Március 31., szombat NAGYSZOMBAT

Lk 23,50-56. Jézus temetése

Nagyböjti imádság

50Volt egy József nevű, derék és igaz férfi, a főtanács tagja, 51aki nem értett egyet a határozatukkal és tetteikkel. Arimateából, a zsidók egyik városából származott, és maga is várta az Isten országát. 52Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 53Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és egy sziklába vágott sírba helyezte, amelyben még senki sem feküdt. 54A készület napja volt, és közeledett a szombat. 55Az asszonyok, akik Galileából jöttek vele, utánamentek, és megnézték a sírt, hogy miképpen helyezték el a testét. 56Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.

Volt egy derék és igaz férfi, aki nem értett egyet a döntéssel, hogy Jézust megöljék. Arimateai József tartózkodott, mikor a főpapi tanács a halálos ítéletet meghozta. Jézus története végén tehát színre lép egy másik József. Az első Heródestől mentette meg Jézust, a második leveszi a keresztről, gyolcsba göngyöli, és egy új sírba helyezi. Csatlakoznak hozzá az asszonyok is, akik követték Jézust. A sír, a világ fájdalma, a halál, a tanítványok álmossága, a szenvedés láttán nem marad más, mint hinni Jézus szavaiban, aki az Atyára bízta magát. Lukács ezt írja: „A készület napja volt, a szombat már beállóban.” Aki nem azonosult azzal a döntéssel, hogy meggyilkolják és eltapossák az embert, az a tömérdek fájdalom láttán ne csak sírjon, hanem higgyen, imádkozzon és reménykedjen egy új nap eljövetelében, s adja oda, amije van, még ha csak az irgalmasság egy vászondarabja vagy egy sír a temetéshez is az, amit nyújthat. Az egyháznak a Szentírás ide vonatkozó szakaszaira épülő hagyománya szerint Jézus ezen a napon „alászállt a poklokra”, a halottak országába, hogy Ádámon és Éván kezdve kivezesse onnan a halottakat, és magával vigye őket a paradicsomba. Ezt ábrázolja az ortodox tradícióban tisztelt húsvéti ikon. Innen indul a feltámadás, abból, hogy Jézus alászáll a poklokra, e világ poklaira. Mondhatjuk: Jézus ma is alászáll e világ „poklaira”, hogy kiragadja a halál markából azokat, akiket a gonosz megsebzett és elcsüggesztett. A Feltámadott magával akarja vinni őket a mennybe. Hozzájuk és sok más emberhez is így szól Jézus, ma is: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Nagyheti imádság

Március 30., péntek NAGYPÉNTEK

Jézus kereszthalálára emlékezünk A zsidók a húsvét (pészach) idejének kezdetét ünneplik

Iz 52,13–53,12; Zs 30 (31); Zsid 4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42. Jézus halála

Nagyböjti imádság

A nagypénteki liturgia elején a celebráló pap leborul a földre. Jelképes gesztus ez: Jézust követi, aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Hogyan is maradhatnánk érzéketlenek e hatalmas szeretet iránt, amely még a halált is vállalja, csak hogy ne hagyjon minket magunkra? Jézus nem akar meghalni: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Jézus jól tudta, mi Isten akarata: Atyámnak „az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.” Isten el akarta kerülni, hogy elnyeljen minket a gonosz, elragadjon a halál. Jézus nem kerülte el a halált, magára vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akart elveszíteni minket. A tegnapi és a mai tanítványok közül egy sem lehet a halál martaléka.

A szenvedéstörténet tehát folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a szenvedés a világban, mindenütt, ahol még háború van és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus megy elébük. „Kit kerestek?” Mikor pedig azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felelettel: „…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.

