Február 28., hétfő

 

1Pt 1,1–9. A hívek öröme

 

A levél azzal a névvel kezdődik, melyet az apostol Jézustól kapott: „Péter”. „Kősziklának” lenni általában Istennek fenntartott attribútum volt, ám Jézus egy olyan szegény és gyenge embert ruházott fel vele, mint Simon, miután az megvallotta hitét. Péter, akinek Jézus azt a feladatot adta, hogy legeltesse nyáját, Rómából írott levelével azokhoz a keresztényekhez fordul, akik a mai Törökország területén éltek elszórtan. Levelével támogatja őket a hitben az üldöztetések közepette. Ezáltal kifejezésre lehet juttatni azt az egyetemes szeretetet, amely Jézus tanítványaira jellemző, kezdve az apostolok közül az „elsőn”. Péter „választottaknak” nevezi a keresztényeket, s talán éppen ezért „szórványokban” élőknek is, vagyis idegeneknek ebben a világban, akik azonban azt a meghívást kapták, hogy részesei legyenek a hívek új közösségének, amely Jézus feltámadásával született, vagy még inkább újjászületett az „élő reménységre… romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben fenn van tartva” számukra. Az apostol dicséri az Istent nagy ajándékáért, amelyet a híveknek adott. Vagyis azért a reménységért, amely túlmutat a halálon, és az Istenéhez hasonló életre vezet. A keresztény reménység ugyanis – mondja Péter – nem üres, bizonytalan ígéret, hanem ajándék, amelyet már most megkapunk, de a jövőben válik valóra. A feltámadás magva, amelyet a hívek szívébe helyeztek, akik a feltámadással majd a megváltás zsengéivé válnak. Mostantól fogva azok helyett is remélnek, akik nem remélnek; osztoznak gyötrelmeikben, hogy a lehető legtöbbet szabadíthassák meg közülük a bűn rabságából. Péter, miközben a levelet írta, talán azt kívánta, hogy a keresztények is átéljék azt, amit ő átélt, amikor az árulás éjszakáján tekintete találkozott a Mester tekintetével, vagy amikor a Galileai-tenger partján szeretetéről kérdezte őt Jézus. Tekintetünket az Úrra szegezni „kimondhatatlan öröm” forrása. Hozzásegít, hogy elérjük „lelkünk üdvösségét”. Az apostol ezen az egész keresztény közösség üdvösségét érti, amelyre minden tanítványnak gondja kell hogy legyen.

Imádság a szegényekért

Február 27., évközi 8. vasárnap

 

Sir 27,4–7; Zsolt 91 (90); 1Kor 15,54–58; Lk 6,39–45

 

Sirák fia könyvének részlete arra hív, gondoljuk végig, milyen az, amikor a beszédünket és a szívünket Isten szava világítja meg. A szerző a következőt írja: „Visszamarad a pelyva rostáláskor, így az ember gyengéje is, ha elgondolkodik felette. A kemence teszi próbára a fazekas edényeit, az igaz embereket pedig a nyomorúság kísértése.” Isten szava a kemence, melyben megformálódnak a szavak, a gondolatok és a szív. Egy olyan világban, melyet gyakran az erőszakos beszéd és a számtalan hamis hír jellemez, ez a bibliai szakasz különösen hasznos lehet. A szavak árulkodnak annak a szívéről, aki kiejti őket, írja a szentíró: „A fa gondozásáról gyümölcse tanúskodik, az ember szívének gondolkodásáról pedig a beszéde. Senkit se dicsérj, mielőtt nem beszélt, mert ez az ember próbája.”

Az evangéliumi szakasz a boldogmondások utolsó részét tárja elénk, ahol arról olvashatunk, hogy az életben a legfontosabb az ember szíve. A jó szív jó gyümölcsöket terem: „Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem; és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg.” Valamint: „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” Jézus nem szándékozik két élesen elkülönülő csoportra, jókra és rosszakra osztani az embereket, ahogy a manicheusok teszik. Valamennyien a két part között evickélünk. Az azonban biztos, hogy a viselkedésünk és a szavaink árulkodnak arról, milyenek vagyunk belül, mi lüktet a szívünkben. Ezért olyan fontos, hogy Isten szavától vezérelve alaposan átvizsgáljuk magunkat, mert az átalakíthatja a szívünket, következésképpen a beszédünket is.

