FEBRUÁR 28., KEDD

 

Iz 55,1–11. Az Úr szava hatékony

 

¹Ó, ti szomjazók mind, jöjjetek a vizekhez,
és akiknek nincs pénzetek, jöjjetek,
vegyetek gabonát, és egyetek!
Jöjjetek, vegyetek gabonát pénz nélkül,
és vételár nélkül bort és tejet!

²Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér,
és keresményeteket arra, amivel nem laktok jól?
Figyelmesen hallgassatok rám,
akkor majd jót esztek,
és élvezitek a kövér falatokat.

³Hajtsátok ide fületeket, és jöjjetek hozzám,
hallgassatok ide, s akkor élni fog lelketek!
Örök szövetséget kötök veletek,
a Dávidnak ígért biztos kegyelem alapján.

⁴Íme, tanúul adtam őt a népeknek,
vezérül és parancsolóul a nemzeteknek.

⁵Íme, olyan nemzetet hívsz majd,
melyet nem ismersz,
és olyan nemzetek futnak hozzád,
melyek nem ismertek téged,
az Úrért, a te Istenedért,
Izrael Szentjéért, mert megdicsőített téged.

⁶Keressétek az Urat, amíg megtalálható,
hívjátok őt, amíg közel van!

⁷Hagyja el útját az istentelen,
és gondolatait a bűnös ember!
Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta,
és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban!

⁸Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim,
és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. –

⁹Mert amennyivel magasabb az ég a földnél,
annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál,
és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.

¹⁰Mert amint lehull az eső és a hó az égből,
és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet,
termékennyé és gyümölcsözővé teszi,
magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,

¹¹úgy lesz az én igém is,
mely számból kijön:
nem tér vissza hozzám eredménytelenül,
hanem megteszi, amit akarok,
és véghezviszi, amiért küldtem.

Ezek a sorok zárják Izajás könyvének második részét. A próféta a babiloni fogság idején élt. A száműzetés utáni idő is nehéz volt Izrael számára. Drámai tapasztalat, amely után kétség és bizonytalanság maradt. A Jeruzsálembe való visszatérés persze nagy reményeket ébresztett, ugyanakkor erősen élt a népben a kérdés, hogyan alapozzák meg újra az életüket a szám- űzetés keserű tapasztalata után. Világosan tudják: újra Isten szava kell hogy legyen az alap és a gyökér, amely táplálja majd a hitet. Isten szavának ugyanis hihetetlenül nagy átformáló ereje van, még ha gyakran nehezen hiszünk is ebben az erőben. Isten azért küldte el hozzánk, hogy hatása legyen, hatékony legyen: megváltoztassa az emberek szívét, és megváltoztassa a történelmüket, ahogyan az eső és a hó öntözi és termékennyé teszi a földet. Amikor Isten szavát befogadják, sok gyümölcsöt terem. Ezért jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: hallgatjuk az Urat, aki szól hozzánk? Az evangélium sokszor elismétli, hogy az elhintett szónak mindenképpen van hatása. Bízzunk ebben az evangéliumi igazságban, amely azt kéri tőlünk, hogy ne hanyagoljuk el Isten szavának hallgatását, mert meglesz a maga hatása. A próféta egyértelműen kijelenti: Isten szava „nem tér vissza hozzá eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratát, és eléri, amiért küldte”. Kérjük az Urat, hogy ajándékozzon nekünk meghallgatásra kész szívet, hogy valóban megtérhessünk, ahogyan kéri tőlünk ebben az időben.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

FEBRUÁR 27., HÉTFŐ

 

Lev 19,1–2.11–18. Legyetek szentek, mert én szent vagyok

 

 

¹Így szól az Úr Mózeshez: ²»Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!

¹¹Ne lopjatok, ne tagadjatok le semmit és ne csalja meg egyiktek a másikat!
¹²Ne esküdjél nevemre hamisan, hogy meg ne szentségtelenítsd Istened nevét – én vagyok az Úr!
¹³Ne keress ürügyet felebarátod ellen, és erőszakkal se nyomd el őt! Napszámosod bére ne maradjon reggelig tenálad!
¹⁴Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr!
¹⁵Ne kövess el jogtalanságot és ne ítélj igazságtalanul! Ne nézd a szegény személyét, s ne légy tekintettel a hatalmas arcára: igazság szerint ítélj felebarátodnak. ¹⁶Ne légy rágalmazó, se besúgó a nép között. Ne törj felebarátod vérére – én vagyok az Úr!
¹⁷Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. ¹⁸Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!

 

A Leviták könyvének ezt a szakaszát, amely mintha egyfajta tízparancsolat lenne, két parancs foglalja keretbe: „Legyetek szentek, mert én (...) szent vagyok” és „szeresd embertársadat úgy, mint magadat”. Istent és a fele- barátot Isten szava kapcsolja össze a kettős parancsban, amely arra int, hogy szeressük Istent és a felebarátot. A szentség magának Istennek az állapota. Ő más, mint mi, elkülönült, transzcendens, de nem zárkózik be saját létezésébe; olyannyira nem, hogy azt kéri tőlünk, vegyünk részt az életében. „Legyetek szentek”, mondja, mintha azt mondaná: ne féljetek részt venni az én létezésemben, az én szentségemben. Ez a két kérés fogja keretbe azokat a parancsokat, amelyek kijelölik a szentté válás konkrét útját. A parancsok főképp a szükséget szenvedőkre vonatkoznak: ne nyomd el felebarátodat erőszakkal, ne vedd el tőle a javait, fizesd meg a munkásokat, ne átkozd a némát, ne tégy akadályt a vak útjába, ne légy igazságtalan az ítélkezésben, ne rágalmazz, ne törj embertársad vérére (ne légy „besúgó a nép között”, mondja egy másik fordítás, és ez talán arra vonatkozik, hogy valakit elítélhetnek hamis tanúskodás miatt is, ahogyan Nábottal történt a Királyok első könyvének 21. fejezetében), ne táplálj magadban gyűlöletet, ne légy bosszúálló és ne gyűlölködj. A Leviták könyvének parancsai ma is szólnak hozzánk. Segítenek, hogy elgondolkodjunk azokon a konkrét viselkedésmódokon, amelyek akadályozzák, hogy a szentség útján járjunk. Az Úr, amikor azt kéri, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, megmutatja, hogy nem olyan mértéket állít elénk, amit lehetetlen teljesíteni, ráadásul nagyon hatékony is. Mennyire más volna az életünk, és mennyivel békésebb lenne a világ, ha úgy szeretnénk a többieket, ahogyan önmagunkat szeretjük! 