Honnan ered a vele szemben megnyilvánuló ellenségeskedés? Annak tényéből, hogy irgalmas volt, végtelenül irgalmas. Onnan, hogy mindenkit szeretett, még az ellenségeit is. Túl sokat járt a bűnösök és a vámszedők közé. És mindenkinek megbocsátott, ráadásul könnyen. Nem kellett volna mást tennie, mint Názáretben maradni, kicsit többet kellett volna gondolnia magára és kevesebbet másokra, akkor biztosan nem a kereszten végezte volna. Péter pontosan ezt tette. Egy darabig követte az Urat, aztán visszatért saját útjához, és a szolgálólány bosszantó kérdéseire végül még azt is tagadta, hogy ismeri Jézust. Ezzel szemben Jézus nem akarta megtagadni sem az evangéliumot, sem Pétert, sem a többieket. Pedig volt olyan pillanat, amikor valóban kis híján megmenekülhetett volna. Pilátus meg volt győződve ártatlanságáról, és csak tisztázni akarta a helyzetet, azért kérdezgette. Jézus azonban hallgatott. „Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá…, hogy keresztre feszíttesselek?” – kérdezte Pilátus. Péter viszont beszélt, és megmenekült. Jézus hallgatott, mert nem akart elveszíteni senkit a rábízottak közül, és keresztre feszítették.

Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen terheinken. Ezért a nagypénteki liturgia középponti eseménye, amikor ünnepélyesen behozzuk a keresztet, letérdelünk elé és megcsókoljuk. A kereszt nem átok immár, hanem az evangélium, új élet forrása számunkra. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2,14) - írja Pál apostol. Arra a keresztre feszítették fel az önszeretet mindaddig legyőzhetetlen törvényét. Ő, aki másokért élt, még a kereszthalált is vállalta az emberekért, kiforgatta sarkaiból ezt a törvényt. Jézus megszabadította az embereket attól való félelmüktől, hogy szolgáljanak, s ne csak önmagukért éljenek. A kereszttel megszabadított minket önmagunk, saját énünk szolgaságából, hogy karunkat és szívünket kiterjeszthessük egészen a föld végső határáig. A mai szent liturgiában nem véletlenül szerepel egészen különleges módon egy hosszú, egyetemes könyörgés. Mintha a kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának, hogy mindenki érezhesse Isten szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a szeretetet, amely mindent legyőz, mindent eltakar, mindent megbocsát, mindent megment.

Nagyheti imádság

Március 29., csütörtök NAGYCSÜTÖRTÖK

Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk

Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15 Az utolsó vacsora

Nagyböjti imádság

„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora kezdetén. Jézus valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar lenni tanítványaival, a régiekkel és a mostaniakkal, velünk is. Asztalhoz ült a tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és így szólt: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Azután fogta a borral telt kelyhet: „Ez az én vérem, amelyet értetek kiontanak.” Ugyanazok a szavak ezek, amelyeket hamarosan az oltárnál hallunk majd, és ugyanaz az Úr hív mindnyájunkat, hogy az átváltoztatott kenyérrel és borral tápláljon bennünket. Eledelünkké teszi magát, hogy hússá legyen a húsunkból. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből alászállott eledel számunkra, akik a világban zarándokutunkat járjuk. Általuk jobban hasonlítunk Jézushoz, segítenek, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A jóság, a szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a megbocsátás érzéseit élesztik bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, amelyek őt indították arra, hogy megmossa a tanítványai lábát, mint afféle szolga. A vacsora végeztével Jézus feláll az asztaltól, leveszi felsőruháját, kendőt köt a derekára, majd vizet önt egy mosdótálba, letérdel tanítványai elé, és megmossa a lábukat. Júdásét is, aki nemsokára elárulja őt. Jézus nagyon jól tudja ezt, ennek ellenére elé is letérdel, és megmossa a lábát. Péter amint észreveszi, hogy Jézus odaér hozzá, tiltakozni kezd: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus számára nem az a méltóság, ha állva maradhat, hanem hogy mindvégig szereti a tanítványokat, hogy le is térdel lábuk elé. Ez az utolsó, nagy tanítás, amelyet még életében intéz hozzájuk. „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,14-15). A világ arra nevel, hogy maradjunk talpon, s arra buzdít, hogy mindenkor egyenesen álljunk, vagy akár érjük el, hogy mások meghajoljanak előttünk. A nagycsütörtöki evangélium azonban arra buzdítja a tanítványokat, hogy térdeljenek le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez, és nagy ajándékot kapunk általa ma este. A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak jel, amely megmutatja a követendő utat: mossuk meg egymás lábát, kezdjük a leggyengébbeken, a betegeken, az időseken, a legszegényebbeken, a legvédtelenebbeken. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfa-egyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, amely a mennyből indul, mégis a legemberibb út. Hiszen mindnyájunknak szükségünk van barátságra, szeretetre, megértésre, elfogadásra és segítségre. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk hajoljunk le testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenkire barátként tekint, arra is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán szép gesztus, hanem életmód. A vacsora végeztével Jézus az Olajfák hegyére megy. Ott újra letérdel, a földre borul, vérrel verejtékezik a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább egy kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk sírja előtt, mondjuk el neki, hogy szeretjük, és hogy a barátai vagyunk. Ma az Úr az, akinek szüksége van arra, hogy valaki vele legyen - jobban, mint nekünk. Halljuk meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38) Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle a vigaszt, hogy mellette vagyunk. Urunk, ebben az órában nem adunk neked csókot, mint Júdás, hanem mint szegény bűnösök, lehajolunk, és Mária Magdolnát követve mi is csókjainkkal borítjuk lábad.