A vakság abból fakad, ha csak saját magunkra összpontosítunk, és meg vagyunk győződve arról, hogy többé nincs szükségünk az evangélium meghallgatására. Így többre tartjuk magunkat a Mesternél. A gőg vezet ahhoz a képmutatáshoz, amelyet Jézus megbélyegez: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” Ez nem más, mint a régi bűn, hogy magunkkal elnézőek vagyunk, másokkal pedig szigorúak. Az evangélium alázatra hív, arra, hogy legyen jó a szívünk, mert a jó szívből könyörületes és igaz szavak fakadnak. Az evangélium kitárja az elménket, és átmelegíti a szívünket, hogy ugyanolyan szemmel lássunk, mint Jézus, hogy ugyanolyan együttérzőek legyünk, mint ő, s hozzá hasonlóan könyörületes szívvel közeledjünk másokhoz. Mindez persze nem jön magától. Sok munkát kell belefektetnünk, sokat kell dolgoznunk magunkon, kitartóan kell hallgatnunk Isten szavát, és szoros kapcsolatot kell ápolnunk a testvérek közösségével. A nagyböjti idő, mely szerdán veszi kezdetét, óriási ajándék, amit azért kaptunk, hogy rátaláljunk az evangélium szívére.

Imádság az Úr napján

Február 26., szombat

 

Jak 5,13–20. Az imádság hatalma

 

A levél befejező részében Jakab arra inti a keresztényeket, hogy ne bújjanak hangzatos vallásos szólamok mögé (ezt nevezzük esküdözésnek), hanem hűségesen váltsák tettekre az evangéliumot. Alexandriai Cirill írja: „Életünk tanúságtétele az eskünél erősebb legyen.” Jakab arra int, hogy a betegség idején, amikor gyengeségünk kézzelfoghatóvá válik, ne csüggedjünk. A betegség ne a kétségbeesésre adjon okot, hanem inkább a személyes és közösségi imára, hogy az Úr nyújtson támaszt nekünk, és nagy irgalmasságában gyógyítson meg. Amíg a betegség megoszt, eltávolít, és fizikailag is elválaszt a testvérektől, addig az imádság egyesít, és megajándékoz Jézus, a jó orvos teljes jelenlétével. Jakab biztatása sosem volt olyan időszerű, mint napjainkban: arra ösztökél bennünket és az egész keresztény közösséget, hogy imádkozzunk a gyógyulásért, mert szétszórt és hitetlen társadalmunk gyakran megfeledkezik ennek jelentőségéről. Persze hittel, bűnbánó szívvel („Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket…”), kitartással kell imádkoznunk, ahogy Illés próféta tette, akit meghallgatott az Úr. Vlagyimir Szolovjov fontos kommentárt fűz Jakab leveléhez: „A hit tettek nélkül halott; az imádság a hit első műve.” A levélrészlet felhívással végződik, mintegy visszautalva a bevezető sorokra. Az apostol újra emlékeztet arra, micsoda értéke van annak, ha valakit vissza tudunk téríteni az Úrhoz. A testvéri szeretetben a tanítványok felelősek egymásért: így jutnak majd el az üdvösségre.

Előesti imádság

Február 25., péntek

 

Jak 5,9–12. „Íme, a bíró az ajtó előtt áll!”

