Június 30., csütörtök

 

A római egyház a Nero-féle üldöztetés idején vértanúságot szenvedett első mártírjaira emlékezik.

 

Ám 7,10–17. Jerobeám el akarja hallgattatni Ámoszt

 

Ebben a szakaszban Amacja pap és a próféta párbeszédét olvashatjuk. Összeütközik az egyik oldalról az Isten nevében beszélő próféta szabadsága, a másik oldalról pedig Amacja, a politikai hatalomhoz kötődő pap, aki Jerobeám, Szamária királya nevében beszél. A pap Ámosz prófétai tevékenységét politikai összeesküvésnek tartja az állam és annak legfőbb képviselője ellen. Miután beszélt Jerobeámmal, Amacja a próféta elé áll, és azt mondja neki, hogy „az ország nem tűrheti tovább beszédeit”. És elrendeli, hogy nem prófétálhat tovább Bételben. El kellett hagynia Júda földjét. Kiűzte a templomból, amely már nem Isten szentélye volt, hiszen a király „szentélyévé” vált. Eszünkbe juttatja ez azt, ami a jeruzsálemi templommal történik majd, amikor piachoz válik hasonlóvá, ahelyett hogy az imádság háza lenne, és ezzel Jézusból erőteljes reakciót vált ki. Ámosz, aki hagyta, hogy az Úr vegyen erőt rajta, visszavág Amacjának. Mindenekelőtt azt mondja el neki, hogy nem tartozik semmilyen kaszthoz, semmiféle prófétai csoportosuláshoz, nem tölt be semmiféle különleges pozíciót, amely megkülönböztetné őt másoktól. Világosan kijelenti, hogy Isten közvetlenül beavatkozott az életébe: „elhívott a nyáj mellől”. És rögtön prófétai küldetést adott neki: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek!” És maga Isten lép közbe, hogy figyelmeztesse Amacját. Ő, aki nyugalmat akart, és ezért el akarta hallgattatni a prófétát, azt látja, hogy elszabadul ellene a gonosz. Intés ez egész Izrael számára: Isten népe nem élhet Isten szava, prófétái nélkül.

Imádság az Egyházért

Június 29., szerda

 

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60–70 körül.

A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muszlimokat, előmozdította a hívők közötti párbeszédet.

 

Mt 16,13–20. Péter elsősége

 

Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház, különösen a római keresztény közösség történetét, ahol mindketten tanúskodtak hitükről, egészen a mártírhalálig, amely a hagyomány szerint 67. június 29-én történt. Péter apostolt a vatikáni dombon feszítették keresztre, Pált pedig az Ostia felé vezető úton fejezték le. Különbözőképpen jutottak hitre, de mindkettőjük esetében a Jézussal való találkozás jelentette azt, hogy nevük és élettörténetük megváltozott. Pétert akkor hívta el Jézus, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halász volt, de érezte a vágyat, hogy megújuljon a világ, és amint egy tágasabb életre hívta Jézus, azonnal „otthagyta a hálóját és követte”. És ott volt a tizenkét tanítvány között. Péter szilárdnak és magabiztosnak érezte magát attól, hogy Jézushoz tartozott. De az igazi Péter – a tanítvány, akire Jézus rábízza a nyáját – az a gyenge ember, aki engedi, hogy megérintse a Szentlélek, és minden ember közül elsőként jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” – amint az evangéliumban olvastuk. Az Úr sziklává alakította ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek a sziklájává, melynek mi is részei vagyunk.

Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik: ő vigyázott azoknak a köntöseire, akik a köveket dobták rá. Buzgón küzdött a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Amikor a porba hullott, az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat, aki ezt kérdezte tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul akkor érezte, hogy megérinti a szívét: az ő szeméből nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. És engedte, hogy kézen fogva vezessék Damaszkuszig, ahol meghallgatta az örömhírt, kinyílt a szeme, és Isten szeretetének hirdetőjévé vált minden ember számára, legyőzve a megosztottság falait: nem számított már, hogy valaki zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad ember.

Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze értékes tanúságtételüket. Mindketten, a maguk különböző gazdagságával, karizmájával Krisztus egyetlen Egyházát építették. Jellemvonásaik nem csupán a római keresztény közösség hitének és életének részét képezik, hanem az egész Egyházét, abban az értelemben, hogy a katolikus hagyomány e két tanúságtevő lelkével él: Péter alázatos, szilárd hitével és Pál tágas, misszionárius szívével. Tanúságtételük ma is – amikor sokak szívében újra határok épülnek, amelyek elválasztják egymástól az embereket – szüntelenül hirdeti azt a határok nélküli szeretetet, amely képes megmenteni a világot attól a szomorú, konfliktusokkal teli sorstól, amely felé halad, és amelytől elsőként a szegények szenvednek. Szükség van Péter hitének erejére és Pál hitének egyetemességére, hogy mindenkinek meg tudjuk mutatni az üdvösség útját.

Imádság az apostolokkal

Június 28., kedd

 

Szent Iréneusz (130–202) lyoni püspök és vértanú emléknapja: Anatóliából érkezett a mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot.

 

Ám 3,1–8.11–12. Nincs, aki ne prófétálna

 

Az Isten és a nép közötti kapcsolatban visszatérő probléma, hogy az utóbbi folyamatosan elárulja a megkötött szövetséget. Amikor bőségben él, Izrael mindig megfeledkezik az Úrról, más istenekhez fordul, és engedi, hogy átjárja a romlottság. Az Úr, akinek nagylelkűsége mindig nagyobb az igazságosságánál, minden alkalommal elküldi prófétáit, hogy Izrael belássa bűneit, és visszatérjen a szövetséghez. Ámosz hét példán keresztül igyekszik segíteni abban, hogy a nép által megélt történetet és a neki mutatott jeleket a mélységében értsük meg. Isten szavát az oroszlán üvöltéséhez hasonlítja: olyan, mint egy belső erő, amely megfékezhetetlenül tör elő, minden esetben elérve a hatást, amiért küldetett. Az Úr azért választotta Izrael népét, hogy küldetést adjon neki, hogy hirdesse Isten szeretetét a föld végső határáig. Azt akarja, hogy minden nép üdvözüljön. Nem olyan szövetség ez, amely egyetlen népet, Izrael népét fogadja csak magába. Minden nép számára köttetett, ahogyan a próféták sokszor hirdetik. Istennek ezt az álmát magáévá tette az Egyház, amelynek ma az a hivatása, hogy felépítse az egyetemes testvériséget. Mi, hívők Jézusban nem önmagunkért élünk, hanem azért, hogy hirdessük a szeretet evangéliumát minden népnek. Isten ezért bízza ránk a szavát. Amikor Isten szava szól hozzánk, és valóban meghallgatjuk azt, akkor nem tehetünk mást, mint hogy továbbadjuk, amikor ránk kerül a sor. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy próféták legyünk. Ez az értelme Ámosz végső felhívásának: „Mivel így bánok majd veled, készülj fel, hogy találkozzál a te Isteneddel, Izrael!” (Ám 4,12) Mivel Isten országának prófétáivá kell válnunk, készüljünk fel arra, hogy hittel hallgassuk a szavát.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Június 27., hétfő

Ám 2,6–10.13–16. Igazságtalanság, büszkeség, a szegények megvetése

 

