Augusztus 31., szerda

 

Arimateai Szent József és Nikodémus emléknapja: az Úr tanítványai voltak, akik várták Isten országát.

 

Mt 27,57–61. A temetés

 

Ezen a napon az Egyház Arimateai Józsefre emlékezik, aki tehetős ember volt, földbirtokos, „előkelő tanácsos (…) aki maga is várta az Isten országát” (Mk 15,43). Mind a négy evangélista megemlékezik róla a szenvedéstörténet végén. Mind megjegyzik, hogy Jézus tanítványa lett, de titokban, mert félt a társaitól. Hozzá hasonlóan Nikodémus is éjjel ment Jézushoz, hogy kérdéseket tegyen fel neki. Mindketten „titkos” tanítványok. És mindkettejük számára eljön a pillanat, hogy nyilvánosan kiálljanak. Ez Jézus halálának pillanata, amikor tanítványai elhagyták Mesterüket, egyedül maradt. Úgy is mondhatnánk, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus halálával úgy tűnt, hogy mindennek vége, József és Nikodémus összeszedik a bátorságukat, és elmennek Pilátushoz, hogy kikérjék Jézus testét. A gonosz ez idáig akadálytalanul vitte keresztül tervét, de most ez a két jó és igaz ember váratlanul szembefordul hatalmával. Jézus halála nem volt hiábavaló: Józsefben és Nikodémusban máris meghozta első gyümölcseit. Azon a péntek estén, amikor az éjszaka mindent beborított, József felmutatta a szeretet erejét. Fogta Jézus testét, és elhelyezte egy új sírban, melyet nemrégiben vájtak a Golgota tövében. Mintha ez az új sírbolt is arra utalna, hogy Jézus, akit elsőként temettek el benne, elsőszülött a holtak és elsőszülött a feltámadottak között.

Imádság a szentekkel

Augusztus 30., kedd

 

1Kor 2,10b–16. Az igazi keresztény bölcsesség

 

Pál, aki nemrég élte meg athéni bukását, most úgy áll a korintusi keresztények elé, mint akinek az ereje csakis a keresztre feszített Krisztusban van. A szeretet e misztériumának ismerete az a bölcsesség, amit a hívők megkapnak. Olyan szeretet, amit nem lehetne megismerni, ha nem nyilatkoztatta volna ki nekünk az Úr. Az apostol arra emlékezteti a korintusiakat, hogy hozzájuk sem „keresett szavakkal vagy bölcsességgel” beszélt, hanem „a lélek és az erő bizonyságából”. Fölhívja a figyelmet a Lélek működésének fontosságára, mert a Lélek ismeri Isten és az emberi lélek titkait is. Pál arra hívja a korintusi keresztényeket és minket is, hogy engedjük működni a szívünkbe kiárasztott Lelket, vagyis legyünk „lelki emberek”. Olyan hívők, akik engedik, hogy az Úr Lelke vezesse őket, akik meghallgatják Isten szavát, akik tudnak olvasni Isten világban való jelenlétének jeleiből, az „idők jeleiből”, ahogy XXIII. János pápa szerette mondani. Az evangélium hirdetése nem új szabályok javaslatán keresztül történik, hanem az evangéliumi prófécián keresztül, amely vonzó, mert megváltoztatja a világot, és reményt nyújt. A Lélek felfedi a tanítványok előtt az évszázadokon át rejtve maradt misztériumot, melyet szem nem látott azelőtt: a Fiú, az Egyszülött misztériumát, akit az Atya elküldött a földre, hogy megmentse az embereket a gonosz szolgaságából. Az evangélium őrzi Krisztus gondolkodását. Kincs, amit a hívők szívébe öntöttek, energia, ami megment minden szolgaságtól, erő, ami megváltoztatja a világot. Jézus, mielőtt elhagyta az övéit, az utolsó vacsorán így szólt hozzájuk: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” (Jn 16,13)

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Augusztus 29., hétfő

 

 

Keresztelő Szent János vértanúságának emléknapja: az Úr előfutára volt.

