, hogy bármerre is járnak, mindenkor hirdessék, és sietve terjesszék a szeretet és a béke országát, amit Jézus az eljövetelével alapított meg az emberek között. Az úr gesztusa, amivel a föl nem használt pénzt az első szolgának adja, az Atyának arra az erős vágyára utal, hogy az evangéliumot a lehető legnagyobb buzgalommal hirdessék mindenkinek. Ezért mondja Jézus a példabeszéd végén: „Mondom nektek, hogy akinek van, az kap, akinek meg nincs, attól azt is elveszik, amije van.”

Imádság a szentekkel

November 16., kedd

Lk 19,1–10 – Zakeus megtérése

Jézus megérkezik Jerikóba, ami utazásának fontos célja, az utolsó megállóhely Jeruzsálem előtt. A Perea határában fekvő város Palesztina római közigazgatásának stratégiai fontosságú pontja, ahol nem volt nehéz császári tisztségviselőkkel, katonákkal és vámosokkal találkozni. Jézus nem szórakozottan megy be, ahogy általában mi tesszük, amikor városaink útjain, terein járunk. Ő mindig odafigyel az emberekre. Tudja, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre és az üdvösségre. Senki nincs távol a szívétől. Mindenki Pásztorának tartja magát. Lukács evangélista Zakeusról ír, aki vámos, közismerten bűnös ember, mégis látni akarja Jézust. Alacsony termetű volt. Kicsit mindannyian alacsonyak vagyunk, abban az értelemben, hogy túl közel vagyunk a földhöz, túlságosan aggódunk anyagi javaink miatt, a mélyben járunk. De Zakeusban valamiféle lelki nyugtalanság munkál, az veszi rá, hogy kicsivel magasabbra kapaszkodjon. Csak így pillanthatja meg Jézust. Ám nem elég ágaskodni kicsit, esetleg lábujjhegyre állni, ha közben mindvégig a helyünkön maradunk. Ahhoz, hogy megpillantsuk Jézust, föl kell mászni kicsit magasabbra, vagyis ki kell lépni a tömeg zűrzavarából, túl kell lépni saját szokásainkon. Zakeus felkapaszkodott egy fára, és ez elég volt. Jézus meglátta őt. Ő akarta látni Jézust, és az ellenkezője történt: Jézus volt az, aki fölemelte tekintetét, és meglátta őt. Bárki indul is az Úr keresésére – mindegy, hogyan, mindegy, kivel teszi –, az Úr már előbb megtalálja őt. Nem is keresnénk, ha már nem találtuk volna meg. Erről biztosít minket az Egyház egész szellemi hagyománya. Jézus tehát, elhaladván a vadfügefa alatt, fölemelte a tekintetét, meglátta Zakeust, és nevén szólította; kérte, hogy jöjjön le, és lássa őt vendégül a házában. A gazdag ember most nem távozott szomorúan, éppen ellenkezőleg, gyorsan lemászott, és befogadta Jézust otthonába. A találkozás után Zakeus már nem ugyanaz, aki előtte volt: boldog ember, új, nagylelkűbb szívet kapott. Elhatározta ugyanis, hogy vagyona felét a szegényeknek adja. Nem azt mondta: „mindent odaadok”, elég volt a fele is. Mindenkinek meg kell találni saját mértékét. Egy dolog számít: az Úr követése. Zakeus története mindannyiunkat arra hív, hogy fogadjuk be az Urat, és találjuk meg szeretetünk mértékét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

November 15., hétfő

 

Megemlékezünk a Santa Maria in Trastevere bazilika fölszenteléséről. Ebben a templomban imádkozik minden este a Sant’Egidio közösség. Ezen a napon ott a békéért imádkoznak.