Nagyheti imádság

Március 28., szerda NAGYSZERDA

Mt 26,14-25. Jaj az árulónak!

Nagyböjti imádság

14Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz 15és azt mondta nekik: »Mit adtok nekem, ha átadom őt nektek?« Azok megígértek neki harminc ezüstöt. (Zak 11,12) 16Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.

17A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és azt mondták: »Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?« 18Ő azt felelte: »Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: ‘A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a pászkát.’« 19A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.

20Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. 21Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« 22Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« 23Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. 24Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« 25Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.«

Júdás árulásának elbeszélése mindig fájdalommal és zaklatottsággal tölti el az embert. Júdás harminc ezüstért képes eladni mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt. Mennyi keserűség van a most hallgatott részt bevezető szavakban: „egy a tizenkettő közül”! Igen, a legjobb barátok egyike. Pedig Jézus kiválasztotta őt, szerette, gondját viselte, megvédte az ellenfelek támadásaitól. Most azonban ő lesz az, aki eladja őt nekik. Júdás hagyta, hogy fokozatosan elcsábítsa a gazdagság ígérete, s hogy növekedjék a távolság közte és a Mester között, egészen az árulásig. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem lehet Istent és a Mammont szolgálni” (Mt 6,24). Júdás végül a Mammont választotta, s elindult ezen az úton. Ennek a kalandnak azonban egészen más a végkifejlete, mint ahogy azt ő előzőleg gondolta. Gyötrődése talán már akkor elkezdődött, mikor az foglalkoztatta, hogy megtalálja a módot és időt „Jézus átadására”. Már közel volt a húsvét, az átvonulás ideje, a bárányvacsora ideje, amikor az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra emlékeztek. Jézus jól tudta, mi vár rá: „Közel az időm” - mondja. Megkéri tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, a bárányt, ezzel is megmutatva, hogy nem Júdás „adta át” őt főpapoknak, hanem Jézus „adta magát” halálra az emberek iránti szeretetből. Jézus messze is mehetett volna Jeruzsálemtől, visszavonulhatott volna a pusztába. Ott bizonyára nem tudták volna megtalálni, s elfogni. Mégse tette. Jeruzsálemben maradt. S úgy döntött, megüli a vacsorát, amelyben a zsidók megemlékeznek Isten döntéséről, mellyel visszafogadta magához népét, megszabadítva őket az egyiptomi fogságból. Aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítványhoz és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegényektől, gyengéktől, magányosoktól, elítéltektől ered, azoktól, akiknek az élete a gonoszság martaléka. Mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondoljunk saját árulásainkra, nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is vállán hordozza a világ bűneit. A mieinket is.

Nagyheti imádság

Március 27., kedd NAGYKEDD

A modern kori mártírokra emlékezünk.

