Február 29., szombat

Iz 58,9b–14 – A böjt, amit Isten elfogad

Előesti imádság

Ha eltávolítod körödből az igát,
az ujjal mutogatást és a hamis beszédet,

10ha lelkedet adod az éhezőért,
és a meggyötört lelket jóllakatod,
akkor felragyog a sötétségben világosságod,
és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.

11Az Úr vezet majd téged szüntelen,
kopár vidéken is jóllakatja lelkedet,
és csontjaidat megerősíti;
olyan leszel, mint az öntözött kert,
és mint a vízforrás,
melynek nem apad el vize.

12Felépítik majd a tőled származók az ősi romokat,
a régi nemzedékek alapjait megerősíted;
a rések befalazójának neveznek majd téged,
aki helyreállítod az utakat, hogy lakjanak ott.

13Ha visszatartod lábadat szombaton,
hogy ne járj kedvteléseid után szent napomon,
a szombatot gyönyörűségnek nevezed,
s az Úr szent napját dicsőségesnek,
és megdicsőíted azzal,
hogy nem jársz a magad útjain,
nem keresed kedvtelésedet,
és nem folytatsz szóbeszédet:

14akkor gyönyörködni fogsz az Úrban,
felviszlek a föld magaslataira,
és táplállak téged atyádnak, Jákobnak örökrészével.
Bizony, az Úr szája szólt.

A nép által gyakorolt böjt idejének alkalmas idővé kell válnia ahhoz, hogy a nép távol tartsa magától az elnyomást, „az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet”, megnyissa szívét az éhezők és a meggyötörtek előtt. Az irgalmasságtól elszakadt böjt nem vezet el Istenhez, és nem teszi lehetővé azt sem, hogy méltó életet éljünk. Saját magunktól, saját büszkeségünktől kell megtartóztatnunk magunkat. Ez a fajta böjt nem vesz el semmit az életünkből. Sőt, helyet ad benne az irgalmasságnak. Ennek megtapasztalását úgy írja le a próféta, mint egy lerombolt város újjáépítését: „A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.” Bármelyik tanítvány, aki gyakorolja ezt a böjtöt, és aztán kifejezésre juttatja gondoskodását, szolidaritását az elnyomottakkal és a szegényekkel, fény lesz a világ számára, és meggyógyulhat sebeiből. Ennek a böjtnek a csúcspontja, hogy visszahelyezzük életünk középpontjába a szombatot, az Úr napját. A keresztények számára ez Jézus feltámadásának napja, a húsvét napja, amikor az Úr beteljesíti a teremtést azzal, hogy Jézus föltámad a halottak közül. Napjaink középpontjává válik a mindennapi esti imádság, amikor Isten szavának hirdetésével táplálkozunk. Isten szava megvilágítja lépéseinket, és segít, hogy újra rátaláljunk életünk irányára. Ahogyan a próféta írja: „fölvezetlek győztesként a föld magaslataira”, hogy már most meglásd a dicsőséget, amire mindannyiunkat elhívott az Úr.

Előesti imádság

Február 28., péntek

Iz 58,1–9a – Az Isten előtt kedves böjt

Szent Kereszt imádsága

1Kiálts teli torokkal, ne kíméld,
hanem emeld fel hangodat, mint a harsona!
Hirdesd népemnek az ő bűnét,
és Jákob házának az ő vétkét!

2Engem keresnek nap mint nap,
és szeretnék megismerni útjaimat,
mint olyan nemzet, mely igazságot cselekszik,
és Istene döntését nem hagyta el.
Igaz döntéseket kérnek tőlem,
szeretnének közeledni Istenhez.

3»Miért böjtöltünk, ha nem láttad,
miért sanyargattuk lelkünket, ha nem tudsz róla?«
Íme, böjtöléstek napján is találtok kedvtelést,
és minden robotmunkásotokat hajszoljátok.

4Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök,
ököllel lesújtva gonoszul.
Ne úgy böjtöljetek, mint ma,
hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok!

5Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem,
az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét?
Hogy lehajtja fejét, mint a káka,
és zsákruhát meg hamut terít maga alá?
Vajon ezt nevezed böjtnek,
és az Úr előtt kedves napnak?

6Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem:
oldd le a jogtalan bilincseket,
oldozd meg az iga kötelékeit!
Bocsásd szabadon az elnyomottakat,
és minden igát törj össze!

7Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet,
és a bujdosó szegényeket vidd be házadba!
Ha mezítelent látsz, takard be,
és testvéred elől ne zárkózz el!

8Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod,
és sebed gyorsan beheged;
színed előtt halad igazságod,
és az Úr dicsősége zárja soraidat.

9Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol,
ha kiáltasz, így szól: »Íme, itt vagyok!«

A babiloni száműzetés után a böjt aszketikus gyakorlat volt, az egész nép részt vett benne, annak érdekében, hogy újra fölfedezze Isten uralmát az életében. Hasonló gyakorlat ez, mint amit az Egyház kér a nagyböjt idején a keresztényektől. Arról van szó, hogy fedezzük föl Isten uralmát az egyéni életünkben és a közösségi életben is. A próféta elítéli a szertartásos imádságot és böjtöt, amely nem kapcsolódik a szegények szeretetéhez, az igazságosság gyakorlásához. „Talán az ilyen böjt tetszik nekem?” – mondja az Úr. Nem lehetséges úgy keresni az egységet Istennel, hogy közben nem gyakoroljuk az igazságosságot és az elnyomottak, a szegények szeretetét. A próféta figyelmeztet, hogy az Úr süket az önző ember imádságára, akit csak saját érdekei mozgatnak, és esetleg el is nyomja a munkásokat, veszekedéseket és perlekedéseket szít saját hasznára. A próféta egyre erőteljesebb kijelentések sorával mutatja meg a vallásos embernek, mit jelent az a böjt, ami tetszik Istennek: segíteni és szeretni a szegényeket, föloldani az elnyomottakat mindenfajta szolgaság igája alól, megosztani a kenyeret és magát az életet is az éhezőkkel, segítségükre sietni a nyomorultaknak, felöltöztetni a mezíteleneket. És amikor arra hív a próféta, hogy „ne fordulj el embertársad elől”, azzal mintha a szeretetnek azt a nagy álmát jelezné, amely Jézusban valósul meg a maga teljességében: a szegények nem a szolgálataink tárgyai, hanem a „testünk”, a családunk, rokonaink, „embertársaink”. Nem természetes dolog így tekinteni a szegényekre, még kevésbé természetes egy individualista kultúrában. Isten szavát kell ma hallgatnunk, hogy a szívünkbe tudjuk fogadni azt az együttérzést, amit az Úr táplált a szegények, a gyengék iránt. Aki szívébe fogadja a szegényeket, az Úrhoz fordulhat imádságával, és bizalommal várhatja irgalommal teli válaszát.

A Szent Kereszt imádsága

Február 27., csütörtök

MTörv 30,15–20 – A két út

Imádság az egyházért

15Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. 16Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. 17Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, 18akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon.
19Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is! 20Szeresd az Urat, a te Istenedet, engedelmeskedj szavának, ragaszkodj hozzá – hisz tőle függ életed és napjaid hosszúsága –, hogy sokáig lakhass azon a földön, amely felől megesküdött az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.«

A Második törvénykönyv – ebben a szakaszban, amely lezárja Mózesnek az Úr nevében a néphez intézett beszédét – a hatalmas felelősségre emlékeztet, amit az jelent, hogy a nép az Urat választja: „Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot.” A két út közötti választás nem következmények nélküli. Hatalmas felelősségről van szó, amely az egész nép létezésének minőségét meghatározza, nem csak a személyes életminőséget. A jót és az életet választani azt jelenti, továbbra is áldottnak és védettnek maradni. A rosszat választani azt jelenti, a boldogtalanság és a halál mellett szavazni. Mózes ezért így folytatja: „Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára, és ragaszkodj hozzá.” Az a döntés, hogy az Urat szeretjük, azt jelenti, hűségesen hallgatjuk a szavát, „az ő útjain járunk”, egységben vagyunk vele. Ebből ered Isten áldása a népre és a nép jövőjére. Az Úrral való közösség és szavának hallgatása széppé és emberivé teszi az életet, és nagy bölcsességet jelent a világ számára. Ezt az üzenetet Jézus magáévá teszi és kiteljesíti. Azok az ő tanítványai, akik hallgatják és tettekre váltják a szavait, mindennap. Tanítványnak lenni és az Urat szeretni olyan döntés, amit mindennap meg kell újítani, különösen a nagyböjt idején, erre a megtérésre alkalmas időben, amely segít fölemelni a tekintetünket önmagunkról, hogy az Úr felé tekintsünk. Segít, hogy kövessük őt a következő napokban, elkísérjük szenvedése, halála és feltámadása szent napjain.

