Február 29., csütörtök

 

Lk 16,19–31. A dúsgazdag ember és a szegény Lázár

¹⁹Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. ²⁰Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. ²¹Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. ²²Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is, és eltemették. ²³Amikor a pokolban a kínok közt föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot, és a keblén Lázárt. ²⁴Ekkor felkiáltott neki: ‘Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!’ ²⁵Ábrahám ezt felelte neki: ‘Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. ²⁶Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.’ ²⁷Erre az így szólt: ‘Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, ²⁸mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, e gyötrelmek helyére.’ ²⁹Ábrahám ezt válaszolta: ‘Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!’ ³⁰Az erre így könyörgött: ‘Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.’ ³¹Erre ő azt felelte: ‘Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!’«

Két ember, két élethelyzet: odalent Lázár, aki a gazdag ember asztalára függeszti tekintetét, hátha lehullik számára egy kis morzsa, odafent pedig a lakomázó gazdag, aki úgy tesz, mintha Lázár nem is létezne, meg sem látja. Ma egész népek, a szegény népek ott állnak a gazdagok ajtaja előtt, és várnak a morzsákra. Minden fejlődés ellenére sajnos a kevés gazdag és a sok szegény közötti távolság is egyre növekszik. Ahogy a példabeszédben a gazdag ember, aki a neve mellett az arcát is elvesztette, úgy ez a mi globalizált világunk is elvesztette az arcát. A példázatban Isten választása egyértelmű: Lázár mellé áll. Nevén szólítja, ahogyan a barátokat szokás, mert az emberek által kiselejtezett Lázár az, akit ő a legjobban szeret, és akit kiválaszt, hogy részt vegyen a mennyei lakomán. Az Úr és így tanítványai számára is a gazdag ember és a szegény Lázár közötti távolság elfogadhatatlan botrány, amire nincs igazolás. Ez a hatalmas szakadék ugyanakkor jelzi, hogy a gazdag embernek nagyon szomorú sors jut majd osztályrészül. Túl későn méri ezt fel, amikor már nem lehet legyőzni a távolságot. Ekkor a gazdag ember azt kéri, hogy figyelmeztessék legalább a testvéreit. Nem tudja, hogy a szakadékot nem hatalmas erőfeszítések árán kell legyőzni, hanem elég kinyitni a Szentírást (Mózest és a prófétákat). És ha ezt korábban megtette volna, testi szemein kívül a szíve is megnyílhatott volna. Tőlünk is ezt kéri az Úr, különösen a nagyböjti időben. Isten szava megérinti szívünket, és arra ösztönöz, hogy legyünk irgalmasok a városainkban élő sok-sok Lázárral. Ne hagyjuk, hogy a szegények és a gazdagok közötti szakadék tovább mélyüljön és szélesedjen!

Imádság az Egyházért

Február 28., szerda

 

Mt 20,17–28. Jakab és János anyja közbenjár fiaiért

¹⁷Jézus ezután fölment Jeruzsálembe. Útközben külön magához hívta a tizenkét tanítványt, és azt mondta nekik: ¹⁸»Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, ¹⁹és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.«
²⁰Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« ²²Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« ²³Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
²⁴Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. ²⁵Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. ²⁶Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, ²⁷és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. ²⁸Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus közeledik Jeruzsálemhez, és harmadszor, immár sokkal részletesebben osztja meg tanítványaival, ami vár majd rá a szent városban: halálra ítélik, kiszolgáltatják a pogányoknak, keresztre feszítik, és a harmadik napon feltámad. Az evangélista elbeszéli, hogy amikor Jézus az eseményekről beszél nekik, melyekben benne sűrűsödik halálának drámája, a tanítványoknak egészen máshol jár az eszük. Jézus nagy aggodalommal gondol mindarra, ami Jeruzsálemben vár rá, ők viszont csak azon aggódnak, milyen helyet foglalhatnak majd el vagy szerezhetnek meg maguknak. Jézus a kereszt felé tart, ők pedig „a dicsőség trónjára” gondolnak, még ha igaz is, hogy a jelenetet Zebedeus fiainak anyja kezdeményezi, aki két fiáról beszél Jézusnak. A vigasztalást kérő, félelemmel teli Jézusban ott van minden ember, aki arra van ítélve, hogy szegénységben, igazságtalanságban, erőszakban, konfliktusokban, háborúban éljen. Ha az ember csak önmagára és a saját közeli hozzátartozóira koncentrál, az vakká és tudatlanná teszi. Olyannyira, hogy Jézus így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek.” Jézus aztán nagy türelemmel ismét oktatja tanítványait, hogy megértsék, melyik az az út, melyen járniuk kell, és melyek azok a dolgok, amelyeket kérniük kell. Mint jó Mesterük, elfogadni látszik ambícióikat is, de a másik oldalról láttatja, és ezzel a visszájára fordítja az eredeti kérést: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” A világéval ellentétes út ez; ellentétes mindazzal, amit ösztönösen igyekszünk elérni. Jézus saját életével mutatja meg nekünk, mennyire különbözik ez a világ életstílusától, a társadalmat elborító nárcizmustól: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért.”