A prófétának ez a jóslata a szegények ellen elkövetett bűntettek miatt szól. Hét bűn, mindegyikre az igazságtalanság és a romlott élet jellemző: attól kezdve, hogy pénzért rabszolgaként eladják az embereket, addig a brutalitásig, hogy a „szegényeknek a fejükön gázolnak”, az erkölcstelen viselkedésmódoktól a szegények jogainak megtagadásáig, addig a szentségtörésig, hogy a szentély kincseit eltulajdonítják. Aki elégedettségben és bőségben él, annak számára mások, s különösen is a szegények élete gyakran semmilyen értékkel nem bír. Ámosz próféta, akit feldühít ez a helyzet, tudatában van felelősségének: nyilvánosan is el kell ítélnie a bűnöket annak érdekében, hogy a bűnösök megtérjenek és a társadalom életét az Úr által adott tanítások szabják meg. A próféták jellegzetes stílusa ez: Isten szavának hirdetése mindig a másokkal szembeni igazságtalanság és erőszak elítélése is egyben, főleg ha a szegényeket és gyengéket érinti. Izrael számára – ahogy Jézus tanítványai számára is – van még egy súlyosbító körülmény, ami nem más, mint hogy őket az Úr segítette és szabadította meg. Isten – jegyzi meg Ámosz próféta – megszabadította Izraelt az amoritáktól (Kánaán földjének lakóitól), ettől az erős és harcos néptől, hogy a vele szövetségben lévő nép szabadságban élhessen. Izrael azonban ismét a gőg bűnébe esett, olyannyira, hogy azt hitte, az Úr nélkül is boldogul, képes egyedül megoldani mindent. Ha az ember megfeledkezik Isten irgalmáról, arrogánssá válik. Isten ezért lealacsonyítja Izraelt („rátok nehezedem, ahogy a kévével rakott szekér a földre nehezedik”), mindaddig, amíg az fel nem ismeri törékenységét, gyengeségét és azt, hogy segítségre van szüksége. Csakis Istenben rejlik a hívők ereje, ami éppúgy igaz tegnap, mint ma.

            Imádság a szegényekért

Június 26., évközi 13. vasárnap

Lorenzo Milani (†1967) firenzei papra emlékezünk, aki Barbianában volt plébános, és a gyerekeket, fiatalokat tanította az általa alapított népiskolában.

 

1Kir 19,16.19–21; Zsolt 16 (15); Gal 5,1.13–18; Lk 9,51–62

 

Azt írja az evangélista, hogy miközben közeledtek Jézus napjai, amikor felemeltetik a mennybe, úgy döntött, hogy Jeruzsálembe megy. A szövegben használt kifejezések alapján érzékelhető, hogy határozott, rendíthetetlen elhatározás ez a részéről. Tudta, mi vár rá, nem sokkal később azt mondta: „ma, holnap és holnapután folytatnom kell utamat, mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” (Lk 13,33). Azon a napon Jézus megosztotta tanítványaival az álmát, ahogyan Illés is rávetette a köntösét Elizeusra. Ez a kép, hogy Illés átadja köntösét Elizeusnak, segít jobban megérteni a feladatot, amelyet az Úr rábíz tanítványaira. Nem olyan nehéz, hogy ne lehessen viselni, inkább könnyű, hogy mindenhová el lehessen vinni. Az a köntös, az az álom az Úr követésének szabadsága, az evangéliumi prófécia, amelyre minden közösség hivatott: hogy megélje és átadja a következő nemzedéknek.

            Az evangéliumot követni azt jelenti, elfogadni Jézus köntösét, vagyis a lelkét, a béke lelkét, és haladni előre. Jézus szemrehányást tesz a tanítványoknak, akik le akarják rombolni a szamáriaiak városát. Nem elég követni őt, fel is kell venni az evangélium köntösét. Jézus követése nem személyes elhatározás gyümölcse, amit talán azért hozunk meg, hogy előjogokat szerezzünk magunknak. Az Emberfiának nincs állandó szállása, az egyetlen, amivel rendelkezik, a köntöse, vagyis az álma, hogy megmentse a világot a gonosztól. Ezért – és ez az értelme a másik két epizódnak – a követéséhez arra van szükség, hogy az ember hátrahagyja a többi kötődését, amelyek lassíthatják vagy esetleg el is árulhatják azt az álmot. A paradoxonokkal, hogy aki követni akarja őt, az nem temetheti el az apját, és a családjától sem köszönhet el, Jézus azt mondja, hogy az Isten országa, a köntös elsőbbséget élvez. Nem a kegyelet vagy az emberség tetteit akarja megakadályozni. Éppen ellenkezőleg. Ugyanakkor azt hirdeti, hogy az evangéliumnak abszolút elsőbbsége kell hogy legyen az életünkben.