Jn 4,19–24 – Az Atya igazi imádói

Ezen a napon a római Santa Maria in Trastevere bazilika 1215. november 15-ei fölszentelésére emlékezünk. Valójában a keresztények már ezer éve imádkoznak ezen a helyen, amit eredetileg domus Callistinek azaz Kallixtusz házának neveztek. Tágas épület volt, melyet Kallixtusz vásárolt meg a gyarapodó keresztény közösség számára. A hagyomány szerint különleges misszionáriusi lelkesedés jellemezte azt az időszakot. Olyannyira így volt ez, hogy a liturgia nyelvét görögről latinra kellett változtatni, mert az emberek nagy része már nem tudott görögül, viszont fontos volt, hogy megértsék az evangéliumot és követni tudják a szentmisét. Kallixtusz még diakónusként újjászervezte a keresztény közösségben a szegényszolgálatot, majd később pápaként is ugyanebben a misszionáriusi szellemben folytatta munkálkodását Rómában. Megbocsátott azoknak, akik megtagadták a hitüket a keresztényüldözések idején, és szerettek volna ismét belépni az Egyházba; befogadta azokat is, akiknek problémás volt a házassága vagy a családi élete. Ezer évvel később III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton részt vevő püspökök kíséretében fölszentelte a bazilika új oltárát, azt, ahol ma is bemutatják a szentmisét. Elképzelhető, hogy az eseményen jelen volt Assisi Szent Ferenc is, aki a zsinatra érkezett Rómába, és meglátogatta a Trastevere szomszédságában, a kikötőben álló leprakórházat. Örömünnep volt ez az egész római egyház számára. Különös örömmel emlékezünk erre a napra azért is, mert a bazilika a Sant’Egidio közösség otthonává vált, ahol nap mint nap szentmisét mutatnak be. Ez a templom spirituális értelemben az összes olyan helyet képviseli, ahol a közösség tagjai összegyűlnek imádkozni. Összegyűlünk, és az ég polgáraivá alakulunk át, Isten valódi temploma leszünk, olyan hely, ahol Isten hajlékot vett. Senki sem lehet szent önmagában és önmagáért. Egy hely akkor válik szentté, ha Isten megszenteli, ha Isten benne lakik. Mi az Isten temploma vagyunk. Így megérthetjük azokat a szavakat, amelyeket Jézus mondott a szamariai asszonynak, és amelyek ma újra elhangzottak: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.” Lélekben és igazságban imádni az Atyát azt jelenti, engedjük, hogy a szívünk megteljen az Úr kegyelmével, szava elárasszon bennünket, és lelki templom épüljön belőlünk. A szent épületek itt a földön mintául szolgálnak, melyekhez igazodhatunk. Korunk individualizmusával kapcsolatban ezért föl kell tennünk magunknak a kérdést: mi lenne istentiszteleti helyeinkkel, ha minden építőkövük úgy döntene, elválik a többitől, és szétszóródik a mezőn. Egyszerűen nem léteznének többé. Adjunk hálát az Úrnak a szent helyekért, ahol otthonra lelhetünk, és főképp szaváért, amit ezeken a helyeken hirdetnek nekünk.

Imádság a békéért

November 14., évközi 33. vasárnap

 

A szegények ünnepe.

Dán 12,1–3; Zsolt 16 (15); Zsid 10,11–14.18; Mk 13,24–32

A liturgikus év vége felé közeledünk. Az evangéliumi részlet azt sugallja, hogy az Emberfia nem megszokásaink fásultságába lép be, és eljövetele nem is a dolgok természetes fejlődéséből következik. Amikor elérkezik, radikális változást hoz mind az emberek életébe, mind a teremtett világba. Ennek a felforgató erejű átalakulásnak az érzékeltetésére Jézus az akkoriban elterjedt apokaliptikus hagyomány nyelvezetét használja. Kozmikus jelenségekről beszél, melyek fölborítják a természet rendjét. Jézus „a végső napokról” beszél, de utal rá, hogy a nagy változások még annak a nemzedéknek az idejében bekövetkeznek, mely őt hallgatja. „Az Úr napja”, amit Dániel és más próféták előre jeleztek, nemzedékről nemzedékre, sőt mindennap elérkezik. „Tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban van” – mondja Jézus. Ugyanezt olvashatjuk a Szentírás más lapjain is, amikor arra akarja buzdítani a hívőket, hogy álljanak készen, mert az Úr közeleg. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Minden napunk ajtajánál ott áll az Úr, és kopogtat. Ezen a vasárnapon, amikor az Egyház megemlékezik a szegényekről, ne feledkezzünk el róla, hogy Jézus mindig ott áll az ajtónk előtt az éhes, az idegen, a beteg és a börtönben lévő ember képében. Ő a sebekkel borított Lázár, aki ma is arra vár, hogy befogadjuk, és pontosan ettől függ Isten ítélete, aki meg akarja változtatni azt az időt, amiben élünk.