 

Imádság a szegényekért

 

FEBRUÁR 26., NAGYBÖJT ELSŐ VASÁRNAPJA

 

Ter 2,7–9;3,1–7; Zsolt 51 (50); Róm 5,12–19; Mt 4,1–11

 

 

Amikor Ábrahám közbenjárt Szodomáért, azt mondta az Úrnak: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok.” Abból a porból és abból, amelyet hamvazószerdán kaptunk a homlokunkra, egy imádság fakadt, hogy megmentse a várost. Az Úr le- hajolt Ábrahámhoz, és meghallgatta imáját. Különbözik ettől a másik történet, amelyet a Teremtés könyvének eleje beszél el Ádámról és Éváról. Isten egy kertbe helyezte őket, amit ő maga ültetett, hogy örömben és békében éljenek. De ők megfeledkeztek arról, hogy gyöngék, mint a por, és inkább hallgattak a kísértő kígyóra, aki arra sarkallta őket, hogy foglalják el magának Istennek a helyét. Ez a régi történet nem csak a világ keletkezésének idejére vonatkozik: valójában a banális és szomorú története az embernek, amikor úgy dönt, hogy büszkesége és önelégültsége hangját követi. Ám az Úr nem hagyja el népét, sőt még a pusztába is utánamegy. Ezt hirdeti ma az evangélium. Jézus elment a pusztába, és negyven napon át ott maradt. Nem magától döntött így: „a Lélek a pusztába vitte”, az a Lélek, akit a Jordánban való megkeresztelkedésekor megkapott. Jézus, aki engedelmes volt az Atyának, mellénk áll, és azt kéri, kísérjük el ebben a negyven napban. Ne vegyük le a tekintetünket róla, aki belép ennek a világnak a sivatagába. A három kísértés azt mutatja, milyen kitartóan akarja csapdába csalni Jézust a kísértő, és milyen elengedhetetlenül szükség van rá, hogy az ember fölvegye ellene a harcot. Jézus hasonlóvá vált az emberekhez, hozzánk a kísértésben is, hogy segítsen harcolni a gonosz ellen, és segítsen, hogy Isten szeretete kerekedjen felül bennünk. Az evangélista azt írja, hogy az ördög akkor lépett oda Jézushoz, amikor a negyvennapos böjtölés végén ereje ki- merült. Arra akarta rávenni, hogy változtassa a köveket kenyérré. Mi van annál természetesebb dolog, mint evésre buzdítani azt, aki éhes? Nem kell előbb magunkra gondolni, mielőtt másokra gondolnánk? De Jézus – aki meg fogja szaporítani a kenyeret ötezer ember számára – nem arra gondol, hogy ő jóllakjon. A kísértőnek a hívő ember egyetlen igazi erejével válaszol, azzal az erővel, ami Isten szavából fakad. Egyedül ez csillapítja a szív éhségét és győzi le a saját jólétünk keresését. Jézus aztán hagyja, hogy a templom párkányára állítsa az ördög. Annak a kísértése ez, hogy anélkül éljük az életünket, hogy másokkal együtt járnánk az úton; a feltűnési vágynak, amikor elvárjuk, hogy minden körülöttünk forogjon, és mindenki, még az angyalok is a mi szolgálatunkba álljanak. Az Úr megtanítja, hogy az igazi szabadság a mások iránt vállalt felelősségben van.A kísértő végül, miután fölvitte Jézust egy hegyre, és megmutatta neki„a világ minden országát és dicsőségüket”, azt mondja, „ezt mind neked adom”. A hatalom kísértése ez. Jézus kinyilvánítja szabadságát, kijelenti, hogy csakis Isten előtt borul le: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” A föld birodalmai háborúkat és katasztrófákat szabadítanak el a hatalom birtoklásáért, embereket áldoznak fel a hatalom bálványáért. Világunknak ebbe a sivatagába jön el Jézus, hogy visszaállítsa Istennek és az ő országának, a szeretet országának az elsőségét. A gonoszt az evangéliummal győzhetjük le, amelyet szüntelenül hirdetünk magunknak és a világnak. Jézussal is így történt: látta, hogy angyalok sietnek a szolgálatára. Ha úgy éljük meg ezt az időt, ahogyan Jézus élte meg azt a negyven napot, akkor a sivatag benépesül emberekkel, akik, mint az angyalok, odalépnek a gyengékhez és a betegekhez, hogy szolgálják őket. Ez az idő alkalmas arra, hogy az Úr mellett maradjunk, utánozzuk őt a gonosz elleni harcában, és ezzel a vigasztalás és a szeretet kertjévé alakítsuk át a sivatagot.  

 

Imádság az Úr napján