Jn 13,21-33.36-38 Az árulás megjövendölése

Nagyböjti imádság

21Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: »Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem.« 22A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. 23Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézushoz egészen közel foglalt helyet. 24Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: »Ki az, akiről beszél?« 25Az odahajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: »Uram, ki az?« 26Jézus azt felelte: »Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom.« Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. 27Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: »Amit teszel, tedd meg gyorsan!« 28Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. 29Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: »Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen!« vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. 30Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.

31Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. 32Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. 33Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 

36Ekkor Simon Péter megszólalt: »Uram, hová mégy?« Jézus azt felelte: »Ahova én megyek, oda most nem jöhetsz utánam, de később követni fogsz engem.« 37Péter megkérdezte: »Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet is odaadnám érted!« 38Jézus azt felelte: »Életedet adnád értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.

Jézus jól tudja, hogy immár közel az „óra”, a halálé és a feltámadásé. Szívében ellentmondásos érzések is kavarognak: nem akar meghalni, de elmenekülni sem. Mindenesetre eljött az óra, amikor eltávozik ebből a világból, és az Atya felé indul. Ő épp elhagyni készül ezt a világot, de vajon a tanítványok kicsiny csoportja, melyet egybegyűjtött, gondozott, szeretett, tanított, továbbra is együtt marad-e? Jézus tudja, hogy Júdás hamarosan elárulja őt. Ennek a tanítványnak nem számít, hogy Jézus elébe is letérdelt, hogy megmossa lábát. A Jézus által megmosott, megérintett és talán meg is csókolt lábai Júdást éppen kifelé viszik, hogy elárulja őt. Jézus kimondhatatlan szomorúsággal szól a tizenkettőhöz: „egyikőtök elárul”. Ennek hallatán az egész csoporton eluralkodik a zavarodottság. Mindenkit felzaklatnak ezek a szavak. Nem elég fizikailag Jézus közelében maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége és az ő megváltó tervének befogadása. Élhetünk a tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan az ő Igéjéhez, ha nem gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek között nem valósul meg az egység, ha nem csatlakozunk az ő igazságos és békés világot építő tervéhez, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik, elménk fokozatosan elhomályosul, és többé nem értjük az Úr szeretetteli álmát. S természetesen miközben elhalványul bennünk Jézus arca, az „én” egyre növekszik. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, szertartás lesz a magunk és a dolgaink számára, S az egész természetes lecsúszás lesz az árulás irányába. A jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Ezekben nem lehetséges kompromisszumot kötni. Júdással is ez történik. Ezekben a napokban Jézus szolgálatunkon túl azt is kéri tőlünk, hogy maradjunk a közelében, kísérjük el, ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk figyelmesek, s kerüljük a közhelyességet. Ezt próbálja megértetni a tanítványokkal is. Ők azonban, kezdve Péterrel, nem értik. Túlságosan is el vannak foglalva önmagukkal ahhoz, hogy engedjék, hogy e szavak megérintsék a szívüket. Az árulás pedig épp az olyan szívből fakad, amelyik képtelen a meghallgatásra. Ha félretesszük az evangéliumot, saját szavaink, saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe, és képesek leszünk akár elkótyavetyélni Jézust. Mindannyiunknak virrasztani kell. Péter és a többi tanítvány is vele maradtak azon az estén, megvallva hűségüket mindhalálig - s néhány nap elteltével előbb magára hagyták, majd megtagadták őt. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk minden nap az Úr szeretetére és védelmező gondoskodására.

Nagyheti imádság

Március 26., hétfő NAGYHÉTFŐ

Azokra emlékezünk, akik az Evangéliumért vállalták a mártírhalált.

Jn 12,1-11. Jézust megkenik olajjal Betániában

Nagyböjti imádság

1Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott a halálból.

2Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. 3Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával. 4Erre tanítványai közül az egyik, az iskarióti Júdás, aki árulója lett, így szólt: 5»Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek?« 6Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta. 7Jézus ekkor így szólt: »Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára teljesítse azt. 8Mert szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.«

9A zsidók közül sokan megtudták, hogy ott van, és odamentek, nemcsak Jézus miatt, hanem hogy Lázárt is lássák, akit föltámasztott a halálból. 10A főpapok pedig azon tanakodtak, hogy Lázárt is megölik, 11mert a zsidók közül sokan mentek oda miatta, és hittek Jézusban.