Ferenc pápa szándéka volt, hogy az egyházi év utolsó előtti vasárnapját szenteljük a szegények ünneplésének. Jó volna, ha minden templom megnyitná kapuit a szegények előtt. Maga Ferenc pápa is megnyitja előttük a Szent Péter-székesegyház kapuját, majd a szentmise végeztével ebédre hívja őket. Ez az ünnep segít, hogy jobban megértsük mindazt, amit az evangélium mond az országról, melynek Jézus a királya. Elég elolvasnunk az első boldogmondást: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). A mennyek országa hasonlít a lakomához, amit az Úr készített, és amire meghívta a szegényeket. Ilyen az az ország, ahol Jézus uralkodik, jobban mondva szolgál. Eszembe juttatja a karácsonyi ebédet, ami minden évben megvalósul a Santa Maria in Trastevere bazilikában és a világ számos más helyén. Ez annak az evangélium révén megvalósuló, világméretű testvériségnek a képe, mely nem ismer sem gátakat, sem határokat.

Imádság az Úr napján

November 13., szombat

Lk 18,1–8 – Az igazságtalan bíró és az özvegy

Ennek a napnak az evangéliuma egy Lukács számára nagyon kedves témát tár elénk: az imádságot. Az evangélista ezzel kapcsolatban elsőként arról az esetről számol be, amikor Jézus a Miatyánkot tanítja meg tanítványainak (Lk 11,1–13). Ezúttal azt hangsúlyozza, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni”. Igen gyakori, közös tapasztalatunk, hogy elbátortalanodunk vagy éppen kétségbeesünk, ha egy kérés látszólag nem nyer meghallgatást. Jézus nem akarja, hogy a tanítványok elveszítsék bizalmukat Istenben és az ő irgalmasságában. Ahogy az Atya meghallgatja őt, úgy meghallgatja a tanítványokat is. Mintha Jézus azt mondaná, az imádság mindig hatásos, efelől nem lehet kétségünk. Hogy állítását alátámassza, elmond egy példabeszédet az özvegyasszonyról, aki megkért egy bírót, hogy szolgáltasson neki igazságot. Ez az asszony a gyöngék tehetetlenségének megjelenítője a Jézus korabeli társadalomban. Ám a tisztességtelen, keményszívű bíróval szembeni állhatatossága végül elnyeri jutalmát, meghallgatásra talál, és igazságot szolgáltatnak neki. A jelenet realizmusa megdöbbentő, de főleg akkor nyer rendkívüli jelentőséget, ha a mennyei Atyához mondott imádságainkkal állítjuk párhuzamba. Az evangélium mindenáron meg akar győzni minket az imádság erejéről és hatalmáról: ha az ima eléggé állhatatos, mondhatni kötelezi Istent a cselekvésre. Az imádság az első munka, aminek elvégzésére a tanítvány meghívást kapott. Azt mondhatjuk, ez az első feladat, amit végre kell hajtania, mert Isten az imádság által lép be az emberek életébe és a történelembe. Persze mint minden munka, az imádság is kitartást igényel. Nem alkalmi munka, amit néhanapján elvégzünk. Pontosan a folyamatossága biztosítja Isten jelenlétét. A keresztény ember legnagyobb ereje valóban az imádságban rejlik. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” – kérdezi Jézus. A kérdést igen komolyan meg kell fontolni minden egyes tanítványnak és közösségnek. Az Emberfia ma is újra és újra eljön a földre. Hol van ehhez képest a mi imádságunk? Boldogok vagyunk, ha az Úr ébren talál minket, állhatatos és kitartó imádságban!

Előesti imádság