Imádság az Egyházért

Február 26., hamvazószerda

Jo 2,12–18; Zsolt 51(50),3–6a.12–14.17; 2Kor 5,20–6,2; Mt 6,1–6.16–18

Nagyböjti imádság

Ma kezdődik a nagyböjt, és a liturgia fölidézi Isten hívását: „Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva” (Jo 2,12). Az Izrael népének érzéketlensége miatt aggódó próféta hozzáteszi: „A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme, és csupa könyörület; utálja a gonoszságot.” A nagyböjt alkalmas idő, hogy visszatérjünk Istenhez, újra megértsük magát az élet értelmét. A liturgia a hamu ősi jelével jön elénk. Kis hamut hintenek a homlokunkra, és a pap azt mondja: „Emlékezzél, hogy porból vagy és porrá leszel.”

Ez az életünk igazsága: valóban por vagyunk, gyengék és sebezhetők. Könnyen fölmagasztaljuk magunkat, elfelejtjük, mennyire kicsinyek vagyunk. Aki fölmagasztalja és erősnek érzi magát, az hamar ráébred, milyen gyenge. A fejünkre hintett hamu a gyengeségünkre emlékeztet. Nem a félelmünket vagy a szomorúságunkat akarja növelni. Éppen ellenkezőleg, azt akarja mondani, hogy Isten szereti ezt a gyengeséget, ami vagyunk, és ezt a gyengeséget választotta, hogy megvalósuljon a terve az egész világról, a szeretet és a béke terve.

Mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy a béke őrszemei legyünk azokon a helyeken, ahol élünk és dolgozunk. Azt kéri tőlünk az Úr, őrködjünk, hogy a lelkiismeret ne engedjen az egoizmus, a hazugság, az erőszak és a konfliktusok kísértésének. A böjt és az imádság figyelmes és éber őrszemekké tesz minket, hogy ne uralkodjon el a beletörődés álmossága, mely elkerülhetetlennek tartja a háborút; ne győzzön a rosszba való belenyugvás tompultsága, mely folyamatosan ránehezedik a világra; teljes vereséget szenvedjen a lusta realizmus, ami miatt magunkba és saját érdekeinkbe zárkózunk. A mai evangéliumban Jézus arra buzdítja tanítványait, böjtöljenek és imádkozzanak, hogy levetkőzzenek magunkról minden gőgöt és fennhéjázást, és készen legyenek Isten ajándékainak elfogadására. Csak saját erőnkből nem tudjuk távol tartani a gonoszt, kérnünk kell az Úr segítségét. Ő tesz minket nemcsak jókká – ahogy Bonhoeffer gyakran elismételte –, hanem erősekké is, hogy a szeretet győzzön a gyűlöleten, a béke a háborún.

Hamvazási liturgia

Február 25., kedd

Jak 4,1–10 – Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek

Imádság az Úr anyjával, Máriával

1Honnan a háborúság és a civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? 2Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek – azért, mert nem kértek. 3Kértek és nem kaptok – mert rosszul kértek: azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok. 4Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellensége az Istennek?
Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek. 5Vagy azt gondoljátok, hogy hiába mondja az Írás: »Féltékenyen vágyakozik a Lélek, amely bennünk lakik«?

6Sőt még nagyobb kegyelmet is ad. Azért mondja:
»Isten a kevélyeknek ellenáll,
az alázatosaknak pedig kegyelmet ad«
.

7Engedelmeskedjetek tehát Istennek; az ördögnek pedig álljatok ellen, és futni fog tőletek. 8Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, ti kettős lelkűek! 9Keseregjetek, szomorkodjatok és siránkozzatok, nevetésetek forduljon gyászra, és örömötök szomorkodásra. 10Alázkodjatok meg az Úr színe előtt, és ő felmagasztal titeket.