 

Senki sem ismeri az Úr érkezésének idejét és módját. Két dolog azonban biztos: érkezése közel van, eljövetele pedig minden ember üdvösségére nézve döntő. A türelem nem jelent beletörődést, épp ellenkezőleg, ebben rejlik a keresztények igazi ereje, akik az eljövendőre való várakozás reménységében élnek. A késés miatti türelmetlenséget Jakab a földműves türelmetlenségéhez hasonlítja, aki nem látja azonnal munkájának gyümölcsét. Jézus tanítványa nem engedheti, hogy saját meggyőződései irányítsák, és képes türelmesen, imádkozva, munkálkodva, a szegényeket szolgálva, nap mint nap meghallgatva Isten szavát várni az Úr napját, amikor „a korai és a késői esőt megkapja”. A türelmetlenség, mely a személyes megelégedettség hajszolásából fakad, zúgolódást, viszályt szít a hívek közösségében. A tanítvány azonban türelmes, mert az élet nehéz pillanataiban is egyedül Istenbe veti bizalmát. Jakab arra hív, hogy szemléljük a próféták hosszú sorát, akik tanúságot tettek Isten szeretetéről az emberek között. Jóbot név szerint is megemlíti, mint akit keményen megpróbált az élet, ám ő minden bizalmát az Úrba vetette, s ezért nem csupán abban a kegyelemben részesült, hogy találkozhatott vele, de jutalmul a kétszeresét kapta annak, amit elvesztett (vö. Jób 42,11). Az Úr a jelen és az eljövendő életben is kárpótol bennünket. Ezt felelte Jézus is Péter kérdésére, amikor az arról faggatta, mi fog történni azzal, aki hozzájuk hasonlóan mindent otthagyott érte. Ebben az életben az üldöztetések közepette is „százannyit kap majd és örök életet fog örökölni” (Mt 19,25) – hangzott Jézus válasza. A hívek tudják, hogy mindez lehetséges, „mert irgalmas az Úr, és könyörületes”.

A Szent Kereszt imádsága

Február 24., csütörtök

 

Jak 5,1–6. A gazdagság üressége

 

Úgy tűnik, mintha Jakab azokat a „jajokat” folytatná, amelyekkel Jézus a gazdagokat és mindazokat szembesíti, akik kicsapongó módon élnek. A gazdagságot nem csupán elemészti a rozsda és a halál tüze, de boldogságot sem ad annak, aki birtokolja. Egyébként is gyakran olvassuk az evangéliumban, hogy nem a birtokolt javaktól függ a boldogság, hanem attól, hogy szeretjük-e az Urat és a testvéreket. Jakab figyelmezteti azokat, akik elfelejtették, hogy elérkezett a szív megtérésének ideje, a „végső napokat” éljük. Isten ítélete jelen van, és mostantól minden keresztényt, sőt minden embert érint. Az apostol az erősen meggyökeresedett hagyományhoz híven a gazdagságot a kizsákmányoláshoz és az igazságtalansághoz köti. Arra szólítja a híveket, hogy a mennyben gyűjtsenek kincseket. Azok a kincsek a mások, elsősorban a szegények jólétéhez kötődnek, és mentesek az egyéni birtoklás logikájától. Isten szempontjai és elvárásai minden földi mértéket felforgatnak, ahogy Mária is énekli a Magnificatban: „Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat.” (Lk 1,52–53) Jakab felhívása a „sírásra” és „jajveszékelésre” időszerű. Ezáltal is arra buzdít, hogy térjünk meg Istenhez, s éljünk testvéribb és nagylelkűbb életet. Mindenkihez szólnak ezek a szavak. Az apostol szeme előtt ott lebegnek a szegényeket sújtó igazságtalanságok és erőszakos cselekedetek, s rendkívül keményen reagál, amikor azt mondja, hogy az Úr megtorol minden igazságtalanságot. Ő, ahogyan arról a Szentírásban olvashatunk, meghallgatja a szegények és elnyomottak kiáltását. Alászáll, és megvédi őket, a gazdagokat és hatalmaskodókat pedig elítéli. Mindenki, különösen Jézus tanítványai arra kaptak meghívást, hogy segítsék azokat, akik leginkább szenvednek az élet őket sújtó igazságtalanságai miatt.

Imádság az egyházért