Február 28., szerda

Mt 20,17-28. Jakab és János anyja közbenjár fiaiért

Imádság a szentekkel 

 

¹⁷Jézus ezután fölment Jeruzsálembe. Útközben külön magához hívta a tizenkét tanítványt, és azt mondta nekik: ¹⁸»Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, ¹⁹és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.«

²⁰Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« ²²Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« ²³Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
²⁴Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. ²⁵Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. ²⁶Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, ²⁷és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. ²⁸Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus közeledik Jeruzsálemhez és harmadszor, immár sokkal részletesebben osztja meg tanítványaival, ami vár majd rá. Megjövendöli halála drámáját, de hozzáteszi, hogy feltámad. A tanítványok - amint velünk is gyakran megesik - nem figyelnek rá, vagy szokásuk szerint azt hiszik, hogy túloz. Az evangélista elbeszéli, hogy amikor Jézus elmondja nekik a drámai eseményeket, a tanítványoknak mintha el se jutna a tudatáig, egészen máshol jár a gondolatuk. Jézus nagy aggodalommal gondol mindarra, ami Jeruzsálemben vár rá, ők azonban az általuk elfoglalandó hely vagy annak kijárása miatt aggódnak csak. Jézus a kereszt felé tart, ők pedig a „dicsőség trónjára” gondolnak. Igaz, a jelenetet Zebedeus fiainak anyja kezdeményezi. Benne azonban mindannyian megláthatjuk önmagunkat: az ember önmagáért, saját jövőjéért, saját berendezkedéséért való aggodalmát. Végső soron pedig mindannyian úgy véljük, hogy nem is rossz helyen kilincsel. A gond azzal van, hogy ha annyira mélyen csak magunkra összpontosítunk, hogy süketek és vakok leszünk annak a tragédiájára, aki valóban szenved. A gyötrődő Jézusban, aki vigaszt kér megláthatjuk mindazokat, akik ma szegénységre és igazságtalanságra vannak kárhoztatva. Fennáll a veszély, hogy mi is, épp úgy, mint a tanítványok édesanyja, csak a magunk sorsáért aggódunk. Jézus ezt mondja nekik: „Nem tudjátok, mit kértek”. Amikor csak a magunk számára kérünk, azt jelenti, vakok vagyunk, vagyis nem tudjuk, mit kellene kérni valójában. Jézus pedig nagy türelemmel tovább oktatja tanítványait, hogy megértsék, melyik az az út, amelyen járniuk kell, s melyek azok a dolgok, amiket kérniük kell. S mint jó mesterük, Jézus elfogadni tűnik ambíciójukat is, de azt ellenkezőjére fordítja, amivel kioltja az eredeti kérést: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” Ez a világéval ellentétes út, ellentétes mindazzal, amit ösztönösen igyekszünk elérni. Jézus saját életével mutatja meg nekünk „másságát” a világ életéhez képest, s azokhoz az önző érzésekhez képest, amelyeket mind ismerünk: „Az Emberfia ... nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért." Ezt várja el önmagától és mindenkitől, aki követni akarja őt. Ez a feltámadás húsvétjához vezető út, amely azonban a kereszten át vezet.

Imádság a szentekkel

Február 27., kedd

Mt 23,1-12. Bár tanítják, de tetté nem váltják

Imádság az Úr anyjával, Máriával 

 

