Július 31., csütörtök

 

Kiv 40,16–21.34–38. Isten jelen van népe körében

¹⁶Meg is tette Mózes mindazt, amit az Úr parancsolt.¹⁷A második esztendő első hónapjában, a hónap első napján felállították tehát a hajlékot.¹⁸Mózes felállította a hajlékot, elhelyezte a deszkákat, a talpakat és a reteszrudakat, felállította az oszlopokat,¹⁹ráterítette a hajlékra a fedelet, arra meg rátette a takarót, úgy, ahogy az Úr parancsolta Mózesnek.²⁰Betette továbbá a bizonyságot a ládába, arra pedig rátette alul a rudakat, felül az engesztelőhelyet.²¹Aztán bevitte a ládát a hajlékba, és felakasztotta elé a függönyt, úgy, ahogy az Úr parancsolta Mózesnek. 

³⁴Ekkor a felhő eltakarta a találkozás sátrát, és betöltötte az Úr dicsősége.³⁵Mózes nem is tudott bemenni a találkozás sátrába, amíg a felhő mindent eltakart, és az Úr dicsősége beborította a hajlékot.³⁶Ha felemelkedett a felhő a hajlékról, elindultak Izrael fiai, nemzetségenként;³⁷ha nem emelkedett fel, nem indultak el addig a napig, amíg föl nem szállt.³⁸Nappal ugyanis az Úr felhője lebegett a hajlék felett, éjszaka pedig tűz, Izrael egész népének láttára, egész vándorlásuk alatt.

A „sátor”, Isten jelenlétének a jele végigkíséri majd Izrael népét történelme során. Isten e hajlék által nem csupán közel van, hanem valóban napról napra kíséri Izrael lépteit, ezért a hajlékot nem emberi mértékek szerint kell felállítani. Isten maga diktálja Mózesnek az építkezés rendjét és szabályait egészen a legapróbb részletekig, amint ennek a fejezetnek az első verseiben olvassuk. Nem akármilyen hely volt ez, hanem az a hely, ahol a nép összegyűlt Isten színe előtt azért, hogy a szövetség népe legyen, vagyis hogy Istennek a minden népet érintő üdvözítő tervét szolgálja. Mindent fölkentek a megszentelés olajával, a sátor tárgyait, valamint Áront és fiait is fölszentelték az Úr szolgálatára. Bárkinek, aki közeledett hozzá, meg kellett tisztulnia a gonosztól. A felszentelési szertartás végén Mózes a ládát, benne a bizonysággal a találkozás sátrába helyezte. Ő a biztosíték rá – mondhatnánk –, hogy az egész mű Isten szándéka szerint készült el. Ebben a pillanatban „felhő borította be a találkozás sátorát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot”. A felhő leereszkedése a nép szemében annak bizonyítéka volt, hogy Isten jelen van ezen a helyen. Mindaz, amit a Bibliának e lapján olvasunk, akkor teljesült be egészen, amikor „az Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,14). Jézus az a hely, ahol Isten egészen jelenvaló közöttünk.

Imádság az Egyházért

Július 30., szerda

 

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban 1991-ben elhunyt szellemi fogyatékossággal élő asszonyra, és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.

 

Kiv 34,29–35. Mózes arca

²⁹Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt.³⁰Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni.³¹Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt,³²odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott.³³Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára.³⁴Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki.³⁵Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt.

Mózes az imént jött le a hegyről, ahol újra megkapta a törvénytáblákat, a szót, amelynek irányítania kell népe életét. Miután a nép elhagyta, újra megkapta Isten nevének kinyilatkoztatását: „Irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben.” Hogyne ragyogott volna Mózes arca, miután az Úrral beszélgetett! Háromszor hangzik el, hogy „arcának bőre ragyogott”. Amikor az ember meghallgatja Istent, sőt beszélget vele – hiszen ez történik, amikor hallgatjuk a szavát, és elmélkedünk fölötte –, akkor az arcunk nem lehet másmilyen, mint ragyogó, hiszen átviláglik rajta Isten szépsége és irgalmas jelenléte. A mindig szomorú, haragos arcok ellenben az Istentől való eltávolodást jelzik. A lepel, amit az izraelitákkal folytatott beszélgetés közben Mózes az arca elé tett, talán azért kellett, nehogy az Istennel való találkozásból fakadó ragyogó fény elvakítsa őket. Gondoljunk arra, hogyan telnek a napjaink, gondoljunk a találkozásainkra, és tegyük fel magunknak a kérdést: vajon aki találkozik velünk, látja az arcunkon Isten fényét, Istenét, aki beszélt hozzánk? Ne feledjük, milyen nagy szükségük lenne másoknak is arra, hogy rajtunk keresztül találkozzanak Isten fényével, hogy meg tudják hallgatni őt, és emberi mivoltukban átalakuljanak.