A virágvasárnappal beléptünk a nagyhétbe. János evangéliuma a szenvedéstörténet elbeszélését a betániai vacsorával kezdi, Márta, Mária és Lázár házában. Ez a család nagyon kedves volt Jézus számára. A farizeusokkal és a főpapokkal való kemény összetűzések nehéz napjaiban ez lesz a megpihenés és az enyhülés helye számára.  Hat nap volt már csak hátra húsvétig, és Jézus ismét együtt vacsorázott barátaival. Lázár is ott volt, akinek Jézus nem sokkal korábban adta vissza az életet. A vacsora alatt Mária felkel, Jézus lábához térdel és megkeni olajjal, aztán megtörli hajával. A ház megtelik a finom illattal. Ez a gesztus lehet a szeretetteli hála jelképe a fivérének visszaadott élet-ajándékért cserébe. Mindenesetre a szeretet gesztusa ez, amely az ingyenesség illatát árasztja. Mária egyáltalán nem számol a tette nyomán bekövetkező „pazarlással”. Számára egyedül a próféta iránt érzett szeretet a fontos, aki visszaadta neki testvérét, s aki ilyen gyengéd szeretettel viseltetett a házuk iránt. Júdás egészen máshogy gondolkodik erről. Az ő szemében ez a szeretetteljes gesztus csupán hasztalan pazarlás. „Júdás érdeklődése – amint az evangélista meg is jegyzi – valójában a pénzre irányul, nem a szegényekre. Egészen pontosan pedig a megtérülésre összpontosít. A saját tulajdon iránti sóvárgás elvakította őt. Jézus azonnal válaszol Júdásnak, s azt mondja: „Hagyd békén! Hadd tegye”. Jézus hagyja, hogy Mária folytassa szeretetből fakadó cselekedetét: ez az olaj előre vetíti azt a másik olajat, amelyikkel temetése előtt kenik majd meg. Aztán hozzáfűzi: „Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” Nem sokkal ezután kezdődik keresztútja, amely haláláig vezet. Mária az egyetlen, aki megértette, hogy Jézusra a halál vár, és ezért most szeretetre, közelségre van szüksége, mint minden halálba indulónak. Ez az asszony hagyta, hogy magával ragadja Jézus szeretete. Arra tanít minket, hogyan maradjunk ezekben a napokban e rendkívüli mester közelében, és hogyan legyünk a gyengék és a betegek mellett mindennap, S különösen is az idősek mellett, leginkább akkor, amikor testük legyengül és ápolásra van szükségük, akár „megkenésre” is. Gyengéd és szeretetteljes gesztusa, mely egyszerű és konkrét mozzanatokból épül fel, a megváltás útját jelképezi: a szegények, gyengék, idősek mellett állva Jézus közelében lehetünk. Így kell értelmeznünk, amit Jézus mond: „Szegények mindig lesznek veletek”. Ők a megmondhatói, milyen nagy szükségük van a barátság és a szeretet illatos olajára. Boldogok vagyunk - és ők is azok -, ha van bennünk annyi gyengédség és állhatatosság, mint Máriában!

Nagyheti imádság

Március 25., virágvasárnap

Boldog Omeljan Kovcs görög-katolikus pap emlékezete, akit a majdaneki koncentrációs táborban gyilkoltak meg, amiért az üldözött zsidók védelmére kelt.

Iz 50,4-7; Zsolt 21 (22); Fil 2,6-11; Mk 14,1-15,47

Imádság az Úr napján

Ma kezdődik a nagyhét, a passió hete. Nagyhét, szent, mert középpontjában az Úr áll. Mert Jézust, ezt a szenvedélyes szeretettel és irgalommal teli embert szemléljük. Ő az, akiről Pál apostol írja a filippieknek: "Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." Iránta senki sem maradhat közömbös. Jézus szenvedése, akár az emberek gyengesége és fájdalma, nem színházi előadás, amit a távolból figyelhetünk.