Jakab szavai leírják, milyen gyászos gyümölcsei vannak a hamis bölcsességnek. A birtoklás utáni sóvárgás olyan veszélyes, hogy gyilkossághoz vezethet, az irigység pedig egymás elleni harchoz. A magukba fordult közösségek nárcizmusa megfosztja erejétől ugyanazt az imát: „Nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek.” Aki hagyja magát e világ szellemiségétől vezéreltetni, az eltávolodik Istentől, sőt, meg is gyűlölheti őt – jegyzi meg Jakab –, és ezzel valódi házasságtörést követ el. Jézus megtanít arra, hogyan álljunk Isten előtt és az emberek előtt: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29). Megalázkodni az Úr előtt annyit tesz, mint elismerni nyomorúságunkat, bűneinket: „Ismerjétek el nyomorúságtokat, bánkódjatok és sírjatok” – írja Jakab. Akiben megvan ez a lelkület, az tud közeledni az Úrhoz, és miközben közeledik hozzá, rájön, hogy az Úr már előbb közeledett őhozzá, hogy megérintse a szívét, és üdvözítse. Ha fölismerjük, milyen nagy hálával tartozunk Istennek, azt is fölismerjük, milyen nagy szeretetadósságunk van testvéreink felé. Jakab óva int a másik megszólásától, a veszekedéstől, az ítélkezéstől, a rágalmazástól: minden ilyesmi abból ered, hogy eltávolodtunk Istentől, és gyakran abból az ördögi kísértésből, hogy mi akarjuk elfoglalni a helyét, vagy szeretnénk legalább a középpontba kerülni. Jól tudjuk, milyen könnyű ítélkezni, ahogy a másik szemében a szálkát meglátni is. Azt, aki balga módon beleesik az ilyen gőgös és megvető viselkedés bűnébe, Jakab világosan kérdőre vonja: „Ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött?” És emlékeztet rá, hogy Isten és felebarátaink szeretete a Törvény lényege és az üdvösség útja. Szabadságunkban áll mindig szeretni, mert nem vagyunk foglyai az ítéleteknek, melyek megmérgezik a szívet, képtelenné tesznek arra, hogy szeressük a másik embert, mert eltorzítják és eltávolítják tőlünk.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Február 24., hétfő

Jak 3,13–18 – Szelíd bölcsesség

Imádság a szegényekért

13Ki a bölcs és képzett közületek? Az ilyen mutassa fel az igaz élet tetteit bölcs szelídségben. 14De ha keserű irigység van bennetek, és viszálykodás a szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok, meghazudtolva az igazságot. 15Mert az ilyen nem felülről jövő bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi. 16Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet. 17Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés. 18Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők.

„Van köztetek bölcs és értelmes ember?” Isten szava mindig faggatja azt, aki meghallgatja, még ha nem is olyan egyértelmű formában, ahogyan Jakab teszi, aki arra hívja olvasóit, hogy vizsgálják meg bölcsességüket és viselkedésüket. Az igazi bölcsesség a cselekedetekben mutatkozik meg. Mindenekelőtt azoknak kell bölcs viselkedésükkel példát mutatniuk – mégpedig a szerepükből adódó magabiztosság nélkül –, akik vezetői felelősséget kaptak. Hangsúlyozza: nem az „érzéki” bölcsesség teszi széppé és rendezetté az egyén és a közösség életét. Ez a fajta bölcsesség ugyanis „sátáni” szellemiségben gyökerezik: megosztja a testvéreket, mivel keserű irigységből és önzésből van összegyúrva. A mi társadalmunkat, néha az egyházi életet is „irigység és önzés” mozgatja. Tiszteletreméltó Szent Béda (Beda Venerabilis) hívja föl a figyelmet Pál apostol szavaira: „A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered (1Kor 2,14). Az a bölcsesség, amely fennhéjázva a vitát keresi, joggal neveztetik földinek, állatinak, sőt ördöginek. Lelki kegyelem híján csak arra gondol, ami ösztönösen telik tőle az eredendő bűn óta.” Egészen más azonban „a felülről származó bölcsesség”, vagyis ami Istentől jön. Jakab az isteni bölcsesség hét jellemzőjét sorolja el: „tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató”. Az első jellemvonást (tiszta) a végén újból megismétli egy rokon értelmű kifejezéssel: „nem képmutató”. A másokkal szemben tanúsított őszinteséget érti ezalatt, ellentétben a hazugsággal, ami annyi rosszat szül. A többi jelző arra utal, hogyan kell együtt élni más emberekkel, őszintén és szeretetben. Csak így lehetséges olyan békességben élni, ami igazságot szül. Jakab abban segít minket, hogy kérjük a felülről származó bölcsességet, ami felfoghatatlan e világ bölcsei számára, de amit Isten kinyilatkoztatott a kicsinyeknek, mert ez a szív bölcsessége. Pál apostol ugyanerre buzdítja a korintusiakat: „Aki közületek bölcsnek tartja magát ezen a világon, váljék balgává, hogy csakugyan bölcs lehessen. Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt.” (1Kor 3,18֪–19)