¹Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ²»Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. ³Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. ⁴Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. ⁵Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. ⁶Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, ⁷a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. ⁸Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. ⁹Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. ¹⁰Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. ¹¹Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. ¹²Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Jézus utolsó alkalommal beszél a Templomban és erővel nekitámad az „írástudók és a farizeusok” csoportjának. Ők nem igazi pásztorai nem Isten népének. Jézus nem az általuk képviselt tanítást támadja - sőt, azt mondja, hogy az igaz és megtartandó -, sokkal inkább a viselkedésüket. Magaviseletükkel olyan szertartásos és rideg vallásosságról adnak bizonyságot, amely főként külsődleges cselekményekből áll és nem hatol az emberek szívéig. Jézus azt mondja róluk, hogy bővebbre engedik „imaszíjukat” - azokat a bibliai idézeteket tartalmazó kicsiny pergamentekercseket tartalmazó kis tokokat, amelyeket a bal karjukhoz és a homlokukhoz kötöznek -, de nem tartják meg mindazt, ami ezekben írva van. Az imaszíjak eredeti üzenete sokatmondó: Isten igéjét nem szabad felejteni (homlok) és valóra kell váltani (kar). A farizeusok számára azonban csupán külsődleges gyakorlat lett ezt hordani, ami odáig fajult, hogy tényszerűen meg is szegték a kis tokokban hordozott írott tartalmakat. Jézus ezzel is vádolja őket: „megnagyobbítják köntösükön a bojtokat”, vagyis a köntösük négy sarkán lógó lila és kék zsinóros kis textilfonatokat, de nem azok jelentése szerint élnek. A Számok könyvében ez áll: „A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok el” (Szám 15,39). Jézus is úgy hordta ezeket, mint emlékeztetőket Isten törvényére. A farizeusok azonban megnagyobbították ezeket anélkül, hogy szívük irgalmasságát és szeretetét is velük növelték volna. Hasonló gondolatokkal találkozunk egy másik szokásukkal kapcsolatban, miszerint a lakomákon és a zsinagógákban is az első helyeket foglalják el. Végül pedig az írástudók és papok által a nép és követőik körében maguknak megkövetelt tanítói és hivatalos „címek” miatt száll ki ellenük Jézus. Ezek közül a legismertebbet ki is emeli: rabbi, vagyis „mester”. Jézus itt sem a tanítás küldetését utasítja el, amelyet nekik is feladatuk lenne teljesíteni, az előírt módon. Valójában viszont - amolyan kettős tudat által vezérelve - tűrhetetlen költségeket okoztak a népnek, miközben ők maguk önzőn pöffeszkedtek. Jézus kiemeli Isten Igéjének abszolút elsőségét. Ennek minden hívő alárendelődik, és hittel kell elfogadniuk, nagylelkűen hirdetniük és radikális módon kell megélniük mindig és mindenhol. Isten atyai mivolta létünk felett az evangélium atyaságából magából fakad. Az evangélium az, s nem a mi szavaink vagy programjaink, amelynek igazán hatalma van életünk felett úgy egyénileg, mint a közösség szintjén. Mindenkor fenyegető a kisértés, hogy az evangéliumot saját hagyományainkhoz és a világéihoz igazítsuk. Jézus ezt a kísértést ítéli el, tőlünk is ugyanezt kérve. Ha így teszünk, felismerhetjük, hogy az igazi öröm és az igazi nagyság Isten Igéjének szolgálatában van: abban, hogy hittel meghallgatjuk és mindenkinek hirdetjük, a föld végső határáig.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Február 26., hétfő

Lk 6,36-38. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak

Imádság a szegényekért 

36Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! 37Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! 38Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe! Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!«

Jézus éppen kijelentette, hogy szeretni kell az ellenségeinket, és ezzel gyökerestül felforgatta a világ egocentrikus gondolkodásmódját, amelynek mi is valamennyien gyermekei vagyunk. A múlt szombaton Máté evangéliumának párhuzamos részében erről hallottunk. Lukács evangélista továbbviszi Jézus beszédét: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” Jézus magas mércét állít az irgalmasságnak, méghozzá a lehető legmagasabbat: az Atya irgalmasságát. Igen, Jézus tanítványai arra kaptak meghívást, hogy legyenek irgalmasok, ahogy maga Isten is irgalmas. A példa olyan magasan van felettünk, mint az ég, az Úr mégis ezt kéri tőlünk, tanítványaitól. Olyan irgalmasnak lenni, mint Isten, azt jelenti, hogy az ő szívével érezzünk, az ő figyelmével figyeljünk, az ő szeretetével szeressünk. Manapság pedig igen nagy szükség van az irgalmasságra. Ferenc pápa egy egész évet szentelt ennek, hogy az irgalmasság mély értelmét megérthessük. Ráadásul leginkább épp a szegények ellenében tapasztalhatunk túl sok keménységet, ridegséget, individualizmust, közömbösséget megnyilvánulni. Az irgalmasság nem elvont vagy nehezen körülírható érzés, hanem olyan erő, amely átalakítja a szíveket és a történelmet, ahogy Jézus is tette, aki telve volt irgalmassággal, s korának falvait és városait járva gyógyulást és örömet vitt mindenhová. S bennünket is arra hív, hogy tegyünk ugyanezt. Az irgalmasság a parancsolatok kapcsán is arra serkent bennünket, hogy ne ítélkezzünk, hanem inkább megbocsássunk. Ha így viselkedünk, bennünket sem ítélnek majd el és nekünk is megbocsátanak. Talán soha nem volt ennyire aktuális ez az intelem. Bizony, mi másként viselkedünk: magunknak jót, másoknak rosszat akarunk. Az evangélium másutt egy példával teszi ezt egyértelművé: nagyon könnyen meglátjuk a szálkát a másik szemében, de nem látjuk meg a gerendát a sajátunkban. Jézus figyelmeztet bennünket: bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak, adjatok és akkor ti is kaptok. S hozzáteszi, hogy mindez bőséggel teljesül majd. A gabona mérésével szemléltetett példa, melyet olyan bőséggel öntenek a zsákba, szinte pazarló módon, hogy az kicsordul belőle, Isten hihetetlen nagylelkűségét ábrázolja. Ő már-már pazarló nagylelkűséggel ontja ránk irgalmasságát, mondja Jézus. Ugyanezzel a nagylelkűséggel kell lennünk nekünk is mások iránt. E szavak súlyos, nagy evangéliumi és emberi bölcsességet hordoznak. Az evangélium megmutatja nekünk az utat Isten túlcsorduló szeretetének befogadására: „amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is”. Ne vonakodjunk hát szeretet adni. Az Úr ennél sokkal többet fog tenni: olyan együttérzésre indul, hogy szeretetét pazarolva igyekszik bennünket magához vonzani.