Jézus passiója szeretetből vállalt szenvedés. Jézus nem egy törvénnyel alakít át mindet, hanem hatalmas szeretetével. Ő az az ember, akit védeni, óvni, szeretni kell. Nem elég, ha az ember nem csinál semmi rosszat. Nem elég mosni kezeinket és nem dönteni: szeretni kell ezt az embert. Aki nem a szeretetet választja, végül a gonosz cinkosává válik. 

Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe. Az emberek mintha megéreznék ezt és köpenyüket eléje terítik, ahogy a keleti szokás megköveteli az uralkodó érkezésekor. Jézus lába elé terítik az ültetvényekről összeszedett zöld olajfaágakat, mintha szőnyeget terítenének elébe. A "hozsanna" kiáltás (héberül annyit tesz: Segíts!) kifejezésre juttatja, hogy az emberek érzik: megváltásra és segítségre van szükségük. Jézus úgy lép be Jeruzsálembe, mint az egyetlen, aki meg tud szabadítani sokféle rabságunkból, aki képes bennünket az emberibb és együttérzőbb élet felé vezetni. Ám arca nem egy hatalmas, erős, sokkal inkább egy szelíd, alázatos ember arca.

A dicsőséges bevonulást követően hat nap telik el, és arca a keresztre feszített, legyőzött ember arca lesz. Ez a virágvasárnap ellentmondása: egyszerre éljük meg Jézus dicsőségét és szenvedését. Jézus királyi méltósággal vonul be a szent városba, ám az egyetlen korona, melyet az elkövetkező órákban a fejére tesznek, a töviskorona lesz. Azok az olajfaágak, amelyek ma az ünnep jelei, pár nap elteltével a halálfélelemtől vércseppeket verejtékező Jézus tanúi lesznek majd a kertben, ahová visszavonul imádkozni.

Jézus nem menekül el. Magára veszi a keresztet és felviszi a Golgotára, ahol megfeszítik. A halál, mely a legtöbbek szemében kudarcnak tűnt, valójában diadal volt: az Úrnak szentelt élet logikus beteljesülése. Igazán csak Isten élhetett és halhatott meg ily módon., önmagáról megfeledkezve, önmagát egészen odaajándékozva másoknak. EGy pogány katona veszi ezt észre. Márk evangélista írja: "Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: " Ez az ember valóban az Isten fia volt" (Mk 15, 39) 

Ki érti meg Jézust? A gyermekek. Ők fogadják, amikor belép Jeruzsálembe: "Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába" (Mt 18,3) - mondta Jézus. Ez történik Péterrel. Sírva fakad, akár a gyermek, és kezdi megérteni önmagát. Mi is olyanok vagyunk, mint ő. Péter gőgösen önmagában bízik. "Én nem botránkozom meg soha" - jelenti ki Jézusnak. Jónak hiszi magát. De elalszik, amikor Jézus arra kéri, hogy virrasszon vele egy órát: mintha elvadult, elégedetlen, szomorú és kedvetlen volna. Elalszik, és magára hagyja Jézust. Később pedig ő lesz az, aki kardot ránt. Péter csak magát igyekszik menteni. Elárulja a szeretetet, pedig szüksége van rá. Szégyelli Jézust, a gyengét, a legyőzöttet. Ezek a mi árulásaink. Ám a gonosz következményeit látva Péter sírva fakad. Magába száll. Emlékezik, rádöbben. Gőgre oldódik. Megbánja, amit tett. Ezen a héten váljunk igazi emberekké, akárcsak Péter. Sírjunk, mint a gyermekek, és könyörögjünk bűneink bocsánatáért. Rendüljünk meg a sok szegény ember láttán, akik keresztjeikkel Jézus szenvedésére és keresztútjára emlékeztetnek bennünket. Döntsünk úgy, hogy nem menekülünk tovább, és már nemcsak távolról követjük Jézust, hanem a közelében leszünk és szeretni is fogjuk. Vegyük kézbe az evangéliumot és szegődjünk Jézus társául. Imádkozzunk bizalommal. A kezünkben tartott olajág a béke jele: emlékeztet minket arra, hogy az Úr békét akar, békét ajándékoz. Ez az olajág elkísér minket otthonainkba, hogy emlékeztessen rá, mennyire szeret mindet Isten. Ő a mi békénk, mert neki nincsenek ellenségei, és nem önmagát menti meg. A szeretet legyőzi a rosszat. 