Imádság a szentekkel

Február 27., kedd

 

Mt 23,1–12. Bár tanítják, de tetté nem váltják

¹Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ²»Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. ³Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. ⁴Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. ⁵Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. ⁶Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, ⁷a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. ⁸Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. ⁹Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. ¹⁰Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. ¹¹Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. ¹²Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Máté evangélista Jézus utolsó, a templomban mondott nyilvános beszédét tárja elénk. Az egész fejezet szigorú figyelmeztetés az írástudók és a farizeusok számára, ugyanakkor felhívás a tömegek számára, hogy ne engedjék becsapni magukat. Jézus nem a tanításukat támadja – sőt, azt igaznak és megőrzésre méltónak mondja –, hanem a viselkedésüket bírálja, amely távol áll az igaz hagyománytól. Az írástudókat és a farizeusokat meg kell hallgatni, amikor Mózes parancsolatait tanítják, de nem szabad követni őket, amikor saját életmódjuk és a saját maguk által alkotott rendelkezések követésére hívnak. Jézus elítéli gondolkodásuknak ezt a megosztottságát. Nyilvánvaló, hogy ez mindenkire vonatkozik, beleértve a mai hívőket is. Az evangéliumban Jézus gyakran óva inti a tanítványokat attól, hogy úgy hallgassák, hogy nem váltják gyakorlattá, amit hallottak. A hosszú hegyi beszéd végén ezt mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) A hívő ember boldogsága Isten szavának betartása, ezt maga Jézus válaszolta annak az asszonynak, aki dicsérte az anyát, aki kihordta és szoptatta őt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11,28) A farizeusok és az írástudók életvitelükkel olyan külsődleges vallásosságról tesznek tanúbizonyságot, amely nélkülözi a bensőségességet, a mélységet és éppen ezért az igazi tekintélyt is. Ezért is vitatja Jézus azokat a tiszteletet parancsoló címeket, amelyeket az írástudók és papok megköveteltek maguknak a néptől és tanítványaitól. Ezek közül a legismertebbet, a „rabbit” említi, amely tanítót jelent. Hozzáteszi: „Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei.” Radikális megállapítás ez, kijelenti vele, hogy minden tanítvány testvér, és testvériségük alapja, hogy egyetlen atyjuk van, Isten, ahogyan egyetlen vezetőjük, Krisztus. Ebben az egységben a világ szempontjai visszájukra fordulnak: „Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz. Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.”

Imádság az Úr Anyjával, Máriával

Február 26., hétfő

 

Lk 6,36–38. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak

³⁶Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!
³⁷Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! ³⁸Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe! Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!«