Imádság a szegényekért

Február 23., évközi 7. vasárnap

Szent Polikárp (†155), János apostol tanítványa, püspök és vértanú emléknapja

Lev 19,1–2.17–18; Zsolt 102 (101); 1Kor 3,16–23; Mt 5,38–48

Ezeken a vasárnapokon a liturgia a hegyi beszédről gondolkodtat el minket, amit Jézus a sziklára épült ház példabeszédével fejez be. Mintha kifejezetten hangsúlyozni akarná szavai erejét, mely szavak, ha gyakorlatba ültetjük őket, megszilárdítják házunkat az élet viharaival szemben is. Ezért valóban bölcs és realista az, aki bízik ezekben a szavakban. Bennük van elrejtve az igazi életbölcsesség, ami más, mint amit mindenki annak gondol, de ami egyedül képes megszabadítani a világot a gonoszság által rászabadított erőszaktól. Jézus be akarja teljesíteni a Törvényt, ennek fényében kell értelmezni, amikor azt mondja: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” Jézus a szemet szemért ősi törvényéről beszél. Ez a bibliai előírás enyhíteni és szabályozni volt hivatott a bosszúállást. A régi időkben – ahogy olykor sajnos manapság is – a bosszú határtalan, engesztelhetetlen és kegyetlen volt. A Törvény határt szabott a bosszúnak, bevezette az arányosság elvét: szemet szemért, fogat fogért.

A Törvénynek megvolt tehát a maga értelme, Jézus mégis mindent fölforgat, és teljesen más, új látásmódot vezet be. Nemcsak azt mondja, hogy ne álljunk bosszút, hanem azt is, hogy ne álljunk ellen a gonosznak. Ez egyfajta harc a gonosz meggyengítése végett, ami valójában a saját szívünkben kezdődik. Olyan harc, amit a híveknek elsőként kell megvívniuk. A mély hitű Athenagorasz pátriárka annak fontosságát hangsúlyozza, hogy magunkból kell kiindulnunk. „A legkeményebb háború az – írja –, amit önmagunk ellen folytatunk. Azonban le kell fegyverezni önmagunkat. Én magam is évekig vívtam ezt a háborút. Rettenetes volt. De most már fegyvertelen vagyok. Nem félek semmitől, mert a szeretet elűzte a félelmet.”

Ilyen utat kínál nekünk az evangélium, és ezen az úton eljuthatunk oda, hogy szelídek legyünk a másik emberrel való találkozásban, türelmesek a párbeszédben és nagylelkűek felebarátainkkal. Ez a nagylelkűség az, ami lefegyverzi még a kegyetlenek szívét is. Az evangélium szavai lehetővé teszik, hogy a szeretet olyan gyümölcsöket hozzon, mint a béke és az egyetértés. Így folytatja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket.” Ezekkel a szavakkal Jézus kitörli a szótárából az „ellenség” szót, csak a „felebarát” szót hagyja benne. Valóban, Jézus számára nem létezik ellenség, mindenki felebarát, akit szeretni kell. Így kell tenniük a tanítványoknak is. Nemcsak azt kéri tőlük, hogy bocsássanak meg minden sértést – ami már önmagában nagy lépés előre –, hanem azt is elvárja tőlük, hogy szeressék ellenségeiket, hogy imádkozzanak üldözőikért. Elsőként mutat példát is. Akkor, amikor a kereszten így fohászkodik: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).

Jézus tágasabbá akarja tenni az emberek szívét, és meg akarja gyengíteni a határokat, melyek egymás ellenségévé tesznek minket. Az evangélium nagylelkű tanúságtételt kíván. Jézus föl is hívja a figyelmet a különbségre: „Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?” Magas mércét állít tanítványai elé. Jól ismeri gyengeségeinket és bűneinket, mégsem szűnik buzdítani minket: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” Egyébiránt az Úr maga már Mózes idejében is buzdította népét: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok.” A szentség pedig szeretet, az a határtalan szeretet, mely arra indítja a tanítványokat, hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak a világ legtávolabbi vidékei felé. Krisztusnak, az új embernek, az igazi emberség példaképének a követése az út, amelyet az evangélium mindannyiunk számára elérhető közelségbe hoz.