Imádság a szentekkel

 

 

Július 29., kedd

A betániai Mártára, Máriára és Lázárra emlékezünk, akik Jézus barátai voltak.

Imádkozzunk minden súlyos betegségben szenvedőért és a haldoklókért!

 

Jn 11,19–27. Márta, Mária és Lázár

¹⁹Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.²⁰Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, eléje ment, Mária pedig otthon maradt.²¹Márta akkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.²²De most is tudom, hogy bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.”²³Jézus azt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.”²⁴Márta így szólt hozzá: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.”²⁵Jézus azt mondta neki: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog,²⁶és mindaz, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?”²⁷Azt felelte: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.”

Az Egyház ma Mártára, Máriára és testvérükre, Lázárra emlékezik. Jézus barátai ők, a nevükkel többször találkozhatunk az evangéliumokban. Befogadták Jézust a házukba, ezzel példát adnak számunkra is. János evangéliuma egy drámai pillanatban mutatja meg ezt a családot: Lázár, aki súlyos beteg volt, meghalt. Jézus úgy dönt, hogy elmegy hozzájuk Betániába, tanítványaival együtt. Márta eléje sietett, fogadta őt, Mária viszont otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Szemrehányásnak tűnhetnek ezek a szavak, pedig a hitről tanúskodnak. Márta ugyanis tudja, hogy Jézus jelenléte az életet jelenti. Lázár nővérének ezek a szavai elvezetnek minket sok beteghez, időshöz, magányos emberhez, akik gyakran elszigetelődve élnek, és nem jutnak orvosi ellátáshoz. Éppen Mártának ezek a szavai emlékeztetnek minket arra, hogy Jézus soha nincs távol a szenvedő ember életétől. Ő, ahogy Lázár esetében is tette, közel lép a beteghez, és minket is hív, hogy kövessük őt. Minden tanítványnak emberi érzéseket kell táplálnia a szívében, melyek hozzásegítenek ahhoz, hogy szolidáris, testvéri, emberi társadalmat építsünk fel. Ehhez szükség van a szív megtérésére, vagyis arra, hogy ugyanolyan érzéseket tápláljunk magunkban, mint Jézus Lázár iránt. Barátja halála miatt Jézus megrendül, és könnyekre fakad, s kéri, hogy vezessék el a sírjához. Mártának azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Jézus kérdése mindannyiunknak szól, és meggyújtja a remény fényét. Márta pedig azt válaszolja: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” Tegyük mi is magunkévá Márta hitvallását.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Július 28., hétfő

Kiv 32,15–24.30–34. Mózes haragra gerjed a nép bálványimádása miatt

¹⁵Visszatért erre Mózes a hegyről, kezében a bizonyság két táblájával. Mindkét oldalukon írás volt.¹⁶Magának Istennek voltak a művei, a táblákba vésett írás is Istené volt.¹⁷Amikor Józsue meghallotta az ujjongó nép zajongását, azt mondta Mózesnek: „Harci lárma hallatszik a táborból!”¹⁸Ő így felelt:„Nem harcra buzdítás kiáltása ez,és nem harcra serkentők ujjongása ez:énekesek szavát hallom én!”¹⁹Amikor aztán a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút és a táncokat, igen megharagudott. Ledobta kezéből a táblákat, és összetörte azokat a hegy tövében.²⁰Aztán megragadta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe, és megitatta Izrael fiaival.²¹Áronnak pedig azt mondta: „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy bűnt hoztál rá?”²²Az így felelt neki: „Ne haragudjon az én uram, hiszen ismered ezt a népet, hogy hajlik a gonoszra!²³Azt mondták nekem: »Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak; mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről!«²⁴Én azt mondtam nekik: Kinek van közületek aranya? Elhozták, ideadták nekem, én a tűzbe vetettem, és ez a borjú készült belőle.” 

³⁰Másnap aztán így szólt Mózes a néphez: „Igen nagy vétekkel vétkeztetek! Felmegyek az Úrhoz, talán sikerül megkövetnem őt vétketekért!”³¹Vissza is ment az Úrhoz, és így szólt: „Kérlek, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép: aranyisteneket csinált magának. Most azonban vagy bocsásd meg nekik ezt a vétket,³²vagy pedig, ha ezt nem teszed, törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!”³³Az Úr azt felelte neki: „Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki könyvemből.³⁴Te csak menj, és vezesd azt a népet, ahová mondtam neked! Angyalom előtted megy majd, de a megtorlás napján meg fogom torolni ezt a vétküket is.”