Nem az erősebb fél követelése ez. Amikor az egyensúlyt keressük a dolgok megítélésében, amögött gyakran a gyengék lebecsülése húzódik meg, ugyanis így próbáljuk meg fenntartani a távolságot, és elkerülni, hogy bevonódjunk a helyzetekbe. Jézus jól tudja, hogy az ő köntöse nélkül nincs együttérzés, és a Jeruzsálem felé vezető útján kívül nincs szabadság: vagy vele vagyunk szabadok, vagy rabszolgái leszünk e világ számtalan urának, melyek közül az első legtöbbször a saját énünk. Értjük már a végső, súlyos megállapítás okát: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” Hozzátehetjük azonban azt is, hogy bárki, aki magára veszi a köntöst, erőssé és méltóvá válik az Isten országára, nem számít, hogy gyenge, hiszen mindannyian gyengék vagyunk.

Imádság az Úr napján

Június 25., szombat

 

 

Siral 2,2.10–14.18–19. Jeruzsálem leányai az Úrhoz kiáltanak

 

A Siralmak könyvének részletét olvassuk: ezt öt gyászénekből állították össze, melyek a Jeruzsálem eleste utáni időszakból valók. Szövege panaszkodás, amiért a babiloniak lerombolták a várost és a templomot. A város lerombolását követően Babilóniába hurcolták a nép nagy részét. Csak a legszegényebbek és a leggyengébbek maradtak az elhagyott, immár élettelen földön (2Kir 24,8–24). Izrael egész népe keserű szétszóratásban él, nincs biztos pont az életükben, és a templom lerombolásával vallásgyakorlat sincs többé. Nagy és sötét csend ereszkedik az egész nép jelenére és jövőjére: a föld kiszáradt, a történelemben nem látszanak a horizontok, az ég bezárult. Ez magyarázza a „siralmak” kifejezést. A szomorúsággal teli szavak jól ábrázolják Izrael szomorúságát, amit nehéz helyzete miatt átél: „Könyörtelenül elpusztította az Úr Jákob minden lakóhelyét… A földön ülnek szótlanul Sion leányának vénei… apró gyerekek és csecsemők pusztulnak el a város terein.” Az élet pusztulásának emblematikus képe ez, az elpusztított világban a legnagyobb árat az idősek és a gyerekek fizetik meg. A város a földön ül szótlanul, és a leginkább az időseket és a gyerekeket sújtja a pusztulás. A szenvedő szívekből imádság száll fel az Úrhoz. Sőt, igazából kiáltás ez: „Kiálts szívből az Úrhoz…! Mint a patak, úgy folyjon a könnyed éjjel és nappal!” A hívőknek meg kellene hallaniuk ezeket a kiáltásokat, magukévá tenni és az Úr oltára elé vinni őket, „pihenő nélkül”. Az imádság mindenekelőtt segítségkérés. Ilyennek írja le az imádságot az Ószövetség: zsigerből jövő segélykiáltás veszélyhelyzetben, abban a reményben, hogy valaki meghallja. Minden kiáltás fohász. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy meghallgassunk minden kiáltást, és vigyük az Úr elé szüntelenül, fáradhatatlanul: „Kelj fel, sírj már éjjel, az éjszakai őrváltások kezdetén!… Emeld föl hozzá [az Úrhoz] kezedet gyermekeid életéért!”, akik éhen halnak az utcákon. Ma is ez a helyzet a világ túl sok részén. Ez a bibliai szakasz mindenkit nyugtalanít és kérdőre von: a siralomnak kitartó imádsággá kell átalakulnia.

Előesti imádság 

Június 24., péntek

Jézus Szentséges Szívének ünnepe

 

A nyugati és a keleti egyház Keresztelő János születésére emlékezik: „a legnagyobb azok közül, akiket asszony szült”; előkészítette az Úr útját.

