Május 31., kedd

 

Mária és Erzsébet találkozásának ünnepe

 

Lk 1,39–45. Mária meglátogatja unokanővérét, Erzsébetet

 

Mária és Erzsébet találkozását ünnepli ma a világegyház. Két nő találkozik egymással, egy fiatal és egy előrehaladottabb korú. Egyszerű jelenet, amely szépen megmutatja, minek kellene mindig történnie, amikor a keresztények találkoznak egymással: megérzik annak örömét, hogy Isten családjának tagjai. A keresztények élete találkozás, kapcsolat, barátság. Az evangélista azért írja le ezt a jelenetet, hogy hangsúlyozza a Jézus és a Keresztelő közötti lelki kapcsolatot, amely már akkor is létezett, amikor ők anyjuk méhében voltak. Erzsébet, ahogy az evangélista írja, el volt telve Szentlélekkel, azonnal megértette hát a misztériumot, amely fiatal unokahúga, a názáreti Mária méhében lakott. És hittel szól: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” Mária a maga részéről megmutatja nekünk, amire minden hívő hivatott: elmenni Jézushoz, és elvinni őt mindenkihez. Mária nem tarthatta meg magának azt a fiút, akit ajándékul kapott. El kellett mondania mindenkinek a születését, kezdve idős unokanővérén, akit Isten megáldott. Innen ered Mária sietsége. A megszülető Jézus reményt jelent mindenkinek, olyan reményt, amelyet nem szabad elrejteni, hanem hirdetni kell mindenkinek, különösen azoknak, akiknek nincs sok reményük, akik nincsenek jól, egyedül vannak, idősek, ezer nehézség között élnek. Az idősek, gyengék, magányosok Erzsébet örömét érzik, valahányszor meglátogatja őket valaki. A hívők találkozásából fakadó öröm a Lélek műve. Erzsébet boldognak nevezi Máriát, mert hitt azoknak a szavaknak, amelyekkel az Úr fordult feléje. Mária megénekli az örömét a Magnificatban, dicsőíti az Urat és hálát ad neki, amiért üdvtervének részesévé tette.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Május 30., hétfő

 

ApCsel 19,1–8. Pál Efezusban

 

Pál három évig időzik Efezusban, ez lesz missziójának központja. Innen ír leveleket a közösségeihez, mint például a korintusiaknak. Amint beér a városba, rátalál Keresztelő János néhány tanítványára, és azonnal rájön, milyen nagy lehetőséget kapott ezzel, hogy növelje Jézusban való hitüket. Ők ugyanis már befogadták Jánosnak, Krisztus előfutárának igehirdetését. Ez az apró esemény nagy tanítást rejt magában: rámutat Pál figyelmességére, ahogyan megragad minden alkalmat az evangélium hirdetésére, odafigyel a megtérés iránti vágyukra, kérdéseikre, azokra is, amelyek az emberek szívében rejtőzködnek. Pál tehát társukká válik lelki útjukon: továbbadja nekik az evangéliumot, egészen addig, amíg el nem jön az ideje annak, hogy felvegyék a keresztséget. És a mennyből megérkezik az Úr megerősítése: miközben az apostol rájuk helyezi kezét, a Szentlélek leszáll e tucatnyi hívő szívébe, és Jézus tanítványaivá teszi őket. A Lélek azonnal megmutatja erejét az új megkereszteltekben: „megkapták a nyelvek adományát, és prófétáltak” – jegyzi meg Lukács. Pál megtanít minket arra, hogy észrevegyük, ha valakinek segítségre, irgalomra van szüksége: sok ember szívében ott rejlik a vágy, készek lennének befogadni az evangéliumot, de nincs, aki hirdesse nekik.

Imádság a szegényekért

 

Május 29., vasárnap, Urunk mennybemenetele

 

Szent VI. Pál pápa (†1978) emléknapja

 

ApCsel 1,1–11; Zsolt 47 (46); Ef 1,17–23; Mt 28,16–20

 

„Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” A mennybemenetel liturgiája a minden felekezetben közös keresztény misztériumot ünnepli. Része a közös hitvallásnak. Lukács leírja az evangéliumában és az Apostolok cselekedeteiben is, és ezzel nem csupán a két könyv között teremt kapcsolatot, hanem a húsvét és a pünkösd között is. Az Apostolok cselekedeteiben azt írja, hogy Jézus „negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról”. Negyven nap, ami találkozásokkal és meghallgatással telt, hogy a tanítványok bevonódjanak a húsvét misztériumába. Párhuzam van a Jézus Jordánban való megkeresztelkedését közvetlenül követő sivatagi negyven nap, a nyilvános igehirdetésre való felkészülés és a húsvétot követő negyven nap között, ami a tanítványokat készíti fel a nyilvános igehirdetésre, hogy továbbadják az evangéliumot egészen a föld végső határáig.

            Lukács azt sugallja, hogy azon a napon, amikor ott ülnek a feltámadt Jézussal együtt az asztalnál, a tanítványok tudatában vannak annak, hogy különleges pillanatot élnek át. És amikor hallják Jézust a Lélek eljöveteléről beszélni, megkérdezik: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Érthető kérdés ez, amikor oly sokféle várakozás él az emberekben az üdvösség iránt.