Imádság a szegényekért

Február 25., vasárnap Nagyböjt 2. vasárnapja

Február 25., vasárnap Nagyböjt 2. vasárnapja

Ter 22,1-2.9-13.15-18; Zsolt 115 (116); Róm 8,31-34;Mk 9,2-10

Imádság az Úr napján

Nagyböjt második vasárnapja van - s a mai nap liturgiáját két olyan hegy dominálja, melyek mindennapjaink szemszögéből magasak, csodálatosak és félelmetesek. A Morija-hegy és a Tábor-hegy: Ábrahám próbatételének hegye és Jézus színeváltozásáé. A teremtés könyve tehát azt a három napos utat mutatja be nekünk, amelyet a pátriárka tesz meg saját próbatétele felé haladva - minden hitbéli utazás mintája ez, s magáé a nagyböjti úté is. Ábrahámnak fel kell adnia saját apaságát, hogy egyedül Isten Igéjére hagyatkozzon. Az ő továbbélését nem fia, Izsák fogja biztosítani, hanem csakis az Isten Igéje. Isten pedig úgy teszi őt próbára, hogy saját utódainak pusztulását lebegteti meg előtte. Próbatétele után ezért Ábrahám nem úgy kapja vissza Izsákot, mint vér szerinti fiát, hanem mint az isteni ígéret gyermekét. Ő, aki hajlandó volt lemondani Izsák életéről, újra megtalálja azt és örvendezhet - éppen úgy, ahogy az evangéliumi példabeszédben az irgalmas atya, mikor újra látja fiát, aki „halott volt és életre kelt”. Ábrahám úgy kapja vissza Izsákot, mint akit Isten ajándékozott újra neki, ezzel olyan példát mutatva számunkra a hitből, melyért a zsidók, keresztények és muzulmánok jövő generációi is „minden hívő atyjának” nevezik majd őt. Ábrahám hite kísérjen el bennünket is mindennapi zarándoklatunkon!

A színeváltozás hegye, amelyet a hagyomány a Tábor-heggyel azonosít, Jézus tanítványaival közös életének kiemelkedő pontját adja. Az Úr bennünket is visz magával és felvezet a hegyre, ahogyan a három legkedvesebb barátjával tette: legyenek vele az Atyával való egységének legbensőségesebb pillanatában, amely olyan mély, hogy elváltoztatja az arcát, testét, sőt, még a ruháját is. Olyan mély lelki történésről van szó, amely Jézus szívét fénylővé tette, így történt a színeváltozás csodája. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy neki is végig kellett járnia a lelki fejlődés útját. A hegyre Jézusnak is fel kellett mennie, ahogyan előtte Ábrahámnak, Mózesnek, és Illésnek is, és ahogyan minden hívőnek meg kell tennie ezt az utat. Jézus szükségét érezte annak, hogy felmenjen a hegyre; az Atyával való találkozás szükségessége volt ez.

A tábor-hegyi jelenet e közösségben való együttlétek egyike volt, amelynek jelentőségét az evangélium Izrael népének egész történetére kiterjeszti Mózes és Illés jelenléte által, akik „beszélgettek vele”. A színeváltozás hegyét a vasárnapi liturgiában is megláthatjuk, amelyre valamennyien meghívást kapunk, hogy részt vegyünk benne és Jézussal egyesülve megéljük az Istennel való közösség legemelkedettebb pillanatát. A szentmise alatt éppen ezért mi is ismételhetnénk Péter szavait: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat.” Erről a szent hegyről, mely maga a vasárnapi szentmise, s melyben a pátriárkák és az Ószövetség szentjeinek társaságában lehetünk, mi is hallhatjuk ugyanazt a hangot, mely egykor megszólalt, mondván: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” A szózatot követően a három tanítvány körülnézve senkit sem látott már, „csak Jézust”. Ez mintha azt jelezné, hogy Jézus hangja az Atya teljes szeretetét magában foglalja. S ebből valamennyien új erőt merítve indulhatunk tovább utunkon. Elég volt az evangélium ahhoz, hogy a hegyről leereszkedve a tanítványok többé ne régi önmaguk legyenek. Visszatértek a mindennapi életbe, de már nem önmagukkal, saját elgondolásaikkal, terveikkel, saját álmaikkal vagy bármi mással eltelve. Szemük előtt a színeváltozott Jézus alakja lebegett, s ez elég volt nekik. Valóban, a keresztény közösség és minden hívő számára nem adatott más, mint Jézus: egyedül ő a kincs, a gazdagság, az értelem a mi életünkben és az egyházéban. A sátrat, melyet Péter akart felállítani saját kezével, valójában maga Isten már felállította, mikor „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Pál apostollal együtt örvendve ismételhetjük, hogy senki, még a halál fájdalma és küzdelme sem képes elválasztani bennünket Krisztus szeretetétől.

Imádság az Úr napján