Lukács Isten irgalmasságára utal: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” Olyan mértékét állítja fel az irgalmasságnak, amely nagyobb már nem is lehetne, az Atya irgalmasságát. Irgalmasnak lenni, mint Isten, azt jelenti, hogy olyan legyen a szívünk, mint az övé, úgy figyeljünk, ahogyan ő, olyan legyen a szeretetünk, mint az övé. Az irgalmasság erő, amely megváltoztatja a szíveket és a történelmet, ahogyan Jézus tette, aki irgalommal telve járta kora falvait és városait, gyógyulást és örömet vitt mindenhová. Az evangéliumi irgalmasságból fakad az a parancs is, hogy ne ítélkezzünk, és bocsássunk meg. Aki azt hiszi, hogy minden fölött ítélkezhet, azt magát is megítélik majd. Aktuális ez az intelem. Az ítélkezés alatt azt érti, ítéletet mondani valaki fölött, félreállítani, megakadályozni, hogy megváltozzon. Természetesen mást jelent elítélni egy hibát. Soha nem szabad „elítélni” valakit, vagyis a bűnt azonosítani azzal az emberrel, aki elkövette. Aki ítélkezik, az általában csak másokat ítél el, soha nem saját magát. Nagyon ügyesen meg tudjuk látni a szálkát a másik szemében, és nem látjuk a gerendát a sajátunkban. Jézus figyelmeztet: Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. És hozzáteszi, hogy mindez bőséggel teljesül majd. A gabona mérése szemléletes példa: olyan bőséggel öntik a zsákba, szinte pazarló módon, hogy az kicsordul belőle – ez Isten hihetetlen szeretetét és irgalmasságát mutatja meg, amire a mai világban olyan nagy szükség van. És Isten továbbra is bőségesen árasztja ránk irgalmát, pazarló nagylelkűséggel. Nagy evangéliumi és emberi bölcsességet tükröznek ezek a szavak. Ez az út az üdvösségünkhöz: „amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” Nem lehet túlzásba esni a szeretetben.

Imádság a szegényekért

 

Február 25., nagyböjt 2. vasárnapja

 

Február 25., nagyböjt 2. vasárnapja

Ter 22,1–2.9–13.15–18; Zsolt 115 (116); Róm 8,31–34; Mk 9,2–10

 

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre.” A vasárnap a színeváltozás napja. Jézus van a középpontban: tekintetünket az oltár felé fordítjuk, Krisztus felé, és fülünk az ő hangjára figyel. Ő az, aki cselekszik a szent liturgiában: amikor egybegyűjt minket imádságban, akkor abba a lelki beszélgetésbe von be, amelybe az evangélista bepillantást enged: Jézus „beszélget” Mózessel és Illéssel, majd maga az Atya szólal meg, és végül következnek Péter szavai. Igen, azáltal, hogy mindannyian Jézusra szegezzük tekintetünket, színünkben elváltozunk, abban az értelemben, hogy még inkább olyanok leszünk, mint Jézus, ugyanattól a szeretettől, ugyanattól a szenvedélytől izzunk: így átváltoztatjuk saját életünket, és a szegények életét is, a háború és az éhínség által elgyötört népek drámai életét. Minden a hegyről indul ki, Jézusból, a liturgiából, az imádságból, azzal, hogy bevonódunk, azzal, hogy az ő arca ragyog ránk. Ezért a szent liturgián való jelenlét, a valódi fizikai jelenlét a feltétele annak, hogy átváltozzunk, hogy az apostollal együtt mondhassuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” Márk evangélista erre emlékeztet bennünket a színeváltozás jelenetét lezáró megjegyzéssel: a látomás végén a tanítványok „senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust”. Ők hárman Jézussal együtt térhettek vissza az élet síkságára. Nem volt szükségük senki másra. Elég volt az evangélium.

A színeváltozás evangéliuma a mi ajkunkra is – akkor is, ha össze vagyunk zavarodva – Péter apostol szavait helyezi: „Olyan jó itt lenni!” Jó nekünk, hogy itt állunk a Tábor hegyén, ahol egy néppé válunk. És jó együtt lenni a sok időssel, fiatallal, gyermekkel, beteggel, szegénnyel, idegennel, akik –

általunk is – egy néppé változtak át, mert szerették és befogadták őket. Ezekben a nagyböjti napokban ne vegyük le tekintetünket Jézusról, ne szűnjünk meg hallgatni szavait és szolgálni a szegényeket. A színeváltozás napjai lesznek, amelyeken emlékezünk Jézus tanítványokhoz intézett buzdító szavaira: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!”

Imádság az Úr napján