Imádság az Úr napján

Február 22., szombat

Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe

Mt 16,13–19 – Péter hitvallása

Előesti imádság

13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 

A liturgia arra hív, hogy emlékezzünk meg Péter szolgálatáról, és ünnepeljük. Egyfelől hangsúlyozza, hogy a római egyház apostoli alapokra épült, másfelől pedig, hogy Péter a szeretetszolgálatban kap vezető szerepet, s ez olyan egyedülálló karizma, amely utódaiban tovább él. Az e napon olvasott evangéliumban fölsorakoztatott három szimbólum – a szikla, a kulcsok és az oldás-kötés hatalma – arra utal, hogy Péter Isten kiválasztottainak egész népére vonatkozó hivatást kapott. Jól tudjuk, milyen üdvös az Egyház számára a Róma püspöke által gyakorolt, egyesítő erejű küldetés. Napjainkban azonban ez még fontosabb, mint valaha. A globalizált világban – amely hajlamos a megosztottságra – a pápa egyedülálló kincset képvisel, amit őrizni, védeni kell, és meg kell mutatni mindenkinek. Nem a világ hatalmaskodó módján, hanem a mindenkit, de különösen a szegényeket szolgáló szeretet révén. Az elsőség forrása tehát nem „a hús és a vér”, nem személyes, emberi jó tulajdonságok kérdése: Isten Szentlelke ajándékozza Egyházának. Különösen is ékesszóló Ferenc pápa tanúságtétele ebben a zűrzavaros és bizonytalan korban. A sziklát maga Jézus mutatja meg, amikor egy félreeső helyen gyűjti egybe a tanítványokat. Megkérdezi tőlük, mit gondolnak róla az emberek, ám nem puszta kíváncsiságból teszi. Szüksége van rá, hogy a tanítványok összhangban legyenek vele, úgy érezzenek, ahogyan ő érez. Péter ragadja magához a szót, és mindegyikük nevében válaszol, megvallja a hitét. Jézus pedig azonnal boldognak nevezi. Péter és vele együtt a tanítványok szerény csoportja azok közé a „kicsinyek” közé tartozik, akiknek az Atya kinyilatkoztatja a világ teremtésétől kezdve rejtett dolgokat. Simon, aki olyan, mint a többi ember, a Jézussal való találkozásban új hivatást, új feladatot kap: legyen annak az üdvösségépületnek a kősziklája, melynek Jézus a sarokköve és az Atya a bölcs tervezőmérnöke. Ez az „ekklesia”, vagyis Isten egybegyűjtött népe, hogy mindenkinek legyen háza, ahol lakhat, és senki ne legyen többé magányos és elhagyatott. Ez a ház pedig erős és tartós lesz, ellenáll még „a pokol kapuinak” is – ami a sémita nyelven azt jelenti: a gonosz erőinek, amelyek megpróbálják ledönteni. Ennek az épületnek a kulcsai Péternél vannak. Isten háza nincs bezárva, vannak ajtajai, és Péternek vannak hozzá kulcsai. Ez a kép népszerűvé vált a mennyek országára vonatkoztatva. De az evangélium olyan házról beszél, aminek az építése már itt, a földön elkezdődik, és Péter már most megkapja hozzá a kulcsokat. Ahogyan az „oldás és kötés” hatalmát is. Ez a rabbinikus nyelvben azt a felelősséget jelenti, hogy a házban testvérségi köteléket sző az emberek között. Ferenc pápa az egység embere, nemcsak a keresztények, hanem más vallásúak között is. Ez volt a zsinati egyház álma: mindannyian egy család lenni. Ferenc megtestesíti és meg is valósítja ezt az álmot. Ezért támadják őt annyian. Így azonban összeomlik az egység, és lerombolják a hidakat. A Katolikus Egyházban is van, aki szívesen mellőzné a pápát. Egyesüljünk az érte végzett imádságban mindazokkal a hívekkel és a szegényekkel, akik igaz barátként tekintenek rá.

Imádság az apostolokkal

Február 21, péntek

Damiáni Szent Péter (†1072) emléknapja: hűséges volt szerzetesi hivatásához, szerette az Egyházat, és egész életét az Egyház megreformálásának szentelte; emlékezzünk a világ minden táján élő szerzetesekre

Jak 2.14–24.26 – A hit és a tettek

A Szent Kereszt imádsága

14Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? 15Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, 16valaki pedig közületek azt mondja neki: »Menj békében, melegedjél és lakjál jól!« – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? 17Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. 18De azt mondja valaki: »Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.« Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. 19Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! 20Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül meddő? 21Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? 22Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. 23Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: »Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki«, és Isten a barátjának nevezte. 24Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által.  26Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül.