Meg akarjuk tanulni ezt a szeretetet? Akarunk a béke emberei lenni, mint Jézus? A szenvedés, a passió az öröm útja. Járjuk végig Jézussal, hogy vele együtt feltámadjunk.

Imádság az Úr napján

Március 24., szombat

Boldog Oscar Arnulfo Romero vértanú emléknapja, akit 1980-ban az Eucharisztia bemutatása közben, az oltárnál öltek meg. A Fosse Ardeatine-i mészárlás emlékezete: 1944-ben e napon gyilkoltak meg a nácik 335 embert Rómában.

Jn 11,45-56. Hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse

Előesti imádság 

⁴⁵Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne. ⁴⁶De néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, hogy Jézus miket cselekedett. ⁴⁷Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: »Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. ⁴⁸Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk földünket és népünket.« ⁴⁹Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: »Ti nem tudtok semmit, ⁵⁰s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elvész!« ⁵¹Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, ⁵²és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. ⁵³Attól a naptól tehát elhatározták, hogy megölik őt.⁵⁴Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival együtt.

⁵⁵Közel volt a zsidók Pászkája, és vidékről sokan mentek föl Jeruzsálembe Húsvét előtt, hogy megszenteljék magukat. ⁵⁶Keresték Jézust, és a templomban azt mondogatták egymásnak: »Mit gondoltok? Vajon eljön-e az ünnepre?«

Ez az evangéliumi szakasz Lázár feltámasztása után következik, és mintegy előkészít bennünket a nagyhétre, Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának megünneplésére. A főpapok megértették, hogy Lázár feltámasztása annyira rendkívüli esemény, hogy Jézus mozgalmának megállíthatatlan növekedéséhez vezethet. Akkor pedig az emberek fölött gyakorolt hatalmuk könnyen darabokra hullhat. Ugyanaz ismétlődött meg, ami Jézus születésekor, amikor Heródes megpróbálta megöletni az újszülött Gyermeket, mert attól tartott, hogy aláássa hatalmát. Újra Jézus haláláról születik tehát döntés. Kaifás veszi magához a szót a főtanács plénuma előtt, és ünnepélyesen kijelenti: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon”. Tudtán kívül ugyan, de ezzel megmagyarázta Jézus – a világ egyedüli üdvözítője – misztériumának legigazabb, legmélyebb értelmét. Hiszen Jézus halála tényleg ledönti majd a népeket elválasztó falakat, és a történelem új irányt, új lendületet vehet a nemzetek egysége felé. A gyűlés tehát ünnepélyesen meghozta a döntést, hogy meg kell ölni ezt a fiatal prófétát. Jézus ismét visszavonul, ezúttal Efraimba megy tanítványaival. Az imádság és az elmélkedés ideje volt ez a kis közösség és mesterük számára. Növekedniük kellett a közösségben, meg kellett szilárdítani a barátság és a testvériség kötelékeit, és mindenekelőtt növekedniük kellett a mesterük iránti hitükben. Jézus jól tudta, mennyire fontos, főleg abban a pillanatban, hogy összegyűjtse a tanítványokat és megszilárdítsa hitüket. Rengeteg energiát fektetett tanításukba, buzdította őket, hogy tartsanak ki szilárdan a szeretet útján, legyőzve minden félelmet, akadályt és aggodalmat. Jézus próbált elrejtőzni, hogy ne verődjön köré tömeg, amely ekkorra már mindenütt felismerte őt. De az emberek vágytak rá, hogy találkozzanak, beszéljenek vele, megérintsék, olyannyira, hogy a húsvétra érkező zarándokok közül sokan azért mentek a templomba, hogy láthassák Jézust. A sokaság vágya, hogy lássa Jézust, minket is arra hív, hogy ezekben a napokban ne szakadjunk el ettől a különleges mestertől, aki „csupa jót tett”.