 

Mk 6,17–29. Keresztelő János halála

 

Az Egyház régtől fogva megemlékezik Keresztelő Jánosnak nemcsak a születéséről, hanem a halálának napjáról is. Heródes ítélte őt halálra, aki inkább hallgatott egy gonosz szívű asszony szeszélyére, mint a próféta kemény, de igaz szavaira. Ő az utolsó és a legnagyobb a próféták között. Ő készíti elő a Messiás eljövetelét. Szigorú következetessége ellentétben áll a mindent saját érdekekhez igazítani akaró viselkedéssel. A lényeghez való ragaszkodás segít megszabadulnunk attól, ami fölösleges. A Keresztelő által hozott remény pedig arra emlékeztet, hogy nem ismerhetjük fel Jézust, ha nem készítjük elő a szívünket, ha nem küzdünk meg a szívünkben és a világban lévő megannyi sivataggal. Hallgassuk hát az ő hangját, hogy utat készítsünk az eljövendő Úrnak. A Keresztelő igazságosságot és a szív megtérését hirdette. Belelátott a király lelkébe, aki a bizalmába fogadta. Heródiás viszont, akit a próféta igehirdetése egyre jobban bosszantott, megvetette. Sajnos Heródes sem hallgatott mindvégig a próféta szavára. Félelem szállta meg a kapott szemrehányás miatt, de ez nem vezette megtérésre. Minden korábbi szempontot félresöpör: az adott szó fontosabb számára, mint a próféta élete. Heródes tehát úgy dönt, hogy lefejezteti a Keresztelőt. János tanúságtétele – az evangélium hirdetése mindenkor annak számít – felkészíti a szíveket az Úr befogadására. Ne menjünk a sivatagba szél által derékba tört nádszálat keresni, vagyis egyet a sok kép közül, amit értetlenül nézünk; ne keressünk kényelmes, finom ruhába öltözött férfit, hisz az ilyenek a királyi palotákban vannak, ahogy a jólét megannyi hamis biztosítéka is. Hagyjuk, hogy olyasvalaki szólítson meg, aki a világban jelen lévő Urat mutatja meg nekünk, mert ő lesz a várakozás embere. És csakis az ismeri fel a jelen lévő üdvösséget, aki képes várakozni, aki ezért hajlandó fölkelni álmából.

Imádság a szegényekért

Augusztus 28., évközi 22. vasárnap

 

Szent Ágoston (†430), Hippo (ma: Annaba, Algéria) püspöke, egyháztanító emléknapja.

 

Sir 3,17–20.28–29; Zsolt 68 (67); Zsid 12,18–19.22–24a; Lk 14,1.7–14

 

Az evangéliumban Jézus egy vezető farizeus házában ebédel szombaton. A zsidó hagyományban a zsinagógában tartott szertartás utáni ebéd olyan volt, mint egy ünnepi lakoma válogatott vendégekkel. Jézus megfigyeli, hogyan versengenek a vendégek az első helyekért. Az első hely kiválasztásakor itt nem ülőhelyekről van szó, hanem a szívünkről. Az első helyet keresni azt jelenti, magunkat állítjuk minden más elé. Az evangélium azt tanácsolja, hogy ne legyünk túl önérzetesek. Több alkalommal is arra buzdít, hogy bűnbánóan, lehajtott fejjel álljunk Isten előtt. „Senki sem jó, egyedül Isten”, feleli Jézus annak a gazdag embernek, aki odamegy hozzá, és dicséri őt. A szentmise liturgiája – mely megszakítatlanul foglalja magába a keresztény spirituális hagyományt – a mise elején háromszor énekelteti velünk: „Uram, irgalmazz!” És rögtön utána az Úr mindegyikünkhöz odalép, és így szól: „Barátom! Lépj előrébb!”; „Barátom, jöjj, hallgasd meg Igémet, ízleld meg a kenyeret, amelyet adok neked, és igyál a kelyhemből!” Aki magát megalázza, annak megtiszteltetésben lesz része „az egész vendégsereg előtt”. Az Úr az „alázatosak Atyja”. Sirák fia könyvében az imént ezt olvastuk: „Fiam, alázattal vidd végbe tetteid, és jobban szeretnek majd, mint ha adakoznál. Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz az Istennél. Mivelhogy igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják az alázatosak.”