A hit üdvözít, írja Pál: a hit megszabadítja az embert attól a kevélységtől, amellyel elvárja az üdvösséget, miközben az üdvösség Isten ingyenes ajándéka. A hitnek kell ugyanakkor megelevenítenie a tanítványok életét, teszi hozzá Jakab. Szó sincs ellentmondásról, Jakab csak jobban kifejti, amit Pál állít. A hit ugyanis szükségképpen jó energiákat szabadít föl. Ebben az értelemben tettek nélkül mit sem ér. Végtére Jézus is azt mondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Jakab továbbra is kitart a tevékeny kereszténység eszméje mellett, amiben a hit tetté válik, és irányítja a cselekvéseinket. A mai idők kísértései közé tartozik a hit szentimentális, individualista módon való megélése, melyben nem játszanak szerepet a tettek. A testvéri segítségnyújtás elmulasztásának példáján keresztül Jakab leleplezi azok érzéketlenségét és keményszívűségét, akik nem rendülnek meg. Ez a fajta viselkedés a szeretet alapvető parancsának elárulása. Pedig tulajdonképpen ugyanezt tesszük akkor, amikor meghatottan megelégszünk érzelmeinkkel, és azt hisszük, hogy jámbor szavainkkal mindent meg is tettünk az adott ügy érdekében, miközben tevőlegesen nem segítünk azon, aki hozzánk fordul. Nem elég elvont módon hinni, ahogy nem elég az sem, ha csak elvégzünk bizonyos szertartásokat. A hit ugyanis természeténél fogva új viselkedésre, új szeretetmegnyilvánulásokra indít. Ábrahám az igazi hívő példája: bizalommal meghallgatta Isten kérését, és azonnal maradéktalanul tettekre is váltotta. Hite ott kezdődött, hogy Isten akaratára bízta magát, ez a hit egyre tökéletesebb lett a tettek során, és végül ő maga megigazult ezáltal. Ugyanígy tett Ráháb is, aki annak ellenére, hogy idegen volt, és prostituált, eldöntötte, hogy Isten népe mellé áll. Jakab újabb képpel zárja mondandóját: ahogyan a halott test a lélek hiányának a jele, ugyanúgy a tettek hiánya az élő hit hiányára utal.

A Szent Kereszt imádsága

Február 20., csütörtök

Jak 2,1–9 – A szegények tisztelete

Imádság az Egyházért

1Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. 2Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is rongyos ruhában, 3s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: »Foglalj itt helyet kényelmesen«, a szegénynek pedig azt mondjátok: »Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé«, 4vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká?
5Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a világ szemében szegényeket választotta ki Isten, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak az országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik? 6Ti pedig tiszteletlenséggel illettétek a szegényt. Nem a gazdagok nyomnak el titeket, s hurcolnak benneteket a törvény elé? 7Nem ők káromolják azt a szép nevet, amelyről el vagytok nevezve? 8Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«, jól teszitek. 9De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt.

Még a keresztény közösségekben is elfogadottá válhatnak az evilági szokások: például a gazdagok tisztelete és a szegények megvetése. A mai világban a szegény emberekre egyáltalán nincsenek tekintettel, könnyen előfordulhat, hogy teljesen elfeledkeznek róluk, vagy egyenesen megvetik őket. Ferenc pápa szüntelenül emlékeztet minket, milyen botrányos „a selejt kultúrája”, ami semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy távol tartsa a szegényeket az élet asztalától. Az is előfordul, nemcsak hogy nem segítik a szegényeket, de védekeznek is ellenük. Gyakorta megesik, hogy a társadalmi problémákat és nehézségeket az ő nyakukba varrják. Ez nyilvánul meg világméretekben akkor, amikor nem törődnek a szegénység fölszámolására indított küzdelemmel. Nem divat beszélni a szegényekről. Többek között azért sem, mert ez szükségképpen kevésbé önző életszemléletet kívánna a társadalomtól. Az önérdek hajszolása megkeményíti a szívet, és az egész társadalmat kegyetlenebbé teszi, mégpedig elsősorban a leggyengébbekkel szemben. Isten éppen ellenkezőképpen tesz – emlékeztet Jakab levele. Ő kiválasztja e világ szegényeit arra, hogy gazdaggá, országának örököseivé tegye őket. Jakab példája, miszerint az istentiszteletek alkalmával az előkelő helyeket a szegényeknek kell fenntartani, nem elsősorban a fizikai helyekre utal, hanem a szívünkben és a gondolatainkban nekik járó helyre. A szegényeknek megkülönböztetett helyet kell biztosítani a keresztény közösségben, mert Isten is így tesz. Jakab ezenkívül megemlíti, hogy milyen könnyen elnyomják és kihasználják a szegényeket. Ha nem védjük meg őket, az olyan, mintha Istent káromolnánk, aki legkedvesebb gyermekeiként tartja számon őket, olyannyira, hogy azonosul is velük, ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). A szegények, akiket Isten befogadott a családjába, Jézus legkisebb testvérei, vagyis a keresztények rokonai, akik helyet kaptak az Egyház szívében. Testvéri szeretettel kell tehát feléjük fordulnunk. Bennük Jézussal találkozhatunk.