 

Lk 15,3–7. Az elveszett bárány

 

Az Egyház ezen a napon ünnepli Jézus Szentséges Szívét, a liturgia pedig segít bennünket, hogy Isten szeretetének misztériumát Fiának szívén keresztül szemlélhessük, aki mint nyájának jó pásztora nyilatkoztatja ki magát. A pásztor képe nagyon kedvelt a próféták között is, Ezekiel így beszélt róla: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Visszahozom őket mindenünnen… hazavezérelem őket. Izrael hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain.” (Ez 34,11.13) Mintegy Ezekiel próféta szavaira való válaszként Lukács Jézus szavait idézi az evangéliumában, aki azonosul a jó pásztorral, aki olyan nagy szeretettel van a juhok iránt, hogy életét is kész odaadni értük. Amint János evangéliuma mondja: minden egyes juhát szereti, külön-külön (Jn 10,3), nem arctalan tömegként látja őket, mindegyiknek ismeri hangját, nevét, történetét, szükségleteit. Mindegyiket végtelenül szereti, és mindegyik iránt teljes bizalommal van. Nem hivatalnoka, nem kereskedője a bárányainak, hanem az apjuk, testvérük, barátjuk, szolgájuk. Az olyan virtuális, névtelen és individualista társadalomban, mint a miénk, könnyedén előfordul, hogy az embert elfelejtik, és névtelenségbe süllyed. Jézus szíve nem feledkezik meg senkiről. A jó pásztor viszont – ahogy maga Jézus mondja – az akolban hagyja kilencvenkilenc juhát, és elindul, hogy megkeresse azt az egyet, amelyik elveszett. „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet” – írja Ezekiel próféta (Ez 34,16). Jézus, mindenki jó pásztora, nem hagyja sorsára egyetlen juhát sem, mindig összegyűjti és megőrzi őket. S talán nem is egyszer, hanem sokszor előfordult már, hogy ott kellett hagynia a többi kilencvenkilencet, hogy utánunk fusson, összeszedjen bennünket, vállára vegyen, és visszavigyen az akolba. És újra elmondja nekünk a parancsát: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.”

A Szent Kereszt imádsága

Június 23., csütörtök

2Kir 24,8–17. Nebukadnezár beveszi Jeruzsálemet, és fogságba hurcolja a királyt

 

Mindig kapcsolat van Isten törvényének elhagyása és a város életében egyre mélyebben gyökerező romlottság között. Ez a tapasztalat rányomja a bélyegét Izrael történetére, és a Királyok két könyve különösen nyilvánvalóvá teszi. Ez azonban korunk tapasztalata is: ha az ember elhagyja Istent, az oda vezet, hogy magát, a csoportját állítja előtérbe, egészen addig, hogy zsarnokoskodik másokon, erőszakosan bánik velük, különösen a leggyengébbekkel és a legszegényebbekkel. És akkor kialakul egyfajta korrupciós hálózat, melyben az egyéni érdekek a közösségi érdekek elé helyeződnek, ez pedig megfojtja a társadalom életét. Az olvasott bibliai történet azt mutatja be, hogy a király és egész Jeruzsálem megadja magát; a várost kifosztja és igájába hajtja a hatalmas babiloni királyság. Nebukadnezár – Kr. e. 597-ben járunk – támadást indít Jeruzsálem ellen, és nem kell soká várnia, hogy meglássa Jojachin királyt, amint előlép, és megadja magát. Fogolyként hurcolják el az uralkodót, anyját, asszonyait, tisztségviselőit, minden jómódú embert, és kifosztják a templomot. Jeruzsálemben – jegyzi meg szomorúan a szerző – „nem maradt senki, csak a föld egyszerű népe”. Szomorú történet ez a szegények hátrahagyásáról, ők öröktől fogva magukra vannak hagyatva. Az Úr ezért mindig úgy mutatja meg magát, mint az özvegyek, az árvák és az idegenek védelmezője. A babiloni király új vezetőt állít Júda királyságának élére Jojachin nagybátyja, Mattanja személyében, akinek nevét Cidkijára változtatja. Ez a szomorú vég jutott Jojachin királynak, aki – miután az Urat elhagyta – most kénytelen elhagyni városát is, hogy elhurcolják és ellenségének foglya legyen. Tudjuk azonban, hogy az Úr nem hagyja el a népét annak hűtlensége ellenére sem: hűséges marad a szeretetszövetséghez.