Isten Mózes tudomására hozza Izrael bűne miatt érzett haragját. Ebben az értelemben a próféta részese Isten érzéseinek. Hogyan adhatná oda a népnek az élet törvényét, melyet a Sínai-hegyen kapott, amikor az emberek nem hallgatnak többé az Úr szavára, hanem egy bálványhoz menekülnek, és abban keresnek biztonságot. A kőtáblák a szavakkal, melyeknek az emberek szívébe kellett volna bevésődniük, darabokra törtek az izraeliták szívének hitetlensége és keménysége miatt. Mózes nem fogadta el övéinek hitetlenségét. Közbenjáróra talált azonban Áron személyében, aki maga sem volt ártatlan Izrael árulásában, de tudta, hogyan válassza meg a bűnbánat szavait, hogy elismerje bűnét, a félelmek elfojtására irányuló alattomos kísértést, a mindenáron való biztonságkeresést, a mindennapi hitetlenséget. Létezik egyfajta szolidaritás a rosszban, mely gyakran még a hívő embereket is magával ragadja, néha pedig egyenesen egész népeket is, mint Izraelt a pusztában. A gonosz érvei annyira meggyőzőek, hogy az emberek még arannyal is készek fizetni a bálványért, amelytől biztonságban érzik magukat. A bálványok elrabolják az emberek szívét, és a bizalmukba férkőznek. Ezért van mindig szükségünk egy olyan emberre, mint Mózes, és Isten szavára ahhoz, hogy megértsük, mikor miként válunk a gonosz cinkosává. A közbenjárásban és az imádságban is megszületik a szolidaritás, ahogy Mózes és Áron példája mutatja. Jézus maga buzdít arra, hogy hangolódjunk egymásra az imádságban, s biztosít bennünket, hogy megkapjuk, amit kérünk: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

Imádság a szegényekért

Július 27., évközi 17. vasárnap

 

A nagyszülők és az idősek világnapja

 

Ter 18,20–32; Zsolt 138 (137); Kol 2,12–14; Lk 11,1–13

 

Az evangéliumok gyakran írják Jézusról, hogy magányos helyekre vonul vissza, hogy imádkozzon. Jézus napi tevékenységéhez tartozott ez, és nagyon fontos volt a számára. A tanítványok gyakran látták, és megérintette őket. Elég a Tábor hegyén imádság közben történt színeváltozásra gondolnunk. Egy ehhez hasonló pillanat lehetett az, amiről Lukács azt írja, hogy egyik nap az imádság után valamelyik tanítvány odament Jézushoz, és megkérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait!” Jézus imája minden bizonnyal meghökkentette a tanítványokat. Ezért kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni, nem azért, mert egy hétköznapi imát akartak tanulni tőle, hanem azért, mert el akarták sajátítani, hogyan imádkozzanak úgy, mint a mester. „Taníts meg minket imádkozni, ahogy te imádkozol!” – fogalmazhatnánk újra a kérést, vagyis ugyanolyan, az Atyába vetett bizalommal és hittel. Mindannyiunknak meg kell tanulnunk imádkozni. Különösen ma gondoljunk hálával azokra az idősekre, a nagyszüleinkre, akik megtanítottak minket imádkozni, és az imádsággal közvetítették számunkra a hitüket. Így tett Jézus is, aki nemcsak a Miatyánk szavait adta át a tanítványoknak, hanem a hitet egy olyan Istenben, aki nem elvont, hanem gyermekeit szerető apa: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk!” – vagyis abba, ’apa, apu’ (azzal a bensőséges szóval, ahogy arámi nyelven a gyermekek szólították apjukat a családban). Tudjuk, hogy nagy felháborodást keltett ez a megszólítás a vallásos zsidók között, akiknek tilos volt kiejteniük Isten nevét. Jézus ezzel az imádsággal segít, hogy az Istennel való kapcsoltunk bizalmas és közvetlen legyen. Nem számít a hely, sem a szavak. A szív és az Istennel való barátság számít. Így volt ez Ábrahám számára is. Példaértékű és magával ragadó az a párbeszéd, amelyet Istennel folytat, amikor a bűnös és züllött Szodomát igyekszik megmenteni. A hívőknek, akik az emberek és az Isten barátai, különleges felelősségük, közvetítő szerepük van. Az imádság meg tudja menteni a világot. Isten meghallgatja, mert ő filantróp, emberszerető, az emberek barátja. A barátságban kitartó ima megérinti Isten szívét. Jézus két, a hétköznapi életből vett példával támasztja ezt alá. Az éjfélkor érkező barát történetével és az apa történetével, aki soha nem adna kígyót a gyermekének hal helyett. És hozzáteszi: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Ezzel akarja érzékeltetni Isten határtalan nyitottságát, amivel az imádságunkat fogadja. Kérjünk, és kapunk, keressünk, és találunk, zörgessünk Isten szívének ajtaján, ahogy Ábrahám tette, és az Úr felénk fogja fordítani tekintetét.

Imádság az Úr napján