            Jézus azt válaszolja a tanítványoknak: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” Jézus mintha inkább azt sugallná, hogy az élet sokkal nagyobb és összetettebb, és egyáltalán nem ránk tartozik, hogy ismerjük az időpontokat. Nem hagy azonban magunkra minket egy bonyolult és akkoriban ráadásul ellenséges világ sötétségében, bizonytalan légkörében. Megígéri, hogy elküldi a Szentlelket: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét”. Ugyanazt a Lelket, akit ő kapott a Jordánban való keresztségkor, ők is megkapják majd néhány nap múlva, ez alkalommal lángnyelvek, nem pedig galamb formájában. És végigvezeti majd őket a történelem folyamán, egészen a gonosz felett való végső győzelemig. Miközben velük beszél – úgy is mondhatnánk, a meghallgatás, az imádság idején, mint amilyen ez a szentmise is – Jézus „felemelkedik” a mennybe. Milyen szép a bizánci liturgia kijelentése a mennybemenetelről: „Ő, aki szeret ajándékozni, a mennyből szétosztotta ajándékait az apostoloknak, vigasztalta őket, mint egy atya, megerősítette őket, vezette őket, mint gyermekeit, és azt mondta nekik: én veletek vagyok, és senki nincs ellenetek.”

És egy irányt is mutat a liturgia. Az angyalok odafordulnak a tizenegy apostolhoz, és úgy hívják őket, „galileai férfiak”, a perifériák, az utca emberei: mintha Lukács véglegesen a perifériával, az evangéliummal, a szegényekkel azonosítaná a tanítványi létet. Igen, Jézus mennybemenetelének misztériuma ma azt jelenti számunkra, hogy a feltámadt Jézus előttünk jár a világ sok Galileájában, megszámlálhatatlan perifériáján.

Imádság az Úr napján

 

Május 28., szombat

 

Május 28., szombat

Szent Addainak és Marinak, a káld egyház alapítóinak emléknapján imádkozzunk az iraki keresztényekért!

 

ApCsel 18,23–28. Apolló tevékenysége

 

Ez az egyetlen hely az Apostolok cselekedeteiben, ahol szó van Apollóról. Pál beszél róla a Korintusiaknak írt első levélben, amelyet Efezusból küldött nekik harmadik útján, vagyis azután, hogy Apolló Korintusban tevékenykedett a keresztények között. Pál véleménye Apollóval kapcsolatban megegyezik azzal, amit az Apostolok cselekedeteiben olvasunk róla: „ékesszóló és az Írásokban igen jártas ember volt”, apostoli tevékenységét „a kegyelem kísérte”. Ugyanakkor tudunk róla, hogy Apolló ténykedése aggodalmat is okozott az apostol számára, mivel két párt alakult ki a korintusi keresztények között; az egyik Pállal tartott, a másik pedig Apollóval. Fontos megértenünk, milyen szenvedéllyel védelmezi Pál apostol a keresztény közösség egységét. Levelében dicséri Apolló igehirdetését, de figyelmezteti a keresztényeket, hogy a gőg, mely mindig ott lappang a hívek szívében, méreggé válik, megosztja és végül tönkreteszi a közösséget. Jelentős Priscilla és Aquila tevékenysége is, akik befogadják házukba Apollót, és segítenek neki, hogy még jobban megismerje az evangéliumi üzenetet. A keresztény közösségen belüli vitákra, megosztottságra az egység jegyében kell megoldást találni, a testvériséget tartva szem előtt, magának a közösségnek az egységét tekintve az elsődleges célnak. Ahhoz, hogy megértsük az evangélium mély igazságát, ki kell tartanunk a közösségben, az elkerülhetetlen nézeteltérések és feszültségek ellenére is, és meg kell őriznünk az egységet. Az evangéliumi élethez nem elég az egyszerű tudás vagy az érvelésben való ügyesség. Lukács ebben a részletben Priscillát Aquila előtt nevezi meg, talán azért, hogy kiemelje a nők lelkipásztori tevékenységét a páli közösségekben. Ez igen értékes iránymutatás napjaink keresztény közösségei számára is, ahol a nőknek jobban jelen kell lenniük az egyházi életben.

Előesti imádság

Május 27., péntek

Canterburyi Szent Ágoston püspökre, az angol egyház atyjára emlékezünk (†605 körül).

 

ApCsel 18,9–18. Sok emberem van ebben a városban

 

A korintusi egyház létszámban növekedett, de a bajok is sokasodtak, és nőtt a szembenállás, különösen a zsidók részéről. Egyre nagyobb lett az ellentét. Ami Kornéliusszal kezdődött Cezáreában (ApCsel 10), nagymértékben folytatódott Korintusban. Egyre erőteljesebbé vált a zsinagóga és az új keresztény közösség közötti versengés, amelyet székhelyeik közelsége és Kriszpusz megtérése keltett fel. Pál valószínűleg többször elbátortalanodott. A Lukács által elbeszélt éjszakai látomásában megjelenik az Úr, és biztatja, hogy folytassa küldetését Korintusban: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok, senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked, mert sok emberem van ebben a városban.” Pál megértette a vigasztaló szavakat, és még másfél évig maradt Korintusban, hogy hirdesse az evangéliumot. Nemcsak azt érezte meg, hogy Jézus oltalma alatt áll küldetésében, hanem azt is, hogy az Úrnak pontos terve van a városban a népével. Pálnak nyitott szívvel és elmével kellett fordulnia az egész város felé. Jól érthető stratégiáról van szó: az evangéliumi igehirdetés az egész városnak szól, hogy egy nagy nép legyenek. Az Úr népe jelenlétén keresztül akarja üdvözíteni a városokat. Kihívás volt ez Pál számára, és kihívást jelent a mai keresztények számára is: hirdetni kell az evangéliumot a városokban – gondoljunk a mai városokra, amelyek a magány sivatagjaira hasonlítanak –, hogy a gyakran rejtőzködő, jelentéktelen emberekből az Úr népe legyen, hogy „sok embere” legyen. Ma is ez Isten álma.

A Szent Kereszt imádsága