Imádság az Egyházért

Február 19., szerda

Jak 1,19–27 – Meghallgatni és tettekre váltani Isten szavát

Imádság a szentekkel

19Szeretett testvéreim, ti is tudjátok! Legyen minden ember gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra! 20Mert haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos. 21Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. 22Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. 23Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli; 24ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. 25Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által.
26Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. 27Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongattatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.

„A tanítást váltsátok tettekre.” Ezzel a buzdítással folytatja Jakab az előző szakaszban megkezdett gondolatmenetet. Világossá teszi, hogy ha meghallgatjuk Isten szavát, és gondolkodunk, miközben beszélünk (ezt jelenti a „késedelmes a szólásra” kifejezés), akkor sikerülhet úrrá lenni ösztöneinken, amelyek könnyűszerrel a harag útjára sodornának minket. Hányszor előfordul, hogy megharagszunk, képtelenek vagyunk hallgatni, és csak akkor beszélni, miután gondolkodtunk. Közvetlen kapcsolat van aközött, hogy készek vagyunk meghallgatni Istent, illetve hogy felelősen beszélünk másokkal. Aki tisztában van a kimondott szó hatalmával, minden bizonnyal jobban odafigyel minden kiejtett szóra. Ha beszédünk nem az evangéliumtól sugárzó szívből fakad, könnyen kárára válhat annak, aki hallgatja. Épp ezért még azoknak sem árt féket tenniük a nyelvükre, akik vallásos embernek tartják magukat. Jézus is arra figyelmezteti a tanítványokat, hogy minden kiejtett fölösleges szóról számot kell majd adniuk (Mt 12,36). Jakab arra buzdít, hogy „fogadjátok tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást”. A híveknek szívükbe kell fogadniuk Isten szavát, hogy ott szabadon munkálkodhasson, anélkül hogy a gőg, a szórakozottság vagy a ridegség akadályozná. Jakab ezért pontosítja, hogy mit jelent az evangéliumot tanulékony lélekkel befogadni: ne csupán hallgassuk Isten szavát, de váltsuk is tettekre. Isten szava életünk tükre. Nem elég csak belepillantanunk, aztán gyorsan elfelejteni az egészet, hanem meg kell keresnünk benne a legigazibb és legemberibb arcunkat, ami mindig ott tükröződik. Az igazi hit és vallásosság ugyanis nem az elvont vitákban rejlik, hanem a konkrét szeretetben: kezdve az árvák és özvegyek megsegítésén, azon, hogy megőrizzük a tisztaságunkat, vagyis ne szennyeződjünk be a gőggel és az önszeretettel. Az akkori társadalomban nagyon sok özvegy és árva élt, őket tartották a legszegényebbeknek, ahogy erről az ószövetségi könyvek is tanúskodnak. Ők a szegénység arcai. Jakab rámutat arra, hogyan függ össze egymással a „késedelmes beszéd” és a szegényekről való gondoskodás. Hallgatni Isten szavát, együttérezni a szegényekkel: ezek jellemzik a hitünket. A tiszta vallásosság, ami összekapcsolja egymással Istent és az embert, a szeretetben nyilvánul meg. Mégpedig olyan szeretetben, ami nem marad elvont, hanem hallgatja és konkrét tettekre váltja az evangéliumot, és azok felé irányul, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, ők pedig a szegények.

Imádság a szentekkel