Előesti imádság

Március 23., péntek

Jn 10,31-42. Jézus Isten Fiának nevezi magát

Szent Kereszt imádsága 

³¹Erre a zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövezzék. ³²Jézus azt mondta nekik: »Sok jótettet mutattam nektek az Atyától, azok közül melyik tettért köveztek meg?« ³³A zsidók azt felelték: »Jótettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivel ember létedre Istenné teszed magadat.« ³⁴Jézus azt felelte nekik: »Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: ‘Én azt mondtam: Ti istenek vagytok’? ^{(Zsolt 82,6) 35}Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt – márpedig az Írás érvényét nem veszti –, ³⁶miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: ‘Káromkodsz!’, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok? ³⁷Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, ³⁸de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában.« ³⁹Erre ismét el akarták őt fogni, de kisiklott a kezük közül.⁴⁰Ezután ismét eltávozott a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott maradt. ⁴¹Sokan jöttek hozzá, és azt mondták: »János ugyan semmi csodajelet sem cselekedett, de mindaz, amit János róla mondott, igaz volt.« ⁴²És ott sokan hittek benne.

 

Jézus kijelentésére – „Én és az Atya egy vagyunk (10,30) – kitör a népharag, és megpróbálják megkövezni Jézust. János evangéliuma szerint immár másodszor történik ez meg (Jn 8,59). Nagyon is jól megértették Jézus szavainak horderejét. Káromlás volt, ezért kövezés járt érte. Jézus ezúttal nem tűnik el tekintetük elől, hanem annak a nyugalmával válaszol, aki az Atya akaratát teljesíti. Így szól hozzájuk: „Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” A zsidók azzal vágnak vissza, hogy kemény fellépésük oka nem Jézus valamilyen helytelen cselekedetében, hanem keresendő, hogy Istennek mondja magát. Merőben máshogy reagáltak azok a szegények és elesettek, akiken Jézus segített, mivel ők megértették, hogy ilyen hatalmas és ilyen erős szeretet egyedül Istentől eredhet. Persze, ha a Jézus által véghezvitt rendkívüli jeleket és szavait gőggel és ridegen fogadjuk, nem látjuk meg a valóságot, a maga valójában. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a farizeusokat elvakította ennek a szeretetnek az erős sugárzása. Ez a Jézus elleni vádjuk valódi értelme: „Ember létedre Istenné teszed magadat!” A hit azonban megmutatja, hogy Jézus valóságos ember, de valóságos Isten is. Ezt a titkot tárja fel előttünk az evangélium: Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Ez a misztérium, amelyet a tanítványok minden korban őriztek és nemzedékről nemzedékre továbbadtak, igaz az egyházra is, amely egyszerre ember és Isten műve. Az egyház maga is a szeretet misztériuma. Pál apostol Krisztus testének nevezi. Az egyház, a szentségek és az evangélium hirdetése által mindannyian kapcsolatba kerülünk Istennel. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az egyház Krisztus műve, sőt, a teste, amely örökké él. A keresztény közösség Jézus jelenlétének szentsége, jele a történelemben. Ezek a kijelentések nem térítik jobb belátásra a zsidókat, hanem még inkább megerősítik őket szándékukban, hogy elfogják Jézust. Ő azonban kiszabadul kezükből. János evangélista hangsúlyozni akarja, hogy nem ellenségei fogják el Jézust, hanem ő maga adja a kezükre önmagát, amikor elérkezik az óra. Szeretetből. Egyelőre azonban elmegy onnan, és arra a vidékre vonul vissza, ahol János keresztelt. Ott pedig rengetegen keresték fel továbbra is, hogy hallgassák üdvözítő szavait, és engedték, hogy azok megérintsék a szívüket.

A Szent Kereszt imádsága