Imádság az Egyházért

Június 22., szerda

2Kir 22,8–13.23,1–3. Megtalálják a törvénykönyvet a templomban, és megújítják a szövetséget

 

Jozija mindenben „atyja”, Dávid életvitelét követi, mindenekfelett abban, hogy gondját viseli a templomnak. És éppen akkor találják meg a „törvénykönyvet”, amikor a király az írnokkal és másokkal a templom javításán fáradozik. A szöveg nagyon világosan tudtunkra adja, hogy a megtalált könyv köré kell újra felépíteni Izrael egész történetét. Kétszer is elolvassák a megtalált könyvet, először Safán írnok olvassa el, majd felolvassák a király előtt is. A jelenet leírása érzékelteti, hogy a hallgatóság egyre jobban érti a könyv tartalmát, hangsúlyozva ezzel, hogy nem elég csupán egyszer elolvasni. A Szentírás szövegét egyre jobban értjük, ha olvassuk. Ez történik akkor is, amikor a király előtt olvassák fel: „Amikor a király meghallotta a törvénykönyv szavait, megszaggatta a ruháját.” Azok a szavak megvilágították Jozija elméjét, hogy megértse Izrael történelmét. A király megértette, hogy az Istennel kötött szövetségtől való eltávolodás okozta népe elszegényedését és vereségeit. Jozija meglátta, hogy számára és a nép számára csakis akkor lehet más a jövő, ha az Úrral való szövetségre építi fel, ahogyan a megtalált könyv kérte. Összehívta tehát a népgyűlést, „a nép apraja-nagyját” az Isten megtalált törvénykönyve köré. Miután felolvasták, Jozija megújította az Úrral kötött szövetséget, kötelezte magát, hogy „az Urat követik, szívük, lelkük mélyéből megtartják parancsait, rendelkezéseit és törvényeit”. A szöveg végén pedig ez áll: „az egész nép magáévá tette a szövetséget”.

            Imádság a szentekkel

Június 21., kedd

2Kir 19,9–11.14–21.31–35a.36. Hiszkija király imádkozik, és Isten megmenti a várost

 

Miután az északi királyság elesett, immár egyenesen Jeruzsálem került veszélybe. Az asszír király azt üzeni Hiszkija királynak, hogy ne bízzon az Úrban. Hiszkija azonban, miután elolvasta a levelet, azonnal a templomba megy, és szívből jövő imádsággal fordul az Úrhoz. Nem önmagáért, hanem a városért, a nép szabadulásáért imádkozik: „Figyelj, Uram, és hallgass meg! Halld meg...” Imádkozik, hogy a nép ne kerüljön az asszírok királya és isteneik kezére, akik „nem is istenek, csupán emberi kéz alkotásai”. És megvallja hitét: „…egyedül te vagy az Isten, Urunk!” Hiszkija ugyan tisztában van azzal, mekkora veszély fenyegeti Jeruzsálemet, mégsem hagyja, hogy hite alábbhagyjon. Tudja, hogy bízhat Istenben, és csak őbenne van az ereje. A király Izajás próféta szavai által kapja meg a választ imádságára, akit Isten küld el hozzá, hogy biztosítsa arról, imádsága eljutott az égbe. Sion városa pedig nemcsak megmenekül a pusztulástól, hanem az Úr meg is tartja: „Mert Jeruzsálemből kivonul a maradék, akik megmenekülnek, azokból egy csapat Sion hegyéről.” Isten nem önmagáért menti meg a várost, hanem azért a küldetésért, amelyet az ott lakó népre bízott. A „maradék” nem más, mint az a kicsiny csoport, mely hű maradt az Úrhoz, és melyet ő kiválasztott magának, hogy az egész világnak hirdesse az egyetemes megváltás tervét. A megváltás pedig – amit az Úr ajándékoz nekünk – nem öncélú adomány, hanem mindenkihez szól. Istennek szilárd szándéka, hogy a föld minden népét megmentse a népének adott küldetés által. Ez a nép mindig kicsiny „maradék” lesz, de a küldetése egyetemes.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Június 20., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