A vendégeknek az első helyekért folytatott versenyéről szóló evangéliumi részlettel az utána következő példabeszédben Jézus az evangélium küldetését állítja szembe. Ez a felhívás a tanítványokhoz szól: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet,… nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni.” (12–14) Lukács evangélista gyakran beszél Jézus ebédei kapcsán – elég sok van belőlük a harmadik evangéliumban – saját küldetésének értelméről. Ebben egészen addig megy, hogy az üdvösség jelképévé teszi, a mennyország előképét látja benne. Ez a példabeszéd azokra az ebédekre emlékeztet, amelyeket a Sant’Egidio közösség szervez a szegényeknek a Santa Maria in Trastevere bazilikában és a világ sok más templomában. Ez nagyon nagy hatású jel a világban, és azoknak a szavaknak az igazságát is bizonyítja, amelyeket Jézus a példabeszéd végén mond: „az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat”. Ez nem a távoli jövőre szóló ígéret. Az igazak feltámadása ott van azokban a szegényekben, akik részt vesznek ezeken az ebédeken. Bennük előre megmutatkozik Isten országa, az a messiási lakoma, amit Izajás látott álmában. Jézus egész földi életében ennek megvalósításán fáradozott, minket pedig arra hív, hogy vegyünk részt ezen a lakomán sok fivérünkkel és nővérünkkel együtt.

Imádság az Úr napján

Augusztus 27., szombat

 

A szír egyház Zakeusra emlékezik: fölmászott egy fára, hogy lássa az Urat, és elnyerte a szív megtérésének ajándékát.

 

Lk 19,1–10. Zakeus

 

Az Egyház ezen a napon Zakeusra, a vámosra emlékezik, aki befogadta a házába Jézust. Fontos emléknap ez számunkra is. Ennek a férfinak az alacsony termetében ráismerhetünk a határainkra és a törékenységünkre. Zakeus kis termete azonban nem akadályozta meg Jézust abban, hogy ráemelje a tekintetét. Egy olyan névtelen tömegtársadalomban, mint a miénk, Jézusnak ez a közvetlen, pásztori viselkedése nagy lecke számunkra. Képzeljük el Zakeus megdöbbenését, amikor hallja, hogy Jézus megszólítja. Ő vámos, azaz bűnös, Jézus mégis a nevén szólítja. Ő akarta látni Jézust. Ám Jézus nem csupán látni akarja, sokkal többre vágyik ennél: szeretni, meglátogatni, és megváltoztatni a szívét, az életét. Jézus hívására Zakeus gyorsan lemászik a fáról, és örömmel látja vendégül a házában. Ezúttal Zakeus, a gazdag ember nem szomorúan távozik, mint az a bizonyos ifjú, aki nem tudott lemondani vagyonáról. A találkozás megváltoztatta Zakeust: immár boldog ember, megújult a szíve. A Jézussal való találkozás után elhatározza, hogy visszaad mindent, amit ellopott, és vagyona felét a szegényeknek adja. Így kezdődik a megtérése, többé már nem ugyanaz az ember, aki korábban volt. Zakeus kijelöl a maga számára egy mértéket; nem azt mondja ugyanis, hogy „mindent odaadok”, hanem hogy „a felét adom”, és így is cselekszik. Zakeus ma arra ösztönöz minket, hogy ne halogassuk a dolgokat, ne engedjük át magunkat a beletörődésnek, és soha ne higgyük, hogy a világot nem lehet megváltoztatni.

Előesti imádság