 

2Kir 17,5–8.13–15.18. A szamáriai királyság pusztulása

 

A Királyok II. könyvének 17. fejezete olyan, mint egy prédikáció, amely az északi királyság végét mondja el. Nem hirtelen történik meg, hanem a múlt hűtlenségeinek súlya nehezedik a jelenre. Az előző nemzedéket követték a gonoszságban, elutasították az Úrral való szövetséget, és ehelyett a környező népek szokásait utánozták. Az Úr keményen közbelépett, és „eltaszította színe elől” őket. Az olvasott szentbeszéd elsősorban Júda törzséhez szól, nehogy alábecsülje az Izrael elestéből megtanulandó leckét. Örök tanulság ez a bibliai történetekben: nem Isten ítéli el népét bosszúból, hanem a nép az, amely bálványimádó életével eltávolodik Istentől, és áldozatul esik a gonoszság hercege borzalmas, romboló cselvetéseinek. Isten népe egyetlen védőbástyája, egyetlen védelmezője maga Isten, ahogyan a zsoltáros szüntelenül énekli: „Lelkem Istenben lel nyugalmat, segítség csak tőle jön. Egyedül ő a sziklám és az üdvösségem, ő az én váram, nem rendülök meg.” (Zsolt 62,2–3)

Imádság a békéért

 

Június 19., vasárnap, úrnapja, Krisztus testének és vérének főünnepe

 

Szent Romuald (950–1027) remetének, a kamalduli rend alapítójának emlékezete

 

Ter 14,18–20; Zsolt 110 (109); 1Kor 11,23–26; Lk 9,11–17

 

A mai szentmise Pál korintusiaknak írt elbeszélése szerint tárja elénk az utolsó vacsorát újra, lényegre törő és határozott szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk szent titka, ahogyan az átváltoztatáskor mondjuk, egy folyamatos és rendkívüli jelenlét titka. Jézus ugyanis az Eucharisztiában valóságosan jelen van, ami már önmagában rendkívüli, de ráadásul megtört testként és kiontott vérként van jelen. Ebben az értelemben úrnapja annak a testnek az ünnepe, amely sebeket hordoz; annak a testnek az ünnepe, amelynek oldalából vér és víz ömlött, ahogy János apostol megjegyzi.

            Teste más módon van jelen közöttünk, mint a saját testünk: mi a testünket óvjuk, vigyázunk rá, ő viszont megtört testben van jelen. Míg mi féltő gonddal és mindenféle módon védelmezzük egészségünket, ő minden csepp vérét kiontva halad át közöttünk. Az az ostya (ami ebben az értelemben tőlünk „idegen”) folyamatosan a mi életmódunk ellenkezőjét hirdeti. Idegen attól az aprólékos gondoskodástól, amellyel saját jólétünket biztosítjuk. Idegen attól, hogy állandóan meg akarjuk spórolni a fáradságot, el akarunk menekülni a mások iránti felelősség ránk nehezedő terhe alól. Ahogyan Pál mondja: az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy mindannyian egy testté alakuljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a lelkületet ápolhassuk magunkban, mint Krisztus (vö. Fil 2,5).

            Még egy utolsó gondolat, amely az evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Útjainkon nap nap után átmennek az úrnapi körmenetek, a szegények körmenetei, akik a környezetünkben élnek, vagy máshonnan jönnek, és azoké a tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők mindannyian „Krisztus teste”: városaink és a világ útjait járják egyre anélkül, hogy bárki is gondot viselne rájuk. Sőt, gyakran, túlságosan gyakran falak és szögesdrót állítja meg őket: nem léphetnek be, hogy leülhessenek a közös asztalnál. Pedig joguk van hozzá. Aranyszájú Szent János világosan figyelmeztet: „Ha Krisztus testét tisztelni akarjátok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a mezítelenségtől.” Ne válasszuk külön a szolgálatot az Eucharisztia oltárától. Ez az értelme annak, hogy az Egyház a szegényekben szolgálja Krisztust.

Imádság az Úr napján